Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1967-07-04 / 27. szám
Tóth Péter cen Zúg a betonkavaró, zörög a talicska, nyikorog a teherlift. Dobogd, kopogás — pontos, precíz mozdulatú emberek. S az igyekezet eredménye: 5 percenként egy kész keverés, azaz négy talicska beton; vagyis jó néhány négyzetméternyi területet újra betakarhatnak vele az ügyes kezek. És sehol egy fölösleges szó, sehol egy fölösleges mozdulat. Csak villan a szem, s a másik érti... Tökéletes harmónia, ha ebben a kemény, izzadságszagú munkában egyáltalán létezik harmónia. Hat éve van együtt ez a „parti“, hat éve terítik, simogatják az új lakásokban a betont, hogy rákerülhessen a parkett, vagy a „gumiszónyeg“. Építkezésen vagyunk. Zúg a betonkavaró, nyikorog a talicska, a fáradtságtól szinte sikoltanak a reggel hattól feszülő izmok. Már most es£e hat felé jjfir az idő ... Kilen A bbahagyjuk — mondja Molnár Béla kilépve az épületből a betonkeverőnél dolgozó Tóth Péternek és Molnár Istvánnak. Ami annyit jelent hogy a gépben lévő keverést még „feiküldik“ az emeletre. aztán kitisztítják a ke- verót. nehogy reggelre a beton belekössön. — Ő a partivezető — súgja Tóth Péter. — Ki küldte ide hozzánk? — kérdezi bemutatkozás közben. — Nem küldtek, magamtól jöttem — mondom én, s látom, hogy ezzel egy kis csalódást okozok neki. — Csak azért kérdem, mert újra kapunk valami kitüntetést. Azt hittem, a cégtől... Közben a „keverök“ kala- páccsal vallatják a betonkeverő oldalát. A nagy zajtól nem hallok semmit, de ö sem; így aztán felkapaszkodunk az é- oületbe vivő deszkapadlón. — Hát ezt csináljuk mi, — mutatja a lebetonozott szobákat. — Nem küldött senki — mondom én. — de körüljártam az egész építkezést, és már csak maguk dolgoznak. Azért jöttem ide. — Azt akarjuk, hogy aki i- dekölt.özik. a pénzéért rendes munkát kapjon — mondja, mintha a közbeszólásomat nem is hallotta volna, de úgy érzem. a hangja most sokkal barátságosabb. , -OE pítők A brafislavai épi- " tővállalat hatalmas csa-. Iád iából — kilencen. Kilenc keménv izmú napbarnított munkás akik hat éve egvütt dolgoznak, egy partiban. Akik hat éve minden hét elején vonatra ülnek Párkányban, és fcldöcögnek Pozsonyba az é- pítkezésre. Hat éve együtt... S a kilencből nvolean egy faluból is valók — Ipoiyszalkáról. — Ipoiyszalkáról? — Igen — mondják. — Tetszik talán ismerni Turczel Lajost? — Hogyne! — mondom. — Hát ö is onnan való. tőlünk — mondják, és büszkén mosolyognak.-0- , I assan mindenki előke- • rült. Együtt indulunk hát a legénvszállásra“ — Mi nem itt lakunk — mond iák. — Ez csak amolyan átöltöző. A Miletió utcában van az ..internátusunk“. Jó, rendes hely. Ballagunk hát az átöltöző felé. s közben arról beszélgetünk. hogy a hat év alatt bi- zonv már rengeteg betont ..elsimogattak“, hát még Molnár Bela. a partifőnök, aki már tíz éve dolgozik a cégnél és a szakmában. Aztán csak azért, hogy én is ..értsem“ elmondják: hogyan is áll össze a ház, hogyan is jönnek egymás után a kis csoportok (az övékhez hasonlók). hogy egy-egy időre birtokba vegyék az épületet, s aztán szaladjanak újra tovább, a következőbe. — Olyan az egész, mint egy kergetőzés — jegyzi meg e- gyikük. — Az alapozókat kergeti a „montázs-parti", a montázs-parti után jönnek a vízvezeték- és villanyszerelők, e- zeket hajtják a kőművesek, a kőműveseket sürgetjük mi, a padló betonozok „potyerákok", ahogy mi egymás közt mondjuk, minket az asztalosok, a- zokat a festők, aztán.... szóval így megy ez állandóan körbe- körbe. — Itt lakunk — állnak meg. — Tessék csak, tessék.-0Igazi munkástanya. Ke- *mény emberek tanyája. A szoba közepén egy jókora. X-lábú asztal, rajta rengeteg üveg, szódával és anélkül, meg stamperlisek. Körben a falak mentén pléliszekrények. tete4 Jakubik Lajos lükön bakancsok, gumicsizmák egész halommal. A munkás mindennapi felszerelése, persze van még esőkabát is. és csak úgy. szögre akasztva, a telet váró „pufajkák“. Leülünk és újra kezdjük a bemutatkozást. Molnár Béla, a „parti“ vezetője, Tóth Péter és Molnár István a betonkeverés művészei, és a bentiek, akik az egészet eldolgozzák és néha ugyancsak „megkeverik“ a betoncsináló- kat; Moinár Mihály, Molnár Gábor. Beke Károly (az egyetlen füsi a csoportban), Jakubik Lajos. Meggyes) Sándor és Bús László. Ennyi a parti és persze acélkemény izmok, kö- keménv tenyerek, gondok és gondolatok — vajon mi van otthon; mi lesz a vacsora és holnap a reggeli... Ez így egy messziről „bejáró“ munkás mindennapi világa és néha televíziónézés az internátusbán, esetleg pár pohár hazai itóka, mert kell az, hogy a napi 12 órás műszak alatt elnyűtt izmok újra felpezsdüljenek, megteljenek vérrel... — Munka közben szódán kívül mást nem iszunk — mondják. — Cgv kapjuk a raktárból, mert a víz kint a munkahelyen még ihatatlan. — Hogy lekopogjam — nevei Tóth Péter — amióta a parti együtt van, még nem fordult elő baleset...-0U át akkor fogjuk meg — mondja Molnár Gabor. — Jó ez! Koccintunk. — Kergeti a vért! — Ellensúlyozza a kinti meleget. Bólogatunk: — így igaz! — Nem helytelenkedni jöttünk mi ide, hanem dolgozni, pénzt keresni — mondják. — Mindnyájan építkezünk otthon — teszi hozzá Molnár Béla. — És miért otthon építkeznek, hiszen alig vannak odahaza? — kérdezem. Tűnődnek egy kicsit s csak aztán vájaszolnak. Meggyesi Sándor — Az otthont nem iehet csak úgy otthagyni. — Az asszonyok ragaszko- dóbbak; mehettem volna Szentkeresztre a gyárba, de az asz- szony nem akart. És így a jó... A gyerekek miatt is... Ott vannak az ismerősök, az -egész falu ismerős... — Nem könnyű, higgye el, mert az ember itt dolgozik, hazamegy, és otthon kezdheti elölről... De azért mégis... — A szövetkezetbe is illik elnézni néha, segíteni az asz- szonynak a kapálásban... — Az asszonyoknak nehéz... — A gyerekekkel, háztartással... Minden az ő gondjuk... — Az ember haza is menne, de hová? Az építkezéshez pénz kell. otthon meg ezerrel kevesebbet keresnénk, s az már sokat jelent. — Itt megvan az a kétezer, plusz távolsági prémiumok... — De az otthon, azért mégiscsak otthon. Azt nem lehet csak úgy otthagyni...-ÓTeljesítmény után kapjuk * a fizetést — mondja Molnár Béla. A munkát mindegy, hogy mikor, de el kell végezni, ez a lényeg. Ha nincs villany, vagy ha mondjuk anyaghiány miatt állunk pár órát, a lemaradást be kell hoznunk. A tárcájából fénykép kerül elő — a család van rajta. A fénykép mellett van egy zöld kártya is, talán észreveszi szememben a kíváncsiságot, mert ideadja azt is megnézni. „Molnár Béla kiváló munkás“ — olvasom a lapról. — Ezt eddig miért nem mutatta? — Van nekünk más is — mondja és fejével a szögre a- kasztott rámázott díszoklevél felé int. „Felszabadulásunk 20. évfordulójának brigádja“. — Szép — mondom. — Egy kicsit poros — jegyzi meg valaki. Nevetünk. — Nem az a lényeg, hogy ez van — fordítja komolyra a szót Molnár Béla — hanem az, hogy a munkánkat igyekszünk Bús László a lehető legjobban elvégezni. Van csoport, amelyik többet végez mint mi, de amelyik jobban dolgozna, olyan nincs. S azt hiszem, ez a lényeg. Szerencsére hovatovább nálunk is a minőségi munka kerül előtérbe...-OA z üzemi konyhán gyen- ge a koszt, azt is meg lehetne írni — javasolják. — Két hónappal ezelőtt megígérték a javítást, de nem vettük észre, hogy valamit is javult volna. — Ilyen munkát pedig nem lehet vékony koszton végezni. Nem beszélve arról, hogy valamikor kevesebb pénzért is jobban főztek. — Tyűha, a vacsorájuk most nagyon elhúzódik — mondom esik majd — nyugtatnak. — Nem baj, annál jobban és felállók. — Szóval ismeri Turczel La-* jóst? — kérdezi Jakubik La- jós. — Hogyne. — Iskolatársak voltak •— mondják a többiek — Tóth tál is — teszik még hozzá. — Na, de fogjuk meg... — Egészségünkre! Építők. A bratislavai építővállalat hatalmas családjából — kilencen. Kilenc keményizmú, napbarnított munkásember. Olyanok, akik hat éve együtt dolgoznak egy partiban — ismerve egymás gondolatát, mosolyát, szemvillanását. Akik hat éve együtt betonozzák a lakásokat a parkett alá, vagy a gumiszőnyeg alá. Akik hat éve minden hét elején vonatra ülnek Párkányban, és feldöcögnek Pozsonyba építeni... Akiket minden hétfőn reggel az asszonyok szomorkodva és reménykedve búcsúztatnak, akiket hét végén türelmetlenül haza várnak ... Kilencen. Az otthon és a munkahely két pólusának állandó vonzásában élők; acélosizmú, kemény tenyerű emberek — ők kilencen. Róluk írtam. TÓTH ELEMÉR új ifjúság 3 7 ávozás búcsú nélkül — Remélem, most MM időd...? — Nem sok, de szívesen hallgatom. — Akkor jól figyelj, és ne szólj közbe... Majd a végén talán. Különben is rövid leszek, hisz jól ismersz, nem kenyerem a sok beszéd. — Mi valahogyan mindig az emberrel kezdjük, aztán újból, és megint, végül pedig az ember. De most rólam van szó, csak azért mesélem el mindezt. — Május 23-án múlt 37 éve, hogy először léptem át a diószegi cukorgyár kapuját. Akkor lettem — akkordmunkás — és maradtam az Imént említett dátumig. — Hogy milyen munkám volt? Nézdj meg azt a nagy szeneslapátot vagy a gombos ágú villát... De minek is fáradnál, itt a tenyerem és kész. Pedig május óta csak a szemetes lapát volt a kezemben. az is csOk akkort ha az asszony kérte. — A kereset? Mikor — hogy. De azért mindig többet vittem haza az átlagnál. Sose panaszkodtam, most sem azért mondom el mindezt. Csak hát az ember ... — Egyszer eléri a nyugdíjhatárt, mint jómagam. Az egyik még maradna, de nem teheti, a másik tehetné, de nem marad. De végeredményben egyre megy. — Én is hatvan éves lettem, és ezért május 23-áh rám került a sor. — Meg is ünnepeltük. Enni, — innivaló volt bőven. Vittem én is bort, meg miegymást, és hozott a parti is. £s amikor minden elfogyott, fáradtan a munkától meg a bortól csaft úgy gumicsizmában és munkaruhában hazaindultam utoljára. Azon a kapun át, amelyen keresztül 37 évvel ezelőtt beléptem. — Csak a parti tudta, hogy holnap már nem jövök vissza. De kit ts érdekelne egy ,Mszolgált", vagy divatosabban szólva „leírt" akkordmunkás. De mit is mondjak még. Hát ez az, amiről már a múltkor is szólni akartam, de akkor siettél. Az üzemi bizottságról szerettem volna kérdezni valamit az üggyel kapcsolatban, de félbeszakított. — Ha legalább ők másképp tettek volna, nem mondom el mindezt. De azért egy jóéjszdkát elvártam volna tőlük. Nagy Sándor bácsi élete csendben folyik tovább. A parti tagjaival, akikkel együtt ünnepelte kilépését a cukorgyárból, nap mint nap találkozik, és ennek örül legjobban. sárkány árpád
