Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)

1967-08-08 / 32. szám

JOHANNES POETHEN:

FESTA

A pohárban alszik a bor

A kőasztal napfényt lehel és vár a vér mélyén az éj hol a mandulabarna lány?

A vörösbor most felriad

A szélszülő sötét tavon fáklyasárgán reng fényes ág s mandulabarnán ring a tánc

Á pohárban felforr a bor

Csillagot vet kigyúl a vér mi duzzasztja a hab ruhát? ó bor s mandulák illata.

Tombol az éj karján a bor

FÜST MILÁN:

A MAGYAROKHOZ

óh .161 vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatatlan Ián-*

golás

Teremté meg e nagy világot s benned az lobog. Mert néked is

van lángod:

Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked! Oly csodás nyelv a magyar. Révület fog el, ha rágondolok is. Ne hagyd tehát, hogy elmerüljön, visszasüllyedjen a ködbe,

melyből származott

E nemes-szép alakzat... Rossz idők futottak el feletted, Megbontott a téli gond és romlásodat hozta, megtapostak, Megbolygatták hitedet, az eszed megzavarták, szavak áradatával ellepték világodat, Áradás szennyével borították be a kertjeid, vad vizi szörnyek ették virágaid, — majd a vad burjánzás Mindent ellepett utána, — oly termés volt ez e térségeken

emberek!

Hogy üszőkké vált minden, aminek sudárrá kelle szöknie...

De légy türelmes, — szólok hozzád, — vedd a Libanon ös cédrusát, e háromezeréves szüzet, — rá hivatkozom, mert

onnan vándoroltam egykor erre Tekintsed őt, — türelmes pártájával hajladoz a szélben, nem

jajong.

De bölcsen hallgat s vár, amíg a negyedik nagy évezredben S minden mandulabarna — holt. Kibonthatja gyümölcsét e nagyvilág elé. S tán ez a sorsod itt.

Ki fénnyel sötétséget oszlat, holtat ejt s élőt emel,

/ Borúlátódra majdan rátekint. Halld meg szavam!

TÖTH BÁLINT fordítása Én prófétáktól származom.

Mi bőg? ki húzza talp alá? ruha szakad villog a hús kurjong a bor az éj nevet

.......... új ifjúság 5

GERGELY JÓZSEF:

OÁZISOK

Szemek, szemek, lányszemek, asszonyszemek, oázisok

sivatag-életemben.

Már nagyon vártalak,

úgy hámoztalak volna ki a tolakodó tömegből, csakhogy lássam a szemed.

Nagy zöld macskaszemed: zöld oázis sivatag-életemben.

Már sokszor úgy jön: félelmetes-szép üvöltéssel harapok bele, szippantom magamba nagy zöld macskaszemed.

Szemek, szemek, lányszemek, • asszonyszemek, oázisok

sivatag-életemben.

* * *

(Oázisok és akkor is

oázisok

oá)

(szerda, délután 4 óra)

Van szór...? — törik meg a kórterem csendje: a borbély jön. Csettenve zárul mögötte az ajtó. A borbély haja olajosán fénylik. A kezében orvosi táska.

A Hatos nehézkésén feljebb húzódik a párnán:

— Legyen szíves. — Pamacsolást mutat, balkézzel. A jobbkezé tárgy a takarón. A jobbarca mozdulatlan, a szája lefittyed. A habszakállban gyorsan eltűnik az egész.

A túlsó Agysoron felül a Kettes: átszól:

— Jönnek a gyerekek, Suka bácsi?

A Hatos égy rezdülésnyit bólint. A Hármas áthajol a Ketteshez, súgja:

— Ennek a lánya: ilyen dudák. — Begörbített ujjakkal mutatja a mellén, vigyorog. Fiatal kölyök.

A borbély végez, a mosdóba csapja a maszatos habot, elmegy, csend.

Az ablak mellett a falnak fordulva fekszik a Négyes. Rosta Ignác, nyugdíjas: ez áll a lázlapon.

A falat kérdi, amikor az ajtó a borbély mögött becsukódik:

— A nővér volt az? Nem hozta a gyógyszeremet?

— Nem a nővér volt, fater — felel a Hármas. — és nem azt hozta. Majd hozza később, Nyugi.

— Ez is örökké a gyógyszerét sírja — néz fel az újságjából a Hetes. Gyűrött, táskás arcú ember, apró. ellenségesen villogó disznószemek. — Perc nyugta sincs az embernek. Hogy ez lett volna ezredes.

(5 óra)

Az Egyesnek megjött a felesége. Szőke, csupahús asz- szonv, kirakja a befőttet, süteményt. Belecsókol a dülledt- szemű ember szájába:

— Csirikém.

Suttognak. A Hatosnak megjön a kamaszfia, meg a lány, feltűnően szép nő. Mások is jönnek, a kis kórterem levegője megfülled, nedves kabátok párolognak, kinn szitál az eső. A Heteshez a felesége jött, az ember leteszi az újságot.

— Két rohamom volt az éjjel.

— A büdös szivarjaid. — Alaktalan nő. de még festi magát, a haja raijad a festéktől. Kevés szavából habzik a csalódottság. a tehetetlen gyűlölet.

A zsongásba az ablak mellől csikorogva szól bele a Négyes, senkihez, mindenkihez:

— Az injekciómat nem kaptam meg.

Nincs látogatója.

(6 óra)

Ne sírj — mondja a Kilences. — a húzásig nem halok meg.

Az ágy lábánál üldögélő kicsi

öregasszony kezében két lila lottószelvény. A Kilences szederjes arccal kapkodja a levegőt

— Köpőcsészéd nincs?, — kérdi a kicsi öregasszony.

— Van. A trafikban fizess be hat hatvanat. két szelvény- nvel náluk is benne vagyok.

Az ázott posztószag egyr'é sűrűbb. A Tizes, jelentéktelen, beesett szemű ember, negyvenes, kilép az ágyából, cigarettát szed elő, kimegy.

A Négyeshez nem jött senki. Most ül. Egészen Ősz, borzas. Széles iáromcsontjára rá van száradva az arca. A bajusza a szájára nőtt. A lázlapon vörös- betűs írás: Rosta Ignác, nyugdíjas. A lázgörbe táncol, hosz- szan. szeszélyesen.

(7 óra)

Lassan mindén látogató elmegy. Czibulka bácsi lánya az utolsó, a Nyolcasé. Czibulka bácsi alig lát, amióta megütötte a szél. Beletartja az arcát a körterembe:

— No. eridj. Margitkám, é- ridj.

A sovány lány elmegy. A félválla lelóg, mint a tébé-plasztikásoknak.

— Nekem mindegy — néz az öreg a semmibe, — csak megkapja-e a lányom utánam a

nyugdijat?

— Meg kell érdeklődni — mondja az Egyes.

— Ejnye — szól bele a Kettes, — nem kell megérdeklód- ni semmit. Czibulka bácsi meggyógyul, aztán esztendőre táncolni fog a lánya lakodalmán.

Nevet. A Négyes odanéz:

— Optimizmus.

— Csakis.

— Könnyű az ilyen fiatalnak.

— Csakis.

A Négyes legyint. Aztán az éjjeliszekrénye lapjára néz, nyugtalanul motyogja:

— Itt volt a Bucarbanom. Az

előbb.

A szemében rémület.

(8 óra)

A nővér négy fecskendővel. A tűkön csillogva libegnek az üvegampullák.

— Mutassa a fenekét, Géczi bácsi — megy a nővér a Heteshez.

Aztán 3 Kilences, az Ötös. Ez is szélütött, mozdulatlan, meg kell fordítani, hogy megkaphassa az injekcióját.

Aztán a Négyes. Injekció, négy tabletta. A nővér kimegy, a Hármas kiül az ágya szélére. cseppeket vesz be, fintorog.

— Itt az orvossága, fater — mondja a Négyesnek. Az bólint, gyorsan elveszi a tablettákat. nézegeti, egyik kézéből a másikba rakosgatja, aztán óvatosan beteszi az éjjeliszekrény fiókjába.

— Kell víz? — kérdi a Hármas.

— Köszönöm, van.

— Akkor kapja be a bigyő- kat. Ne gyűjtögesse a fiókban.

A Négyes arcán félelem villan át:

— Nem gyűjtögetem.

A Hármas gyorsan kihúzza a fiókát, belenéz.

— Nem az istenlovát. Megint itt van egy marékravaló.

— Tessék hagyni — kap oda a Négyes.

A fiatalember vállat von, visszadől az ágyra:

— Felölem etethet vele galambot is, ha tetszik.

A Négyes betolja a fiókot, a keze a fiók fémgombján marad.

(9 óra)

Az Egyes leveszi füléről a fejhallgatót:

— Nincs ebben a rádióban semmi.

A Kettes:

— Mit mondott a nővérke, Géczi úr? Azt hitte magáról, hogy zsoké volt?

— A barom. Mert olyan vastag a bőröm. Elgörbül a tű.

— Pedig maga intéző volt.

— Jószágigazgató.

A Kilences beleliheg:

— Most meg parkőr. Azért elmondhatná megint azt a lányt, akit megfürdetett borban. mielőtt az ágyba vitte.

A Hetes apró szeméből fehéren villan a düh:

— Nem vagyok a maga mesemondója.

Csend.

— Fenét — szól át az E- gyes. — kilenc óra tíz.

— Románia akkor még nem

lépett be a háborúba — mondja a Négyes. — Nem tudom,

érdekii-e önöket?

— Nő legyen benne, akkor jöhet.

Az ezredes vonalakat húzogat a takaróra az ujjával.

— Én a háború kitörésétől kezdve különleges alakulatnál szolgáltam.

— Űrhajós volt — vigyorog a Hármas. Az ezredes kicsit felemeli a kezét:

— Különleges kiképzésem volt. A román események előtt azt a parancsot kaptam, hogy meniek át Romániába. Bukarestben fel kellett keresnem egy bizonyos Hohenfels Emmát. Föápolónó volt ez a Hohenfels Emma.

— Na. itt a nóje — morog át a Hármasnak Géczi.

A Négyes folytatja:

— Német nö volt egyébként, rendkívül szép nő. Felkerestem. Aztán ő elutazott egy másik városba. Három nap múlva én is. Abban a városban katonai kórházak voltak. És volt ott két nagy raktárépület, egészségügyi raktárt telepítettek oda a románok. Oda hordták össze a hadsereg e- gész gyógyszerkészletét. Meg kötszert. Orvosi műszereket.

A Négyes lassan felül.

— Elmondhatok egy esetet.

— Mi van, fater — vigyorog oda a Hármas. — föléledt?

— Még az első világháborúban történt.

— Doberdó nem kell, azt az öregemtől is hallom.

— Nem Doberdó.

— Akkor mondhatja. De nő legyen ám benne.

A nyolcas ágyon megmozdul az öreg Czibulka:

— Reggel vanS

Mi ezt tudtuk, kérem. A raktárépületek eredetileg valami hombárok lehettek: két hatalmas faépület, egymás mellett. Belül csupa fa. gerenda, deszkafal, falépcsők. Minden fából.

Elhallgat, húzogatja a vonalakat a takaróra.

— Élénkebben — dünnyög a Hármas. — mert elalszom.

— Mondom, kérem.

— De a deszka nem érdekel.

— Hohenfels Emma ápolónők képzésével foglalkozott, .tanfolyamokat szervezett és

vezetett. Évek óta Romániában élt, nagy bizalommal voltak i- ránta a román hadseregben. Nekem a parancs értelmében egy reggel, emlékszem rá, hogy keddi nap volt, el kellett mennem Hohenfels Emmához, és át kellett tóle vennem egy húszliteres demizsont. Üres demizsont, kérem. Azzal el kellett mennem a raktárba. Abba a nagy raktárba, amit az előbb mondtam. Rengeteg gyógyszer, kötszer volt ott, orvosi műszerek, mindenféle, Hohenfels Emmától kaptam egy utalványt, étervételezésre. Kivételeztem az étert, beletöltöt- tem a demizsonba.

— Maga szanitéc volt? — szól át a Hetes gúnyosan. A Négyes megint felemeli a kezét:

— Különleges kiképzésem volt. A demizsont aztán ott hagytam a' raktárban, azzal, hogy később visszajövök érte. Ez volt a parancs. Visszamentem a kórházba, jelentettem Hohenfels Emmának, hogy a parancsot végrehajtottam, ő már útrakészen várt, azonnal elmentünk, együtt utaztunk haza Magyarországra.

Hirtelen riadtan körülnéz, elhallgat. Lecsúszik az ágyban, magára húzza a takarót, föl a szájáig.

— Untatom önöket. Elnézést kérek.

Átdobja magát a fa! felé. Nem mozdul. A Hármas feltámaszkodva nézi:

— Nahát, ez megéri a pénzét. Csak mondja, mondja, aztán amikor a lényeg jön, a kéjutazás a növel, akkor rájön a diszkréció.

A Hetest köhögési roham kerülgeti, tátogva lélegzik, minden lélegzetnél kimereszti a szemét

(10 óra)

Kék lámpa ég az ajtó felett.

A Tizes sokáig nézi. aztán kilép az ágyból, cigarettát szed elő. Kimegy a folyosóra. A folyosó csendes, majdnem sötét, csak a fordulóban ég egv lámpa, meg elől, á lépcsőnél. A Tizes rágyújt, odaáll az ablakhoz, kibámul a sötétbe. Kinn gomolyog a köd. Az asztmásoknak nehéz az éjszakájuk.

A Tizes háta mögött nyílik az ajtó.

A Négyes. Mereven néz, aztán elindul a folyosó vége felé. Tántorog. A vécé messze van. a fordulón túl. A Tizes az ablakpárkányra teszi a cigarettáját, odalép a tántorgó emberhez:

— Miért nem kér ágytálat. Támaszkodjék rám.

Az ezredes motyog valamit, nem érteni. Majdnem vinni kell. A folyosó végére érve megrázza a fejét:

— Elmúlt — mondja bárgyún. Az inger.

— Agytálat kell kérni, nem itt botladozni éjjel.

Néhány lépést mennek visz- szafelé, a Négyes meginog, nekitámaszkodik a falnak.

— Szédülök.

— Igaz, hogy nem szedi bS

a qvóqyszereit? f

— Szédülök.

— Be kell szedri a gyógy-“ szert. Azért adják. Azt mondja a Hármas, hogy maga csak gyűjti az orvosságokat.

A Négyes ellöki magát a faltól. Mennek két lépést, négyet, hatot, befordulnak a fo- ívosó sarkán. Megint meg kell állni.

— Fájdalmaim vannak.

A Tizes bosszúsan ismétli:

— Be kell szedni a gyógyszert. Azért gyártják, azért ad- ják. hogy csillapítsa a fájdalmat.

— Nem mondtam él végig — motyogja a Négyes.

— Micsodát?

— A demizsonnal.

— Ja? Majd elmondja másikon

— Nem.

— Akkor nem mondja. Na, menjünk.

— Ei kellene mondani.

Két lépést mennek. Négyet.

— Akkor miért hagyta abba?

— Félek.

— Mitől? Hogy kiröhögik?!

— Nem. Attól nem. Kitüntettek. Uzonyi-Wittig altábornagy adta iát a kitüntetést, személyesen. Később vaskeresztet is kaptam. Mackensen küldte. Diszelgéseken, szemléken a Vaskeresztet is feltettem.

— Na látja. Menjünk. Lépések. A kórterem ajtaja

előtt, az ablakpárkányon ott

füstölög a Tizes cigarettája. A hamuja meggyűlt, a parázs a deszkát pörköii.

— A demizsonért nem mentem vissza — mondja a Négyes.

— Tessék? Ja: világos. Mondta Is. Elutaztak, vagy mi.

— Igen.

— Elég a cigarettám.

Az ezredes megmarkolja az aitó kilincsét.

— Nem volt üres a demi- zson. mikor a raktárba vittem. Vegyileg elő voltak készítve.

A Tizes elveszi az ablakpárkányról a csikket, megszívja.

— Majd holnap.

— Egv óra múlva felrobbant a demizson.

A csikk büdös, a Tizes eltapossa a kövön.

— Ideje lefeküdni.

Az ezredes fogai között dideregnek a szavak:

— Fából voltak a raktárak. Két la ittál próbálták oltani a románok. Mi az a pár csepp viz.

Zihál.

— Ne izgassa magát — mondja sután a Tizes.

Az ezredes néz a Tizes arcába.

— Mindig hordtam a Vaské- resztet. Szemléken. Porig égtek a raktárak.

Lök magán egyet, lenyomja a kilincset, ijesztően nagy lépésekkel bemegy a sötét kórterembe.

Elébemegy, gondolja a Tízes és megborzong.