Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)

1967-04-04 / 14. szám

• • •

új ifjúság 7

A budai vár értékes

kincse nyomán

A legértékesebb magyar királyi ékszer vándorlásának története maid olyan régi, mint maga a ferde keresztű, úgynevezett Szent Korona. Emiatt a róla szóló történet tulajdonképpen azoknak a helységeknek a lajstroma, ahol volt, és a körülményeké, amelyek között ú- jabb és újabb helyekre került. A korona Szent Istváné volt, aki Magyarországot keresztény állammá, — akkoriban ez any- nyit jelentett: civilizált álfámmá, kultúráltommá — szervezte, több mint ezer évvel ezelőtt.

A korona először csak egy részből állt, amelyet Rómából küldtek István királynak. Sok évvel később a koronához ú- jabb rész járult, amelyet Bizánc ajándékozott az akkori magyar uralkodónak. Azóta nem változott az összetétele, hacsak a legutóbbi háborús események során nem tűnt el róla valamelyik drágakő. A korona súlya — az aranyalmával és a jogarral együtt — 2026

gramm. Utoljára 1887. március 26-án mérték meg.

Magyarország

visszaköveteli

István király koronáját

gyütt a budai várban őrizték. Csak évenként egyszer, a Szent István napi körmenetben hordozták a pesti bazilika körül. Utoljára, 1816-ban, IV. Károly használta koronázáskor.

Ettől az időtől kezdve nem lehet pontosan tudni, merre vándorolt a korona, sem azt. hogy ma hol őrzik. A róla szóló hírek ezért még ma is homályosak, bizonytalanok.

ELKÉSZÜLT A MÁSOLAT

Legutóbb, Barta Lajos ötvösmester, munkája kapcsán — fényképek, leirások alapján elkészítette a korona másolatát — élénkült meg az érdeklődés István király koronája iránt. Batta műve tulajdonképpen a második utánzat; az elsőt a Vatikánban őrzik.

A korona kalandos vándorlásának legutóbbi szakasza akkor kezdődött, amikor Szála- siék 1945 áprilisában fémládába helyezték, teherautóra tették. és Bécs felé indultak vele. Amikor azonban az amerikaiak elfogták a kísérőket, és felnyitották a ládát — a koronának már hült helye volt. A nyomozás kiderítette, hogy útközben — osztrák területen — elásták.

A FASISZTÁK ELRABOLJÁK A KORONÁT

A koronát, a jogart és az a- ranyalmát a királyi palásttal eA második világháború befejezése előtt a német és a magyar fasiszták a vörös hadsereg elöl menekülve a királyi ékszereket — köztük a koronát is — magukkal vitték.

HADIZSÄKMÄNY VAGY SEM?

Attól fogva, hogy kiásták rejtekhelyéről — nincs biztos hír. adat a koronáról. Annyi azonban kiderült, hogy előbb Wiesbadenben, azután Frankfurtban. majd ismét VViesba- denben rejtegették, végül pedig az Egyesült Államokba szállították. Arról, hogy István király koronáját Amerikában, méghozzá Fort Knox városban (Kentucky állam) őrzik, nemrégen vidéki amerikai lapok számoltak be.

Az újságok szerint a kormány jogosan tartotta meg a koronát magának, mert az tulajdonképpen hadizsákmány, az a- merikai haderő vette el a magyar fasiszta hadseregtől. Magyarországon viszont úgy vélik. hogy a koronát a magyar háborús bűnösök lopták el, e- miatt nem lehet hadizsákmánynak tekinteni, és ezért vissza kell szolgáltatni a magyar államnak.

A történelem folyamán a korona „járt“ már Bécsben, Pozsonyban, Linzben, Passauban, Aradon, Debrecenben, Munkács várában és más városokban. Többször is elásták. Egy ilyen alkalommal sérült meg — azóta ferde a keresztje. Megeshet, hogy ez a szüntelenül vándorló korona még néhányszor állomást* változtat, mielőtt vlsz- szakerül igazi helyére, a budai várba.

V.

Következő számunkban

E. R. BURROUGHS:

Tarzan a malmok közt

Ezt a történetet olyan embertől hallottam, aki tulajdonképpen nem is akarta nekem elmesélni. Hogy még- ts elmesélte, azt a jó öreg bor hatásának köszönhetem, amely megoldotta a nyelvét. Igaz viszont, hogy az elkövetkező napokban, miközben a történetet tovább mesélte, nem nagy bizalommal fogadtam az eset hitelességét.

Amikor asztaltársam látta, hogy máris túl sokat mondott, és mégis kételkedem a szavaiban, az öreg bor helyét büszkesége foglalta, és írásos bizonyítékokat halászott elő, hogy alátámassza történetének hitelességét.

A napló sárga és penészes lapjai, valamit a rendőrség pecsétes jegyzőkönyve azonban teljesen megegyezett azzal, amit társam mesélt. Ezeknek a forrásoknak az alapján állitottam össze azt az írást, amelyet most ö- nöknek átnyújtok.

* * *

így kezdődik az a regény, amely több mint fél évszázada izgalmas olvasmánya az ifjúságnak. Az újság számára átdolgozott változata — amelyet lapunk közölni fog — csak fokozza az eredeti mű cselekménydús, egzotikus, szívszoritó történetét, mert elhagyja a fölösleges leírást, részletezést.

Reméljük, hogy olvasóink örömmel fogadják lapunk új folytatásos regényét.

XI. NEM ISMEREM A VÉGÉT

Ama naptól, hogy igent mondtam, addig a pillanatig, míg a pravoszláv pap megáldotta frigyünket, kegyetlenül kinzott a félelem. Valósággal pánikba estem, amikor Théo bejelentette:

— Meg kell kérnem apámat, hogy egyezzen bele a házasságunkba.

Lehet, hogy bután hangzik, de szüleinek a beleegyezése számomra rendkívül fontos volt. Végtelenül vágytam arra, hogy a családja befogadjon. Théo bevallotta, hogy az asz- szonyokkal szemben apjának szigorúak a követelményei.

— Szörnyű lesz — gondoltam — ha Théo bejelenti, hogy olyan nőt akar feleségül venni, aki az anyja lehetne!

Igaz, Théo megnyugtatott, s ezt mondta:

— Ha apám ellenzi Edith, én akkor is feleségül veszlek.

Az örömöm azonban hamis lett volna. Egész életemben azt érezném, elraboltam a gyermeküket. És nagyon is tudtam, mit jelent szülők nélkül élni!

Ezért azon a napon, amidőn Théo a szüleihez vitt, alig volt bennem élet. Ez 1962 július 26-án történt. De számára sem volt minden mindegy.

— Ha apja visszautasít — gondoltam — azt a sors akaratának fogom tartani. Azt jelenti, hogy már nem érdemiem meg a boldogságot.

La Frettébe, ahol a szülei laktak, autón mentünk. Egész úton hallgattunk. Fogta a kezem, mosolygott, de gondterhes volt. Végre megérkeztünk. A kis vendégszobában apja, anyja és két legkisebb húga — Christie és Cathy — fogadtak. Mindannyian mosolyogtak, de szörnyű zavarban voltunk. Végül Cathy törte meg a jeget.

Egyszerűen felállt, és egy twist lemezt tett a gramofonra. Megkérdezte, tudok-e twistelni. Azt válaszoltam, hogy nem.

Ekkor mind a két lány kérlelni kezdett:

— Jöjjön, mi megtanítjuk.

És a szoba közepén találtam magamat, illegtem, mint a kislány, e két gyermek közt. Aztán észrevettem, hogy Théo az apjával és anyjával a kert felé indul.

— Most dől el minden — gondoltam.

Mindannyiunknak komoly volt az arca. Azt hittem, hogy monsieur Lamboukas nem ért egyet. Teljesen természetes lett volna! Végül lassú léptekkel mind a hárman visszatértek. Azt hittem, nem egyeztek meg, szememet döntötték a könnyek.

Amikor a szobába léptek, monsieur Lamboukas egy pillanatig rámnézett, aztán megszólalt:

— Théo megkért, hogy feleségül vehesse. Olyan fiú, aki szereti a szüleit. De szabad is, és elég idős ahhoz, hogy tudja, mit cselekszik. Az ő dolga. Mégis azt akarom, hogy tudja: örömmel fogadom a családomba.

Minden érőmre szükség volt, hogy visszatartsam a könnyeimet. De amikor Théo anyja, aki nyolc hónappal fiatalabb nálam, megszólított, már nem bírtam:

— Edith, szólítson anyjának! — Ez már túl sok volt.

Amikor mindannyian megnyugodtunk, vidáman vacsorához láttunk. Vajon megértették-e örömömet? Életemben eiőször ültem egy asztalnál apámmal, anyámmal, húgaimmal... jövendő férjemmel. És megfeledkeztem az éveimről. Ismét gyermek lettem, aki eddig hiába vágyott az ilyen egyszerű boldogság után. Meghatott az a gyöngédség, ahogyan az anya és az apa bánt a fiúkkal. Azelőtt nem nagyon hittem a szülői sze- retetben.

Amikor monsieur Lamboukas félrehívott, hogy beszéljen velem fia karrierjéről, megértettem gonjait. Egész életében a feleségére és a gyermekeire dolgozott. Remélte, hogy Théo egykor átveszi a fodrász-szalonját. És Théo igen bizonytalan, nem könnyű és bizonytalan karriert választott — az énekes karrierjét.

— Soha sem akadályoztam a boldogulásban. De maga. maga az egyetlen, aki megmondhatja, van-e tehetsége, vagy nincs — mondta.

És az anyja?

— Mától kezdve a mi házunk a ti házatok is — mondta.

Távozásunkkor a „mama“ egy hatalmas csomagot nyomott a kezembe. Barack, őszibarack az ő kertjükből... a világ legszebb ajándéka sem okozott volna ekkora örömet, mint ez az egyszerű gyümölcs.

Ettől kezdve Théoval minden vasárnapot La Frettében töltöttünk. Reggeli után az anyjával egy díványra telepedtünk, ő kötött, én hímeztem. Folyton a fiáról beszélt. Gyerekkori csínyjeiről, arról a huszonkilenc hónapról, amit az algériai fronton töltött.

Október 9-ét jelöltük meg esküvőnk napjának. Amikor az anyja elsírta magát, egyenesen megkérdeztem:

— Talán bánt a köztünk lévő nagy korkülönbség? Mondd meg őszintén!

Gyöngéden rámnézett s ezt mondta:

— Nagyon boldog pár lehettek. Igaz, az én Théom még nagy gyerek. De tudom, hogy tiszta szívből szeret. Az életkor itt nem játszik szerepet. Meglátod, Edith, nagyszerűen kiegészítitek majd egymást.

A húgai aranyosak voltak hozzám.

És így a házasságom, amelyről azt hittem, nevetségessé tesz, pletykákat szül... Ez a házasság mindenkit boldoggá tett.

Mégis egyre nyugtalanabb lettem. Elérkezett házasságunk napja.

Théo bejött meg fésülni, készültem

Edith Piat

Párizs búcsúzik Edith Piaftól. A gyászolók közt ott volt a világhírű Marlene Dietrich is.

az arcomat rendbehozni. Már felöltöttem a fekete selyemruhámat és a tükör előtt ültem. Hirtelen eler- nyedtem. Elfogyott az erőm. Az ágyra vetettem magamat. Théo hozzám fordult, faggatott:

— Mi történt?,

Rámordultam.

— Nem. nem mehetek hozzád, őrület lenne. Most fájdalmat okozok ... de később hálás leszel.

Théo azt hitte, megőrültem. Gépiesen kérdezgette:

— De miért? Miért?

Ekkor felemeltem megkínzott arcomat, melyet a könnyek még csúfabbá tettek, és ordítozni kezdtem:

— Nézz rám... Roncs vagyok! Nem nő, de roncs, aki alig áll a lábán. Nem házasodhatsz össze „ilyennel"!

Nyíltan bevallottam, mit éltem át az utolsó héten. A szenvedések hete

volt, melyet előtte szigorúan titkoltam. Az egész dolog október 3-ról

4-re virradó éjszaka kezdődött. Szörnyű fájdalmakra ébredtem. Azt hittem. széthullanak a csuklóim és a lábaim. Reumatikus Izületlázt kaptam. Szörnyű fájdalmaim ellenére nem ébresztettem fel Théot. Hagytam, hogy nyugodtan aludjon szobájában, a lakás túlsó végén. Nem akartam nyugtalanítani! Felhívtam az orvosomat, ő virrasztón mellettem.

Théonak reggel semmit sem szóltam. Habár teljesen kimerült voltam, este együtt énekeltünk az Olympiá- ban. Éjszakára a fájdalmaim visszatértek. Szerencsére két nap múlva elmúltak a rohamaim. Ez három nappal az esküvőnk előtt történt. Éreztem, hogy visszatér az erőm.

De a szenvedésem nem múlott el. Magam sem tudtam hogyan, még aznap megfáztam. Egész éjjel rázott a hideg, és amikor fel akartam kelni, a földre estem. Ekkor már segítségül kellett hívnom Théot. Megijedt:

— Mi van veled, Edith? Mi történt?

Jó képet vágtam a dolgokhoz. Azt mondtam, hogy benáthásodtam, de nem kell nagy dolgot csinálni az egészből. Az orvost megkértem, ne árulja el az igazat Théonak.

Az esküvőig ágyban kellett maradnom. Én azonban tudtam, hogy csalánba nem üt a mennykő. Következő este fekvés helyett együtt énekeltem Théoval az Olympiában. Théo jelenléte felfrissített, de a hazatérésem siralmas volt. Támogatni kellett, hogy össze ne essek. Beszélni se tudtam, úgy rázott a hideg. Amikor ágyba dugtak, már félrebeszéltem.

Két órával az esküvőm előtt mindez az eszembe jutott. Ismét szemrehányást tettem magamnak:

— Igaz, hogy szeretjük egymást, de az életem egy hajszálon függ. Nem kegyetlenség tőlem, magamhoz kötni ezt az erős, egészséges fiatalembert, aki maga előtt tudhatja egész életéti

És megmondtam neki:

— Félek, nem tudlak majd boldog-« gá tenni. Minden ellenünk fordult.

Nem hagyta végigmondani. Megragadta a vállamat és megrázott:

— Feleségül akarlak venni, azt

akarom, hogy az én nevemet viseld. Félsz, hogy boldogtalan leszel, én viszont attól rettegek, hogy elveszít- lek. Többé nem akarom, hogy a betegségedről beszélj... Gondoskodni fogok rólad. A férj feladata, hogy a felesége mellett legyen, ha az beteg. Beteges vagy? Tudok róla. No és? Talán akkor nem voltál beteg, amikor szerelmet vallottam? Mindenki elhagyott, kivéve azokat, akik soha sem tágítanak mellőled. Ez nagyon felháborított, és ekkor értettem meg, hogy szeretlek, hogy boldoggá akarlak tenni. Az én Théom nem hagyott tiltakozni:

— Tönkre teszed az ifjúságomat? Ne törődj vele. Már eleget kalandoztam az éjszakában. Huszonhét éves korban már el kell kezdeni a komolyabb életet, valakinek oda kell szentelnünk az életünket. Én neked akarom szentelni.

Ha létezik olyan asszony, akár fiatal, akár viruíóan egészséges, aki vissza tudna utasítani ilyen vallomást, akkor én nem ismerem az asz- szonvokat, a szerelmet, az életet. Többé nem sírtam. Théo tudta, hogy megnyerte a harcot. Ismét felragyogott a mosolya. Miközben könnyeimet törülgette. rámmordult:

— Most ismét megfésülhetlek. Siess. Már várnak ránk. Ma nem megyünk nászúira. Este együtt fogunk énekelni. Mihelyt a fellépésünk véget ér. elviszlek Görögországba.

Ezután a dolgok gyorsan peregtek. És szépen, igaz-e? A boldogságról szóló sanzonjaim mind ott zengtek a lelkemben. Jött az orvos, serkentő vitaminokat adott.

Théoval kéz a kézben léptünk ki a házból. Az utcán utoljára szédült meg a fejem. Mennyi ember várt...

Nem, nem fütyültek!

Égő lampionokkal követelték, hogy jelenjünk meg a városháza balkonján. Amikor kijöttünk a pravoszláv templomból, a közönségem kórusban kiáltotta:

— Éljen Edith, éljen Théo!

Ebben a pillanatban megszűnt

minden félelmem, rettegésem a jövőtől. Történjék velem bármi, összeszorítottam ajkapiat, és suttogva elénekeltem magamnak:

Történjék vélerá bármi,

Egyre megy!

Történjék vélei* bármi. Fütyülök rá!

Boldoq és elszánt voltam.

Készen álltam életem folytatására még akkor is, ha az egyik sanzonom ezt mondja:

„Nem ismerem a v^gét.,.“