Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)

1967-07-11 / 28. szám

A világhír és - én Most, hogy George Bemard Shaw megint egyik legsikere­sebb magyar szerzőnk lett, eszembe jutott első, izgalmas találkozásom a világhírű íróval. 1940 március húszadikán, Londonban jelhívtam G. B. Shawt telefonon. Közös isme­rősünk nem volt, mégis szeret­tem volna megismerkedni vele, és más nevet keresve, csodál­kozva láttam, hogy benne volt a neve a londoni telefonkönyv­ben. Bár tudtam, hogy London­ban még bankbetétet sem fo­gadnak el ajánlólevél nélkül, mégis megkockáztattam ezt a telefont. Férfihang jelentkezett: — Hallo... — Hallo... Bemard Shaw titkárnőjével szeretnék beszél­ni. — Itt Bemard Shaw beszél. De ha bármilyen üzenet van a titkárnőm részére, nagyon szívesen átadom. — Köszönöm. De jó,- hogy főn. Éppen önnel szerettem volna beszélni. — Ki beszél ott? — Paul King (ez volt az an­gol nevem, mert olyan angol még nem született, aki az igazi magyar nevemet ki tudta volna mondani), világhírű magyar író vagyok — szerénykedtem — és arra gondoltam, jó lenne, ha megismerkednénk. — Eddig még nem hallottam ezt a nevet, de az nem baj. Sajnos kissé műveletlen vagyok. Milyen ügyben óhajt velem be­szélni? — Nincs semmüyen ügyem. Gondoltam, ezt el kellene in­tézni. — Semmi akadálya. — Mikor láthatnám. — Most. Elképedtem. Ekkor már két éve éltem Londonban és tud­tam, hogy a legegyszerűbb em­berhez, akármilyen fontos ügy­ben Is, csak hetek, esetleg hónapok múlva lehet bejutni, akkor is, ha tartozom neki pénzzel, és fizetni akarok. — Köszönöm. Máris indulok. Letettem a kagylót és két M ielőtt történetünket foly­tatnánk, néhány szóval meg kell magyaráznunk az eseményeket. Hónapokkal e- löbb egy különös expedíció kelt útra, hogy egy titokzatos térkép alapján mesés kincsekre bukkanjon. Az expedíciót Por­ter professzor vezette, de ve­le ment a lánya, és Philander, az öreg professzor tanárse­gédje. Mivel a professzor lá­nyához gyöngéd érzelmek fűz­ték. hozzájuk csatlakozott Ce­cil Clayton, Tarzan unokatest-1 vére is, aki Tarzan szüleinek feltűnése után a Greystok csa­tád egyetlen, törvényes örö­köse lett. E kis csoport vállalkozása szerencsével járt. Valóban me­sés aranvkincsekre bukkantak, és hazafelé indultak. Útköz­ben azonban a matrózok szö­vetkeztek Porter professzor kincseinek megszerzésére. Ter­vük sikerült, az arany mara­déktalanul az ő kezükbe került, és Porter professzort társai­val együtt ugyanazon a helyen partra szállították, ahol két év­tizeddel ezelőtt Tarzan szülei megkezdték tragikus végű te­vékenységüket.-O­Tarzan semmit sem értett a történtekből. Amikor unoka- testvére Clayton eltűnt az ős­erdőben, és a nők magukra zárták az ajtót, a matrózok is visszatértek hajójukra. Tarzan annvi mindent látott, hogy szédült a feje az ámu­lattól. A fiatal lány arca ha­tott rá a legjobban. Rokon- szenvet érzett az ifjú férfi és a két öreq iránt is. De a lány­hoz valami furcsa vágy húz­ta. amit nem értett. A tenge­részeket viszont, különösen a patkánvképűt, gyűlölte. Tarzan nem értette, hogy a két öreg és Clayton minek mentek az őserdőbe. Hogy va­laki eltévedhet ebben- az út­vesztőben, azzal nem számolt, hiszen ô olyan otthonosan moz­gott benne. Amikor látta, hogy a mat­rózok eleveznek, és az asszo­nyok biztonságba kerültek, gyors mozgással Clayton nyo­mába eredt. A fák ágai közt haladt és nagy érdeklődéssel figyelte fajtájának ezt az új példányát. Clavton időről időre kiáltott, te ebből Tarzan megértette, perc múlva, taxin robogtam Shaw lakása felé. Becsengettem a Gramer cy Park 5. számú vénillő házba, és megdöbbentem, amikor maga Shaw nyitott ajtót. — Paul King vagyok. Én te­lefonáltam az előbb. G. B. Shaw mérhetetlen ma­gasságból nézett le rám. Lega­lább két méter magas volt; úgy éreztem, hogy a bokájáig érek. — Mit is mondott, milyen nemzetiségű maga? — Magyar vagyok. — Érdekes. A magyarok ilyen picik? — Miért? Az angolok mind Ilyen fehér szakállt hordanak? — Jöjjön be. Ezt még átbe­széljük. Beléptem. A kopár előszobá­ból a könyvtárterembe vezetett az író. ahol a néhány szál bú­toron, kényelmes bőrkarosszé- keken és egy idősebb íróaszta­lon kívül, millió könyv súlya nehezedett rám. Köröskörül, a hatalmas teremben a földtől a mennyezetig, mindenütt könyvek voltak. Azonkívül ren­geteg fénykép G. B. Shawról. Fiatalkori képek, amelyeken idősebbnek látszott, mint öreg­korában. — Ne ijedjen meg fiatal ba­rátom — mondta Shaw —, ezek majdnem mind a saját müveim. Mondtam, hogy nem vagyok valami müveit. Hiszen még eze­ket sem tudom elolvasni. Ide­nézzen! Benyúlt a könyvrengetegbe, és kiemelt egy példányt. Fel­nyitotta. Vedami olyan idegen nyelven volt, hogy még a címét sem tudtam elolvasni. Arabnak, vagy hindunak látszott. De le­het, hogy egészen más volt. — Ez milyen nyelvű kiadás? — érdeklődtem udvariasan. hogy a két öreget keresi. Köz­ben a fiatalemberre leskelődő veszedelmeket figyelte. Egy kúszó vadállatot pillantott meg. Sheta, a leopárd volt. Tarzan azonnaí felfigyelt, meghallotta a halk sustorgást, és azon cso­dálkozott, hogy a lord semmit se hall. Sheta ugrásra készült. Eb­ben a pillanatban vérszomjas, támadásra hívő majomordítás harsant mögötte. Sheta riad­tan fordult hátra. Clayton soha ilyen félelme­tes hangot nem hallott még. Ereiben szinte megfagyott a vér. Nem volt gyáva, de szi­vét a rémület csontkeze szo­rította össze. Semmit se lá­tott, nem sejtette, hogy ez a rémes ordítás mentette meg az életét. A bozótból vad küz­delem zaja hangzott, de nem sejtette, hogy ott most az uno­katestvére, Tarzan, vív élet­halál harcot az ő életéért. Közben gyorsan cselekedett. Clavton végleg lemondott az öreg professzor kereséséről, és visszaindult, hogy a két nő se­gítségére lehessen. Csakhogy fogalma sem volt, milyen i- ránvban lehet a kunyhó. Tarzan meglepődött, hogy a fiatal férfi a bennszülöttek fa­luja felé indul. Nem értette a viselkedését, hiszen így fegy­vertelenül csak a pusztulás várhat rá. Igen, már itt is yan Numa, az oroszlán. Ott kúszott húsz lépésnyire az angol mögött. Most Clavton is meghallotta a hatalmas test közeledését. Megállott. és magasra emelte a magával hozott dárdát. A vadállat óvatosan közeledett. Végre Clayton is megpillan­totta. és földbe gyökeredzett a lába. Ekkor valami megrebbent a feje felett. Azt hitte, újabb veszedelem, de tekintetét nem vette le az ugrásra készülő vadállatról. A húr pendülésé- hez hasonló hangot hallott, és egy nyílvessző a vadállat há­tába fúródott. Az oroszlán fel- ordltótt és előre lendült, de Clavton oldalra táncolt, és így az ugró vad célt tévesztett. A következő pillanatban egy fé­lig mezítelen vadember vetet­te magát a vadállatra. A vasizomzatú idegen far­kánál fogva olyan könnyedén emelte fel az oroszlán hátul­ját. mint ahogyan Clayton e­CSENDES BESZÉLGETÉSEM G. B. SHAW-VAL — Nem tudom. Én csak an­golul tudok és írül, ami ugyan­az. De szeretem ezeket az is­meretlen nyelvű Shaw-könyve- ket. Ha nem is értek belőlük semmit, biztosan jók, hiszen én írtam őket. Ha ezeket nézem, nagyon okosnak érzem magam, így érezhetik magukat angol olvasóim, ha valamelyik Shaw- könyv angol kiadását próbálják megérteni. Cigarettával kínált, miközben kényelmesen hátradőlt a bőr- karosszékben. — Miért nem szereti az an­golokat? — érdeklődtem. — Mert ír vagyok. Az ango­lok elnyomják az íreket. De akkor sem szeretném őket, ha angol lennék, mert az elnyo­mást gyűlölöm. Csúnya dolog bántani egy üyen kedves ki­E. R. BURROUGHS - SZŐKE J.: XIV. AZ ŐSERDŐ VESZEDEL­MEI mélné fel a kiskutyáét. Ami­kor a vadállat ilyen természet- ellenes helyzetbe került, Tar-’ zan villámgyors mozdulattal ol­dalába vágta a vadászkését. Mindez pillanatok alatt tör­tént. Clayton alig volt képes szemmel kísérni a küzdelmet. Már erősen alkonyodott, de így is láthatta, hogy az idegen va­lóságos megtestesítője a töké­letes izomzatú embernek. Amikor az oroszlán kiszenve­dett, Tarzan győztesen felü- völtött. Clayton most hallotta másodszor ezt a szörnyű üvöl­tést. Most már közelebbről is megfigyelhette a furcsa ide­gent. Derekát és csípőjét rö­vid ruha takarta, kezén, lábán barbár díszek lógtak, nyakában viszont finom aranyláncon, gyémántokkal díszített medál fityegett. Clayton angolul szólt hoz­zá. Meghajolt, és megköszön­te a szolgálatát. Tarzan azon­ban nem válaszolt, mereven rá­nézett és felvonta vállát, ami egyaránt jelenthette a szolgálat jelentéktelenségét, vagy Clay­ton szavainak meg nem érté­sét. Amikor a vadember össze­szedte a fegyvereit^ nagy da­rab húst hasított az oroszlán testéből és enni kezdett. Clay- tont is kínálta, de az nem vállalkozott a nyers hús elfo­gyasztására. Az a gondolata tá­madt, hogy ama titokzatos Tarzannal áll szemben. Ha ez Így igaz, akkor az idegennek tudnia kell angolul. Clayton tehát ismét beszél­ni kezdett. Feleletet azonban ismeretlen nyelven kapott, a- mely nagyon hasonlított a máj-* sebbséget, mint az ír. De akkor is haragudnék rájuk, ha az S-betűsöket üldöznek. Egy el­nyomó nép hajlamos arra, hogy a zsarnokságot kiterjessze ön­magára is. Ezért van az, hogy most az angolok angol meg­szállás alatt nyögnek. Beszélgetés közben egy fehér- kesztyűs inas „high teá't szol­gált fel. A „high tea“, magya­rul „magas tea" annyit jelent, hogy a teához adnak sonkát, kolbászt, sajtot, süteményt, meg mindent. Csodálkozva néztem Shawt, amint jóízűen falatozott a son­kából. Nagyon öregnek látszott, millió ránc szántotta fel az arcát, szakálla hófehér, csak )cék szeme csillogott fiatalosan. Hihetetlenül sovány. Csoda, hogy „elállt” nyolcvan évig. (Akkor még csak nyolcvan volt.) — Bocsánat. Mr. Shaw, de az egész világon az a pletyka van elterjedve önről, hogy vegetá­riánus. — Na is? — Na és most sonkát eszik. Nálunk, Magyarországon, ez már húsnak számít. G. B. Shaw összevonta szem­öldökét: — Maga húsevő? — Igen. — És mindig csak húst eszik? Főzeléket, tésztát, saj­tot, gyümölcsöt soha? — Dehogyisnem. — Na látja! Én meg növény­evő vagyok, de nem vagyok fanatikus ebben a kérdésben. Megeszem a húst is, ha kedvem szottyan. A hosszú élet titka: sokáig kell élni. De ezt ne ter­jessze. Hadd higgyék a növény­evők, hogy emiatt éltem ilyen sokáig, és hadd csodálkozzanak. mok makogásához. Tehát nem Tarzannal állok szemben — gondolta Clayton. Amikor Tarzan befejezte az étkezést. Clayton eddigi út- jóval ellenkező irányba muta­tott, és előre indult. Clayton ingadozott, de a majomember megragadta a kezét és maga után húzta, mlgcsak önként nem követte. Az angol arra a következte­tésre jutott, hogy fogoly, de semmit sem tehetett, mert kö­rülötte az őserdő sűrű éjsza­kája, és az út mentén min­denütt titokzatos neszeket hal­lott.-0­Közben a magányos kunyhó­ban mozdulatlanul ült a két halálra rémült nő. Lassan kö­rülölelte őket a sötétség. A néger nő hisztérikusan jaj­gatott, mert odakint zsákmány­ra éhes vadállatok járkáltak, kaparták az ajtót és a falakat. — Psz! — súgta a lány. — Psz. Esmeralda! Úgy tűnt, hogy a néger nő jajgatása és siránkozása csal­ta oda a vadakat. Az ajtón halk kaparászás hallatszott. A vad be akart jönni. Egyszer­re csak abbamaradt a kapa­rászás. Hallani lehetett, hogy a vad körüljárja a kunyhót, és megállt az ablaknál. — Istenem! — súgta a lány, mert az ablak rácsa mögött egv hatalmas oroszlán fejét pillantotta meg. Szemei vad gyűlöletté! villogtak, és egye­nesen a lányra meredtek. — Nézd, Esmeralda! — súg­ta. — Istenem, mihez kezd­jünk? Nézd! Gyorsan! az ab­laknál!... A néger nő odavetette tekin­tetét. s az oroszlán ebben a pillanatban felordltott. Ez már túl sok volt a néger nő ide­geinek. Ajultan hullott a föld­re. A lány szinte lélegzeni is elfelejtett. Most az oroszlán feje eltűnt az ablakból, visz- szatért az ajtóhoz és azt ka- pargálta. A vadállat húsz perc múlva megint az ablaknál próbálko­zott. Teljes súlyával a rácsok­ra vetette magát. A lány hal­lotta, amint a farácsok meg­reccsentek, de mégis ellenáll­tak. és a hatalmas test a föld­re huppant. Az oroszlán újra és újra megismételt« a rohamait Vég­ha meghalnak negyvenéves ko­rukban növénnyel együtt. — Más pletykát is hallottam önről. — Hát beszélnek még rólam? Ennek örülök. Mit hallott? — Azt. hogy Molnár Ferenc londoni kiadója felkérte Önt, írfon előszót Molnár új köny­véhez. Állítólag Ön ezt a kérést megtagadta. — Ez igaz. — Miért? — Mert én sem kértem fel Mr. Molnárt, hogy írjon az én magyar nyelven megjelent könyveimhez előszót. Arról nem is beszélek, hogy nálam egy kis előszó, háromszáz oldalra is terjedhet. így talán Molnár könyve el sem fért volna az előszóm mellett. Hálás lehet nekem. — Igaz az, hogy Ön saját­magát tartja a világ legjobb írójának ? — Igaz. De olyan kicsi a vi­lág! Csodálatos, hogy terjed a pletyka. Hát már ezt is tudják rólam ? És maga kit tart a világ legjobbjának ? — Magamat — szerényked­tem. Shaw elmosolyodott: — Lehet, hogy mindkettőnk­nek igazunk van, kivéve magát. — Nem komolyan gondoltam, de ha már itt tartunk, igazán a legnagyobbnak Karinthy Fri­gyest tartom. — ö if magyar? — Igen. — Mondjon valamit belőle. Hosszan meséltem Karinthyt, majd elmondtam részletesen kedvencem „Holnap reggel“ cí­mű darabjának tartalmát. Shaw el volt ragadtatva. — Biztos, hogy ezt a „Holnap reggel“-t nem én írtam? — Nem. Ezt Karinthy. — Kár. Én is írhattam volna. Felálltam. Búcsúzni kezdtem: — Nagyon köszönöm ezt a kedves délutánt. Igazán semmi ügyem nem volt önnel, de min­dent elintéztünk. — Igen. Ma sokat végeztünk. Hálás vagyok. Részemről a sze­rencse. KIRÁLYHEGYI PÁL re a rémült lány észrevette, hogy a rács egy darabon be­tört. A következő pillanatban benyomult a vadállat egyik mancsa, azán a feje. A hatalmas fej és nyak egy­re jobban szétfeszítették a rá­csokat, és a fürge test mind­jobban behatolt a szobába. A lány mint az alvajáró fel­állt és úgy meredt a vadra. Lábánál ott hevert eszmélet­lenül a néger nő. Ha magához téríthetné, közös erővel talán visszaverhetnék a vadat. Porter kisasszony megragad­ta a néger nő vállat, és meg­rázta: — Esmeralda! Esmeralda! — kiáltotta. — Segíts, mert elvesztünk! Esmeralda lassan felnyitotta a szemét, de amikor meglátta az oroszlánt, rémes sikoltás­sal a sarokba futott és fejét a szekrénybe dugta. Ettől a jelenettől még az oroszlán is megállott egy pillanatra. A lánv halotthalványan tá­maszkodott az asztalnak, hogy a földre ne zuhanjon a rémü­lettől. Keze kemény tárgyba ütközött. A revolver volt, amit Clavton hagyott ott neki, hogy védekezhessen. Gyorsan megragadta a fegy­vert, ráfogta az oroszlán ké­pére, és meghúzta a ravaszt! Lövés dördült, láng csapott e- lő a feqyverből, az állat fáj­dalmasan felüvöltött és eltűnt az ablakból. Porter kisasszony felléleg­zett és kiejtette kezéből a fegyvert. De az oroszlánt nem ölte meg. Csak fájdalmas sebet ej­tett rajta. Nemsokára ismét megjelent az ablaknál és be­nyomult a nyíláson. Most már nem volt olyan erőszakos, mert a seb minden pillanatban fáj­dalmat okozott neki. Látta a zsákmányát — mind a két nő eszméletlenül hevert a padlón. Nincs aki ellenálljon. óvatosan préselte előre a testét, hogy fájdalom nélkül jusson át a rácson. Még né­hány pillanat és széles mell­kasa Is benn lesz a szobában. Azután a többi már gyerekjá­ték. Ez a látvány tárult Porter kisasszony elé, amikor ismét felnyitotta a szemét. Következik: Az erdők Istene új ifjúság 7 imiiimmiiiiiiimiiMifimiimiimiiiiniimiiimii Gyémánt Új. 601,25 karátos (120,3 grammos), világos barna színű, teniszladba nagysá­gú gyémántra bukkantak Dél-Áfrikában. A hatalmas drágakő valószínűleg a vi­lág hatodik eddig talált legnagyobb gyémántja. • JELLEGZETESSÉGE — A gyémánt — latin és görög nyelven adamas, vagyis legyőzhetetlen, — a legkeményebb ásvány, a leg­értékesebb drágakő. A szén speciális atomrácsú, szabá­lyos rendszerben kristályo­sodó változata. A közönsé­ges vegyszerekben oldhatat­lan, ellenálló. Többnyire más ásványokkal és nemes­fémekkel együtt található. Dörzsölésre elektromos töl­tést nyer, az áramot viszont gyakorlatilag nem vezeti. Oxigénnel 800 Celsius fo­kon széndioxiddá ég el. • SZÍNEI — Egyaránt lehet sárgás, sárga, barna vagy rltkaszép, élénk színű. A szépen szí­nezett zöld, kék, vörös rit­ka. Létezik színtelen is. Fé­nye erős, úgynevezett gyé­mántfény. Tüze nagy fény­törésének és erős szlnszö- rásának következménye. • SZÍNTELEN — A briliáns a színtelen gyémánt csiszolásával ké­szül. A fénysugárnak a kö­vön belüli leghosszabb út­ját és a legtöbb visszave­rő felületét maximálisan biztosítja. A csiszolás az e- lőállító műveletek gyűjtő-.- neve. A nyers gyémánt nvolcirányú haslthatösága teszi lehetővé a briliáns a- lapalakjának formálását. A hasításra kis fémkorongot használnak, ennek vékony élét gvémántpor borítja. A gvémántcsiszolás Németal­földön, a XIV. században kezdődött • LELŐHELYEI — Nagy mélységben ke­letkezik a kőzetek kristá­lyosodási termékeként. Da­rabonként lelik. Található — többek között — a délaf­rikai Kimberley és Pretoria környékén, valamint a szov­jet Jakutföld vulkáni tölcsé­reiben. Azonkívül Közép- Afrikában, Kongóban, Ghá­nában. Sierra Leonében, va­lamint Brazíliában, is. • HIRES DARABOK — Néhány a ritkaságok közül: az indiai Nagy-Mo­gul, az angol koronakincs Kohinoor, az egykori cári j Orlov, Hegyek Holdja, Sark­csillag, a brazíliai Dél csil­laga, s Dél-Afrika csillaga. i A legendás Tavernier táb­lája még a XVIII. század­ban eltűnt. S a legnagyobb az 1905 január 26-án, Trans- vaalban. Pretoria mellett, a Premier-bányában talált, 3024 karátos Cullinan. • KARÁT — A gyémánt súlyát az ékszerészek úgynevezett metrikus karátokban hatá­rozzák meg. 1 karát 0,2 gramm. • VÁLTOZATAI — A gömbös-sugaras bort és a fekete, aprő kristályos karbonádö. Ezeket, vala­mint a drágakőnek nem al­kalmas gyémántokat ipari célokra: fúró-vágószerszá­mokban, finom dróthúzóké­szülékekben hasznosítják. Nagv keménysége miatt az izzólámpák wolframszálának húzásához a kalibereket gyémántból készítik. Elő­ször 1955-ben sikerült gra­fitból mesterséges gyémán­tot előállítani az Egyesült Államokban. Azóta másutt, a Szovjetunióban is qyárt- ják. IIHIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIlllliiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii.

Next

/
Thumbnails
Contents