Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1967-03-21 / 12. szám
/ • • f * f * MM u| ifjúság 7 Bulumba Kristóffal, a chartumi egyetem természettudományi fakultásának hallgatójával, egészen véletlenül, filatelia és eszperantó révén, akadtunk egymásra. Azonnal szorgalmas levelezésbe fogtunk, amiből egyelőre amolyan „papír" barátság fejlődött ki. Nagyapám, a neves globetrotter (világjáró), telefon útján váltott jegyet Fort Lamy-ba, a „SZAHARA" interkontinentális repülő-vállalat bratislavai képviseleténél, és a jegy árát az itteni deviza banknál fizette ki. Másnap délelőtt már a párizsi világcsodán, az Eifel-tornyon fogyasztottuk reggelinket, és bámultuk a világvárost. Déltájban modern repülővel íveltük át a Szaharát és csakhamar Fort Lamy repülőterén értünk talajt. Ott Bulumba barátom várta megérkezésünket. Előzetes fényképcsere alapján egymásra találtunk. Kristóf tárt karokkal fogadott bennünket. Rövidesen taxiba ültünk, és elrobogtunk a Sári folyó partjára. ahol Bulumba motorcsónakja horgonyzott. A trópusi őserdőn keresztül Sori folyón haladtunk a Csad-tó felé. Ütközően rengeteg szárnyas rebbent fel előttünk, és lármásan tiltakozott jelenlétünk ellen. Valahányszor vadat vettünk észre, Kristóf leállította a csónak motorját. A csendes evezés pedig nem zavarta a vízüovakat, sem a bivalyt, sem az orrszarviít hüsölés közben. A víz felszínén úszkáló tárgyakkal nem igen törődött a vad, mert hiszen itt nem történt bántódása. A Csad-köztársaság nemzetgyűlése szigorú vadvédelmet vezetett be az Afrikában kiveszőben lévő vadóriások megóvása céljából. A Sári folyót és mellékét nemzeti védett területnek nyilvánította. Puskának itt csak indokolt esetben lehetett szava, és szigorúan büntették a vadorzást. Az érdekes látnivalók után a Csad-tó egyik szigeténél vetettünk horgonyt. A part közelében Kristófék kókuszpálmatör- zsekből összeácsolt üdülőháza integetett felénk. Tetejét nagy gonddal összefont pálmalevélzet alkotta. A szellős építmény kiváló menedéket nyújtott a trópusi hőség, a termeszhangya és a cecelegyek támadásai ellen. Megérkezésünk után gyümölcsszörppel oltottuk szomjunkat. Éhségünket pedig növény-étkekkel csillapítottuk. Bőven volt itt kókuszdió, amiből Kristóf ízle’es ételt varázsolt elő. Ha húsra kaptunk kedvet, ennek beszerzése sem okozott különösebb problémát. Fáradság nélkül fogtunk gazellát, vagy vad- malacot. Nagyapámat és engem mindenekelőtt a trópusi állatvilág érdekelt. Az őserdőben, a dzsungelben, a szavannán hemzsegett a s.ok v..ad- mea madár- A vaddisznó alkatában különbözött a miénktől, de éppen úgy túrta a földet. Az antilopok és a gar ' ADOLF ŠELMEC: Egy megálmodott afrikai üdülés zellák az üdülőház tőszomszédságában legelésztek. Bizalommal voltak az ember iránt, mert nem bántotta, hanem védte őket. Másnap cserkészni indultunk. A mocsaras posványos dzsungelben éktelen rikácsolással fogadott bennünket az éber bu- faja, az afrikai kullancsmadár, amely a víziló és egyéb afrikai óriás hátán futkározva fogdossa össze a csaknem hüvelyknyi élősdiket. A kíváncsi majomsereg fülsiketítő visítás kíséretében tornászott az őserdő liánjain, gallyain és sudár pálmáin. Onnan hajigáit meg bennünket a kőnél is keményebb kókuszdióval és más gyümölccsel Nem törődtünk Darwin-bátya párt fogaltjaival, hanem haladtunk a magunk útján. Váratlanul valami nagy macska hatalmas nyomára akadtunk. Alapos tanulmányozás alapján kiderült, hogy itt egy jól megtermett párduc páviánlakomát rendezett. A fenevad nem volt itt egyedül. A széthurcolt belek bizonyították, hogy társasága is volt... A közeli kenyérfán Kristóf jól leplezett leshelyet vett észre. Amennyiben feltételezte, hogy a szétszórt húsdarabokhoz a párduc még visszatér, elhatároztuk, hogy az esti szürkület előtt mi is visszatérünk, és bevárjuk a ragadozót. Már esteledett. A trópusok alatt a világosságból a sötétségbe való átmenet rövid, és alig vehető észre. Az esti erdő magasztos csendjét már csak a fokozatosan elhaló madárcsevegés háborgatta. Nagy áhítattal hallgattam az afrikai vadon csodás szimfóniáját. Elmélázásómból Kristóf könyöke ébresztett fel. Oldalba bökött, miközben tekintetét a sűrű felé meresztette... Nem vártunk sokáig. A tisztás túlsó szélén terpeszkedő kenyérfa koronájából egy nőstény párduc és két kölyke ugrott elő. A nagy macska óvatosan lopódzott a tegnapi lakoma maradványaihoz. A párduckölykök pedig folytatták a reggel félbeszakadt játékot. Húzogatták, vonszol g at tök a beleket és tép- desték a bűzlő belsőségeket, anyjuk meg a csupasz majomcsontot ropogtatta. Meg sem moccantunk. Lélegzetünket visszafojtva figyeltük a nőstény párduc viselkedését és a kölykök játszadozását. Amikor már mindent elfogyasztott a ragadozó, tisztára nyalta ábrázatát meg a véres lábakat, és további vadászatra indult. Az engedelmes kölykök követték anyjukat. A riadózó páviánsereg elárulta a párduc portyázó szándékát. Ezen izgalmas jelenet hatása alatt indultunk vissza az üdülőhöz felé. Váratlanul puskalövés dördült el. Kétségtelenül a nagyapám lövése volt. Amikor odaértünk, észrevettük, hogy vaddisznó lóg a tornác akaszt óhorgán. A zsákmányt az öreg nimród a holnapi les céljára szánta. Másnap délután ismét meglestük a ragadozót. Amint feltűnt az alkonypír gyanús neszt hallottunk. A nőstény párduc két kölykével nagy csendben a csalit felé tartott. A nagy macska nyilván nem vetette meg a bűzló vaddisznó-húst, mert azonnal marcangolni kezdte. Tépőfogal úgy fénylettek, villogtak az est szürkületében, mint nyáron nálunk az ide-oda cikázó szentjánosbogár Ropogott a csont és egyre fogyott az ízletes falat. A kölykök is marták-tépdesték a hullát, de abbahagyták a torkoskodást, amikor anyjuk dühösen rájuk morgott. Elérkezett a pillanat, amikör cselekednem kellett. Megcéloztam a mohón falatozó állatot, és elsütöttem a puskám. A fenevad a magasba ugrott, estében vérző lapockájába harapott, mintha sebéből el akarná távolítani a gyilkos golyót! A kölyköket igen meglepte az éles durranás, de rövidesen napirendre tértek fölötte, és folytatták a lakmározást. Semmitől sem féltek, mert hiszen ott volt az anyjuk! A ragadozó nem adott többé életjelt magáról. Elhagytuk a leshelyet, mert meg akartuk kísérelni a kölykök kézrekeríté- sét. A hosszantartó hajszában kezeink megsérültek, mert a párduckölykök fogukkal és karmaikkal védekeztek a rabság ellen. Végre hálóba dugtuk az élő zsákmányt A puskalövés hozzánk csalta nagyapámat. Megörült, amikor meglátta az értékes trófeát. A szokásos vadászüdvözlet után azonnal munkához láttunk. A párducot kizsigereltük, és lenyúzott bőrét fára akasztottuk. A csupasz hullát egy félreeső gödörbe rejtettük, végleges eltakarítását pedig az afrikai vadon sírásóira: a keselyűkre, a marabukra, a hiénákra meg a sakálokra bíztuk... Még aznap egy ketrecet készítettünk a kis párducok elszállítására. A Csad-tó e kies szigetén két igen kellemes hetet töltöttünk. Szórakoztunk, tanulmányoztuk a trópusi természetet. Sok minden érdekelt bennünket, kiváltképpen a déli égbolt. Tengernyi csillag ragyog rajta és bevilágítja az éjszakát. Az ottani csillagok élénkebben és színpompásabban ragyognak a mieinknél. IX. DAL AZ ÉLETEM Az én sanzonjaim! Mit mondjak róluk? A férfiak — bármennyire is szerettem őket... mindig a „második helyet" foglalták el. A sanzonjaim — én magam vagyok, a testem, vérem, fejem, szívem, lelkem. Igen hogyan nyilatkozzam róluk? Talán kerülő úton, másokon keresztül. Azokon, akiket segítettem naggyá és a közönség kedvenceivé váini. És it< beszélni fogok a barátságról is. Tudom, hogy csak a gazdagokhoz szegődik. Nekem sok szerető jutott. Igen, megmozgattam mindent, kompromittáltam magam, hogy segíthessem a tehetségeket. Mivel szerelmi életem csupa fordulatból állott, a pletyka csöppet se kímélt. Holott egyáltalán nem vagyok szép, elegendő volt, hogy meglássanak egy férfivel, rögtön a szeretőmnek hitték. Mintha férfi és nő között más kapcsolat nem is létezne. De ha maguknak úgy tetszik, kérem! Írják a szeretőim névsorához azokat is. akiket barátságommal támogattam. Gyerünk! Montand, Azna- vour. Eddie Constantine, Félix Marten, Charles Dumont... És az utolsó a férjem — Théo. De ez már más eset, melyet a végére hagyok. Óh! Tévedtem: „Kedves sanzon kedvelők“. Még se venném szívesen, ha egyszerre hét szeretőt írnának a kontómra! Igaz, Yves Montandról külön, részletesen akarok beszélni. Gondolom, eddigi őszinteségem elegendő biztosíték, hogy igazat mondok. A dolgokat ugyanis rendbe akarom tenni. Mi történt Yves Montand és köziem? Nos. kezdetben nem bírtam. Számomra egyike volt azoknak az erőtlen kis művészeknek, akik negyvennégy után jelentek meg Párizsban. Cowboy nótákat énekelt és Charles Trene-t utánozta. Afféle „kötekedőnek“ tűnt. önimádata felháborított. Ezt mondtam: — Nem tudom, mit látnak benne. Rosszul énekel, rosszul táncol, nincs ritmus érzéke. Semmirekellő figura. Egy este szabadom volt, hagytam magam meggyőzni. — Meglátja, rendkívüli képességei vannak. Kételkedve mentem el meghallgatni. Nem tudta, hogy jövök. Rögtön megéreztem, hogy mi rejlik benne. Amikor a fellépését befejezte, felkerestem az öltözőjében. És elismertem „mea culpa.“ — Jól figyeljen rám — mondtam neki. — Mindig beismertem a tévedéseimet. Nem volt igazam, amikor rágalmaztam. Ha becsületesen fog dolgozni és meghallgatja a tanácsaimat, ha vakon engedelmeskedik, ha zsánert változtat és nem fog vadnyugati nótákat énekelni, egy éven belül a háború utáni évek nagyja lesz. Ezt megígérhetem. És ez az, amiért Yves hálás: megváltoztattam a programját. Ezek a fiatalemberek tűnd egyformák, amikor porondra lépnek. Vagy nevetséges dolgokat művelnek, vagy cinikus dalokat énekelnek, hogy elkábítsák a közönséget. Megmondtam neki: — Senkit se kábít el. A világon csak egyetlen szép létezik, és ezek a szerelemről szóló sanzonok. Azon az estén Yves Montand nem látszott lelkesültnek. Természetesen egyetértett, mást nem is tehetett, de túlságosan nem örvendett. Neki viszont nem tetszett az én zsánerem. Szemében a realista énekesnők nevetségesnek tűntek. De másnap este, amikor meghallgatta az ú.i programomat, bejött az öltözőmbe és megígérte: — Magára hallgatok, Edith Piaf. Megtudtam, titokban eljött meghallgatni és el volt ragadtatva. Ami ezután következik, drámainak mondható. Már népszerű volt, s amikor zsánert váltott, a közönsége csalódott. Nem ismerték el. Az egyik franciaországi kőrútján botrány tört ki. Régi imádói cowboy nótákat követeltek és kifütyülték. Elszánt, de sértett tekintetet küldött a kulisszák mögé, ahol állottam. Amikor a függöny legördült, ingerülten mondta: — No, Didou, remélem elégedett vagy. Győztél! De rögtön hozzá is tette: — Semmi az egész. Érzem, hogy igazad van. Lassan különös kapcsolat szövődött köztünk. Yves, mint a kisdiák, aki féltékeny a tanítónénijére, szörnyen féltékeny lett rám ha mással is foglalkoztam. Meg sem moccanhattam, folyton őrzött, dühöngött, ha valamilyen férfi közeledni próbált hozzám, azt nevetségessé tette. — Nem látod — mondta — hogy ez a szerencsétlen is csak egyike lesz azoknak, akik szerencsétlenné lesznek? Láttam, hogy túlzásba viszi a dolgokat és ezt mondtam: — Ide figyelj, ez az életem, vagy nem? Azt teszem, amit akarok. Beleavatkozom én a te életedbe? Mindettől függetlenül lassan érdekelni kezdett, amikor láttam, hogy ez a nagy gyerek miként őriz némán, mint a testőr. Ügy tettem, mintha telefonálnék, s közben őt figyeltem. Ügy tettem, mintha levelet dugdos- nék. Ha várt, készakarva későn érkeztem... Ez gonoszság volt tőlem, elismer Edith Piai rém. Hogy nem vagyok angyal, ezt már régen tudják rólam. És mivel elviselte minden gonoszságomat, játszani kezdtem vele. Elmondtam az életemet. Ebben az időben két szép fiatalember udvarolt nekem, és nem tudtam, hogy melyik mellett döntsék, mert mind a kettő tetszett. Egyik este, mikor az egyik ott ült a szalonomban, becsengetett a másik. Hogy elkerüljem a verekedést, az elsőt szekrénybe dugtam. Több mint négy óra hosszat gubbasztott ott kulcsra zárva, miközben a másik folyton hangoztatta: — Furcsa dolgok folynak itt. Tiltakoztam, de ő nem hitt nekem. Kezdte átkutatni a lakást. Amíg a másik szobában volt, kiszabadítottam a foglyot és rászóltam: — Gyorsan ugorj ki az ablakon. Kiugrott. Az első emeletről. Amikor Yvesnek ezt elmondtam, megjegyezte: — Ha a helyébe vagyok, megfojtok! Kitört belőlem a nevetés, de megértettem, hogy Yveshez hasonló férfiakkal nem lehet veszélytelenül így játszani. Könnyen meglakolhattam volna. Yves nem bírta Henri Couté-t. Kölcsönösen gyűlölték egymást, s végül megígértem, hogy Coutéval többe nem találkozom. Egyszer telefonált. _ Jól van, Henri, várlak háromkor — mondtam. Ekkor lépett Yves a szalonba. — Valami kellemetlenség? Megráztam a fejem. Beszélgetni kezdtünk, de nekem folyton azon járt az eszem, miként fogadhatnám Henrit. Végül Yves jött a segítségemre: — Ha nem haragszol, egy órácskára elugrok — mondta. És elment. Legalábbis azt hittem. Hallottam lépteinek távolodását és az ajtózárást. Megkönnyebülten vártam Henri csengetését. Amikor Henri megérkezett, a kis szalonba telepedtünk, beszélgettünk, tréfáltunk. Yvesről folyt a társalgás. Henri megjegyezte: — Teljesen tehetségtelen. Abból a kis éowboyból soha sejnmi se lesz! És tréfából még én is szurkáltam, egyetértettem: — Igazad van, Henri. Közönséges statiszta! Azt hiszem hogy én is tévedtem. — Henri boldogan távozott, és megígértette velem, hogy többé Yves felé se nézek. — Csak az időt vesztegeted. Yves sohasem tölti be a színpadot! A szalon felé indultam és... azt hittem, meghalok a szégyentől. Yves Montand ott állott mozdulatlanul, fehéren mint a fal. Keze véres volt, a- mint a poharat szorította. Fenyegető hangon rám mordult: — Ezt soha többé meg ne ismételd, mert mégegyszer nem bírom elviselni. Most még épp bőrrel megúsztad. Nem sok hiányzott, hogy agyonüsselek! így történt. Többé nem játszadoztam vele. Hogy megbocsásson, megígértem, hogy igazi csillag lesz belőle. Nem volt nehéz munka. Vágyott rá, hogy túlszárnyaljon. És meg voltak hozzá a feltételei. Semmi sem állíthatta meg. Reggel négykor is felhívott, hogy közölje: — Tudod, Edith, nagyszerű kézmozdulatot fedeztem fel! És eljött bemutatni. Még a kezdetén figyelmeztettem: — Rossz a kiejtésed. Azóta órák hosszat szavalt verseket, és ceruzával a szájában énekelt tükör előtt. Ne nevessenek. Próbálják meg maguk — meglátják, hogy korántsem egyszerű. Órák hosszat gyakorolta a programját. Javítgattam a kiejtését, gesztusait. Megtanítottam, hogyan kell színpadra lépni, meghajolni. Folyton elégedetlen volt önmagával. Egyetlen művész volt, akit egyfolytában tíz óra hosszáig láttam dolgozni. Rendkívül kitartó volt. És volt benne valami erő, tisztaság, melyet az ember kénytelen volt tisztelni. Végre az ő neve is megjelent a programomban. Óriási sikere volt. E-* zerkilencszáznegyvenötöt írtak. A közönség Yves Montandot ünnepelte. Következik: Légy elszánt Edith Piaf a zeneszerzők és szövegírók egyik csoportjával. ” ” v sNaptíy Királyhelmecnek illusztris vendége volt március harma- dikán: Arany János. A becses ember nem „fényes fogaton", de még csak nem is gyalog érkezett. Verseiből, költeményeiből lépett elő, olyan delejesen és varázslatosan, hogy az emlékére rendezett ünnepségek résztvevője nem egy esetben nézett körül a teremben: nem ül itt valahol a bajszos poéta? Királyhelmec méltóképpen ünnepelte Aranyt. Ritka az o- lyan élénk szellemet élő kisváros. mint Királyhelmec. Az irodalomnak nemcsak barátai. de értői is vannak itt. Pedagógusok szervezik a rendezvényeket, de az érdeklődők között mindennemű foglalkozásúak találhatók. Egy idősebb orvos szájából hallottam például azt a négysoros értékelést, a- mellyel Aranyt annakidején egy angliai magazin jellemezte. A környezet kedvező, jó, tehát alkalmas arra, hogy a vers hasson, gyönyörködtessen, szórakoztasson. Ezt nemcsak este, az új kultúrházban megrendezett emlékműsoron éreztem. hanem már a délelőtt, s délután folyamán is, a helmed kilencéves és tizenkétéves középiskolában. Tűlábú lánykák, piruló nyolcadikosok, kilencedikesek torkából áramlott az A- ranyversek különleges zenéje, szabályos ritmusa. A költeményeket nem véletlenszerűen i tették egymás mellé. Alapos bevezető előzte meg szárnyalásukat. Az újságíró ilyenkor zavarban van, mert nem tudja, kit dicsérjen. Illetve tudja, csak nem valósíthatja meg terveit. mert minden közreműködő bajosan férne bele a lapba, és egyetlen szervezőt, segítőt sem szeretne kihagyni. Ügy érzem. a dicséret mindenkinek szól, az egész városnak, amely boldogan nyújtózkodott a márciusi fényben. Közrejátszott a jó hangulat kialakításában az idő is. Érdemleges nap volt a harmadikai. Arany János mindenkor ülusztris, becsesen fogadott vendég, még akkor ts, ha nem „fényes fogaton", de még csak nem is gyalog érkezik, hanem verseiből, költeményeiből lép elő delejesen és varázslatosan. (batta)
