Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)

1967-04-11 / 15. szám

új ifjúság 7 HnBMBHBi... Ilii rfO 1922. november 22. A Szaha­ra felett forró szél szórta szét a nap perzselő sugarát. Szin­te izzott a sárga homoktenger. Howard Carter kilépett az ár­nyat adó sátorlap alól. A mun­kásokra pillantott. Senki sem dolgozott az ásatásnál. — Ah, nem csoda, ebben a hőségben — legyintett az ar­cheológus, de hirtelen kiáltás hallatszott: — Uram! Jöjjön gyorsan! Lépcsőket találtunk. Carter egyszeriben elfelejtet­te a meleget, ő is az ácsor­gó emberek gyűrűjéhez futott. Lázas ásás kezdődött. Három óra múlva tizennégy lépcsőfo­kot szabadítottak ki. Aztán egy ajtót pillantottak meg. Rajta kilenc rabszolga és egy sakál rajza jelezte — főnemes sírja előtt állnak! Ki nyugszik odabent? Car- tert maid szétvetette a kíván­csiság. de betemette a lépcső­ket. s fegyveres őröket állított oda, amíg társa, az expedíciót kincsek kincse pénzzel támogató Lord Carnar­von, megérkezett Londonból. Üjból kilapátolták a homo­kot. Még két lépcsőfok és ki­nyílt az ajtó, melynek alsó ré­szét TUTANKHAMON PECSÉTJE díszítette Az ajtó mögött folyosó veze­tett a mélybe. A váratlan fel­fedezéstől felizgatott tudósok sebesen haladtak előre. Cse­rép- és kőtörmeléken vágták át magukat, és ismét ajtó áll­ta útjukat. Itt lesz a múmia! — kiáltották. Egy feszitővassal lyukat vágtak a vékony falba. Igyekezetükben nem feled­keztek meg az elővigyázatos­ságról: a lyukon égő fadarab­kát dugtak be, nincsenek-e mérgező gázak a helyiségben. Azután Carnárvon benézett a nyíláson és felkiáltott ámula­tában. A lángocska három szín­arany ülőkét, két mellszobrot, drágaköves ékszerládikókat, vi­rágcsokrokat, faleveleket, oltá­rokat, ágyakat, aranytuskókat világított meg, de a múmiát hiába kereste! Behatoltak a terembe, s ekkor kiderült, hogy ez csupán egy gazdagon díszí­tett előcsarnok. A sír még ú- jabb titkokat rejt! Hogy mit? Két embernagyságú királyszo­bor között a harmadik tarto­gatta erre a feleletet. A tu­dósok előbb leltárt készítet­tek a csarnok tárgyairól, gon­dosan becsomagoltak, és fegy­veres kísérettel elszállítottak mindent. Aftán végre február 24-én húsz meghívott személy jelenlétében letördelték a vé­kony gipszréteget az ajtóról. A zseblámpák fénye csodálatos színben verődött vissza. Szín­arany falnak ütköztek! Az ala­pos vizsgálat után kiderítet­ték: Nem fal, hanem három méter magas, öt méter hosszú, három méter harminc centimé­ter széles aranyozott ereklye­tartó állta útjukat a széles fo- ly'osóban. Remegő kézzel húz­ták el a fekete, és a hárome­zer éve ellenére is kitűnő ál­lapotban levő ébenfa reteszt. Hihetetlen mennyiségű kincset találtak: aranyékszereket, jás- pisokat, drágaköveket, gyön­gyöket, tükrös dobozkákat. Las­san kiemeltek 1 mindent s egy hatalmas ládába helyezték. MESEORSZÁGRA BUKKANTAK. Élénk színekkel díszített vi- torlásh&ió-ílotilla kicsinyített mása került a kezükbe. Rajta katonák eredeti öltözékben, fegyverekkel. Kis tisztviselők, polgáremberek, kereskedők rabszolga figurák sorakoztak a dobozban. Nem a kincsek a- nyagi értéke ejtette őket izga­lomba. hanem a művészettör­téneti, történelmi felfedezés. Egy valóságos „Kis Egyipto­mot“ rejtett a láda. Valódi út­mutatást kaptunk arra, hogyan éltek, öltözködtek az egyipto­mi emberek sok ezer évvel ez­előtt. DE HOL A FÁRAÓ SZARKO­FÁGJA? A legbelső helyiségben vég­re találtak egy óriási ládát. Csak csigasorral sikerült lee­melniük az 1250 kilós kvarckő fedőlapját. A láda mélyén ha­lott-takarók rejtették a tizen­kilenc éves korában elhúnyt Tu- tankhamon testét. Három réte­gű koporsó "került végre a fel­színre. Az első aranyozott fa. A második is fából készült, a- rany és drágakő berakásokkal. A harmadik koporsó színarany. Súlya több mint száz kilo­gramm.-O­Csaknem negyvenöt év telt el az esemény óta. Tutankha- mon kincsei idén útra keltek. Először hagyták el Egyiptomot és Párizsba utaztak. Az euró­pai emberek is csodálattal a- dóztak az ősi egyiptomi kul­túra, a kézművesség remekei előtt. E. L. AKI SZERELMES LESZ, VE­RÉST KAP Huszonkétmilliő vörösgárdis­ta fiú és leány hivatalosan megtagadta a szerelmet, mint piszkos polgári csökevényt. A lányok érintetlenségükkel di­csekszenek. Csak 25 éves ko­rukban fognak házasságra lép­ni — egy jó barátukkal. Ha sikerül legyőzniük a szerelmet, akkor kizárólag a nagy tanító. Mao. eszméinek valóraváltásán tevékenykedhetnek. Aki „meg­botlik“, illetve szerelmes lesz, azt társai elverik. Le lehet-e győzni az érzelmeket? Mao vörösgárdája éjjelenként a szabad ég alatt, deszkaba­rakkokban vagy az üresen ál­ló iskolákban alszik. Fiúk és lányok egymás mellett. A me­netelésektől halálosan fáradtak, kiéhezettek. A kínai vezetők azt állítják, hogyv a fiatalok között szó sem lehet szeretke­zésről... Valóban ilyen hatalma lenne Mao jelszavainak, taní­tásának. ezekre a fiatalembe­rekre, hogy le tudják győzni érzelmeiket? Kuen Siu-mei, egy szökött vörösgárdista lány beszélte: — Akit közülünk rajtakap­tak, hogy udvaroltat magának, — verést kapott. Reggelenként énekelve, cintányérszó mellett kivonultunk az utcára, össze- fogdostuk Mao ellenségeit, he­gyes sipkát nyomtunk a fejük­be és végighurcoltuk őket a városon... Falragaszokat gyár­tottunk, és loholtunk élelem után. így él 22 millió kínai fiatal. Egy évre becsukták az iskolá­kat, az egyetemeket, a fiatalok vörösgárdista egységeket ala­kítottak. Elbúcsúztak szüleik­től, Ismerőseiktől és „harcba szálltak az osztályellenség el­len.“ Meghurcolták a magas rangú hivatalnokokat, ledöntöt- ték az emlékműveket... A fia­talok többsége számára azon­ban az egész kulturális forra­dalom nem volt egyéb gyötrel- mes éhen menetelésnél. Sokan nem bírták elviselni a megpró­báltatásokat, és Hong Kongba vagy Makaóba szöktek. Legalább egyszer naponta főtt ételt... Ez a tizenhét éves főiskolás lány, Kuen Siu-mei is közü­lük való. Egy kisvárosban élt Pekingtől 600 kilométerre dél­re. Apja gyári munkás, ő te­hát mint proletárivadék nem utasíthatta vissza a felszólítást, hogy lépjen be a vörös gárdá­ba. Hamarosan a fővárosba küldték tapasztalatcserére. A pekingi boszorkánykatlanban őt is elkapta a tömeghisztéria. — Te is verted az embere­ket? — kérdeztük. — Igen, mint minden vörös­gárdista. Az utóbbi hat hónap alatt Kuen teljesen kimerült a vé­get nem érő menetelésben. Szerette volna, ha már egyszer vége szakad a rémtetteknek, a szörnyűségeknek, hogy meg­nyugodjon. kipihenje magát, megfürödjön és legalább egy­szer naponta főtt ételt egyen... Aztán egy napon két vörös- gárdista társaságában a portu­gál fönnhatóság alatt álló Ma­kaóba szijkött. Itt azonban nem mpradhat, mert a portugál ha­tóságok kíméletlenül visszato- loncolják a vörösgárdistákat Kínába. Reméli, hogy sikerül neki valamilyen éjjeli csóna­kon Hong Kongba jutnia. Ott talán befogadják valamelyik lakóbárkába. RESZKETVE GONDOLNAK A HAZATÉRÉSRE, MERT BÁN­TALMAZTAK SZÜLEIKET.“ Az angolok Hong Kongból Formózára szállítják a szökött vörösgárdista lányokat. Csak kevésnek sikerül elrejtőznie a rendőrség elől. Az 6 útjuk a kikötő játékbarlangéiba, mula­tóiba. bordélyházaiba vezet. Nem egy vörösgárdlsta lányból utcalány lesz. Ügy látszik, Mao Is megelé­gelte a fanatikus „kultúrforra- dalmárok“ garázdálkodását. Ü- jabban néhány iskolában meg­kezdődött a tanítás, és a vö­rösgárdistákat hazaküldik Pe- kingből. Sokan nem szívesen mennek haza: ugyanis elindu­lásukkor megverték, megaláz­ták szüleiket, rokonaikat, a szomszédokat... Ezzel a ma Is élő hagyomány ellen vétettelc, amely szerint mindenek fölött áll az idősebbek tisztelete. Na­gyon sokan félelemtől reszket­ve gondolnak a hazatérésre. Mert szüleik esetleg nemcsak az ó bűneik miatt állnak bősz- szút rajtuk... „Ez volt a mi időnk!" hogyan élnek a vörösgárdisták? A huszonkét éves tientsinf Ho — erős, izmos fiatalember — egyik vezetője volt a he­lyi vörösgárdistáknak. Termé­szetesen ő Is részt vett rém­tetteikben. Szerinte Mao meg­nyitotta a zsilipeket a fiata­lokban a párt- és a kormány­funkcionáriusok ellen felhalmo­zódott gyűlölet előtt, akik megvetették és félrevezették a népet, valóságos zsarnokként viselkedtek városukban, or­szágrészükben. ök jól éltek, de a népet nyomorgatták, robotol- tatták. Visszaéltek hatalmuk­kal: szétválasztották a szerel­mei. párokat, a fiút más vi­dékre helyezték, a lányt pedig maguknak kaparintották meg. Ho nem titkolja, hogy jól el­náspángolt néhány „nagyképü“ funkcionáriust. — Ez volt a mi időnk! Azt hiszem mindany- nyian boldogok vagyunk, hogy részt vehettünk a mozgalom­ban, mondja. A megvert hivatalnokok most úgy állnak bosszút az elbiza­kodott vörösgárdistákon, hogy hazakergetik őket. (QUICK) E. R. BURROUGHS: Ezt a történetet olyan em­bertől hallottam, aki tulaj­donképpen nem is akarta el­mesélni. Hogy mégis elme­sélte, azt a jó óbor hatá­sának köszönhetem, amely megoldotta a nyelvét. Igaz viszont, hogy az elkövetke­ző napokban, miközben a történetet tovább mesélte, nem nagy bizalommal fogad­tam az eset hitelességét. Amikor asztaltársam látta, hogy máris túl sokat mon­dott, és mégis kételkedem szavaiban, az öreg bor he­lyét büszkesége foglalta el, és írásos bizonyítékokat ha­lászott elő, hogy alátámasz- sza történetének hitelessé­gét. A napló sárga és penészes lapjai, valamint a rendőr­ség pecsétes jegyzőkönyve teljesen megegyezett azzal, amit társam mesélt. Ezek­nek a forrásoknak az alap­ián állítottam össze azt az írást, amelyet most Önök­nek átnyújtok. John Clayton lord Greystok, angol földbirtokost 1888-ban Nyugat-Afrika partvidékére küldik, hogy felderítse egyes európai országok rabszolgake­reskedelmét. Clayton a harcmezők tipikus angol férfialakja — izmos, lel­kileg, erkölcsileg férfias egyé­niség. A közepesnél magasabb, szeme szürke, mozdulatai kife- jezőek. Amikor tudomást szerzett a kinevezésről, kellemesen meg­lepődött, de el is szomorodott. A rangemelést alaposan meg­szolgálta: más oldalról viszont — Clayton három hónapja vet­te feleségül Alice Rutherfordot, és most ezt a gyöngéd asz- szonykát magával kell vinnie a trópikus Afrika veszélyekkel teli magányába. Miatta le akart mondani kül­detéséről, de az asszony nem engedte, sőt azon volt, hogy fogadja el küldetését és őt is vigye magával. Csak annyit tudunk, hogy 1888 májusában hajóztak ki Doverből. Egy hónappal később érkeztek Freetownba, ahol bér­be vették a „Fuwalda“ nevű kis vitorlást, amely veszede­lembe sodorta őket. Ugyanis ettől az időtől lord Greystok és Alice végleg eltűnt a rokonok és ismerősök szeme elől. A hajó parancsnokai ember­telenül bántak a nagyon is ke­vert legénységgel, akik lázadás­ra készültek. A fiatal házaspár tudomást szerzett a lázadás e- lőkészületeiről, de nem árulta el a parancsnokoknak. Ezért, ami­kor a lázadás sikerült, a mat­rózok megkegyelmeztek az éle­tüknek. de hogy szabaduljanak kényelmetlen szemtanúiktól, egy ismeretlen öbölben partra tették a fiatal házaspárt, és sorsukra hagyták az őserdő­ben.-O­Clayton és felesége szótlanul állott a parton, nézték, hogyan távolodik a csónak, amely las­san mozgott az öböl tiszta vi­zén és mindkettőjük szivén úr­rá lett ..a teljes reménytelen­ség. Amikor a „Fuwalda“ kihajó­zott a kikötő kijáratán és el­tűnt a benyúló földnyelv mö­gött, Alice Clayton mellére bo­rult és szívszaggató sírásba kezdett. — Öh. John, John! — kiáltott végül. — Ez szörnyű. Mit fo­gunk csinálni? Mihez kezdünk? — Az egyetlen, amit tehe­tünk, Alice, — mondotta nyu­godt hangon Clayton — hogy dolgozunk. A munka meg fog váltani. Dolgoznunk és várnunk kell. Biztos vagyok benne, hogy megmenekülünk. — Hiszen ha csak rólam, meg rólad lenne szó, John, — mond­ta — mi ketten kibírnánk. De... — Igen drágám, — válaszol­ta gyöngéden — én is rá gon­doltam. Védekeznünk kell, iga­zodni a körülményekhez, bár­mi is történjék. Clayton első gondolata az volt, hogy tetőt vonjon a fe­jük fölé, ahol meghálhatnak, amely megvédi őket a zsák­mányra leső vadállatoktól. Fel­nyitotta a ládát, amelyben fegy­vereit és lőszerét tartotta, hogy felfegyverezze magukat, aztán közös erővel helyet kerestek éjszakai szállásuknak. Ügy száz yardnyira a part­tól apró tisztásra bukkantak. Itt megállapodtak, és úgy dön­töttek, hogy esetleg ide építik állandó lakhelyüket. Most a- zonban sokkal sürgősebb fela­datuk is akadt: egy olyan fé­szek felépítése, amelyet a kör­nyező fák közé akasztanak a magasba, hogy a legnagyobb vadállatok sem érhessék el. Éppen • teljes besötétedés e­lőtt készítette el Clayton a lét­rát is. azután a közeli parto­kon megtöltött vízzel egy e- dényt, és feleségével együtt felkúszott a vitorlavászonból készült levegős fészkükbe. Mivel nagyon meleg volt, Clayton felhajtotta az oldalsó vitorlát. Amikor törökülésbe te­lepedtek takaróikon, Alice, aki az erdő sötét fáit figyelte, egy­szerre csak megragadta Clayton vállát: — John — súgta. — Nézd! Mi az? Ember? Amikor Clayton abba az i- rányba fordította tekintetét, a- melyet mutatott neki, hatalmas alakot pillantott meg, aki e- gyenesen állott, de vonásait nehéz volt kivenni az éjszaka sötétjében. Az alak csak egy pillanatig állott úgy, mintha hallgatőzna, aztán lassan meg­fordult és eltűnt a dzsungel sö­tétjében. — Mi volt az, John? — Nem tudom, Alice, — fe­lelte komolyan. — Túlságosan sötét van ahhoz, hogy olyan meszire lássak. Lehet, hogy csak árnyék volt, melyet a fel­kelő hold vetett oda. — Nem, John. Ha nem volt valódi ember, akkor valamifé­le hatalmas karikatúrája volt az embernek, öh, én félek! Mindkét karjával átölelte és bátorító, szerelmes szavakat súgott fülébe, mert legnagyobb fájdalma fiatal felesége féltése maradt, ö maga bátor és el­szánt volt, de meg tudta érte­ni mások nyomasztó félelmét s ezért a hadseregben is sokan szerették. Ezután leengedte a vitorla- vászon-falat, és szorosan le­kötötte a fához, úgy hogy tel­jesen elzárták magukat a kül­világtól, amely körülvette őket. Most ismét teljesen sötét lett légi kunyhójában. Lefeküdtek takaróikra és megpróbáltak el­aludni, hogy elfeledjék mind­azt, ami rájuk vár. Clayton fe­küdt, figyelte a nyílást, ame­lyet elől hagyott, és keze ügyé­ben tartotta puskáját, meg a revolverét. Alig húnyták le szemüket, a- lattuk szörnyű párduc-üvöltés hallatszott. Hosszú ideig hal­lották surranásait, vicsorgását a fákon, amelyekre fészküket akasztották. Végre azonban a vadállat távozott, és Clayton megpillantotta a hold ezüstös fényében — hatalmas, gyönyörű állat volt, a legnagyobb, ami­lyet valaha is látott. Az éjszaka hosszú órái alatt csak néhányszor szunyókáltak el, ugyanis a hatalmas őserdő hangjai, a milliárdnyi élet pezs­gése, a végletekig feszítette felizgatott idegeiket, úgy hogy az éjszaka sorén százszor fel­riasztotta őket a hangos üvöl­tés, és az alattuk imbolygó ár­nyak neszezése. Következik: ÉLET ÉS HALÁL

Next

/
Thumbnails
Contents