Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-03-01 / 9. szám
A vonat késik M ost is a szobácskámra gondolok, ahol befűt- hetnék és a még háborús időkből maradt zöld színű pléhdobozban teát főzhetnék. Jó teát. Emlékszem, hogyan fogtam két kézbe a dobozt és vigyázva öntöttem át a zománcozott bögrébe; a gőz gyöngyei behatoltak a lélegzésemtől felkavart térbe, és a kályha az ajtó mellett, amerre az előszobába és a folyosóra lehet járni, hízelgőn duruzsolt, mintha beszélgetni akarna velem. A kályha is jó. Olyan beesett szemem volt, azzal néztem a hólepte erkélyen és a vaskorláton üldögélő verebeket. Napokig kopogtattak hideg csőröcskéjükel, és lila lábacskáikkal kapargaf- tak a hóban. Az erkélyen három döglött verebet találtam, bár az ablakban egy egész seregnek is elegendő morzsa volt. Bámulok, bámulok, s újra csak bámulok kifelé, hogyan hülyéskednek ott az én tollasaim és nem vagyok egészen biztos benne, vajon tényleg fáznak-e, vagy csak azért nyelvelnek egymással, mert unatkoznak, úgy mint én, mikor ülök a hideg, piszkos váróteremben és a vonatom most már száznyolcvan percet késik. Nem messze tőlem két férfi — éjszakai műszak után vannak és szeretnének még ma hazajutni, de már kora reggel felöntöttek a garatra, s ellenkező irányú vonatra ültek. Most szidják a forgalmistát, aki Brati- slavában nem figyelmeztette őket. — Xonko, te vagy a hibás, — mondja egyikük. Lehet úgy ötven, esetleg két-, három évvel kevesebb (nem tudom pontosan felbecsülni az életkorát). — A forgalmista a hibás, — mindja a másik, aki valamivel fiatalabb. — Xonko, a forgalmista is, meg te is, — mondja újra az első. Borostás állát vakargatja, közben hunyorog a szemével. — Ha a forgalmista nem figyelmeztetett — mente- getődzik a fiatalabb. Még két asszony is van a váróteremben; az egyik hatéves kislánnyal és hálótáskával, a másik talán huszonöt vagy huszonhét éves, olyan távol ül az elsőtől, hogy még valaki közéjük férne. Esetleg az a fiatalember, aki az ablak mellett ül kezében könnyvvel, amelybe szeretne belepillantani, csakhogy nem néz bele, mert azok ott ketten nem szándékoznak abbahagyni a beszélgetést. — Xonko, lehet, hogy nem is látott téged, — mondja az első. — Ki? — kérdezte Xonko. — Arról a forgalmistáról beszélek. — Nem látott, amikor bámult rám, — sóhajtotta1 és volt ebben a sóhajtásban egy kevés bosszúság és egy kevés bánat is. — Lehet, hogy vak volt, — szólt közbe egy harmadik férfi, akit aggastyánnak is mondhatnánk, a másik kettőtől ugyanis jó tíz évvel idősebb lehetett. Kicsit oldalt ül, bizonyára rosszul hall, mert szemmelláthatóan abba az irányba hegyezi a fülét, ahonnan a beszélgetés jön. — Hány óra? — kérdezte a fiatalember, aki különben még diáknak néz ki. Azt kérdezte, hogy hány óra és most csodálkozik, mert senkisem válaszol neki. A z öreg ledobta a csikket, új cigarettára gyújtott, időnként kiköpi az alsó ajkára tapadt dohánymorzsákat, majd a térde között leszórja a hamut a földre. Ügy látszik a második dobozt kezdte meg, mert a lábánál már hevert egy üres, melyet a kislány felvett és a kosárba dobott. — Hány óra? — kérdezte újra a diák, de most sem válaszolt neki senki. A fiatalabbik asszony megmutatta az óráját, a diák megnyugodott. — Xonko, nekem zűröm lesz otthon, — kezdte újra az első férfi. — Nekem nem, — felelte a másik. Nevetni akart, de ásítás jött rá, így hát csak ránézett a társára és intett közben a fejével. — Otthon semmiféle Szilveszterem nem lesz, — mondta az. — De. Lehet, hogy valamiféle Szilveszter befut. — Xonko, azt már nem. — Mit tudhatod te? t — Xonko, nekem olyan feleségem..., — kezdte az idősebb, aztán hirtelen elhallgatott. — Kinek nincs felesége? Nekem is van feleségem, neked is van feleséged... — A te feleséged meg az én feleségem az két feleség... — No hisz. Becsörömpölt a teher, mindnyájan felemelkedtünk, de aztán újra csak visszaülögettünk. Mindaddig bámultunk az ablakba, amíg az utolsó vagon is át nem haladt. Bejött a forgalmista, a sarokba ment és kitudja hányadszor vígasztalt már bennünket, hogy a kályha rövidesen tüzes lesz. Eleinte még hittünk neki, de most, a kislányon kívül, aki pillanatonként nyitogatta a kályha ajtaját, talán már senkisem vette komolyan. — Pf! — köpött egyet Xonko cimborája. — Rendes kályhát kellene ide tenni, — mondta Ionko. A forgalmista a férfiak felé fordította a fejét és Xonko barátja még nyomatékosabban kiköpött. — A kályha jó, — mondta a forgalmista. — Hogyan? — kérdezte az öreg, aki oldalt ült és most sem értette meg a beszédet. — De komolyan, — bizonygatta saját magának is a forgalmista. — Miért ne? — avatkozott a beszélgetésbe az idősebbik asszony. — A kályha jó lehet, a szén meg rossz. — Hogyan? — kérdezte újra az öreg. — A szén is jó, — dicsérte a forgalmista a szenet. — Nem értem. — Mondom, hogy a szén is jó. A szén jó, csak egy kicsit későn tevődött a tűzre. — Igaz. A szén jó lehet. Xalán a kályha a rossz. — mondta az öreg, megnyugodva, hogy végre megértette miről van szó. Egyenként szemlélt végig bennünket, aztán mintha kitudja mennyire akarna hozzájuk közeledni, az asszonyokkal elegyedett szóba: — Sárgarépát visz? — Igen, — bólintott a táskás asszony. Az öreg elmosolyodott. — Nekünk petrezselymünk volt otthon és belepte a hó... — Üjra elmosolyodott. Aztán egy kis idő múlva cigaretta után kezdett kutatni. Rágyújtott és egyszerre elkomolyodott. — Egy kicsit várniuk kell — mondta a forgalmista és elment. — Xonko, egy kicsit várnunk kell, — mondta Xonko barátja és ásított. O lyan jó teát főzögettem, lehet, hogy akárki nem is tudna olyan jó teát főzni. Miro járo- gatott hozzám és én azzal a jó teával vendégeltem. Arról beszélgettünk, hogy írunk egy színdarabot. A nyulakról. A nyulak fát fűrészelnek majd, s közelükben meg durrant valaki egyet puskával és a nyulak mind elszaladnak. Ha ha! Néhánynak muszáj lesz majd a nadrágjánál fogva fennakadnia valami cserjén, hogy viccesebb legyen, és mennyi teát megittunk ezalatt. Ügy értem, az ilyen beszélgetések alatt. Máskor Ma- rienkára tereltem a szót, hogy tetszik nekem, hogy szeretnék vele találkozni és egyáltalán, hogy örömest járnék vele. Miro rendszerint félbeszakított, vagy másfelé fordította a beszélgetést. — Miért nem hagysz a húgodról beszélni? — Minek az...? — És másba kezdett. Először Zálesiben találkoztam vele, amikor megnyitották a kultúrházat. Autóval jöttek értem, a szövetkezet elnöke és Martin, aki azt képzelte magáról, hogy kitudja milyen zenész. Akkor valahogy szeleit a klarinétja, hamisan játszott és minden pillanatban süvöltött benne neki valami. Nagyon szégyelltem volna, hogyha ez valahol másutt történik. Én harmonikán játszottam, amelyiknek valami furcsa módon össze volt keveredve a basszusa. Az F-basszus helyett azt hiszem az E- basszus szólt. Állandóan összezavarodtam, s az elején egy kicsit pirultam is, aztán lassan rájöttem, hogy senkise figyel rám. Mindenki részeg volt, mindenki meg volt bolondulva és az az öreg, aki előtte már jőideje bámult, odajött hozzám egy kétdecissel és aztán úgyszólván egész este ott dumált, hogy milyen nagyszerű gyerek vagyok, és milyen jól húzom. — Igazán? — eleinte nem akartam komolyan venni. — Még kérdezed! Olyan húzásod van, amilyen mondjuk nekem lehetne. Ha lenne harmonikám...! De mond- csak minek lenne az' nekem? így mennék és így vetném az árpát... Uramisten, milyen gazda vagyok én! Milyen gazda vagyok én, te úgy húzod. Te lehet, hogy megsem érted, mert te nem voltál Pesten. Ott volt egy ember, az tudta úgy húzni mint te. Uramisten, uramisten, milyen gazda vagyok én? Semmilyen. Te ezt úgysem érted, de a harmonikán jól csinálod. Fiú! Nézz a szemembe! . H allgatnom kellett rá, mert a vállamnál fogva tartott és egészen az arcomba beszélt. A két- decisből, amit csak két újjal tartott, kilöty- tyent egy kevés bor s ez aztán bántotta, mert azt hitte, hogy leöntötte a kabátom. — Fiú! Hisz ez engem már bántani fog. Néztelek és most mindez, sehol semmi, bántani fog. Én már ilyen ember vagyok. Voltál te már valamikor Pesten? — Nem voltam. — Mi? — Pesten nem voltam. — Fiú! Nézz a szemembe! Pesten, ott van élet. Másutt is van élet, de Pest az Pest. Fiú, fiú! — Hozzám hajolt, mintha a fejét bele akarná dugni a harmonikába. Aztán, amikor újra felegyenesedett, a szeme még jobban csillogott mint előtte. — Fiú, Fiú,? fiú..., — ismételgette csak úgy magának. Játszani kezdtünk, de még mindig bámult rám, úgyhogy időnként nekem is feléje kellett fordítanom a fejem, ránevetnem és meg voltam róla győződve, hogy hacsak egy féllépést is tennék, újra hozzám hajolna és újra mondaná: Fiúcska! Lent az új parketten ugrált csaknem az egész falu, sőt még a környező felvakból is ide csődítették a népet, annyian voltak, hogy egy alma sem esett volna le közöttük. Húztam a harmonikát, ordítoztam és mosolyogtam mindenkire. Hirtelenül, szinte meglepetésszerűen tűnt fel, olyan kicsi volt, olyan törékeny, de legszívesebben egészen elmerültem volna a szemébe. Rámmosolygott és táncolni hívott. Tessék? — kérdeztem. Hegyeztem a fülem, mert az első pillanatban fel sem fogtam, hogy mit akar tőlem. — Fel akartam kérni, mert hölgyválasz van..., — rámmosolygott és én már körül is néztem, hogy a haverok közül ki tudna helyettesíteni. De más harmoni- kás nem akadt, harmonika nélkül meg nem lehet muzsikálni. Milyen kár! Elnevette magát és elment. Kíváncsian néztem utána, ugyan kit választ? Martin megbökött, azt akarta, hogy valami más nótára váltsak... A mulatság éjfél után három, vagy négy órakor ért véget, A falusiak lassanként szétszéledtek, csak egynéhány kótyagos, becsípett férfi maradt még. A hosz- szúkás asztalnál ültek, katonanótákat ordítoztak, ököllel verték az asztalt, hogy a poharak szinte ugráltak. Kerestem közöttük a szövetkezet elnökét, mert megígérte, hogy hazavisz. Persze nem találtam. Az ajtóban megint az öregre ütköztem, aki egész éjszaka csodált. Egy fiatalembert próbált magához téríteni, aki talán az unokája vagy a fia volt. A fiatalember feje az asztalon pihent, keze lelógott a földre, a haja szétterült a piszkos abroszon, valaki odavágott neki egy nagy söröspohárral. Kimentem. Elég világos volt, végignéztem a falun. Az úton valaki járkált, odamentem hozzá. — Vártam, — mondta mielőtt még egészen hozzá értem volna. — Igazán? — De maga komolyan nem ismer? — csodálkozott. — Honnan kéne ismernem? Megmondta, hogy a Miro húga. Együtt indultunk Vrbinkára és minden pillanatban kacagtunk valamin. Az út fehér volt, s az utat szegélyező fák közt is fehér volt minden. Olyan volt az égbolt, mintha valaki kötényéből árpát dobálva minden irányba végig ment volna rajta. Uramisten, micsoda gazda vagyok én? Semmilyen... Arra az öregre gondoltam. (F.oly tatjuk) S1MKÖ TIBOR: Pogány nagybőjti halihó Jég törlik, hab nyög, szél süvölt, üvölt a kárminszélü fald, vajúdás, hajnalfájdalom, ne Júdás-jajjal szállj, dalom, ne bűnbocsánatért esengj, az élet küzd ma, érte csengj, ma kél az új áldást hozó, a poklot, istent átkozó, szilaj, legényes, harsonás; hitek, remények, harsogás; jég törlik, hab nyög, szél süvölt, üvölt a kárminszélü föld, s benn, túl a télnek dallamán, mintha csak vérem hallanám, ezernyi ős, ük háborog; farsangi dózsök, mámorok; fajtám, te féltett, zsenge fő, hősöm, te földet-rengető, vérem, te szörnyű óriás, népem, te csillag-glóriás, koplaltunk mi már eleget, nyeltünk bús böjti szeleket, nyakaltunk tömény jég-italt, daloltunk hozzá régi dalt, megjártuk immár, én-te, két évezred minden péntekét, elég legyen — a gyász helyett csatázni hív a láz, melyet fagyos nagy úri dáridón szereztünk tűzre áhitón, elég volt hát — ne sírj, dalom, nincs bűnbánat, nincs irgalom, jég törlik, hab nyög, szél süvölt,\ üvölt a hajnalszélű föld, és küzd a kéz, és zeng a dal, ez lesz a végső viadal, aztán a porbahullt kapun beront hódító Holnapunk, reményes, lelke-tárt, fiús — köszöntlek, szent, vad Márciusi ZS. NAGY LAJOS Ártatlanok Légy alázatos, itt mindenki ártatlan, egyedül te lehetsz csak a bűnös. Ártatlanok a vércsék és sasok, a tigrisek és a termeszek, ártatlanok a férgek és a kígyók, a fűrészhalak s a cápák. Légy alázatos, téged szemelt ki a világ, hulló hajadból fonj kanócot, készítsd el a máglyát. Bábel ártatlan építői, bűntelen gyújtogatok, torokmetszők és hullagyárosok Élsz: lehajtott fejjel. Körülötted angyali táncot lejtenek a ringyók, kurafi kezében liliom, dárdáján mirtuszkoszorú. Légy alázatos, hulló hajadból fonj kanócot, készítsd el a máglyát.
