Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1967-03-21 / 12. szám
u|if|usag 5 TAMÁSI A magyar próza Móricz utáni legeredetibb elbeszélője, egy sajátosan naiv realizmus utánozhatatlan képviselője Tamási Áron, akinek népmeséi ihletésű, népi humortól csillogó, balla- dás, nyelvi zamatokkal ékes prózája különleges helyet foglal el a huszadik század magyar irodalmában. „Írásainak sajátos légkörük van, egyéni stilus-eszközökkel, ábrázolástechnikával él. Minden írásán átsüt szülőhazája embereinek, a székelyeknek észjárása, gondolatvilága, kifejezéskincse. Romantikus, stilizált művészet ez, különösen novelláiban s színdarabjaiban sok a balladai homály, a rejtett célzás, ÁRON néha a misztikum. Népmese és népballada, keresztény mitológia és magateremtette mítoszok keverednek nála, az évek folyamán egyre jobban érő s csiszolódó stílusművészettel. írásainak témaköre voltaképpen mindvégig egy: a székelyek élete, mindennapi küszködése természettel, halállal, urakkal. Ennek a hatalmas hegyóriások közé zárt néprésznek világát ő idézi fel leginkább. Emberei a sok küzdelem ellenére vidámak, szépre-jóra-nemesre törők, a függetlenséget, bátorságot becsülök.“ (Szabolcsi Miklós) Életútja Farkaslakán, Erdélyben született 1897-ben. Ősei mind székelyek voltak. Apja falusi klsblrtokon gazdálkodott. Az élet korán „beavatta" a mezei munkába: téli fagyban és nyári forróságban helytállni már nyolc éves korától megtanult. Tizenkét éves, mikor a könyvek közelébe kerül. Cj csizmában, szoros harisnyanadrágban „szőttesekkel letakart szekérülésen" vitték az udvarhelyi gimnáziumba. Az anyafölddel, a paraszti munkával való Ismerkedésének ezzel nem lett vége: nyári szünetekben továbbra Is verejtékesen dolgozik a sovány erdélyi földön. így Ismeri meg a szülőföldjét és népét; a kenyérért vívott küzdelmet, a tragédiákat, a mindennek neki- gyürkőző kedvből, reménységből soha ki nem fogyó embereket. A székely tájakon tanult látni. Innen hajt lombokat költészete. Ez a táj lesz müveiben a mesek földjévé, s ez a nép a bátrak útján járó. mindig újrakezdők elpusztíthatatlan seregévé. Középiskolai tanulmányainak idején folyik a háború. Hetedik gimnazista korában katonának sorozzák, és az érettségi után a frontra megy. Mikor hazajön, először a kolozsvári egyetemen jogot hall gat, de aztán a körülmények alakulása folytán a kereskedelmi akadémiára kerül. Itt oklevelet is szerzett, de a lelke más szellemi tájak felé kívánkozott, melynek jeléül megjelent az első novellája. Az akadémia elvégzése után, zsebében egy tlzkoronás arannyal, nekivágott Amerikának: látni, tanulmányozni a világot. Nem maradt kint sokáig, nem is gazdagodott meg; hazajött a szülőföldre. Első novellás-kötete Kolozsváron jelent meg (LéLEKINDULÁS, 1923.) írásai megrázó erővel „nyitották meg a földnek a száját", s adtak hírt a székely világról. A fogékony elmék rögtön érezték: új szín született a magyar irodalomban. Novellás-kötetei, regényei egymás után jelennek meg, s művészete a romantikus kezdettől az ÁBEL című regénye friss népi realizmusáig emelkedik. Szépirodalmi munkássága az A- BEL-könyvek megjelenése után is rendkívül gazdag: novellák, regények, drámák követik egymást. Á felszabadulás után új színekkel gazdagodott Tamási Áron művészete. HAZAI TÜKÖR című krónikája, melyben az 1848-as Erdély világát ébreszti, egyik legszebb ifjúsági regényünk Is. 1934-ben ezért a müvéért kapott Kossuth-dljat. Az idén lett volna 70 éves. A nyelvművelő Ábel utolsó könyvében az ördögtől — megszabadult fekete ember válasza Ábel kérdésére, hogy ml célra vagyunk a világon?, ez volt: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne." Igen, ez volt a Te legfontosabb tanításod, otthont-keresö Otthontalan. Ez a mondat világló és szlvárványos és cslllaghímporos müveid szive, vért-lökő megállíthatatlan dobogása. Az ember nem lehet magányos, hiszen az égitestek sem azok, az ember nem ragyoghat árván, nem vacoghat fosz- foreszkálva a csöndporos űrben. Otthon kell lennünk valahol a világban. s önmagunkban. S az ott- hont-éplteni-nemtudóknak otthont kell építenünk: falakat, tetőt, ha másból nem, véres és deres, gyászhímzésű és tüz-irgalmú, a- rany-álarcú és gyémánt-vértü, vl- rág-szagú és bánat-erjedésű szavainkból. Ez a feladatunk. Erre tanítottál. Ezt mondja minden müved, jövöbe-induló drága Barátom. Tamási Áron. Ezzel indultam én is, a Dunántúl Ábelje, jdvőt-hódí- tó daccal és szorongással. Ezt mondod századokon át, halhatatlan szavaiddal, halhatatlan nyelvünkön, aminek Arany János óta nem volt nagyobb birtokosa és művelője, mint Te, szegények fia, lentiek- kbldötte: Tamási Áron. Jobban nálad senki se tudja, hogy a magyar nyelv: volt sorsunk, menedékünk és reményünk. Egyetlen birtokunk és egyetlen jövőnk. Es másik tanításod: hogy nem szabad kisebb erővel és szeretettel művelnünk ezt a nyelvet, mint te tetted: Tamási Áron. (Részlet Juhász Ferencnek az 1- ró ravatalánál 1966. június 2-án elmondott búcsúbeszédéből.) Egy csevegés története (A harmincas évek végén e- sett meg Tamási Áronnal az a- lább közölt kedves történet, a- melynek teljesebb szövegét egy Móricz Zsigmond emlékkönyv számára készítette az lró.) Azelőtt nem jártam volt még soha az Otthonban, az íróknak és az újságíróknak ebben a körében. De így, az első látásra. barátságosnak tetszett a zsongó Otthon, s igen alkalmasnak is arra, hogy benne kedvünkre cseveghessünk. Hát jól van. Kevés várakozás után odalépett udvariasan egy pincér, akitől ugyancsak egy csé3ze feketekávét kértem. Amikor elhozta egy poharacskában a kávét, szokásom szerint elővettem egy szivart, s feltűnés nélkül rágyújtottam. Alig eresztettem azonban néhány füstöt, hát Móricz Zsigmond is belépett az ajtón. Lassan előrelőtt, az ő komótos járásával a terem közepéig, s onnét széjjeltekintett. Természetesen én rögtön felállottam a helyemről, hogy jobban a szemébe akadjak, s hogy a módon segítségére is legyek a keresésben. Láttam, hogy nyomban észre vett engem, ďe meg a- karván adni a módját, néhány pillanatig úgy tett, mintha nagyon keresne. De aztán lassú mozdulatokkal, mint ahogy érkezők vala, odajött hozzám, s kissé meglepődve kérdezte: — Hát itt vagy? — Itt vagyok — mondtam. S magamban mosolyogva vártam, hogy ez miképpen fog totvább kerekedni. Móricz Zsigmond körültekintett ismét, nehogy elhamarkodjék valamit: majd elhatározta magát, s leült az asztal mellé. Hát erre én is visszaültem a helyemre, vele szemben. Aztán ránéztem, hogy a csevegést vajon miről kívánná elkezdeni velem, ő is reám nézett valami halvány és távoli mosoly- lyal, melyben alig-alig kedves ravaszság is volt, de csak any- nyicska, hogy avatlan szem talán nem is vette volna eszre. Az arcomat így megtekint vén, utána megnézte a pohárkát is mélyben a feketekávé még pá- rolgott előttem. Aztán intett a pincérnek, aki odasietvén elmulasztott figyelmességét azzai igyekezett pótolni, hogy egészen közel hajolt Móricz Zsig- mondhoz. aki halkan csak eny- nyit mondott neki: — Egy feketét! Amikor elhozták neki is a feketekávét, lassan a kockacukrot beléeresztette a pohárkába. majd égy kicsit tüne- dezve, kavargatni kezdte a kávét. Elnéztem, hogy milyen türelemmel kavargatja, de nem szóltam semmit, nehogy zavarjam elméiét, mely esetleg ép pen a csevegés tárgyairól gondolkozik. Eme tisztelő várakozásban múlván égy kicsit az idő, egyszer abbahagyta a ka- vargálást, a kis kanalat letette, s keveset ivott a kávéból. S akkor ismét reám tekintett. No, gondoltam magamban, most kezdődik a csevegés. De hát szó helyett csak az a játszi ravaszság bújt előbbre a két szemében. Jól van, gondoltam, az én szemem sem fog köny- nyet ejteni, s a kedvem tavának tükre mosolyban csillogott. S közben láttam, hogy a hunyorgó szivaromat is meg- megnézi Móricz Zsigmond; de sőt, már intett is a pincérnek, aki ismét odabújt hozzá. — Egy szivart! — mondta neki. Hoztak neki egy szivart, s befelé mosolyogva rá is gyújtott mindjárt. Pöffentett egy füstöt, s valamivel élénkebb mozdulattal emelte rám a szemét. No most, gondoltam, most kezdi velem a csevegést, s egy kissé feléje is mozdítottam a fejemet. De hát szó helyett a pohár után nyúlt, s egy kortyot ivott. Erre én is a korábbi helyére visszavontam a fejemet, mert úgy gondoltam, hogy nem volna illendő, ha fiatal író létemre erőszakolnám a csevegést. Inkább én is ittam a kávéból egy kortyot; s föltekintvén a poharacska mellől, hát Móricz Zsigmond éppen akkor szippantott egyet a szivarból. No, én is szippantottam az envémből egyet. Majd újból égy korty következett, s a kortyra ismét egy szippantás. 0 is, én is. S néha egymásra néztünk, el-elsuhanó mosollyal a szemünkben. ö nem szólott semmit, s nem szóltam én sem. Elfogyott a kávé. Aztán elfogyott a szivar. — Talán menjünk! — mondta akkor Móricz Zsigmond. — Menjünk — feleltem neki. Fizettünk, s szép lassan kifelé indultunk. Egymás mellett mentünk, meghitt egyetértésben, s néha még meg-meg is állva, mintha a csevegés egy- egy fordulata állított volna meg. Aztán, künn a kapu előtt, megállott Móricz Zsigmond. s szembefordult velem. Kis barna szemében meleg derű látszott, mint aki fontos dolgokról végre kedve szerint cseveghetett. — Hát a viszontlátásra! — A viszontlátásra! — feleltem neki. Ahogy továbbmentem egyedül, az a jó érzés töltött el engem, hogy ennek a népnek igaz fiai megértik egymást. S mosolyogva ennek örömében, boldogan gondoltam arra, hogy mentében ő is most megnyugodva mosolyog. Gondolatok Ábelből A szegények és az elnyomottak zászlaját fogom örökké hordozni, bármerre vezéreljen Is az utam. Szép a sző. de a tett bizonyít. A székelyek a legrégibb és a legeszesebb magyarok, de egyben a legárvábbak is. Csupán az én kevés tudásomért, nemkülönben az emberségemért becsüljenek mindenütt. Vagy ha sanyargatnak, akkor azok miatt sanyargassanak! Ebben a világban nincs más 1- gaz öröm, mint a becsületesség és az igazság szeretete. Az éhes ember eszik és a szomjas iszik; s mivel én sem éhes nem vagyok, sem szomjas, azért tanulok. Senkit sem szabad megítélni, a- mlg cselekedetének okát és körülményeit nem Ismerjük. Búcsú-sorok Tamási 0 Áronhoz Te, aki a gyöngyvirágot kitűzted minden tavasszal, melledbe őrlő-fényű csillag-telep ver gyökeret. Te, akinek felmagasodni anyatej adott erőt, fekvő fekete fenség, anyád hamva lesz lepedőd. Őrülten hitted: töloldja törvényes fényed az átkot. Trőnra-törő herceg, mi lettél? Megtépett álom-király! Páva-palástod vállamon, glőriás poharad enyém, mind csupa gyászlevél immár, to- rokmaró keserűség. Kárvallás |esz minden évszak, hasztalan a szilaj szüret, megerjedt záport szürcsöl köve- sedő táltos-fogad. Sírodon gigász-délibáb — teremtett tündéreid meresztik a teleholdig méz-csepegő melleiket. Valid be, a gyönyör: csalatás — nem múlik el soha a gond, rághatod a megoldásért kezed fejét ítéletig. Sírodra, tudom, hívsz majd csupa- dér magányos ordast, golyó-verte szüggyel szétdúl szivárványt, mesét, idillt, illőn felgyöngyöz könnyel, az anyaföld fagyát bevérzi, s felvonltja égig a kint, amit nem lehet kimondani! KI T U D ü A P 1. Az Abel-trilógia teljes címe. 2. Melyik regényében örökítette meg gyermekéveit, „emberi útjának kezdetét“? 3. Elhalálozásának pontos dátuma (év, hó, nap). A Szabó Lőrincre vonatkozó kérdések helyes megválaszolása: 1. A költő és a földiek. 2. Tücsökzene. Rajzok egy élet tájairól, 1947. 3. örök barátaink. Sorsolás útján a következők részesülnek könyvjutalomban: 1. Habók Erzsébet, Bratislava, Suvorovova 16/a 2. Kovács Elemér, české Budéjovice VÜ- 8514 3. Perényi Katalin, Blava, Suvorovova 16/a Következik: Kassák Lajos
