Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1967-06-20 / 25. szám
Szép a mocsári liliom, de mégiscsak át kell adnia helyét a kultúrnövényeknek Poleszjei idill Poleszje a neve Dél-Belorusszia óriási lápvidékének, amely körülbelül akkora, mint Ausztria. Évezredekig érintetlenül maradtak itt a végtelen ingoványok. A nádtengerből kis szigetekként emelkedtek ki a szegényes tanyák és falvacskák. Szűkösen teremtek a kis homokos földdarabkák, vagy, ahogy Poleszjében mondják, „a minyeral- kák,“ Az ínség sokakat idegenbe kényszerített. A Poleszje közepén még ma is találunk o- lyan falvakat, amelyek szélén már a láp kezdődik. Kicsit odébb a darvak és a félénk fekete gólyák fészkelnek, amelyek fehér rokonaiktól elkülönülve, a járhatatlan ingoványbán élnek. Am a poleszjei táj évről évre változik. Ma már csatornákkal átszeldelt rozs-, árpa-, kenderföldek, burgonya- és zöldségtáblák örvendeztetik a szemet. A mocsarat visszavonulásra kényszeríti a technika és az ember, A szovjet időszakban megkezdődött poleszjei talajjavítási munkálatok nagy lendületet vettek. Az ingoványok helyén termékeny tőzegtaiajú szántóföldek jelennek meg. Breszt-terület lunyinyeci járásában húsz kolhoz van, s majd mindegyik határában találunk a mocsártól elhódított szántóföldeket, réteket és legelőket. Az Új-Poleszje kolhoz egész szántóterülete „minyeralka“ volt még 1959-ben. A szemes termények szűkös termést hoztak: mindössze 8-10 mázsa volt a hektárhozam. Ma itt egy hektárról 28-50 mázsát takarítanak be. A kolhoztagok keresete az utolsó öt év folyamán csaknem megötszöröződött. Ritka itt a zsin- delyes ház is. Pedig a régi Poleszjében a zsindely volt az egyetlen tetőfedő anyag, Mégis, ma már csupa bádog- és palatetős házat látunk. Az állami terv csupán a lunyinyeci járásban öt év alatt (1966-1970) 28 000 hektár lecsa- polását irányozza elő. Egész Belorussziában u- gyanebben az' időszakban 1 550 000 hektár földet fognak lecsapolni, vagyis 367 000 hektárral többet, mint amennyit a köztársaság egész fennállásának 47 esztendeje alatt csapoltak le. A poleszjei tájon traktorok és buldózerek zúgnak, kotrógépek harapják a földet ott, a- hol eddig csak a nád susogott a szélben, bölömbikák feleseltek, és békát kereső gémek járkáltak. A megriasztott madárhad egyre messzebb távozik. A bőség, a végeláthatatlan gabonaföldek, rétek és legelők földje lesz az egykor mocsaras Poleszje. v. P. úi ifjúság Költöznek a darvak Ú gy érzem, nagy adósságot rovok le magammal szemben. Nagyot és régit. Hogy miért csak most? Magam sem tudom. Pedig Pered, szőkébb pátriám, határain Innen a Mátyusföldön van. Napjaim nem kis részét töltöm autóbuszon és vonaton már közel két évtizede, és mégis eddig mindig másfelé vitt az utam. Am most az egyszer végre másképp döntök. Erre késztet a két község, szülőfalum, Kis- mácséd, és a Pered közti néhány kilométeres távolság és a jó öreg Révai nagy lexikonja is, amikor lapozgatás közben Pered községen akad fenn a szemem. Pered nagyközség... a ga- lántai járásban (1910) 3041 magyar lakossal... Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok foglalkoztatnak, amikor megáll a vonatom. Kissé bizonytalankodom és ez szerfelett bosszant. Jablonec, Ostrava, Rozsnyó környékén bizonyára ügyesebben mozognék, és itt, egy kőhajtásnyira „otthonról“, idegenben érzem magam. Majd amikor a vonat egyre sűrűbb csattogással már messze Zsigárd irányában halad. én is elindulok a néhány utas után. ISMERKEDÉS N agy sietségre' azonban nincs okom. Fiatalok lépkednek előttem, lassan, kényelmesen, hajuk kissé hosszabb a szokottnál, akárcsak kezük. Szinte a térdüket verik magyarázgatás közben. ura vélem kivenni kamaszos pillantásukból. Jól esik a beszélgetés. A kezüket már éppúgy ló- bálják, mint találkozásunk előtt. — Leléptek? — kérdezem hasonlóan, mint ők tették a válasszal. — Honnan tetszik gondolni?j járdán, én belépek a folyósöra. Az ajtó mögött megállók egy pillanatra, majd az utcára lépek. és körülnézek. A két fiú már az ellenkező irányban lépked szaporán. Nem néznek hátra, úgy is azt érzik, amit én. Lódítottak. Mosolygok rajtuk. meg ravaszul —, de látod én is otthon tanítok már évek óta ... Hagyd, majd körülnézünk. KÖRSÉTA I nnen hármasban indulunk szemlére, Kiss Tibor iskolaigazgató, Varga Lipót tanító, és jómagam. Alaksza Tiborral a HNB elnökével szeretnénk találkozni. Ez azonban nem könnyű dolog. A községházán azt a hírt kapjuk, hogy az épülő fürdőben van. Az onnan jövők azt mondják, hogy fontos ügyben elhívták onnan. — Nem történt semmi — mondja Kiss Tibor iskolaigazgató. — Mire befejezzük a sétát, többször is elhívják még. De azért időben ott lesz. Majd néhány sorral lejjebb már a peredi csatára emlékez- tetnek a komorbetüs sorok: „A balul végződött zsigárdi esata (1849 jún. 16.) után Görgey új támadásra indította a II. (Asbóth) hadtestet Herzin- ger osztrák hadosztálya ellen. A csata első napján (jún. 20.) Asbóth rendkívül makacs küzdelem után Pered községből kivetette az osztrákokat, akik Galánta felé hátráltak. Ekkor érkezett meg a Paniutin orosz hadosztály és a Perin dandár, s a megerősödött osztrák sereg vezérletét Wohlgemuth hadtestparancsnok vette át. Közben a III. (Knézich) magyar Holečko V. rajza középiskolásunk van, mint Far-« kasdnak és Negyednek együttvéve, pedig ott 9000 lakossal kell számolnunk a mi 4500- unkkal szemben. — Valóban ez a helyzet — folytatja Kiss Tibor. — E téren igazán nem panaszkodhatunk. Az elmúlt tíz év alatť csak a galántai magyar tannyelvű középiskolán több mint 67-en érettségiztek. Jelenleg hét főiskolásunk van. Sőt többen már végeztek is. Az egyik közülük, aki Nyitrán szerzett diplomát, a helyi EFSZ-ben dolgozik. A most végző 73 kilencedikes közül 24-én mennek közép- és szak középiskolába. A mi iskolánk 31 osztályában pedig 850 gyerek tanul. A nemzeti bizottság munkáját érintve ismét az elnök veszi át a szót: — A nemzeti bizottság tagjainak többsége fiatal. Talán ez is hozzásegített bennünket ahhoz, hogy a lakosság támogatja munkánkat. Mert amit mi építünk, az mind társadalmi munkával történik. A fürdőn és egyéb máson kívül 14 km hosszú járda készült el így, a cement árát is a lakosság fizette, csupán a kavicsot szállítottuk a házak elé. E téren sem panaszkodhatunk, de ha állami támogatásban is részesültünk volna, jóval előbbrd lennénk. A búsulásra azonban hádtest is átkelt a Vágón, és a II. hadtest jobb oldalán foglalt helyet. A csata második napján (jún. 21.) a magyar sereg balszárnya hátrált meg először, a centrum Peredet sokáig vitézül tartotta, de este felé ez is kénytelen volt visz- szavonulni, mire a jobb szárny is feladta a küzdelmet. Csata után a II. hadtest Aszód pusztára (Csallóköz), a III. hadtest pedig Negyedre vonult vissza. A kétnapos csatában a magyar sereg mintegy 2500 embert veszített“. Igen, Pered község neve belekerült történelmünkbe. A vesztes zsigárdi ütközet után 1849 jún. 21-én újabb csatát vesztettünk az egyesült osztrák és cári hadaktól. Történelmünk legszebb napjaira emlékeztetnek e sorok, de ekkor már előre vetette árnyékát a gyászos vég is. Mindez ma már csak történelem. Azóta nemzedékek nőttek fel és tűntek el. A 2500 hősi halottra egy emlékmű hívja fel figyelmünket. Ha nem ismerném „őket“, megjegyezném én is: „Ezek a mai fiatalok“. Különben sem tévednék. Itt a hangsúlyon múlik minden. Persze, hogy mai fiatalok. Olyanok, mint a legtöbbjük. Megkérdem tőlük, merre van az iskola. Készségesen válaszolnak. A hangjukon azonban olyasfélét érzek, mintha ezt mondanák: „No te kis öreg, jókor jössz!..Pedig csak ezt mondják: „Talán rosszkor tetszett jönni!“ — Miért? Csak nem volt már évvége? — igyekeztem átállni az ő hangjukra. Nem lepődnek meg a kérdésen, csak összenéznek. — Nem arra gondoltunk, de ma gyereknap van és ilyenkor nincs tanítás, csak ünnepély. Bizonyára már nincsenek is az iskolában. — Az se baj, de hátha mégis, ott találok valakit. — Itt úgysem tévedhet el, az utca végén forduljon jobbra, ott már látni fogja az iskolát. De kár a szóért, mi is arra megyünk... Kísérőnek ajánlkoznak, ezt — A gyermeknapról. Hangos nevetésben törnek ki, de nem hagyják szó nélkül. — Hát úgy nézünk ki? — Talán kissé! — Az érettségi vizsgák folynak, mi majd jövőre izgulunk. Mostí csak lógunk. Tegnap azt mondták, hogy ma dolgozni fogunk valamit. Be is mentünk Galántára, de nem találtak munkát számunkra a nagy sürgés-forgásban. De jól is jön ez néha. — Gondolod? — kérdi az egyik. — Majd mehetsz a dohányba. Hallottad, mit mondott a fater tegnap. — Egyre megy, nemde? Otthon, vagy másutt... Mire az iskolához érünk, úgy tűnik, mintha régi ismerősök lennénk. — Hát itt vagyunk — mondja a beszédesebb fiú, s hogy némileg igazolja előbbi megjegyzését, hozzáteszi: — Még jókor tetszett jönni. Éppen felsorakoztak a gyerekek, bizonyára hazakészülnek. A bejáratnál elválunk. Ők tovább mennek az iskola előtti AZ ISKOLÁBAN A legjobbkor érkezem. Mégis igazat kell adnom a fiúknak. Ha csak kicsit is késem, legfeljebb csak valamelyik tanítót találom itt. De így együtt vannak még mindnyájan. Éppen az ünnepség utolsó aktusa, a pionír-avatás következik. Amikor már minden kis szikra nyakába felkerül a piros kendőcske, mellettem terem két fiatal ismerősöm. — Későn érkeztünk, elmaradt a kapálás, illetve már nincs ránk szükség. Ügy tudjuk, innen a futballpályára mennek a gyerekek, segítünk majd a pionírvezetőknek. — Kedves tőletek — válaszolom, és máris elvegyülök a gyermektömegben. Kiss Tibor, iskolaigazgató felől érdeklődöm, amikor ismerős arc tűnik fel a gyermeksokaságban. Nem kétséges, ő az, gondolom, amikor néven szólít valaki. — Szép tőled, hogy legalább egyszer eljősz hozzám is. Pedig írni itt is van miről — teszi hozzá mosolyogva. Nem mentegetőzöm, de úgy érzem, nehéz dolgom lesz. — Igaz, senki sem próféta a saját hazájában — jegyzi Csakugyan ott találjuk a fürdőben. Magas, középkorú férfival találom szemben magamat. — Hát ez lenne a mi fürdőnk. A felnőtteké 30 x 40 méter, a gyerekeké 10 x 12 mé- tér. Nagyon kellett már. A közelben sehol sincs fürdőző- hely, mutat a jobbára kész medencékre. Azt hiszem, a helyet is jól megválasztottuk. Két év alatt 10 vagon cementet használtunk fel, minden munkát mi, perediek végeztünk. A beszélgetést azonban nem folytathattuk tovább. Fontos ügyben hívják az elnököt, különben is az első pillantásra felismerem a helyzetet. Nem nagyon szereti a hivatali formát. De ezt tapasztalom egy órával később is az asztal körül. — Dicsekednünk nincs mivel, panaszkodni nem tudunk — kezdi tréfásan a beszélgetést. — Amikor az ifjúságra fordítom a szót, az iskola igazgatójára int, és megjegyzi: — Látod Tibor, milyen jó, hogy itt vagy? Míg te beszélsz, én pihenhetek. De azt azért ki ne felejtsd,, hogy nekünk több nincs ok. A lakóházak többsége új, vagy újjáépült, és ez nem cse- kélység, ha figyelembe vesz-« szűk, hogy 1280 házszámról van szó. Pedig még most is 25 az építkezési engedélyre várók száma évente. A legújabo becslések szerint 45-en fizettek be autóra az elmúlt idő-« szakban. Bizonyára csak fokoz-* ná a perediek munkakedvét, ha állami támogatással hozzáláthatnának a művelődési otthon felépítéséhez és a jobbára i- dejét múlt üzlethálózat felújítására. És bár először járok Pereden, úgy érzem, régi ismerősként távozom a községből. A nagymácsédiak élelmessége nagyon ismert ezen a vidéken is. Az a tréfás, de találó megjegyzés járja róluk, hogy amikor Kolumbusz még csak A- merikába ment, ők már onnan hazafelé tartottak. Ügy hiszem, élelmesség, leleményesség tekintetében ugyanezt mondhatjuk a perediekről is. Sárkány Árpád r
