Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1967-05-30 / 22. szám
5 U| ifjUSBg Anyám és én Van egy asszony, öreg asszony, mindig-könnyes, sápadt asszony, az az én anyám. Reggelenkint hogyha fölkel, könnye közé sóhajt tördel, keserűt, sokat. Ha szobáját takarítja, kezét mellére szorítja, megáll, fölzokog. Délben, leveskéjét főzve ki-kinéz a hulló őszbe hosszan, szomorún. Délután leül, hogy varma, s kötényéből gyűrött, barna képet húz elő. Este is, míg vacsorára szól a harang, odavár a tányérhoz, haza. De csak éjjel, alma egén öleli szívére szegény az ő rossz fiát. Prága, 1959. Ügy illik, hogy az ember önmagát ismerje a legjobban. Persze ez nem mindig sikerül. Néha úgy érzed, már alaposan ismered magad, s kisül: sorsod nem a magad szabta mederben folyik, hanem abban, amelyet az ismerőseid megjósoltak. Vajon miért? Harminchat évvel ezelőtt születtem a bratislavai Zoch utcában, itt írtak be az anyakönyvbe, holott szüleim sohasem voltak bratislavai lakosok. Calánta vidéke az én szőkébb szülőhazám, ott is három falu: a szlovák Abrahám, amelyet csupán hallásból ismerek, mert féléves voltam, amikor onnan elköltöztünk, a kurtanemes Hidaskürt, ahol az első Csehszlovákia idején is csak magyar iskola volt, s így, állami hivatalnok fia létemre, én is magyar iskolába kezdtem járni, ahol a posta sarkán, iskolába menet, gyakran megfújt a szél, s ahol mégis olyan napsütéses volt minden, s végül a paraszt- cseléd-munkás Felsőszeli, a- melyhez már kuszább szálak fűznek talán, mert közben gimnazista lévén az év nagyobb részét Komáromban töltöttem, a Marianumban meg a bencéseknél, vagy talán mert Széliben kezdtem gondolkodni. Mert a gondolkodás megöli az álmot, s ha Kürt az álmot jelenti életemben. Szeli a tépe- lődést. A tépelődést, amely az első szerelemmel jár, meg az első szekundával, meg azzal, hogy akkor tört ki a háború. De mindez, lehet, nem is tartozik ide, s ha mégis, csupán azért, mert az ember írás közben mindig a gyerekkorát látja maga előtt. Ebben még hiszek. Egyéb hitem ugyanis a sok lak- és munkahelyváltoztatás alatt jócskán megkopott. Nemcsak apámat helyezgették ide-oda (Széliből ismét tiszta szlovák vidékre kerültünk); magam is igyekeztem legalább kétévenként válogatni környezetemet: a háború után Érsek- újvárott, majd Galántán szlovák iskolába jártam, aztán, meglógva az érettségi elől, hol a handlovai karbidgyárban, hol Példamutató ötletes KARNEVÁL Voltatok már kémiai karneválon? Iskolánk, a bratislavai Duna utcai iskola, a közelmúltban a Csemadok kultúrtermében kémiai karnevált rendezett, melyen a középiskola I. oszt. tanulói, valamint a 8. és 9. osztályosok vettek részt. Ez volt iskolánk első kémiai karneválja — izgatottan vártuk hát mindannyian. A karneválnak kettős célja volt: hogy szórakoztasson, és hogy népszerűsítse a kémia-tananyagot. Ezt, úgy gondolom, a két és fél órás program maradéktalanul el is érte. A diákok jól szórakoztak, s a szórakozás mellett ismereteiket is bővítették. S a kedves, hasznos délutánért Medriczky tanár elvtársnőt és Laukóné pionírvezető elvtársnőt illeti minden elismerés. Róják Zsuzsanna I/b oszt. tanuló A BIBLIA-ZSEB Van nekem egy testhezálló kulacsom. Azért testhezálló, mert gyönyörűen „svejfolt“. Magyarán: homorúan simul combomhoz, kívülről nézve pedig alig dudorodik a domborulata. Üvegből készült. Törhetetlen, csaknem golyóálló üvegből. Űrtartalma pontosan két deciliter. . Nadrágom hátsó zsebében hordom, amelyet valamikor revolverzsebnek neveztek. Majdnem elfelejtettem megemlíteni, mit tartogatok benne. No de a szakszerű leírás után ezt úgyis mindenki eltalálja. Valahányszor új nadrágot vásároltam és elvittem karbantartó szabómnak azzal, építsen be a másik oldalba is hátsó zsebet, felette elcsodálkozott a szabászat éltes mestere: — Mire magának két hátsó zseb, amikor minden ember beéri eggyel? Pénztárcáján kívül mit tartogat benne? Nem akartam szellőztetni édes titkomat, hogy a beépítendő zsebben rejtegetem „R-vitamint“ tartalmazó útikulacsomat. Rávágtam tehát találomra: — Ott tartogatom a biblia zsebkiadását. — A biblia zsebkiadását? — csodálkozott a keresztény szellemben megőszült mester. — Erényes dolog, szó se róla! De miért nem viszi a kezében? — Hm... Hát csak nem cipelhetem kirakat tárgyként magammal kedvenc olvasmányomat mindenki szemelát- tára?! — Vasárnap nyugodtan viheti a kezében! — Mi az, hogy vasárnap? — adtam az istenfélőt. — Vegye tudomásul, hogy hétköznap is magammal hordom! Az öreg szabó kellő tisztelettel tekintett rám vizenyős szemével, majd olyasféle hangon kezdett dudorász- ni, mint egy haldokló hattyú. De másnapra soron kívül elkészítette a zsebet. Azóta, ha valaki észreveszi jobb fertályom enyhe du- dorodását. és tapintatlanul szóvá teszi megfigyelését, azt válaszolom, hogy ott tartom a biblia zsebkiadását. Erre mindenki elhallgat. Kozics Ede A gyiigyi fürdő A gyógyfürdő építése körül sok huza-vona, s némi bizonytalanság mutatkozik. Ennek ellenére emelkedik már a fürdőtelep új épülete. A betegek elszállásolására szolgáló hatalmas épületet tucatnyi, az első pillanatra vékonynak tűnő oszlop tartja. Már most el lehet képzelni, milyen lesz majd az épület a rendbetett parkban. A gyügyi gyógyfürdő Al- tnásszky Pál második ilyen jellegű építkezése. Bizonyára bántja, hogy nem foghat bele több ilyen építkezésbe. A faállványok, vascsövek közt járva, nem kis büszkeséggel mondja: — Megnézheti ezt majd bárki. Nézze ezt a vakolást. S ez a terem itt! Pillérnélküli csigalépcsők. Látni akarja a szobákat? Valóságos szálloda. Az osztályon felüli kismiska hozzá képest. A szobákat most vakolják. De így is elképzeltük a korszerű szálláshelyet, az egy, legfeljebb kétágyas szobákat, finom. színes függönyökkel, amelyek csupán annyi napfényt engednek át, hogy a falon meg a padlón játszi képeket láthassunk. Fantáziadús kép. De Gyügyön van még elég tennivaló. Wich- ner Zoltán igazgató Almásszky- val még többször összedugja a fejét a tennivalók érdekében. A fő dolog, hogy mindketten szilárdan meggyőződtek igazukról: jó és igaz dologba fogtak. A reuma nem gyerekjáték! Azok tudják legjobban, akik abban szenvednek. Gyű- / gyön nemcsak vízzel gyógyítanak, hanem a szép környezet is kedvez majd a lábadozóknak. A gyügyi vizet már a római légiók katonái is ismerték. A kőzetbe teknőszerű mélyedést vájtak, s abban gyógyítgatták a fárasztó meneteléstől szenvedő lábaikat. A szép környezet is hozzátartozik a modern kor gyógymódjaihoz. Erről nem szabad megfeledkeznünk, hisz a rómaiak óta már nagy utat tett meg az emberiség. Jövőre már benépesül a gyügyi gyógyfürdő. a katalin-huta! üveggyárban, hol a Banská Bystrica-i téglagyárban bukkantam fel, míg végül egy Ostrava! szénbányából vittek katonának — hogy csak főbb állásaimat említsem. Am az angyalbőr sem bírta ki rajtam két évnél tovább: utána fölcsaptam énekesnek a föloszlatás előtt álló Népesben, maid a kassai CsemaÖok- ba kerültem, s érettségi után tanítónak Szepsibe. Onnan a bratislavai egyetem magyarszlovák szakja csábított el, úiabb két év múltán Csehország következett, segédmunkási minőségben, majd megint a Csemadok. majd megint tanítás, ezúttal Nagymegyeren. Most harmadik éve Bratislavá- ban, ebből jó másfelet bútor- cipeléssel töltöttem a Bútorházban. Nem külső kényszerből alakult így a sorsom — legalábbis amióta nagykorú vagyok, — még csak nem is különcöskö- désből; egyszerűen szeretem a testi munkát. Titkos vágyam, hogy messze innen egy faházikót összeeszkabálok, s ha elfog az írhatnék, majd oda vonulok. Ütálom a kávéházakat meg a kávé-divatot, s kissé a dohányzókat is lenézem. Szeretem a természetet meg az önállóságot. A magányt. De olykor jó, há az embernek van valakije. írni nem nagyon szeretek, de mit csináljak, ha muszáj. Néha azért, mert nógatnak a Hét szerkesztőségében, ahol pillanatnyilag dolgozom, gyakrabban pedig azért, mert valami kikívőnkozik belőlem. A vers nem is az elemem — mindig feszengek, ha magammal kapcsolatban ezt a szót hallom: költő. Semmiesetre sem születtem költőnek; verset későn kezdtem írni, tizenhét-tizennyolc éves fejjel, ám akkori irományaim közül egy sem akadt fönn a rostán. Ennek azonban külső okai is voltak: anyám, aki gyerekkoromban Aranyt, Vörösmartyt, Petőfit olvasott hangosan, korán közel-* hozta hozzám a költészetet, csakhogy serdülőkorom kellős közepén mintha kettészakadt volna az életem — tizenhárom éves voltam, amikor a bombázások miatt nem tértem vissza Komáromba, a front után meg nem nyitottak magyar iskolát, így hát éveken keresztül ahelyett, hogy verseket olvastam volna, az új tanítási nyelvvel birkóztam. Később, az iskolából kimaradva öt évig éltem szlovák és cseh környezetben; anyanyelvemet jóformán csak levélírás közben használtam. Érdekes, a levélírás mindig vonzott. Hogy stílusom nem éppen a legrosszabb, ezt nagyrészt sok. végnélküli levelemnek köszönhetem. S titokban vagy három regényt is kezdtem írni. Csak akkor láttam, milyen szószátyár vagyok: a regénykezdetek unalmasak voltak, elnyújtottak. A versírást választottam tehát, hogy tömörségre szoktassam magam. Amikor verseimet be- küldtem az egyik szerkesztőségbe (időközben föléledt nálunk a magyar sajtó), Egri Viktor mégis megleckéztetett, hogy a költő németül Dichter, s hogy ezt a főnevet a dichten (sűríteni) igéből képezték. Mit tehettem mást — tovább korlátoztam magam; a szabadvers fortélyait úgysem ismertem, tehát magamra erőltettem a lehető legkötöttebb formákat: az időmértékes verset, a balladaformát, s persze mindenek- fölött a szonettej:. Tóth Arpád hatott rám (főleg a fordításaival), meg Villon, meg Berzsenyi, Babits. Leginkább Berzsenyi. Nem bírom, ha valakit túlontúl ünnepelnek: talán ezért nem érintett különösképpen a Csokonai-Petőfi- József Attila vonal. Ha Csokonait hallom, mindig ott érzem mellette Berzsenyit. S Petőfi mellett Aranyt meg Vörösmar- tyt, Ady mellett Babitsot, IóJ zsef Attila mellett Radnótit, Szabó Lőrincet, vagy akár Dsida Jenőt. A húszadik század legnépszerűbb magyar költője, Ady, akkor ejtett meg, amikor már javában írtam: Csehországban, nyolc-kilenc évvel ezelőtt. Természetesen a szlovák és a cseh lírában is hallottam hangokat, amelyekre tudtam rezonálni: a szlovákban Ján Holly, Ivan Krasko, Emil Boleslav Lukáč hangját, a cseh- ben Otokar Bŕezináét. Általában a szimbolizmussal rokonszenveztem. Századunk derekának költői közül már a halott Robinson Jefferst, az amerikai irodalom nagy magányosát éreztem hozzám közel állónak. Nem vagyok szapora író, nem csoda, ha a verseim önálló kötetben csak most láttak napvilágot. Bár ez a kötet négyöt évvel ezelőtt is megjelenhetett volna, hisz négy-öt évé alig írtam hozzá valamit. Én hátráltattam a megjelenését: először nem hittem, hogy egyáltalán érdekelhetik a nagyközönséget a verseim, aztán meg úgy éreztem, néhány versötletemet még meg kell valósítanom, hogy kerek legyen a válogatás, Sajnos, több, súlyosnak ígérkező verssel máig sem sikerült megküzdenem, mint például a kötet negyedik ciklusának címadó versével, az „Egy nap a hegyen‘‘-nel. Ezek kimaradtak a kötetből. Sokat törtem a fejemet a kötet címén, míg rájöttem, hogy verseim, akárcsak cselekedeteim, tulajdonképpen mindig két véglet, két pólus között oszcillálnak: a magány és a közösség, a szerelem és a gyűlölet, a test és a lélek, a természet és az ember pólusa között. A világ négy sarka Leopold Lahoia színműve inkább dramatizált történelem, mint lélektani dráma. így kevés teret ad olyan dialógus folytatására a nézővel, amely megteremthetné a művészi értelmezés egységét. A szerző mechanikusan bonyolítja helyzeteit, amelyek a színpadi világ „felbontott formájában“ sokszor erőszakoltnak tűnnek. Mert akár világnézeti síkon kérjük számon a néző-szereplő-színház állásfoglalását, akár a harctereken keressük a drámai összeütközéseket, akár a „gondolat katonáinak hadszínterén“ érzékeltetjük a szerzői vitaterületet, nem maradhat figyelmünkön kívül a mindennapi élet tudatosított jelenléte. De a történelmi és az idevonatkozó irodalmi ismereteink sem szűkülhetnek le egyszerűen az elmesélésnek csupán epikai síkjára. Elvégre a történés az, amely hatni tud érzelmeinkre, rációnkra, ösztöneinkre vagy akár lelki világunkra. A színpad és a dráma (még az abszurdoknál is!) egymásba tartozó fogalom. Mert nem csak attól dráma (műfajilag) a dráma, mivel drámai elemeket tartalmaz, hanem attól is, hogy színpadot igényel! Ezért a színház elsősorban a cselekvés színhelye, s így az élet örök megújhodásának a szimbóluma is. De ez a szöveg publicisztikai síkon mozog, és a hiányos drámatechnikai megoldások bizony csökkentik az írói kompozíció színpadi értékét. Platzner Tibor érdekesen megoldott és hangsúlyos díszlete, sőt ez alkalommal Viktor Lukáč rendezői vonalvezetése is mindent elkövet, hogy az előadás megérdemelje az objektív dicséretet. A darab arról szól — ahogy a színlap is közli — hogy „senki sem állhat félre. A harcban nincs semlegesség, állást kell foglalni...“ Ezt a mondanivalót viszont egy felvonásban is bőven el lehetett volna mondani, méginkább, amikor az előadás megkívánta tárgyilagosság mögött hiányát érezzük az élmény átéléséhez szükséges impulzusoknak. Ezt a témát — minden szinten — sokszor megírták már. Ez esetben a szerző legfeljebb csak elismétel olyan tényeket, amelyek esetleg mementóként hatnak a nézőre, minden műélvezet nélkül. Ámbár az is lehet, hogy ehhez a témához nem is kell műélvezet — inkább úiabb és újabb figyelmeztetés, hogy emlékezzünk, hogy ne feledjük partizánjaink hőstetteit, embertársaink szenvedéseit, meg- hurcolását. A színészeknek sem azon kell tán bíbelődniök hogy nagy alakításokat hozzanak, mert hiszen itt közismert tényeket közölnek és a nézőknek ez már elegendő, elvégre színpadra vitt történelmi előadást hall. Az itt mozgó jellemeknek nincs „második vonulata“, talán csak a második felvonásban, ahol valamivel dinamikusabb színpadi valóság tárul elénk. A szereplők közül csak néhányat említünk. Várady Béla, Maco-ja egységes, Bugár Béla Thirring Viola most is bizonyítja színészi kvalitásait. Siposs Ernő (Yorika) szerepértelmezése noha alatta marad a figura nyújtotta lehetőségeknek, játékában sok a karikarisztikus elem. No és természetesen Thirring Violát, aki Léna-ként megint tovább lépett emelkedő művészi pályáján. A többi szereplő- és ez nem mindig a színészek hibája — csak az írói szándék szerint kapcsolódik a drámához, s nem a drámai megoldások erejével törekszik a gondolat és a forma egybehangolására. S mivel egy „jegyzőkönyv“ dramatizált változatát, látjuk, a néző sem találja meg az utat az esztétika és a szerző felé, a cselekvés és a dráma, és a drámáiasság lélektani és társadalmilag is indokolt gyökereihez. E rövid írás keretei között nem is lehet vitázni ilyen kérdésekről, mert szükségszerűen jelzésekre hagyatkozunk. Mégis meg kell mondani, hogy ez esetben a rendező és a szereplő mindent elkövet, hogy emberileg küzdjön a szerepért és színészi tehetségével az alakításért, hogy az előadásnak kellő ereje legyen a cselekvésre és főleg a kételyek eloszlatására. ■— szem —
