Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)

1967-06-27 / 26. szám

új ifjúság 3 MIT MONDOTT JOLI? Nézzék meg a cipőmet és a harisnyámat is. Én nem vittem el a pénzt. Az igaz, tudtam a pénzről, de én nem loptam el. KI HAT A TETTES? Ez a kérdés foglalkoztatta az egész osztályt és a tanári kart. Végignézték a padokat, a köny­veket. füzeteket. Sehol semmi... Ezt a kérdést tette fel új­ból nyomatékosan az osztály- fónöknő. — Addig nem me­gyünk haza, amíg a tettes elő nem kerül - mondta. - Itt van, mindenkinek adok egy darab papirost, és arra írja fel név­telenül: Én voltam — vagy nem én voltam a tettes. Aztán hajt- Szerkesztőségünkbe av elmúlt hetekben levél érkezett,amelyből idézünk: „Osztályunkban sátok össze a papirost és te- elveszett 100 korona. Mivel tudtam róla, hogy a barátnőmnél van 100 korona, azt állítják, flyétek ide az asztalra. hogy a pénzt én vettem el. Egy álló órát bizonyítgattam, hogy nem vettem el a pénzt. Ek- — ígérem, ha valaki közü­Az eltűnt százkoronás ■■ ■■ urugyen '-i, 1 * M n > ■ 1 ' |vv'v ,4 .sv.y.-^v;. ,v v j. y^p . I '' J * '* ^ ' /• f. : :-Ä ú- LsL.*v' 5 -t • kor a tanár rámkiabált, hová dugtam a 100 koronát. Mikor látta, hogy kérdésére nem kap választ, azt mondta, hogy a következő mondatot egészítsem ku A lyukban a kályh... Mikor ezt sem egészítettem ki, akkor egy csendőrsapkát mutatott, hogyha nem egészítem ki a mondatot, ennek a sapkának a tulajdonosa rögtön elvisz a javítóintézetbe..." a tényállás MIT MONDOTT OZ OSZTÁLY- FŐNÖKNÖ?, Heggel, amikor 'Gizi az isko­lába ment, az anyja átadott ne­ki egy bankbetétkönyvecskét. — Ide figyelj, lányom, már élég nagy vagy, átadom neked ezt a könyvecskét. Menj el a bankba, és végy ki belőle 100 koronát. Mi az első órád? Földrajz? Kérd meg a tanárt, hogy engedjen el a bankba. Mondd meg neki, hogy nem tu­dok bemenni a városba, és a pénzre szükségem van. Tedd el jó helyre a pénzt, nehogy el­veszítsd. — Ugyan, édesanyám! Majd kikérem az osztályfőnöknőtöl a Jolit is, hogy velem jöhessen a bankba. A pénznek meg kell lenni! Nézd csak meg alaposan a tás­kádat, hátha kiesett a köny­vecskéből. Talán más könyvbe vagy füzetbe keveredett. Ki tudott még arról, hogy nálad pénz van?. MIT MONDOTT JOLI? Láttam, amikor Gizi a köny­vecskét a pénzzel együtt a tás­kájába tette. A nagyszünetben mindenki kiment az osztályból. Csak a hetes maradt ott. dóm, ki maradt az osztályban. Talán azok közül valaki, akik a torna alól fel vannak ment­ve. Azután magyar óra követ­kezett. MIT MOND A MAGYAR TA- NÄR? Az osztályban nagy volt a nyugtalanság, hangosan tár­gyalták az esetet. Gizi meg­szeppenve még mindig sirdo- gált. Tanításról szó sem lehe­tett. Ki a tettes? — kérdez­ték a gyerekek. Vajon ki le­het? Hivattam az igazgató elvtársat. letek bevallja, hogy elvette a pénzt, és utána majd az elő­re megbeszélt helyre leteszi, akkor semmi bántódása nem lesz. Az volt a meggyőződésem, csak szépszerével bírhatjuk rá a tettest, hogy bevallja és jó- vátegve cselekedetét. Éreztet­ni akartam — mondta, — hogy mi tanárok nem állunk ellen­ségesen a gyermekekkel szem­ben. Tudatosítani igyekeztem, hogy az erkölcsi parancsokat: ne hazudj, ne vedd el, ami a másé, ne parancsként kapják. Hittem abban, hogy a gyere­kek nem azért mondják meg az igazságot, mert a hazugság bún, és ezért büntetés jár,'ha­nem mert mi, pedagógusok, nem hazudunk, bízhatnak ben­nünk, és ezért túlzott faggatá­sunk vagy a büntetéstől való félelem sem készteti őket ha­zugságra. Mert mit tehet Ilyen eset­ben a segítségre kész nevelő? Csak annyit, hogy megpró­bálja oldani a titok terhét. Ha a tettes be tudja vallani nyo­masztó tettét, akkor máris en­ged a belső feszültség. — Mit mondtam még az osz­tálynak? Gizi elkéredzkedett az osz- tályfőnöknőtól, és az megen­gedte, hogy Joli is vele men­jen. — Ügyis csak helyettesítik az órát — gondolta magában az osztályfőnöknő. Még csengetés előtt vissza­jött a két jóbarátnö és csend­ben a helyére ült. Gizi a betétkönyvet a 100 koronával együtt a táskája mé­lyére tette, és a táskát betet­MIT MOND A HETES? Igen, én az osztályban ma­radtam, de közben beszólt a tornatanár, hogy most szám­tan helyett torna lesz. Örö­mömben kirohantam a folyo­sóra, hogy megmondjam a töb­bieknek is. MIT MOND AZ IGAZGATÓ? Bejöttem az osztályba. Gi­zivel elmondattam a tényállást. Hangosan zokogott, alig értet­tük a szavát. Egyre csak azt hajtogatta, jaj, mit mond majd az anyukám? Hiszen nem vesz­tettem el a pénzt, valaki el­lopta! De ki? Hiszen Joli lát­ta, hogy a pénzt a könyvecs­kében a táska aljára tettem. — Különbséget kell tennünk az olyan eset között, mikor a tanuló csak egv esetben köve­tett el hibát, s az olyan között, ahol valamely hibás viselkedés már szokássá vált. Ki a tettes? Nem kaptuk meg a választ. KIRE ESETT A GYANÚ? te a padba. A nagyszünetben Gizi kivet­te a táskából a tízóraiját. 0- danvúlt a betétkönyvhöz, majd kinyitotta, belépillantott s majd elhúlt benne a vér, a százkoronás nem volt benne. MIT MOND A TORNATANÁR? Rögtön csengetés után ki­mentünk az udvarra. Nem tu­— Azonnal motozást rendel­tem el. Külön a fiúkat, és egy másik üres tanteremben az osztályfónöknö vizsgálta meg a lányokat. A vizsgálat nem ve­zetett eredményre. Ki lehe­tett a tettes? Jolira, aki tudott a pénzről, aki, amikor a hetes kiment a tanteremből, valószínű, hogy ó- rizetlenül egyedül maradt. Ezt a körülményt firtatta a sebtében összehívott pedagógiai tanács. MILYEN LÁNY JOLI?, Nézzük csak az osztályköny­vi bejegyzéseket: fegyelmezet­len, szemtelen. Neveletlen. Za­varja az órát. — Ügy látszik, ebben az e- setben is bebizonyosodik a nagy pedagógusok állítása, — mond­ta az igazgató elvtárs — hogy a gyermekeknek „nem hibái, hanem hiányai vannak“. Látom most is, mint már számtalan esetben a „rossz hajlamú“ tanulóknál, hogy a családi körülményeik kibírha- tatlanok. Joli félárva. A bonyo­dalmak ott kezdődnek körülöt­te, hogy az igen erélyes nagy­mama is beleavatkozik a ne­velésbe. Hiszen a dolgozó a- nva rábízta gyermekét. A gyer­mek ide-oda sodródik a nagy család nőtagjai, a nagynénik, között, és hiányzik az egysé­ges vezetés. Joli anyja látja, hogy a gyerek milyen nyomás alatt él. A nagymama ugyan­úgy megfosztja unokáját az önállóságtól, mint ahogyan azt valaha a saját lányával tette. Látja ezt, és tehetetlen. A sok súrlódás közepette végzetes dolgok történnek a gyermek körül. Mindig érdemes elgon­dolkodni azon, vajon mennyire élezi ki a helyzetet az édes­anya érzelmi beállítottsága, és a saját anyjával, illetve a nagymamával való harca. A viszályt az érzékeny, be­teges Joli sínyli meg. Ebből a családi körülményből értjük meg, hogy Joli miért olyan ko­raérett. számító, de azt is, hogy miért küzd kisebbségi érzettel — amit talán el sem várnánk tőle. Az egészségtelen légkörből kikerülő gyermekek azt tapasz­talják, gyakran úgy látják, hogy nekik nem is lehet a ren­des, becsületes úton boldogul­niuk, ők a becsületességgel úgysem érnek célt. Hiába, min­den el van veszve, már úgyis mindegy, hát legalább szerez­zük meg magunknak azokat az örömöket, amelyek ma kapha­tók, ne törődjünk a holnappal. — Igen, feltételezhető, hogy Joli eltévelygett. Pénzre volt szüksége? Nem. Éppen ez az. Pénze van. Titokban kap a nagymamától, a mamától, a ke­resztmamától. Többször előfor­dult már, hogy pénzt vesztett el. Nincs is reális érzéke a pénz értékével szemben. Joli a koraérettsége mellett sok te­kintetben még nagy gyerek. A pubertás is elég viharosan zaj­lik le nála. Erős férfikézre, a- pára lenne szüksége. Joli alap­jában nem rossz, elég értel­mes is, sokkal jobb tanuló is lehetne, csak helyes irányba kellene terelni a nevelését. Va­lahol sérelem érte ezt a gyer­meket. MIT MOND A PSZICHOLÓGUS? — A régimódi nevelés első­sorban a gyermek tudatalatti félelmeire épített, felelősségé­nél fogva kezében tartotta, mondhatnám zsarolta a gyér» meket. Ezt látjuk ebben az e* setben is. A fenyegetések és büntetés tudatosan kiaknázta a gyermek félelmét. Azzal bün- tették, amit a gyermek külö­nösen nehezen tud elviselni: azzal, hogy nem vehet részt az osztály kirándulásán. Az ősz-- tönfélelmeit nemcsak faggatá- sokkal, hanem megszégyenítés-* sei is fokozták. Mi legyen a mai modern nevelő legfőbb cél-* ja? Mindenekelőtt az, hogy ne mélyítse el a gyermek felel-1 meit. A gyerek amúgy is érzi a tanároktói való függő viszo­nyát: nem kell azt még álá- húzni. Különösen egy testileg nem teljesen egészséges gyér-’ meknél. Még olyan esetben is, amikor eltévelygett, mert le-* hét, hogy valóban lopott vagy hazudott. De nem szabad a „vallomást" erőszakkal, karha­talommal, csendórsegédlettel kicsikarni. Állítsuk csak szembe a fé­lelmet a megszégyenítéssel. A félelem biológiailag hozzátar­tozik az élőlényhez, szégyent azonban csak az ember ismer (kivételt talán csak a kutya képez), ezt már belénevelték. Félelmében úgy érzi, hogy menekülnie kell, biztonságos révként az anyjához, vagy más megértő lényhez fut iiyenkor leggyakrabban a gyermek. A szégyen elől azonban nem le­het elfutni, a szégyen kiközö­sít. kiűz a közösségből. A bűnt le lehet vezekelni a büntetés­sel. a megszégyenülés azonban jóvátehetetlen. A megszégyení­tett szolgaként hever a meg­szégyenítő lábainál. Ismerjük el, hogy a nevelésben a meg­szégyenítés igazán az, ami az emberi méltóság ellen irányul. Mit mondott Zsámboky Karcsi, Joli osztálytársa? Miközben a pedagógiai tanács Joli esetét tárgyalta, halkan kopogtattak: Karcsi lépett be félénken és megszólalt: Ké­rem, megtaláltam a száz koro­nát a kályhában volt... KI TETTE ODA? KI VOLT A TETTES? Miért irtuk le ezí az esetet? Természetesen nem lehetett célunk az igazi tettes felku­tatása, s ha az esetet mégis megírtuk, az a cél vezérelt bennünket, hogy figyelmeztes­sünk: a pedagógusnak az ilyen kényes ügy megoldásakor sem szabad elfelejteni, hogy ne­velők. emberformálók, emberi lelkekkel sáfárkodnak. Sajnos, a mindennapi életünkben leját­szódó, a TV-ben, moziban, könyvekben, sajtóban közölt és sugárzott krimi-történetek, detektív-fogások, nyomozó el­járások nemegyszer magukat a pedagógusokat is olyannyira befolyásuk alá vonhatják, hogy az iskolában előforduló esete­ket is ezeknek a hatása alatt, detektív módra igyekeznek megoldani. Pedig a pedagógus, ha a nö­vendékeihez közeledik, marad­jon hivatása magaslatán, első­sorban megértéssel és szere­tettel kezelje a tanulókat. Michal Márta A találkozó a bratislavaiak és a dunaszerdahelyiek röplabda mérkőzésével ért véget, és a dunaszerdahelyiek győzelmével végződött. Vlado Balažič felvétele Egy meghívó fekszik előttem. Egyszerű fe­hér karton lap s rajta néhány sor: Szeretet­tel meghívjuk önt a volt CSISZ funkcionáriu­sok találkozójára, amelyet 1967 június 17-én 10-órakor rendezünk a Pozsony-Eperjesi üdü­lőközpontban. Alatta: .Viszontlátásra a talál­ÍJ Felidéztük a múltat!.. / kozón! Lejjebb: a CSISZ Járási Vezetősége. Talán még sose örültem ennyire meghívó­nak, szinte izgultam hátha megfeledkeznek ró­lam. És lám mégsem... Megnyugszom.... De csak egy pillanatra. Rég nem látott arcok tűnnek elém, a ismerős na­vek jutnak eszembe. Két évtized már jelent valamit, talán túl sokat is az egyén életé­ben. Igen, legtöbben akkor kezdtük, közel két évtizede, sőt még hamarabb is. Ott voltunk a CSISZ alakuló gyűlésein a kezdetkor, és azu­tán végig tovább. Nem ígértünk, de bíztat­tunk, nem jósoltunk, de voltak elképzeléseink a jövőről. Most hirtelen azok jutnak az eszembe, a- kik talán ugyanezt gondolják mint én, a meg­hívók láttán. — Hol él, mit dolgozik, vitte-e valamire az évek folyamán egyikük-másikuk. Hisz legtöbbjük már közelebb van a 40-hez, sőt talán már túl is lépte azt Némelyikükkel ugyan találkozom, egy-egy vidéki utam alkal­mával, vagy ha nem hát csak eljut a hír e- gyikről-másikról hozzám is. Rácz Zoltánról például tudom, hogy iskolaigazgató Nagymá- csédon. Az 50-es évek elején hosszú ideig az akkori nagymegyeri járás első titkára volt. Néha-néha találkozunk is. Gyurcsik József a dunaszerdahelyi Városi Nemzeti Bizottság elnö­ke évek óta. Hosszú ideig a szerdahelyi járás első titkáraként dolgozott. Talán vele találko­zom legtöbbször. Ha régebbi jegyzeteimbe belelapoznék, akad­na még néhány ismerős név. De már nagyon kevés. Vajon hol van a többi? Eljönnek-e? Ilyen, és ehhez hasonló gondolataim támadnak a meghívó láttán. Nem csalódom. Pontosan érkezik mindenki és kissé izgatottan mint régen. Hogy, mint lesz kérdezi egyik is másik it. Lesz-e beszéd. felszőlalsz-e? Közben senki sem gondol az elmúlt időkre, mintha csak napokkal ezelőtt váltunk volna el egymástól. Csak a beszélge­tés témája mutatja, hogy mégsem napokról van szó. — Hogy fizettek Imre? — hallottam mö­göttem, és a válasz sem késik. — Jól... Ismerős a hang, csak jóval férfiasabb. Meg­fordulok... Ő az. Baráth Imre, a kolozsnémai EFSZ elnöke, áll előttem. Már régóta itt mű­ködöm. De itt van Hörömpöli Jóska is — hisz ismered, ö is a szövetkezetben dolgozik. Mellettünk a berlini ifjúsági találkozóról fo­lyik a szó. Az emlékek kergetik egymást. Pá­pai László, a dunaszerdahelyi konzervgyár egy­kori CSISZ titkára, az amerikai repülőgépek átlal leszórt röpiratokra emlékezik. 1951-ben volt ez. Ma a Vöröskereszt járási szervezeté­nek első titkára Dunaszerdahelyen. Orbán István a vásárúti problémákról tájé­koztatja ismerőseit. Jól ismeri dolgát. Évek óta a HNB elnöke. És így folyik ez tovább, az ünnepi ülés megkezdéséig. A megnyitó be­széd rövid és tömör. Inkább párhuzamvonás az elmúlt évek munkája és napjaink tenniva­lója között, csak úgy mint a hozzászólások. Igen, hozzászólások, és nem emlékezések. Or­bán István Nejedlý elvtárs régen elhangzott szavait idézi: Akad öreg-fiatal és fiatal-öreg. — Hadd döntsék el a fiatalok maguk, hogy minek tartanak bennünket. Bízzuk csak rá­juk. — njd —

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents