Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1967-04-25 / 17. szám
i t! IfiisiS 7 TALLÓZÁS Howard Smith, amerikai egyetemi hallgató, idézést kapott a firenzei kihágási bírótól, hogy jelenjen meg a tavaly nyáron Firenzében elkövetett közlekedési kihágása ügyében. „Szíves-örömest — válaszolta Smith, — ha megfizetik oda-vissza az útiköltségemet.“ Égy 150 évvel ezelőtt kiadott angol lexikon a következő magyarázatot fűzi a futball szóhoz: „Egykor közkedvelt, lassanként feledésbe merülő labdajáték“. Richard Burton, Liz Taylor és Peter Ustinov filmszínészek nemrég filmet forgattak Dahomey-ban. Sogío köztársasági elnök estélyt rendezett tiszteletükre. A vacsorát követő táncot maga az elnök nyitotta meg Liz Taylorral. Az e- tikett szerint feleségét Richard Burtonnak kellett volna felkérnie, de a neves színész azt hazudta, hogy nem tud táncolni. A helyzetet Peter Ustinov mentette meg. Udvariasan meghajolt az elnökné előtt, és ellejtett vele. Szegény asszony' Ustinov több mint száz kilót nyom, és — valóban nem tud táncolni. Jönköpping svéd város polgármesteri hivatala idézést küldött egy Svensson nevű polgárnak, hogy menjen el a hivatalba tanúvallomást tenni. A posta visszaküldte az idézést azzal a megjegyzéssel, hogy a címzett halott. Néhány nappal később a hivatal újabb idézést intézett az említett polgárhoz. A posta ismét visszaküldte, de most már ezzel a megjegyzéssel. „A címzett még mindig halott.“ Régi vágyam teljesült, amikor — Elba szigetéről Genova felé hajózva — ráléptem a regényes Korzika földjére. Bastíl kikötőjében szálltam partra. A szeszélvesen kanyargó szűk utcák fölé már lágyan, szinte észrevétlenül, — leereszkedett az alkonyat. Tudtam, hogy este tizenegykor indulnunk kelt tovább, így hát alig néhány ó- rám van csupán az ismerkedésre. Mellékutcákban sétáltam, majd le-fel lépkedtem az a- vult, elzöldült kövű, fokaikat kínáló lépcsősorokon, melyek itt is, ott is felbukkantak váratlanul. Hét óra volt, sötétedett, az utcai lámpák sárgán, betegesen világítottak. Egy lassan lépkedő, hosszúszoknyás, kendős asszonyt megszólítottam — kendője eltakarta homlokát, szemét, s szoknyája lábszárát —, így hát öregnek hittem. Valamit kérdeztem, mire megfordult s láttam: — fiatalasszony. Gyönyörű, haragos Iszemek, viruló, édes arc... S erre a látványra. megriadtam: biztos, hogy félreértett, azt hitte, talán kalandot keresek. Eszembe jutott a sziget egyik híressége: a korzikai asszonyok oly komolyak és erényesek, hogy veszedelmes dolog kikezdeni velük. Félni kell tőlük, s még- inkább férjüktől. Hogy is szól a korzikai szállóige? „Simogasd meg a viperát, lovagold meg az oroszlánt, húsölj tűzhányó kráterben, — de meg ne próbálj Korzikában férjes asszonyhoz közeledni..." Egy szélesebb, nyílegyenes, pálmafákkal szegélyezett úton át hatszögű térre értem. Ez a Place St. Nicolas. Közepén, lámpafényben, egy férfi szobra áll. Arcát nem láthattam, mégis megismertem azonnal — főleg testartásáról — I. Napóleon. Tovább mentem; a Notre Dame de Lourdes homlokzata e- Iőtt magányos árnyat láttam. Megszólítottam. Ismét asszonynyal kerültem szembe, de ezúttal nem éreztem zavart, sem veszélyt. Mert legalább hetvenéves nénike volt az, aki szemben állt velem. Barátságosan nézett reám. — Tessék megmondani, milyen nevezetességeket lehet találni Bastiában? — Van nálunk épp elég nevezetesség, — felelte vékonyka hangján, — a szobrok, kéBarát Endre út:n*plója A menyasszonykút, Korzika szigetén pék a múzeumban, ágyúk a citadellán... Hanem késő van már. este van, sötét van. Nevezetesség.... Majd holnap láthat nálunk nem is egyet... — De hát én még ma este hajóra szállók. Fejét csóválta erre, — hogy lehet Bastiába ilyen rövid időre jönni? Már elbúcsúztam tőle, amikor utánamszólt: — Várjon csak! Van a városunkban valami, s nagyon érdekes dolog, amit este is láthat s méginkább este, mint nappal. A Menyasszonykút. A- nélkül nem eshetik házasság minálunk. — A vízéből kell inni tán? — kérdeztem. — Nem kell abból inni, — mondta az öregasszony. — Csak a párkányára kell ülni. Csak hallgatni a vízcsobogást. És fiatalnak lenni hozzá. Leány, legény ha együtt üldögélnek ott. ha a víz hangjára fülelnek, — nem választhatja el már őket senki többé. Megmagyarázta, hogy merre találom azt a csodakutat. A Terra Vecchia táján, egész a város szélén. S amikor már pontosan tudtam, hogyan menjek el oda, — csendesen, szomorkásán hozzátette: — Magam is ott találtam meg a páromat. Régen volt, ötven éve. Azóta meghalt már szegény uram. Fiatalon halt meg, alig volt ötven éves. Az antimón gyilkolta meg... Már harag érzett a hangjában, — mintha egy élő gyilkost emlegetne, s azon akarna bosszút állni; dehát az an- timonbányát igazán nem pusztíthatja el, — ilyen vendettát nem ismer Korzika sem. Megkerestem a kutat. A félhomályban négy-öt pár is hallgatta ott a csörgedező víz meg nem szűnő, egyhangú muzsikáját. Az egyik párral megismerkedtem. Maurice, egy magas, vékonytermetű fiatalember, — korállhalász. És akivel — ha hinni lehet a csodatevő kút hatalmában — az egész életét leéli majd: Hortense, egy varrodában dolgozik. — A korállhalászat jövedelmező még? — kérdeztem s a fiatalember elengedte Hortense karját; a kérdés fontosnak tűnt számára, összeráncolt homlokkal felelt: — Jövedelmező, nagyon is az, — a vállakozónak. Hanem mi. akik lemegyünk érte a mélybe, a hideg örvénybe, a sziklák közé, nekünk bizony gyengén fizet. Már a nagyapám is ko- rállhalászattal foglalkozott. Hanem ő jobban élt belőle. Mert eladhatta a mestereknek, a vésnököknek, ötvösöknek; őt nem számoltatta el senki. Apám i- dején kezdték lefoglalni a ko- rálltelepeket, megvásárolták, bérelték és akkor abból már egy kicsinyke kelyhet sem vihetett el senki. így van ez most is. Mi felhozzuk a legszebb nemes koráitokat, — toll- korállt, Ukacs-korállt, a rub- rumot... Ezreket érnek ezek, s mi pár frankot kapunk csak értük. Amikor feljövünk a vízből, a felügyelő megmotoz, a szánkba is belenéz. Aztán olyan eset is van, hogy a korállhalász nem kerül .fel élve. A búvárkészülék elromolhat, az ember is elszédülhet, rosszul lehet... Láttam, Hortense elszomorodik, mert megzavartam idill- jüket. Elköszöntem hát tőlük, és megint összebújtak. És feledve máris a nehéz, életveszélyes munka, a bosz- szúság. a sovány keresettel járó gondok... Maurice a boldog egyíittlét perceiben biztosan nem gondol már sem a tenger alatt élő polipokra, melyek a gyönyörű koráitokat létrehozzák, — sem a vállalkozókra, bérlőkre, e szárazföldi polipokra. akik a korállkincseket drága pénzért adják tovább és néhány soldót juttatnak csak búváraiknak. Mielőtt elbúcsúztam tőlük, magukra hagyva őket, — egy gyönyörű rózsakoráll-karkö- tőt pillantottam meg Hortense szép, gödrös csuklóján... Mi mindent kockáztat egy férfi a szerelemért... Visszafelé a kikötő felé ve- zető úton jutott csak eszembe, hogy elmulasztottam alaposan szemügyre venni ezt a nevezetes Menyasszonykutat. Éppen csak annyit láttam belőle, hogy köralakú • kőmedencéből kiemelkedő vaskos oszlop. melynek négy oldalán kinyúló csövekből csordogál a víz. Hát ez a híres bastiai házasságszerző kút? Szülőfalumra emlékeztem akkor; egy pillanatra szinte láttam azt a hasonlóan négycsövű artézikutat, a régi községháza előtt. És arra gondoltam: az is mennyi szép szerelem tanúja volt! Bizony, a kátai kútnak is lehet valami varázsereje. Legalább annyi, mint a korzikainak... TALLÓZÁS Egy Puerto Rico-i tudó-* mányos intézet munkatár-» sai érdekes kísérletet haj-» tottak végre egy majom-* lakta erdőben. Három em-» bért ketrecbe zártak, azután pedig elrejtőztek, és figyelték a majmokat. A majmok ugyanúgy viselkedtek, mint az állatkerti látogatók. Kíváncsian nézegették a ketrecbe zárt embereket, bosszantották őket, és banánt meg egyéb déligyümölcsöt hajigáltak be hozzájuk. Egyetlenegy pár cipő miatt több százezer melbournei lakosnak két álló napig gyalog kellett kutyagolnia a milliós városban. A tömeges gyalogtúrára az adott okot, hogy a városi közlekedési vállalat ellenőre kizárta a fogalomból Jim Harper autóbuszvezetőt, mert az előírást megszegv» sárga cipőben jelentkezett szolgálatra (a feketét el- nyűtte) — mire az autóbusz- és villamosvezetők egytől-egyik sztrájkba léptek. Egy londoni külkereskedelmi vállalat a következő levelet kapta pekingi üzletfelétől: „Mélyen tisztelt uraim! Mao Ce-tung elnök azt mondja: ha az amerikai imperialisták és kapitalisták tovább folytatják agresszív politikájukat, a világ népei fel fogják akasztani őket. Ugyanez a sors vár üzlettársaikra is! Köszönettel nyugtázzuk szíves levelüket. és tisztelettel tudatjuk, hogy pillanatnyilag nem rendelkezünk a megrendelt szójabab-mennyiséggel“. (m-si) III. A MAJMOK Egy mérföldre a tengerparttól az őserdő mélyén élt Kerchak majom törzse. Délelőtt volt. s a majmok pihenve tétlenkedtek, a kicsik han- cúroztak, amikor az öreg Kerchakon kitört a veszettség rohama. Dühöngve ordítozott, és ugrándozva űzte törzsének tagjait. A fiatalabb és könnyeb majmok felmenekültek a fák legmagasabb á- gaira, hogy elkerüljék az öreg majom rettenetes mancsait és agyarait. Sorsukat inkább a gyönge ágakra bízták, mint a véletlenre. Egy szerencsétlen fiatal hím azonban lecsúszott a fáról, és pontosan az öreg Kerchak lába elé pottyant a földre. Kerchak vad üvöltéssel rávetette magát, hatalmas agyaraival nagy darab húst tépett ki az oldalából, aztán egy letört ággal addig verte, a- míg a koponyáját szét nem zúzta. Kala ekkor tért vissza élelemgyűjtő körútjáról. Kicsinye a nyakába csimpaszkodott, és mit sem sejtett. Társai fütyülő hangon figyelmeztették, hogy meneküljön, mentse az é- letét. Kerchak utána vetette magát, s már-már áúgy látszott, hogy utoléri. de Kala nagv ugrásra szánta el magát. A tisztás fölött átlendült a levegőn és elkapta a túlsó fa ágát. Ilyen ugrásra majom csak a legnagyobb veszedelem esetén vállalkozik, amikor másként nem menekülhet. Az ugrás sikerült, de amikor megragadta a másik fa ágát, hirtelen mozdulátára meglazultak a nyakába csimpaszkodó kicsinyének a karjai. és a csecsemő harminc láb magasból a földre zuhant. Kala keserves visítással ereszkedett utána. Többé nem törődött Ker- chakkal és a veszedelemmel. Amikor kicsinyét felemelte és kificamodott testét magához szorította, az már halott volt. Fájdalmasan nyüszékelt. úgy ringatta. Kerchak se bántotta többé. Ä kicsi halálával neki is elpárolgott dührohama. Kerchak valóban királyi termetű óriásmajom volt. Lealább háromszázötven fontot nyomhatott. Gonosz jelleme és hatalmas ereje törzsében a leghatalmasabb majommá tette. Húsz éves lehetett, ereje teljesen kibontakozott. Nem volt a végtelen őserdőben senki, aki szembeszállhatott volna vele. A törzs, melyet Kerchak uralt vaskezével és veszedelmes agyaraival, hat-hét családból állhatott. Minden családra jutott egy felnőtt hím, egy nőstény és a kicsinyek, úgy hogy a törzs összesen hatvan-hetven óriásmajomból állott. Kala, Tublat fiatal felesége volt. Alig lehetett kilenc-tíz éves. Első kicsinye volt az, amelyik oly szerencsétlenül elpusztult. Fiatalságához képest nagy és erős állattá növekedett — gyönyörűen fejlett arányos teste, domború, magas homloka arra vallott, hogy sokkal intelligensebb, mint társai. Ennek megfelelően az anyai szeretet és a fájdalom érzése is jobban kibontakozott benne. Mégis maiom maradt, közelálló a gorilla fajhoz de annál intelligensebb. Amikor a törzs tagjai észrevették, hogy Kerchak dühe elmúlott, lejöttek a fákról és folytatták megszokott tevékenységüket. A kicsinyek ugrándoztak, a nagyok pihentek. így múlott el egy óra. Ekkor Kerchak magához intette valamennyit, és elindultak a tenger irányába. Dél volt, amikor elérték a hegygerincet. Innen belátták az egész partvidéket, a rejtett öblötf és a kis tisztást, a- melyen egy kunyhó állott. Ez volt Kerchak útjának célja. Kerchak sok társát látta elhullani attól a halált osztó hangos bottól, amely egy furcsa fehér majom tulajdona volt. Ez a fehér majom ott élt érdekes odújában a tengerparton. Kerchak úgy döntött, hogy megszerzi ezt a haláltosztó játékszert és körülnéz a fehér majom titokzatos barlangjában is. Már nagyon vágyott arra, hogy agyarait ennek a ravasz E. R. BURROUGHS — SZŐKE J. állatnak a nyakába vájja. Gyűlölte, és félt tőle. Törzsével folyton itt ó- lálkodott a kunyhó körül, leste az alkalmas pillanatot, amikor a fehér majom nem lesz eléggé elővigyázatos. Ezen a napon nyomát se látták a férfinak. Óvatosan, zajtalanul közeledtek a kunyhóhoz. Semmi gyanúsat se észleltek. Végül Kerchak az ajtóhoz lopakodott és belesett. Mögötte két hím és Kala állott, aki még mindig karjai közt szorongatta halott kicsinyét. Odabenn senki sem mozdult. A fehér majom kezére borulva ült az asztalnál, az ágyon vitorlavászon a- latt egy alak feküdt, és a durván faragott bölcsőben gyerek sírt. Kerchak támadásra készen lépett a kunyhóba. Ekkor John Clayton felkapta a fejét, és felugrott. A látvány borzalommal töltötte el. Három hatalmas majom állott előtte. És nála semmi fegyver, mert revolvere is ott lógott a falon a puskánál. .Kerchak azonnal támadott. Amikor a majmok királya kiengedte karjai közül azt az alaktalan masszát, amelynek egykor John Clayton volt a neve, a kis bölcső felé fordult, hogy agyonnyomja a keservesen síró kicsit. Kala azonban gyorsabb volt. Karjába kapta a visongó csöppséget és kifutott vele a kunyhóból, hogy a fák lombjai közt keressen menedéket. Ahogy Kala megragadta Alice Clayton élő gyermekét, kénytelen volt elengedni halott kicsinyét és az szépen a bölcsőbe hullott. Az élő csecsemő sírása ismét felébresztette vad keblében az anyai érzéseket. Fönt a hatalmas fák koronái közt magához szorította a síró gyermeket, és ez megnyugtatta a kicsit, aki még nem tett különbséget az ölelő karok dédelgető szeretete között. Az éhség mindent legyőzött és az angol lord gyermeke szopni kezdett Kala kebléből. Kerchak miután meggyőződött róla, hogy Clayton halott, az ágyon fekvő testhez lépett. Óvatosan felemelte a takarót, és amikor megpillantotta az asszony testét, brutálisan belevájta rettenetes karmait. Csak amikor ujja! a hideg húshoz értek, akkor jött rá, hogy áldozata már halott. Gyorsan elfordult tőle, és a kunyhó belsejét kezdte szemlélni. Először a falon lógó puska ragadta meg a figyelmét. Hónapok óta vágyott a haláltosztó szerszámra és most, hogy a közelébe került, nem merte megérinteni. Valahol mélyen az agyában gyökeret vert az a sejtelem, hogy ez a villámló bot csak addig jelentett veszedelmet, amíg hozzáértő kézben nyugodott. Szükölve futkosott a kunyhóban i- de-oda, de szemét egy pillanatra sem vette le arról a tárgyról, amely után annyira vágyott. Hirtelen megmerevedett. Hatalmas mancsát lassan felemelte, és megérintette a fénylő csövet. Ordított, és a kezét gyorsan visszarántotta. Ez néhányszor megismétlődött. Amikor látta, hogy semmi bántődása sem esik, óvatosan végigtapogatta a fegyvert. A többi majom is benyomult a kunyhóba, és ámulva nézte minden mozdulatát. Végre Kerchak tapogató keze meghúzta a ravaszt. Fülrepesztő durranás rázta meg az egész kunyhót, és a majmok egymás hegyén- hátán nyomultak ki a kunyhóból. Amikor Kerchak messze a kunyhótól megállón, akkor vette észre, hogy még. mindig kezében szorongatja a veszedelmes fegyvert. Rémülten dobta a fűbe, és többé feléje se nézett. Ismét elmúlott egy óra, mire a majmok visszabátorkodtak a kunyhóhoz. Ott azonban csalódva tapasztalták, hogy az ajtó bezárult. Ugyanis amikor Kerchak kifutott, keményen bevágta maga mögött az ajtót, és a retesz a helyére hullott. Egy Ideig a kunyhó körül ténfe- regtek, aztán visszatértek az őserdőbe. Kala még mindig a fán gubbasztott. Csak Kerchak hívására csatlakozott a törzséhez. Azokra, akik közelről akarták megnézni új gyermekét. dühösen vicsorgott. Nagy nehezen megnyugtatták, hogy nem akarják bántani. Védencéhez azonban soha sem hagyott hozzányúlni. Ugyanis csakhamar rájött, hogy új gyermeke sokkal törékenyebb, finomabb alkatú, mint amilyen az előző volt. Ezért féltette barátnői durva mancsaitól. És még valamit megtanult! Jól emlékezett saját gyermekének tragikus halálára. Egyik karjával folyton magához szorította a kicsit, mert az gyönge kezecskéjével csak nehezen tudott megkapaszkodni Kala hosszú, fekete hajában. Következik: A FEHÉR MAJOM
