Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1967-08-01 / 31. szám
FECSÖ PÄL: JUHÁSZ GYULA: Napfogyatkozás Rablóktól rabolt rabló pénzen fogunk most egy jót mulatni, nem kell többé hazudni, sírni, nem kell többé a tányért nyalni, én leszek majd a zászlóvivő. a lopott koncot magasan hordva, megyek elől, rongy az ég is s utánam lohol a horda, loholunk s a Nap élénkbe botlik, én átesem rajta lángolón és a lángok fölkacagnak a tépett, rongyos lobogón, a vérem fölnyalják a foltok s magam örök folt leszek, fényes semmivé izznak a hordák 1 csak a foltok fényesek. A távol csillagok oly szőke fénnyel égnek. /Annára gondolok, ki szőke, s messze rég./ Kaszálók illatát üzenik esti rétek. /Annára gondolok, emléke enyhe, szép!/ A nyár ragyog, lobog. Pipacsosak a rétek. /Annára gondolok, ó, én letűnt nyaram./ Őszünk be közeleg, falevél földre téved. /Annára gondolok, és siratom magam!/ új ifjúság 5 RÁKOS SÁNDOR: Meredek utakon Utánam nézel majd. föl a magasba, vagy le a mélybe, tompa ütéssel szíveden, mint aki halálos sebet kapott. Azután elgondolkozol rajtam, ahogyan soha még azelőtt. Néhány lényegtelen dolgot tudtál meg rólam csupán, alig többet a semminél, állapítod meg, miután elmentem. Szeretnél visszahívni, bár úgyis tudod, reménytelen’ én a hallgatag küszöbön túljutottam, onnan, ahol vagyok, csak előre van út, hátrafelé többé nem léphetek. Be kell érned azzal a kevéssel, ami megmaradt belőlem lehulló karjaid között. S hidd el, nem is kell szégyenkezned emiatt: amit valóban tudni volna érdemes az emberről, arról csak sejtésünk lehet, vagy még az sem. Ne rösteld, hogy értelmetlenül kifosztottnak érzed magad, s üres szemmel bámulsz utánam, amint eltűnök, a meredek utakon. A lugasban három férfi üldögélt a durván gyalult asztal mellett. Három öregedő ember, akik túl voltak már életük derekán, s a hajukat meggyomlálta, bemeszelte az idő. Gyakran összejöttek így, csendes nyári délutánokon, hogy egy-két pohár bor melleit visszapergessék a messzitünt éveket, a fiatalságot, amely visszavonhatatlanul elpártolt tőlük. Hégi barátok voltak, már az iskolapadot is együtt farigcsálták, együtt legényes- kedtek, a világháborút meg a magyar kommiint is együtt küzdőtték végig. Ügy együvé tartoztak, mint a viila három ága, megosztoztak egymás búiában, örömében. Százszor is elmesélték már egymásnak harctéri élményeiket, de százegyedszer is o- lyan figyelemmel hallgatták a beszélőt, mint először. Mert mindig kapott valami új színt a régi történet, gazdagodott, kerekedett, s úgy ragyogott már, mint a poharakban gyöngyöző új bor. Most is itt könyökölték a durván gyalult asztalt és elmélázva hallgatták a szépszavú Császár Janit, aki az olasz front sziklás útjain kanyargóit egyre tovább. Zengett az ágyúszó, vijjogott a šrapneli, vérző mellű emberek kaparták a földet a Jani elbeszélésében, s a három szempárban felizzott a rémségek rémsége, az öldöklő háború. Mikor elhallgatott s közéjük telepedett a csend, Tóth Pál, a rezesarcú házigazda utánatöltötte a poharakat. Lassan, szertartásosan koccintottak, megtörölték a szájuk szélét és rápislantottak Takács Marcira, a legfiatalabbra, aki rendszerint hallgatott és csak akkor kezdett beszélni, ha már jól megpirosodott a füle clmpája. Ügy látszik már jókedvében volt, mert hirtelen megszólalt — Egyszer nevettem én nagyot, olyan nagyot, hogy még a hideg is rázott utána. No, de hadd kezdjem elölről — szortyogtatta meg a pipája szárát és kényelmesen eljészkelödött a széken. — Mint tudjátok, tizenkilencben, a magyar kommün elvérzése után, én is fogságba kerültem. Román fogságba. A munkáshatalmat akkoriban már mindenütt sárba taposták, az ország ebek harmincadjára került, a románokkal lepaktált darutollas 'Hor- thy-legények munkásokkal meg parasztokkal bélelték ki a börtönöket, a fák gallyain akasztott embereket himbált a szél. A fehér terror javában dühöngött. Szóval én ebben az időben kerültem a tiszamelléki fronton lefegy- verzett vörös katonákkal a ceglédi huszárkaszárnyába. Oda szállásoltak ti bennünket ideiglenesen a románok. Mondanom sem kell, hogy mennyit é- heztünk. Lencselevesen meg korpakenyéren éltünk, de ha legalább eleget adtak volna belőle. Bizony egy-két hét elteltével már a hátunkhoz száradt a gyomrunk, legyengültünk s úgy szédeleqtünk, mint a beteg legyek. Felütötte fejét a tífusz ts. Nem volt olyan nap, hogy tíz-húsz ember be ne került volna a hullakamrába. A kórházat a kaszárnya egyik elkülönített szárnyában rendezték be, ide kerültem én is hamarosan. Tizedmaqammal feküdtem az egyik kórházi szobában, volt közöttünk mindenféle ember, az ország legkülönbözőbb részéből. Többek között két pesti fiú is, az egyiket Száraz Jóskának hívták, civilben mészáros volt, máskülönben birkózó. A barátja meg Kiszely Pali volt, valami szi- nészféle. mókás, mosolygósképű legény. Mikor bekerültek a kórházba, csakúgy rengett rajtuk a hús, de a háromheti láz után úgy megfogyatkoztak, hogy alig lehetett rójuk ismerni. Pedig jóképű gyerekek voltak. No, de azért a kedvük megmaradt. Amikor már lábadoztunk, se vége. se hossza nem volt a vidám históriáknak, a pesti tréfáknak, amelyeket váltakozva mesélqettek nekünk. Ha az egyik belefáradt, pkkor a másik 1 vette át a szót, még lámpaoltás után is beszélgettünk, sokszor éjfélig, éj- félutánig. Takács Marci belekortyolt a borba, kétfelé simította fehérbe hajló bajuszát és tovább folytatta. — A főorvosunkat Homonnay Istvánnak hívták, ő is a vörösöknél szolgált különben, bár földbirtokos volt az apja. De nem nagyon kedvelte a saját fajtáját, a vörösökhöz is a- zért állt be. mert valami nézeteltérése támadt az apjával. Meg is mondta, hogy ö csak az egyszerű emberek között érzi jól magát. — Fiúk, — mondogatta, ha szóba került a iöoö — ne féljetek, lesz ez még másképpen is. igaz, hogy megbukott a forradalom, de a munkások meg a parasztok itt maradtak. Eljön még a leszámolás órája. Tudta azt 6 is, hogy bizony sokáig kell arra várni, de hát biztatott, vidított bennünket. Mert bizony elszontyolodtunk néha, különösen akkor, ha a fehérek garázdálkodásáról hallottunk. Különösen Száraz Jóskát kedvelte a főorvos, vizit után sokszor oda'telepedett az ágya szélére és beszélgettek erről-arról. Ha belépett a szobába, mindig az volt az első szava. — Hogy vagy, Jóskám? Egyébként már a főorvos ts a Horthy hadseregéhez tartozott. Fel kellett varrnia az őrnagyi rangjelzést, a sapkarózsát, egyszóval át kellett állnia, máskülönben nem maradhatott volna a katonakórházban. Kissé szégyellte a dolgot, de mi megnyugtattuk, mondván, hogy úgy sem lehet ezen már segíteni és inkább ő maradion velünk, minthogy valami új, horthysta orvost hozzanak a helyébe. Így hát megmaradt továbbra is, mint a Horthy-hadsereg orvosórna- gya. Meg is tett minden lehetőt értünk, úgy gondoskodott rólunk, mintha a fiai lettünk volna. Olyan kosz- tot kaptunk, úgy éltünk abban a szűkös világban, hogy a grófok sem különben. Igaz, élelmünket be is szerezhette minden nehézség nélkül, hiszen a nagybátyja főispán volt. DÉNES GYÖRGY: Éltünk hát, mint hal a vízben és a tífuszból lassacskán egészen kilábol- turik. De az egyik napon mégis közénk csapott a mennykő. Kora reggel történt, még alig nyi- fogattuk a szemünket — folytatta Toikács Marci — amikor egyszerre csak kivágódik az ajtó. Két horthysta katona, egy őrmester meg egy tizedes állt meg szétvetett lábakkal a szoba közepén. — A szentséges istenit az anyátoknak! — kurjantotta az őrmester rán- gatódzó szájjal és megsuhogtatta bikáé sokét. — Ví-gyáázz! — ordított a tizedes is vérbenforgó szemmel. Csak néztünk, ámuldoztunk, mintha kísérteteket látnánk, hiszen olyan régen hallottuk már ezt a hangot. Az alvók is mind felütötték a fejüket. De még időnk sem volt a meghökkenésre, mert az őrmester megint ránkdörrent. — Piszkos hazaárulók, alávaló vörös kutyák! Fel az ágyról! Senki sem mozdult, csak a szemek izzottak a forró gyűlöletben. — Nem hallottátok, hogy fel az ágyról?! — kiáltotta megint a tizedes. — Jobb lesz, ha elhallgat. Nem látja, hogy íbetegek vagyunk? — mordult fel Száraz Jóska. — Hijnye, hogy a ragya verje ki azt a majomtól elfajzott zsidó képedet! Hát még visszapofázol? — káromkodott a tizedes és ráhúzott a bikacsökkel a Száraz Jóska fejére. Az őrmester sem maradt rest, o- daugrott az ágyhoz és a tizedessel együtt jól végigvert bennünket. — Majd én megmutatom nektek, hogy mi a tisztesség, ti alávaló gazemberek — jelentette ki végül és lihegve dugta vissza bikacsökét csizmája szárába. A tizedes az öklét rázva vicsorogta. — Bitangok'. — Most elmegyünk, — vette át a szót az őrmester — de holnap reggel viszatérünk eszetekbe juttatni, hogy vége már a vörös világnak. Sarkonfordultak és köszönésképpen jól bevágták maguk után az ajtót. A fogunkat csikorgattuk tehetetlenségünkben. Száraz Jóskának még a szeme is könnybelábadt dühében. — Gazfickók! Fehér csirkefogók! — hallatszott innen is, onnan is, s úgy elfújták a jókedvünket, mint a huzat a gyertyát. Behozták a reggelit, de még enni sem volt kedvünk, gubbasztottunk, mint a var jede a jegenyén. Így ért bennünket a vizit. — Szervusztok, fiúk! — lépett be vidáman a főorvos. — Hogy vagytok, hogy vagytok? Amint végigpillantott rajtunk, el- komorodott. — Mi az Jóska? Talán rossz volt a reggeli, vagy még meg sem kaptátok? — Megkaptuk, hogyne kaptuk volna, — emelkedett fel fektéből Száraz Jóska. — Igaz, hogy jó csípős volt. — Csípős? — nevetett a főorvos. — Talán bizony magyar gulyást kaptatok? — Hogyne. Magyar gulyást... Bika- csököt! Homonnay nem értette a dolgot, csak állt és mosolygott. Azt hitte, valami jó tréfáról van szó. De amikor Száraz Jóska beszélni kezdett, a főorvosnak mindjobban az arcára fagyott a mosoly. Egészen eljehéredett a felháborodástól. — Latrok, zsiványok! No de ilyet! Bikacsökkel támadnak a tífuszos betegekre. Ez már a gazemberség teteje! Fejcsóválva töprengett néhány pillanatig, aztán hozzánk fordult. — Szóval holnap reggelre megint itt lesznek? — Itt. Megígérték — feleltük kórusban. — Na, jó, csak jöjjenek, — mondotta az őrnagy. — Én is itt leszek, csakhogy még korábban... Fiúk — emelte fel a kezét — egy cseppet se szofnorkpdjatok. Felejtsétek el a dolgot, ne is beszéljetek róla. Holnap reggel majd megkapják a magukét, gondoskodom róla... Ma pedig tyúkhúslevest kaptok ebédre... No, tel a fejjel, Jóska! — veregette meg a kedvence vállát, majd leült az ágy szélére és elmesélte a legújabb vicceket. Megint visszatért a vidám, bizakodó hangulat, s mikor a főorvos elköszönt tőlünk, kacagástól rengett az egész betegszoba. Az ebédre felszolgált jó tyúkhúsleves csak fokozta a kedvünket. Se vége, se hossza nem volt az ugratásnak. A reggeli incidensről többé nem esett szó közöttünk, de szívünkben azért égett a bosszúvágy. Százszor is elképzeltük magunkban a másnap reggeli jelenetet. Korán lefeküdtünk, hogy időben ébredhessünk. Elmaradt a mese, a csipkelődés és csakhamar álom borult az emberek szemére... Takács Marci elhallgatott, Ivott egy kis bort és nekitiizesedve folytatta. — Még alig nyalta meg az ablakot a hajnal, a főorvos már ott volt. — Jó reggelt, fiúk, hogy aludtatok? — kérdezte csendesen. — Jól, nagyon jól! — feleltünk kissé izgatottan, ö észre vette rajtunk és cinkosan ránk kacsintott. — Nyugalom, — mondotta —. viselkedjetek úgy, mint tegnap reggel, nehogy megneszeljenek valamit azok a jómadarak... Én majd ide állok a szekrények mögé, itt nem vesznek észre. Végigment a szobán, kissé kijjebb húzta a faltól az egyik szekrényt és mögéje állt. — Tegyetek úgy, mintha aludnátok, — figyelmeztetett bennünket és mi szót fogadtunk, többen még a horkolást is elkezdték. Fojtott izgalomban, lassan, nagyon lassan teltek a percek. Már azt hittük, hogy nem is jönnek... De egyszerre csak meghallottuk a vasúit csizmák kopogását. Dir-dur! Az ajtót belökték és a mi embereink éppen úgy, mint tegnap. szétveiett lábakkal álltak meg a szoba közepén. — No. ti rilhös zsidó kutyák, — kezdte fennhangon az őrmester — meghoztuk a frtistököt! Azzal oda az ágyhoz és csihi-puhi a bikacsökkel. Ez kellett cspk a mi őrnagyunknak. Kilépett a szoba közepére és csípőre tett kézzel állt meg előttük. — Hát ti kik vagytok?! A két ember meghőkölt és bamba képpel bámult az őrnagyra. Aztán ahogy megpillantották az arany gyázzba vágták magukat, csillagokat a paroliján, feszes vi— Alá... alázatosan jelentem... — dadogta az őrmester, de a főorvos a szavába vágott. — Szóval ti vagytok azok a bri- gantik, akik bikacsökkel verik végig a betegeimet? A két „vitéz“ pulykavörösen állott előtte és csak hápogott meglepetésében. — Emberek vagytok ti, katonák vagytok ti? — mennydörögte az őrnagy és úgy pofonvágta őket két oldalról, hogy az őrmesternek nyomban leesett a sapkája. — Hátra arc! — vezényelte Homonnay és amikor megfordultak jól ütegen rúgta mindkettőt. — Eszetekbe ne jusson mégegyszer belépni, mert kiköttetlek benneteket! Mars! A katonák úgy ugrottak az ajtónak, majd összetörték egymást. A sapkát is otthagyták a földön ijedtükben. Ml meg kacagtunk, hogy a köny- nyeínk is potyogtak és kórusban harsogtuk: — Mars ki! Csirkefogók, mars ki! Többé sohasem láttuk őket... Takács Marci elhallgatott és mosolygó társaira emelte poharát. — No, igyunk is! A poharak összekoccantak is a három öreg ember derűsen emelte ajkához a felizzó, aranyos nedűt. Kopócs Tibor rajzai
