Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1967-06-20 / 25. szám
Tulajdonképpen csak valami huppanásfélét hallottak. Mintha leejtettek volna egy batyut. Valaki még mondta is, hogy igazán nem érdemes kinézni. De egy férfi, aki a konyhában vacsorázott, fölállt, két kézzel fogta az asztal szélét. Ügy bámult a levegőbe, mint aki hangokat hall. — Ülj le — mondta a felesége —, ülj csak vissza. — ő meg intett, hogy: csönd! Egy darabig még így maradt az asztal mellett, aztán kiment. Már többen álltak a sötétben, a gang rácsánál. Odalent a po- rolórúd mellett a hókupac. Akárcsak egy hatalmas bogár mászkálna a kupacon. Most kissé oldalt fordul, aztán, mintha befúrná magát a hóba. Lejjebb csúszott, és váratlanul a másik oldalon bukkant fel. Majd, mintha lassan át akarna fordulni a hátára. Azok ott fent, csak nézték. És akkor egy hang. — Halász bácsi! Egy darabig csönd. Majd egy nő. — Mit csinál ott, Halász bácsi? Az pedig felült a kupacon, és kissé kábultan. — Keresem a papucsomat. Az emeletek elnémultak. AzMÄNDY IVÁN: HALÁSZ BÁCSI tán valami döbbent suttogás. — Keresi a papucsát... Most már látták, hogy Halász bácsi pizsamában van. Egyik lábán papucs. Kifeszített tenyerével a havat paskolja, akárcsak valami paplant. Halász bácsi fölfelé hunyorgott. Egyik lábát mereven ki- feszitette és két tenyerével paskolta a havat. Föltérdelt, s a mutatóujjával kavarta a havat. Mintha alagutat akarna fúrni. Csönd volt az emeleteken. Aztán egy férfi. — Jöjjön már fel, Halász bácsi! Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó az elsőn, és egy fiatal női hang. — Ugyan, apa, hagyja már abba ezt a cirkuszt! Kis csönd. Majd valaki fentiről. — Cirkusz! Az apja leveti magát, és ez neki cirkusz?! Halász bácsi felült a kupacon, tátott szájjal körülnézett. A pizsamáját gombolgatta. Olyan mozdulatot tett, mintha oldalt akarna lecsúszni. Fentről pedig újra megszólalt a hang. — Halálba kergetik az öreget! A lánya, meg az a ... — Miféle az a?! Csak mondja ki! Csak mondja ki! Valaki közbekiáitott. — De hiszen megfagy odalent! A lépcsőház megtelt kiabálással. csattogással. Közben a fiatal női hang az elsőről: — Mit müveit, apa! Mit művelt! Férfihang bentről: — Vigyél már le egy kabátot az apádnak! Mire fentről: — Ha még van! Ha még nem húztak le róla mindent! A férfi kiugrott a gangra, és felkiáltott. — Jöjjön le! Jöjjön csak le! — Magával nem foglalkozom! Mindenki tudja, mit csinált az apósával. — Mindenki tudja! — zúgtak az emeletek. A férfi még kiáltott valamit, de az már elveszett a csattogásban. Le az udvarra! Le a kupachoz! Asszonyok papucsban, és pongyolára kapott kabátban, férfiak bakancsban, füles sapkában, egy kislány hálóingben. (Méssz föl! Hogy mertél lejönni!) Csatárlánc a kupac körül. Egy férfi úgy tette rá a lábát, mint valami hegyoldalra. — A kezét. Halász bácsi! Kezek nyúltak az öreg felé, kezek fogták körül. Az rémülten pislogott. — A papucs ... Anélkül nem lehet. Kezek, kezek és kezek. Az öreg meg hirtelen rátenyerelt a hóra. Mintha most már igazán be akarná fúrni magát. — Apa... mit akarsz még?! Apa! — Maga csak hagyja az apját! Maga is, meg az a ... Ne féljen. Halász bácsi, majd bejön hozzánk. — Kap egy teát. — Lefekszik. — Előbb fürdik. — Apa! Apa! — Csak hagyja az apját! — ... kap egy teát! — ...lefürdik! — ...ledörzsöljük! Pillanatnyi mozdulatlan csönd. Aztán megrohanták a kupacot. GUMIDUGÓ a TÁNYÉRON 'Az egyik chesterfield! étterem vendége képtelen volt egy nagy darab húst elrégni. Csupán kitartó rágás után állapította meg, hogy nem húsról, hanem a mosogatótál gumidugójáról volt szó. Az étteremtulaj donost bíróság elé állították, 8000 font és 3 shilling pénzbüntetésre Ítélték. A bíró a következőképpen indokolta a döntést: Az étterem tulajdonos azzal követett el vétséget, hogy olyan ételt szolgált fel, amelynek „az összetétele nem felel meg a vendég által rendelt összetételnek“. (Hír a világsajtóban) Kovács Zsolt csak rágta, csak rágta, végül belenyúlt a szájába, kiemelte, megtekintette jobbról, megtekintette balról és mit tesz isten, hát nem a mosogatótál gumidugója? Nosza hivta felháborodva a pincért. A pincér megnyugtatta, hogy rögtön, és elment kitölteni a totószelvényt. Kovács Zsolt dühösen mormolta az étterem nevét és amint Így habzó szájjal hajtogatta, hogy husssszonharrmadikkerületi- vendéglátóiparrvállalathetvenkettesüzzemegysége, ez úgy hatott, mint egy káromkodás. Végül orvul felüvöltött, hogy fizetni, és harmadszori ismétlésre le is fékezett előtte a föúr, mondván, hogy már itt is vagyok. Az Igazat megvallva nem is nagyon értette, hogy mit hadonászik a vendég azzal a gumidugóval, dehát sokat tapasztalt ember volt, rá kellett hagyni, még mindig jobb, mint a gumidominó. — Ezt nem számítjuk fel. kérem, hehehe, — mondotta szellemesen és vállat vont, amikor Kovács Zsolt hevesen nekilódult a helyiségnek, és néhány testesei után fellebbentve egy kartonfüggönyt. eltűnt az üzletvezető rezidenciájában. Artikulátlan hangok, a függöny remeg, a lila óegyiptomi múmiák hullámzanak, Kovács Zsolt kirohan, vissza az asztalhoz, kezében görcsösen szorongatja a gumidugót és nyüszít. Az üzletvezető is előbukkan, megfontolt, mint egy huszon- harmadik kerületi lord és méltóságteljesen beszól a konyhába: „Rez- ge szaki, megkerült a gumidugó! A vendég úrnál van.“ Rezge szakács szaki zsírosán bukkan elő, megfelelő némajáték után odamanövrlroz Kovács Zsolthoz, és udvariasan megkérdezi: „Hogy került magához?“ „A kocsonyában volt“ — vágja ki Kovács Zsolt, mint egy tromfot. „Adja ide!“ — szólítja fel erre a zsíros szakács. „Nem adom!“ — üvölti a vendég. „Nana, és miért nem, apuskám?" — kérdi intőn a konyhai káder. „Mert feljelentem magukat, és ez lesz a bűnjel!" — diadalmaskodik Kovács Zsolt, aki végre érzi. hogy foglalkoznak az ügyével. „Nana, lassan a testtel!“ — mondja fenyegető halksággal a zsíros, és megragadja Kovács öklét úgy. hogy belül van a gumidugó, körötte a Kovácskéz, akörött a szakácskéz. Eddigre a helyiség az általános mozgósítás képét öltötte magára. Elékérült a pincér, visszasodródott a fizető és háttérben az üzletvezetővel csatárláncba sorakoztak fel a szakács mögé. A vendégek viszont nem vállaltak sorsközösséget a kocsonyaevővel, inkább érdeklődő közösséggé alakultak, a blazírtabbak csak asztaluknál nyújtózkodtak, mások az arénaelv alapján félkörbe csoportosultak, az asztalra csak később állt fel néhány közétkező diák, de ők is előbb lehajtották a pecsétdús abroszt, végeredményben már tanulták, hogy nyilvános helyen kulturáltan kell viselkedni. „Adja ide a dugót!" „Nem adom!" Harmadiknak a pincér szólalt fel, edzett szurkolóhangja volt: „Es a társadalmi tulajdon, az magának smafú?!“ „Ügy van. A dugó kérem az étterem áilóalapjához tartozik!“ — jegyezte meg a főúr, aki üzemvezetői szakvizsgára készült. A szakács nem szólt immár semmit, a vendég körmei alá nyúlt és oly fájdalmasat szorított, hogy Kovács Zsolt kénytelen volt elengedni a dugót, amely az asztalra, majd onnan a szomszéd asztal alá pottyant, ahonnan is egy törzsvendég felemelte és a pincérnek nyújtotta át, mondván: „Tessék, Dönclkém“ — és szeme előtt már megjelent a másnapi tetézett pörkölt adag. „Igen, pörköltet fogok rendelni — határozta -I, — abból minden további nélkül mérhetnek nagykanállal.“ Kovács Zsolt most már fájdalmasan üvöltött: „Fel fogom magukat jelenteni!" Az ellentábor irányítását az üzletvezető vette át: „Mi jelentjük fel magát társadalmi tulajdon eltulajdonításának kísérletéért" — mondotta hidegen. „Rezge... Dönci, maguk a tanúk“, A megnevezettek a leendő tanúk önérzetével és felelősségtudatával bólintottak. „Nekem is vannak tanúim!" — hebegte a dühtől reszketve Kovács Zsolt, de tévedett. „Kérem, uraim, adják meg a nevüket" — fordult a körülállókhoz. Erre az aréna szétfoszlott, és alkotóelemet buzgó csámcsogásba fogtak. Az ügy ilyeténképpen Kovács Zsolt teljes vereségével végződött volna, ha történetesen nem tartózkodik a teremben egy társadalmi ellenőr. Ő azonban, bár óvakodott tüstént megnyilvánulni, nem mulasztotta el a jelentéstételt. Ennek köszönhető, hogy alig egy hét múlva az üzletvezető a következő levelet kapta kézhez: „Róbert Illés társadalmi ellenőrünk jelentése folytán Ont szóbeli figyelmeztetésben részesítem, mert X. hó húszadikán olyan kocsonyaadagot szolgáltattak ki, amely az 526/15 Kp. b. utasítással szemben 8.5 dkg súlytöbbletet tartalmazott. Felhívom a figyelmét afelé, hogy a súlytöbblet, éppúgy, mint a súlyhiány a szocialista vendéglátóiparban megengedhetetlen, és ismétlődése esetén 50.— Ft. pénzbírsággal sútjható. Jelen levelemben foglalt Intézkedés ellen jogában áll a Szakszervezeti Bizottsághoz, valamint a TEB jogügyi osztályához fellebbezéssel élni. Temérdek Ottó ig. h. s. k.“ drillt a hét vége felé homályos eredetű balsejtelmek gyötörték, Reggelente csak a szeme sarkából vetett egy pillantást Morzsa rezidenciája fedé, összevonta szemöldökét és nagy léptekkel sietett az autóbuszhoz. Határozott járása, mogorva arckifejezése mögöff senki sem sejthettte sötéten hullámzó hangulatait, azt, hogy ez a tiszteletreméltó férfiú legbelül merő ingadozás és határozatlanság az utóbbi napokban. „Hóhérkötél és guillotine“ mondogatta magában jegyváltás közben, bár régóta nem hisz már az önszuggeszcióban. Szombaton aztuán megtörtént a dolog. Szabad szombat lévén, délelőtt tízkor ébredt — tisztára elvt alapon aludt eddig, miután elhatározta, hogy teljes mértékben kiélvezi ezt a legújabb társadalmi vívmányt. Az udvaron, amely csupa tavaszi verőfény volt, négyéves fia vidám diadalüvöltéssel fogadta. — Apuka! HU, apuka, megszülettek a kis Morzsik! — és repesve a boldogságtól, köriil- táncolta a hunyorgó családfőt. Cirill lehorgasztott fővel som- polygott a fáskamrába, melynek ajtajában a család négyéves gyöngye kánkánt járt. — Gyere már, gyere, nézd, müven aranyosak! — Hóhérkötél — morogta, megpillantva a három szörpa- macsot. ZS. NAGY LAJOS: Morzsa és a _többiel!c — Mit mondtál? — hökkent meg a gyerek. — Guillotine — dörmögte ő gyászos hangon. — Tessék? — kérdi a kicsi, s már szinte pityereg ennyi értelmetlenség hallatán. — Hát bizony — szólal meg Cirill felesége valahol a háttérben — keress valami zsákot és vidd őket a Dunába. — Máris?... — kérdi Cirill, hátra sem fordulva. — Minél előbb, amíg ki nem nyílik a szemük. — Igazad van — bólint a családfenntartó — a halálraítéltek szemét is bekötik a kivégzés előtt. — Csak semmi szentimenta- lizmus — csattan az asszony szigorú hangja. — Vem várhatnánk egy-két napot? — Egy percet sem. — Parancs — mondotta Cirill, ekkor már meglehetősen mérgesen, és elindult zsákol keresni. A szabad szombat, majd a még szabadabb vasárnap azzal telt el, hogy zsákot keresett. Módszeresen és alaposan átkutatott mindent: a padlást, a pincét, a kamrát, még a szekrényeket is. Hiába, ök nem gazdálkodók, zsáknak nyoma sincs az egész házban. Megmondta az asszonynak. — Szerezz akkor valami kosarat. Bánom is én miben viszed, csak tüntesd el őket, minél előbb. Kosárban ? tűnődött. Más sem hiányozna, csak hogy meglásson valaki, amint egy kosár- nyi kutyakölyökkel ballagok a Duna felé. Az ember vigyázzon a tekintélyére, ha teheti. Ámde kiderült, hogy kosár sincs Cirill háztartásában. — Vidd őket szatyorban! Nem tartotta érdemesnek, hogy erre az abszurd ötletre egyáltalán válaszoljon. Szó nélkül lefeküdt, és a falnak fordult. Hétfőn megkérte a főnökét, küldje őt ki legalább egy hetes szolgálati útra. A főnök, a- mint megtudta miről van szó, beleegyezett. — Szólj a szomszéd-gyerekeknek, dobálják el a kutyákat! — mondotta feleségének búcsúzáskor. Néhány napot rá is húzott a szolgálati útra, csütörtökön délben érkezett, kisfia a kapuban fogadta őt. — Apuka, gyere már, nézd milyen aranyosak!... Nem hitt a szemének. Az apró udvaron három hihetetlenül kövér kutyakölyök botladozott, közöttük Morzsa, az anyjuk, mint a kottás, föléjük terjesztve nem létező szárnyait, boldogan vinnyogott. Cirül felesége meg — s ettől a család u- ra teljesen megrökönyödött — tejbemártogatott kiflivel etette a gombszemű gombócokat. — Hóhérkötél! — dünnyögte merő szokásból — mi lesz itt kutyafarm ? Az asszony csak legyintett lemondóan. — De hiszen ezek megesznek bennünket hamarosan! — kiáltotta Cirill, s táskájából eló- ráncigálta a nehezen megszerzett zsákot. — Csák nem most akarod ő- ket elpusztítani! — ugrott fel az asszony — nem látod, milyen édesek!? — Csakugyan? — mondotta Cirill gúnyosan. — Es én ezekre a dögökre fogok keresni? Az asszony várt, amíg fér je lecsillapodott, aztán hozzálépett, kedvesen mosolyogva a szemébe nézett, és így szólt: — Hát bizony, most már egy keresetből nem jövünk ki. Nincs más hátra, állást kell vállalnom. Ugye szerzünk valami jól fizetett helyet nekem is?... ...és reménykedve megszorította Cirill kezét. úi ifjúság 5 DÉNES GYÖRGY: Arc Hol láttam én az arcát, istenem, ezt a dúlt arcot, ezt a nagyszerű kőkoponyát, mely mesterére vall, ki összetörte benne a derűt, és szenvedélyen túli lényegét hagyta csak, halál előtti kínját, mely ott lapul a ferde száj kemény szögében, a szem megzápult, sötét ívén, és szinte észrevétlenül munkál, a felhámot általszőve titokzatos arabeszkjeivel, gyúrva fonákját, ami ott belül kaotikus izzásban összeállt vége renddé, megtörve sejtjei rugalmas osztódását, dübörgő agyában megformálva a halált. u Dédelgetem becézem félek tőle, mint gyermektolvaj a bajszos csőszre úgy nézek rá. Gyutaláng lobban rá gondolok, volt cigarettát idéz a hamu, marad a volt, színtelen semmi, ezt az életet mért tudjuk úgy szeretni? A csillagok' ragyognak A víz áll A lovak alusznak Gyorsan Siessetek Gyerünk Lássunk munkához Ti oda én ide En oda ti ide Valaki jön Nem menjetek el Gyertek gyertek ide ide Utánam Gyertek velem Gyertek közelebb Ne várakoztassatok Figyeljetek Üljetek le Ne dőljetek a falnak Itt tartsátok nekem egy picit Csend Hallgassatok Tűz van Micsoda véletlen Micsoda szerencse S az a pontos előérzet Ismeretlen virágok illatát érezni Gyönyörű volt Húsz éves vagyok már Ha egy kis bátorságom lenne hozzá Negyven éves vagyok már Ha ma esni fog itthon maradunk Hogy szalad az idő Hatvan éves vagyok már Köszönöm ön csupa kedvesség Kérem tudna nekem valamit Mondani a temetőről Szerencsés utat kívánok Szerencsés utat soha vissza nem téréssel Ebbe a korba ebbe a századba Ahol a halál boldogság Nem A szerelem a boldogság TÖRÖK ELEMÉR: Tavaszi meditáció A barackfavirágok tisztaságra intenek, a pacsirták ébredést dalolnak, én hallgatok, alszom. Kút nyikorog, kapu csattan, valami súgja: ébredj, s hallgasd, mit üzennek a kisarjadt növények! Kristályok csengése löködik felém, s e hang oly tiszta, mint hósipkás szikla. Mennyi kibontatlan titok van az idő ráncaiban, amit értelemmé kell bogoznunk, s hányféle hang ütődik tudatunkhoz: hangoljuk össze őket, mint hegedűhúrokat. Ki tudja meddig ringnak napjaink a lét tengerén. Sejtjeink pusztulnak nap, mint nap, s még milyen keveset tudunk a mindenségről. A bizonytalanság eloldja a bizonyosat a nyugalomtól, e bizonytalanság nyugtalanít engem, mely úgy nehezedik rám, mint bütykös ököl.
