Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1967-03-21 / 12. szám
mammam Portré: I éBüém' ríj $ ■ mb DP \0 U %p %i 8 A KI fi II £1 n li U U Ľ I Ki engedheti meg magának ezt a fényűző életmódot: pezsgőt inni az útszakasz útán, a- iaposan jóllakni, szeretkedni a feleséggel, s közben játsszva megnyerni a Tour de France kerékpárversenyt ? Lehetséges ilyesmi? Sajnos igen — adja meg a választ a francia közvélemény. Jacques Anquetil már egy évtizede ezt bizonyltja é- letmődjával, sikereivel. A szurkolók nyomban megtalálják a választ, a megoldást: hja, Anquetil utolérhetetlen, Anque- tilt még az isten is kerékpározónak teremtette.... Egy ember, aki az élet minden örömét az utolsó cseppig kiélvezi, és mégis ötször nyeri meg a földkerekség legnagyobb, legnehezebb kerékpár- versenyét, a Tour de Francét, kilencszer bizonyul a Nemzetek Versenye legjobbjának, az csak csodalény lehet a közönség körében. Mert ha közönséges földi halandó lenne, sorra dőlnének a sporterkölcsről, remete-életmódról, önmegtartóztatásról szóló tételek. A sportolók jó- szívüek, szentnek tartják a sporterkölcsöket. Franciaország Hobet-et bálványozta, mert a tyúkokkal egyidőben bújt ágyba, és spártai életmódot folytatott. Anquetil korántsem népszerű, mert fittyet hány minden tudományos normának és mégis sorra nyeri a versenyeket. Igaz ugyan, hogy Anquetil kitüntetései, sikerei ellenére nem is törekszik népszerűségre. Megmosolyogja kollégáit, a- kik mindent megtesznek ennek eérdékében, keserves erőfeszítések árán is. Megmosolyogja nagy ellenfelét, az örök második Poullidort Is, pedig népszerűbb, mint ő. Anquetil e- lég erős ahhoz, hogy mindennemű ünneplést, népszerűséget távol tartson magától, és mégis győzzön. Szabadidejét, magányos perceit alaposan kihasználja. Mercedesén száguldozik, gyönyörű villájában pihen, élvezi az erdő tisztaságát, csendjét, a napot, a levegőt. Életmódja nem rokonszenves a közönség, a nézők számára. Viszont valamennyi nagy sportoló mélységes és őszinte tisztelete övezi. Franciaország valamennyi sportcsillaga becsüli, Jean Claude Killytöl kezdve egészen Michel Jazyig. Még az őt kritizáló újságírók is egyöntetűen elismerik: nyílt, egyenes, becsületes emberrel van dolgunk, irigyeljük lelki egyensúlyát, nyugalmat. Nemcsak a kerékpárversenyeken vívott ki elismerést, hanem a magánéletben is. Nagyszerű eredményeket ért el a sportban, de aligha van olyan vállalkozás, amelyben ne érne el, ha akar, kimagasló eredményeket. Életstílusa, a szokványostól eltérő módszerei, rangja, tekintélye teremtik meg számára azt az állapotot, amelyben nyugodtan, semmitől sem tartva nyílatkozhatja: „Nem azért versenyzem, mert ez örömöt szerez nekem, inkább a pénz, az anyagiak izgatnak, sót: csak a pénz vonz. Nem szeretem a dicsőséget, a tömjénezést, csak az újságokban való minél gyakoribb szereplést, mert az ösz- szefügg foglalkozásommal, a pénzzel.“ Anquetil így folytatja: „Ha pályafutásom kezdeti szakaszán, első versenyem nem sikerült volna, faképnél hagyom az élmezőnyt, nem váltam volna kerékpárversenyzővé, és nem is bántam volna meg tettemet. Azonnal befejezem az aktív versenyzést, ha meg kell változtatni életmódomat". An- quteil különleges lénye kölöncként lóg a francia kerékpársport nyakán. Az eszes, ravasz bajnok nemcsak a verseny közben elővigyázatos. Sok tisztelője van, és verseny közben is akadnak néhányan, akik elképzeléseit. terveit segítenek va- lóraváltani, mert Anquetil taktikai érzéke, tudása pénzt hoz a házhoz. A dopping-vizsgálatokat hevesen ellenzi. Ezzel magyarázza ellenállását: „Serkentöszerek nélkül nincsenek győzelmek a kerékpáros sportban. A serkentőszerek használata nem alattomos munka, a testnek szüksége van rájuk. Tizenkét éve doppingolom magam, és semmi káros hatását nem érzi a szervezetem. Miért kell a dopping ürügyén az erkölcsről prédikálni? Minden profi doppolja magát, hasonlóképpen a nehéz vizsga előtt álló diákokhoz, vagy a komoly energiaveszteséggel járó munka előtt álló munkásokhoz. Nem kellene sokkal becsületesebben biológiai előkészületről, felkészítésről szólnunk ? És éppen a profikat támadják? Akkor inkább a kezdőkkel kellene figyelmesebben és szigorúbban rendelkezni, hiszen ők még valóbap kockára tehetik egészségüket. Én még sokáig jól akarok élni. Ki hiszi el, hogy serkentőszereket használnék, ha valamilyen káros hatása lenne?“ Anquetil azonban példátlan, különleges eset. Rendkívüli sikereit elsősorban rendkívüli tehetségének köszönheti, és ha a szurkolók nem kedvelik a nagyon tehetséges, kevesebb erőfeszítéssel is eredményeket elérő versenyzőket, arról Anquetil nem tehet. Nem szent-tipus. A lehető leggazdaságosabban ossza be erejét a küzdelmekben. A dicsőség, a babérkoszorúk nem izgatják; soha senki nem kerékpározott még ingyen a profik között. Lehet, hogy a hangos tömeg egyszer öt, a legnagyobbat, is szívébe zárja, mert nem érdemli meg a mellőzést. Anquetil rövidesen pá- lyaversenyzővé válik. Be akarja bizonyítani, hogy itt is különb, mint Riviére. Na és persze — többet szeretne keresni. Győzni, vereséget szenvedni — ez a sport. Baj van azzal a sportolóval, aki a vereséget kimagyarázva, másban hibát keresve fogadja. Alig kezdődött meg az új i- dény, újabb kitüntetés ért: Fernando Riera bevett a világválogatott csapatba, amely 1963 októberében az angol válogatott ellen lépett pályára, méltóképpen ünnepelve így az angol Labdarúgószövetség fennállásának százéves évfordulóját. Mindaddig egyetlen portugál labdarúgót ért ilyen megtiszteltetés: Jósé Travacosát. És akkor történt meg első ízben, hogy a Világválogatott elpáholta az angolokat. Persze ennek az októberi meccsnek újdonsága is volt: a világválogatottat nem Európa, hanem a világ játékosaiból állították össze. Tizenhat labdarúgó került a keretbe. Londonba október huszonnegyedikén repültem. A Benfika igazgató kísért utamon. London kedvesen fogadott. Gépkocsi várt, amely egyenesen a szállodába vitt. Ott már Riera üdvözölt. Érdekelte, hogy érzem magam, hogy megy a sorom, milyen a formám. Később bemutatott a többieknek, akik már előttem megérkeztek. Igazi baráti légkör alakult ki. Egy tisztviselő átadta a meccsért járó prémiumot, 80 font sterlinget. Az edző eldöntötte, ki kivel lesz egy szobában. Hozzám Djalma Santost osztotta. Mindketten ugyanazt a nyelvet bírjuk, így jól megértettük egymást és kellemesen szórakoztunk. Djalma néhány vidám történetet mesélt játékosi pályafutása kezdetéről. Amulva hallgattam márcsak azért is, mert én akkoriban még pólyás voltam. Aludtunk egy keveset, megreggeliztünk, és edzeni mentünk. Könnyű átmozgató edzés volt ez, főleg azért, hogy Riera elmondja a ránk váró taktikai feladatokat. Én a csatársor ütőszege lettem Di Stefa- nóval egyetemben. Riera francia. vagy spanyol nyelven beszélt. Puskás fordította le u- tasításait a csehszlovák játékosoknak és Jasinnak. Elmondta, hogy azt javasolja, játsszon mindenki, cserélni fogjuk egymást. Mindenki örömmel beleegyezett, és így eltűnt közülünk a bizalmatlanság legapróbb jele is. Most már csak a mérkőzés járt a fejemben, és attól kezdtem tartani, hogy nem fogok jól játszani, csalódást okozok. A mérkőzés előtti napon LónVili. donban sétálgattunk. Az előző meccsek rúgásait egy masszőr kezeire bízta Riera. Az angol gyúróról azt állították, hogy szakmájának egyik legjobbja földrészünkön. Megállapította, hogy rendben vagyok, és akár két meccset is elbírok. Délután táviratot kaptam. Simoes küldte, sok szerencsét kívánt. Megörültem. Jól esett, hogy egy barátom rám gondol. Este az Arsenal csapatát néztük meg. Egy dán csapat ellen játszott a Vásárvárosok Kupájáért. Aztán visszatértünk a szállodába és beszélgettünk. Végre eljött a mérkőzés napja is. Könnyű ebédet kaptunk, utána lepihentünk. Riera újabb utasításokat adott. Minél jobban közeledett a mérkőzés pillanata, annál idegesebb lettem. Féltem, hogy „leégek", Csendben öltöttük magunkra a mezt. Alig értem ki a gyepre, alig pillantottam meg a százezres tömeget, elszállt a félelem. A csapat tapasztaltabb tagjai is megnyugtattak. Nem volt sok idő a bemelegítésre. A találkozót megelőző ceremóniának számomra külön hangulata volt. Fülöp herceg, E- dinburgh polgármestere, köszöntötte a játékosokat. Di Ste- fáno, a csapatkapitány, mutatott be bennünket a hercegnek. Amikor a mosolygós arcú herceg kezét nyújtotta, jól megszorítottam. Ügy, ahogy nálunk, Mozambiqueban szokás. Mindenki arról beszélt, hogy az eredmény nem is olyan fontos, és éppen ez volt gyanús nekem. A pályát körülölelő százezres tömegen kívül legalább kétszázötven millió ember V ■ ' '» . • "I VI dzaz: soha nem lesz már„Puha vagy, Jenő11? Búcsúznak a balhátvédek, A múltévi bajnoksággal két veterán. sok sikerrel büszkélkedő négyes számú játékos fejezte be labdarúgó-pályafutását: Dalnoki Jenő és Sárosi László akasztotta szegre a futballcipőt. Ezúttal a közismerten „szigorú“ ferencvárosi játékosról emlékezünk meg, a példásan lelkes játékosról, a jobbszélsők réméről. — Több mint két évtizeden át játszottam bajnoki mérkőzéseket — mondta Dalnoki Jenő. — 287 meccset vívtam az NB I-ben, 14 alkalommal kaptam helyet a magyar válogatottban, 42-szer pedig a B-csapatban. Résztvettem a helsinki és a római olimpián, az ott kapott arany, illetve bronzérem pályafutásom legszebb sikereiről tanúskodik. Jártam mind az öt világrészben, tagja voltam a bajnokságot nyert csapatnak is. Nincs okom panaszra. Szép volt, felejthetetlen ez a két évtized, 1962-ben megkapta a Sport Érdemes Mestere címet, 1960- ban a Sport Érdemérem arany fokozatával tüntették ki. De köztudott dolog, hogy a hosszú pályafutás alatt nemcsak kitüntetést kapott... — Nem tagadom, kemény játékos voltam, — mondta a már nyugdíjas hátvéd — szerettem a férfias küzdelmet, néha át is léptem azon a bizonyos határon. Jegyeztem mindent. A húsz év alatt tízszer állítottak ki, összesen tizennyolc hónapra tiltottak el a játéktól. Máskor sérülés is közbeszólt. Nem is olyan régen úgy volt, hogy már-már be kell fejeznem a játékot. Nyolc hónapot hagytam ki porclevállás miatt. Aztán újra kezdtem, mert nagyon szerettem a labdarúgást. Sok fiatal játékos útbaigazítója. Száger Mihály, volt az első edzője, aztán Deák Ferenc, Vadas Miklós, Sós Károly, Urban- csik Gábor, Csanádi Arpád, Bukovi Márton, Tátrai Sándor, Mészáros József foglalkozott vele, a különböző válogatott csapatokban meg Sebes Gusztáv, Baróti Lajos, és Volentik Béla segítette elő fejlődését. Most én is belépek a nevelők sorába — folytatta Dalnoki. — Edző leszek. Rendelkezem már a szükséges minősítéssel. A Ferencváros fiataljait tanítom majd. Az új fiúkat a sportág határtalan széretetére akarom tanítani. Remélhetőleg harcos, kemény labdarúgók kerülnek ki a kezem alól. ezek a tulajdonságok a mai korszerű labdarúgásban nélkülözhetetlenek. Az én tizennyolc hónapot kitévő kiállítási időmet azonban e- gyetlen tanítvány sem érheti el, sőt, még csak meg sem közelítheti. Kilenc esztendős kislánya van, aki a BVSC-ben készül úszó- bajnoknak. Gyermekével sokat foglalkozik. Az Allatforgalmi Vállalatnál, ahol anyagbeszerzőként tizenkét esztendeje dolgozik, ott is minden úgy megy tovább, mint eddig. S ha mégis marad ideje, akkor sem unatkozik majd nyugdíjas évei a- latt. Szabadidejében ritkaság-számba menő verseskötet-gyűj- teményei, többek között (eredeti Petőfi művekkel rendelkezik) és az egész világból összegyűjtött zenélő dobozai közé vonul. Egyik legnagyobb szenvedélye a verselés és a zenélés. Ki hitte volna annakidején, amikor csak úgy zengett a „Puha vagy, Jenő!“ L. S. A H I Szomorú sporttörténelem már, de még mindig fájdalommal tölti el az embert, ha visszagondol rá: LUCIANO FERN ANDEZ halála a stadion medencéjében. „A játékosok szokás szerint a mély nagy kádba mentek, hogy edzés után fellazítsák izmaikat. A vízalatti gyúrógépben rövidzárlat keletkezett, s a halálos ütés Luciano Fernandezt érte." Az itt közölt felvétel néhány halála előtt készült. nézte a találkozót a televízió segítségével. Ennél több néző sohasem látott még egy mérkőzést. A világ labdarúgásának is nagy napja volt ez. Nem csoda, hogy több mint ötszáz újságíró gyűlt össze. A felállítás olyan volt, mint ahogy Riera az öltözőben elmondta. A kapuban Jasin, a védelemben Djalma Santos, Pluskal, Popluhár és Schnellin- ger, a csatársorban és fedezetsorban pedig Masopust, Law, Kopa, Di Stefano, én és Gen- to. Egy félidőt játszottam csak. Nem azért, — erről meg vagyok győződve, — mintha rosz- szul szerepeltem volna. Kár, hogy nem adtam ki magamból a maximumot. Rendes körülmények között lőttem volna egy-két gólt. Ez volt Riera és Di Stefáno véleménye is: — Eusébio feladata a góllövés lett volna. Olyan játékos ő, akit nagyon jól ismerek, és nagyon tisztelek. Kár, hogy éppen most nem volt legjobb tormájában. Kár. valóban kár, mert a kritika is úgy írt, hogy én lőttem a legtöbbet. Az angol kapuvédő, Banks, is úgy nyilatkozott, hogy tőlem félt a legjobban. Soha nem játszottunk ij lyen összetételben, és mégis nagyszerűen megértettük egymást. Játékostársaim igyekeztek elgondolásaimat megérteni, és én is jó labdákat igyekeztem juttatni nekik. Wembley ebből a szempontból a legkellemesebb élményekkel szolgált. Riera bevallotta, hogy nem akart kicserélni. A sors azonban közbeszólt. Amikor Normannal, a robusztus középhátvéddel összecsaptam, ütést é-1 reztem a lábamon. Nem alattomos, de szabályos összecsapás volt. Én leestem, és az első, ami eszembe villant, ez volt: nem tudod folytatni a mécsesét! így történt, hogy más játszott helyettem. Ez volt a szép angliai út egyetlen kellemetlen élménye. Az első félidő gól nélkül zajlott. Sokat lőttem, de nem volt szerencsém. A második félidőben dőlt el a meccs sorsa. Kár, hogy éppen akkor nem lehettem már ott a világhírességek között, Lawwal és Jasinnal, a- kiket a leginkább csodálok. De már csak azért, hogy megismerkedhettem velük, láthattam őket, mindezért érdemes volt Londoba menni, (Folytatjuk)
