Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-03-01 / 9. szám
■UL Halálának hírét hallottam, s emlékezetemben először egy különös Szabó Ernő jelent meg. Harminchat éves volt, és frakkot viselt, esdeklőn térdepelt egy vörös hajú démon előtt, a nézőtéren végigfutott, sokszor, váltakozó ritmusban a nevetés. Tizenkét éves voltam, s beszöktem a „szakíts helyettem“ című Bókay János vígjáték előadására, pedig tizenhat éven felülieknek játszottak. Csak erre emlékszem, erre a tragikomikus pillanatra, amint térdel — frakkban! — és könyörög valakihez, asszonyhoz, valamiért. Fiatal volt, szapora mozgású — és másnap már a „Hatodik emelet“ ősz apa-figuráját játszotta, egy Rózsahegyi Kálmán-szerepet. így volt, már akkor, a legváltozatosabb szerepkörökön az 1900-ban Kassán született Szabó Ernő. De milyen jellemző: a kamaszszem is egy tragikomikus pillanatát rögzítette, és SZABÓ ERNŐI őrizte meg az emlékezet harminc éven át. Mert ebben a színészben együtt volt — szét- választhatatlan eiegyben — tragédia és komédia. — Amikor, későbbi években Nagyváradra, majd Marosvásárhelyre került, ez a művészi alkat vitte nagy sikerre „A fösvény“-t, amelyben ő volt a címszereplő, s „A revizor“-t, amelyben ő volt a kefefrizurás, korrupt polgármester. És mind a többi nagy szerepet, amelyeket nem láthattunk; hírüket vehettük mindössze. Ez a közepesnél alacsonyabb termetű színész — szinészfamília sarja — megnőtt a színpadon legalább egy fejjel; és nevelt a marosvásárhelyi színésziskolában új még új tehetségeket (nevelte közben színésszé, fiát, Ottót is)! Vissza Budapestre, a Román Szocialista Köztársaság Állami Díjasaként jött, 1355-ben; jellegzetes arca hamar feltűnt a „Dollárpapa“ filmváltozatában, s nemsokára elérkezett a nagy filmszerepig: Fábri Zoltán megtestesülni benne látta Nyúl Béla, a sok dioptriás szemüvegú gimnáziumi tanár úr. .Hannibál tanár úr“ alakját. Szerep és művész ritka találkozásának lehettünk akkor tanúi. Szabó Ernőt egyszeriben megismerte az ország. Kár, hogy ez a nagyszerű kezdet folytatás nélkül maradt: filmgyártásunk a „Hannibál tanár úr“ után csak apró epizódokban foglalkoztatta. Színpadon eljátszotta a „Hivatalnok urak“ esett kis Róth bácsiját, ezt a másik tragikomikus embert, a nagy előd: Rátkai Márton hajdani szerepét. Szegeden, a szabadtéri játékokon, a „Csínom Palkó“ Rosta Piperec kettős figuráját; egy kedvesfondorlatos angyalföldi susztert, Vukicsot, a „Mindent a mamáért“ című zenés játékban. Nagyszerű karikatúrát rajzolt, a „Hozomány nélküli menyasz- szony“ című Ostrovszkij-komédia ripacsában..., míg a betegség fokról fokra le nem parancsolta a színpadról. S közben esztendők óta ö volt a rádió „Szabó-család“ című folytatásos játékának öreg nyugdíjas Szabó bácsija. Volt-e aki nem szerette? Aligha: Most, hogy soha sem találkozhatom vele többé utcán, a Rádió pagodájában, a színházi kiskapuban, öltözőben — úgy gondolok rá, hogy frakk van rajta, és fiatal, és ott áll az óbudai amfiteátrum közepén, egymaga, törékeny kis ember. És már szemüveg van rajta, sokdioptriás, és bajusza is van, tanáros, és fényesre kopott könyökű ünneplő kabáttá változik a fecske- farkú, estélyi ruhadarab, már Hannibál tanár úr ő — majd távolodik, egyre távolodik már csak parányi pont az ember, a színész, Szabó Ernő, Ernő bácsi, és aztán már semmi sincs, csak az emlékezés... Zenei vetélkedő Az érsekújvári Csemadok épülete előtt állunk meg. Innét még semmit sem látunk a belső nyüzsgésből... Bent vidám beszélgetés, nevetés: tanítók és diákok. A Magyar Tanítók Énekkara rendezett itt körzeti próbát, s közben zenei vetélkedőre is sor kerül az érsekújvári diákok között. A verseny feltételeit kérdezem, és Ágh Tibor elvtárs elmondja, hogy kilenc önként jelentkező diák versenyez majd három csoportban. S hogy mik a versenydíjak? Értékes hanglemezek és csoki! Nézem a kérdéseket, van belőlük elég: a népdalról, a népdalgyűjtésről, a magyar zeneszerzők életéből, az énekkarról, az éneklésről, a népi hangszerekről stb. A rendezőség még egy villám-megbeszélést tart, s közben a két versenyző iskola diákjai elfoglalják a kult úrhelyiség minden székét. A bíráló bizottság is asztalánál ül már. A teremben csend lesz. Egy pillanatig arra gondolok, vajon lesznek-e önkéntes jelentkezők? De a színpad függönye előtt már ott áll Ágh elvtárs és mosolyogva, pár bátorító szót mond. Es csodák-csodája: az érsekújvári diákok nem anyám asszony katonái, még a leányok sem. A kilenc bátor diák már helyet is foglal a három asztal mellett. Megkapják a kérdéseket és amíg felkészülnek, a tanítói énekkar lép fel Janda elvtárs vezénylete alatt. Azután felcsattan a taps. De már gyűlnek is a jó pontok a tpontozó táblán, mert a kilenc diáknak nemcsak zenei bátorsága, hanem zenei tudása is van. Szép magyarsággal beszélnek és feleleteik legtöbbször jók... Üjabb kérdések_ és feleletek, szavalat, a tanítói énekkar és a gyermekkar szereplése tarkítja a verseny műsorát, azután sor kerül a díjak kiosztására. A versenyzők megkapják a csokit, a hanglemezt és ráadásul hazaviszik a gyakran felcsattanó tapsok emlékét is. *** S ahogyan Bratislava felé suhan velünk az autó arra gondolok, hogy miért nem lehet ezt gyakrabban megcsinálni? Miért nem rendeznek ilyen vetélkedőket falcainkon is, mondjuk két vagy több falu iskolái között? Minden tantárgyból, esetleg történelmünk magyar vonatkozásaiból is. Mert ez utóbbi valóban komoly hézag a felnövekvő nemzedék tudásában! A mai magyar diákoknak legalább kilencven százaléka szinte semmit sem tud a magyar történelemről, és nem válók rágalmazóvá, ha kimondom, hogy a fiatal tanítók tu1956... A vágbesztercei strand közelében a csehszlovák és magyar filmesek a Szent Péter esernyőjét forgatják. A rendezőnek statisztákra van szüksége. A film egyik hazánk- beli szereplője, az ismert színész: Zachar Károly „leánynézöbe" indul. A strandon megakad a szeme egy tizenöt éves jó alakú, helyes lányon Megjelenése és ügyes mozgása a rendezőnek is megtetszik. Megkapja a rövid szerepet! Két-három évvel később, az érettségi előtt eszébe jutnak Zachar szavai: „Feltétlenül a pozsonyi Színművészeti Főiskolára jelentkezz!" A jelentkezési űrlapra hát ennek a főiskolának a címét írja. A felvételi vizsga kitünően sikerült. A régebben tervezett művészet- történet helyett egyre jobban a színészet rejtelmeibe mélyed. Hogy Zachar „bácsi" gyakorlott színészszeme nem tévedett, azt egyhamar a szerény színinövendék tanárai is bizonyítják Es hogy kiről van szó? Hát Vásár y Emíliáról, a pozsonyi Hviezdoslav Színház fiatal, ígéretteljes színésznőjéről. .. 1966. február ... Milka öltözőjében beszélgetünk Hochhut: A helytartó című híres színművének próbája közben. A kulisszákat ezúttal a tükrök és a fogason lógó kosztümök, pongyolák, képezik. Interjúalanyom közvetlenül, szerényen válaszol: — A Színművészeti Főiskola befejeztével a pozsonyi Oj Színpadra kerültem. Játszottam a Hamupipőkében, a Fürdőben, a Don Jüanban és más darabokban. A Szlovák Nemzeti Színház színpadán első ízben a Harrdetben vendégszerepeltem. Sikerrel. Rövidesen szerződtettek. Több kisebb szerepen kívül A malomban, az Inkognitóbáit és a Szentivánéji álomban kaptam nagyobb szerepeket. Ügy érzem, kezdetnek az nem is rossz ... Vásáry Emíliát azonban nem csupán a színházlátogató közönság ismeri, hanem a tévé képernyőjének hívei és a film szerelmesei is. Nem csoda, hiszem több emlékezetes tv alakításán kivin eddig közel tíz (!) filmben játszott. Ezek közül a leghíresebb a cannes-i filmfesztivál egyik díjnyertes filmje a Ha majd a macska jön. A siker annál is inkább figyelemre méltó, hogy ezt még mint főiskolás forgatta! — Főiskola.,. Évfolyamtársaim voltak a MATESZ színészei közül Thirring Viola és Vavreczky Géza. nagyon jól ismerem Beke Sanyit és Dráfi Matyit is. — Vásáry ... Neve magyar eredetre vall. — Tévedés — válaszolja mosolyogva —, az őseim olaszok voltak. Édesapám tökéletesen beszéli az olasz nyelvet. Én már csak, sajnos, részben. Beszélgetésünk fonala újból a filmekre terelődik: — A bolond krónikája és a Báthory Erzsébet leleplezése szinte művészi előkészítői voltak legutóbbi filmemnek — a Szent Erzsébet térnek, melyben — gondolom — legjobb alakításomat nyújtottam. Nehéz szerep volt, de sikerült megbirkóznom vele. „Kérem a következő kép szereplőit" — szólal meg az öltöző hangosbeszélöje. Ez beszélgetésünk ritmusának gyorsítására késztet, hiszen tíz-tizenöt perc múlva Milka is színpadra lép. — Bizonyára külföldön is bemutattak néhányat eddigi filmjei közül ? — teszem hát fel gyorsan a kérdést. — Igen. És nem egy bemutatón személyesen is részt vehettem Jártam már Magyarországon, Ausztriában, az NSZK-ban, Angliában, Franciaországban, Hollandiában, a skandináv államokban, Kanadában, márciusban pedig az új zélandi csehszlovák filmhétre vagyok hivatalos. Remélem sikerül megvalósítanom ezt a valóban egyedülállónak ígérkező utazást is. Ez lenne életem legnagyobb ..kirándulása". — Milyen világhírességekkel találkozott külföldi útjai során? — Hogy csak néhány világsztárt említsek: Monte Carloban Anita Eckberggel, továbbá Heinz Rühmann nal, Maximiltían Schell-lel, Grey Kelly-vel és Gregory Peckkel ültem már egy asztalnál. — Talizmánja van? — Egy indián baba. Kanadából hoztam. —■ Került már kínos helyzetbe a színpadon, vagy a filmkamera előtt? — A Hamletben Cipőm sarka befúródott a színpad deszkái közé, és nem tudtam megmozdulni helyemről. Végül is harisnyában mentem le a színpadról... — Hogyan tölti kevés szabadidejét ? — Sétával és szereptanulással. — Nem okoz nehézséget annyiféle szerep fejbentartása ? — Semmi esetre sem. Mind a közönség, mind a kamera előtt elég, hogy magam mellett érezzem partnereimet és máris csak a műsoron levő színdarab vagy tévéjáték szövegére gondolok. „Vásáry Emilia, Vásáry Emília a színpadra" — szólal meg újfent a hangosbeszélő. — Ne haragudjon — pattan fel a kagylófotelból „alanyom" — mennem kell! BORSAI LÓRÁNT dúsa is hiányos ezen a téren. Kossuth és Rákóczi még nem az egész magyar történelem. Ennek ellenére nem vagyunk borúlátók és megköszönjük ének tanít óink szorgalmát, az énekkar tagjainak kitartását, s végül köszönetét kell mondanunk még Janda Iván, Ágh Tibor és Gyurcsó István elvtársaknak is, hogy valóban szívükön viselik a tanítói énekkar ügyét. Még nagyon sok fellépést várunk tőlük. Az énektanítók pedig rendezzenek minél több ilyen zenei vetélkedőt, mert nemcsak nyelvében él a nemzet, hanem a dalában és zenéjében is... N. LÁSZLÓ ENDRE iiiíiííiiiiiiiiiiiiiiíiiiiiiiiiliiiíiíJnín'n^nnlíiliS'iílíiiinn iimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii' illfllüllllllllllllllllllllllllllllllll! Simko Márg \\: Szedtek ,éle£ A Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában nemrég megjelent könyv az Írónő 1955—1964 között született verseit gyűjti kötetbe. SIMKÖ MARGIT verseskötetében nem könnyíti, de nem is zavarja a tájékozódást a ciklusokra való beosztás, esetleg az időrendi tagolás. Ügy véljük, ez a leghelyesebb megoldás e kötet esetében, mert a versek' — keletkezési idejüktől függetlenül — eszmeileg egységes képet adnak. A kötetet lapozgatva leginkább az ars poeticának tekinthető „A költőhöz“ c. vers ragadott meg Az 1957- ben írt költemény rokonszenves írói magatartást tükröz. „Hamis lírából, szópuffogásból elég“ — jelenti ki igen határozottan a szerző, s a való élet sokoldalú ábrázolására bíztat: Van a világon annyi téma, annyi kis hős, annyi kis ember, öröm, tragédia, hogy több — hidd el — nem kell. A továbbiakban fel is sorol néhányat e számtalan megírásra váró dolog közül: „írj az űrről...“, „Az aszszonyról írj, ki épp sikolt / és világra hoz egy gyermeket...“ s mindezeken felül a legfőbb cél a béke meg- éneklése. i Valóban dicséretes költői program ez. Vajon mit valósított meg belőle kötetünk szerzője? Simkó Margit versei két nagy téma köré csoportosíthatók: az életszeretet és a béke. Ami az elsőt illeti, meg kell mindjárt állapítanunk, hogy rég találkoztunk az életszeretet olyan erőteljes kifejezésével, mint Simkó Margit kötetében. „Nem az bánt, hogy el kell egyszer menni, (ez természetes, így rendeltetett. / De miért nem élhet az az unásig, / aki élni, mint én, úgy szeretett. (Nem az bánt). A világot derűsen szelméli, s csak célzásokat találunk arra, hogy ezt a nagy optimizmust szenvedések szülték. Mégis arra törekszik, hogy mindenkit meggyőzzön az élet szépségéről: „Ne ráncold a homlokod, barátom, / nincs semmi okod, hogy rosszkedvű légy“. / Szeretlek, Élet / (Megjegyezzük, hogy ezt az állítását az írónő önmaga kérdőjelezi meg, mikor a háború állandóan fenyegető rémére figyelmeztet.) — Mi teszi boldoggá az embert, mi adja létünk értelmét? A felelet egyértelmű: a munka, történjék az bármely foglalkozási ágban is. A tétlenség — mégha időleges is — az ellenkező hatást gyakorolja ránk. Az „Áldott hétköznapok“-nak már a címe is igen kifejező. A költőnő — ellentétben sok más földi halandóval, aki szereti, vagy nem munkahelyét, várja a hétvégi pihenőt — a szombat-vasárnapot tartja fárasztónak, s a hétfői hajnalhasadást óhajtja, amikor „a munka édes izgalma jár át“. A paraszti élet ábrázolását is idillikus szemlélet hatja át. Az épülő szocialista falu fejlődését zökkenő- mentesnek látja. Az „Aratáskor“ idős, munkában megfáradt parasztembere a sürgő-forgó aratókat látva „elmereng“. „Fordult a kerék“, az élet megváltozott, szebb lett. S a versbéli öreg Jánosnak valóban meg van minden oka az optimizmusra. Fia, unokája ottmarad a faluban, s a gépesített, modern mezőgazdasági fontos posztjait foglalja el: Szép ez csak éppen nem költészet. „Itt zúg a kombájn, Jani fia hajtja, / amott meg a traktor, unokája rajta“. Ilyen biztató képet kapunk az „Egyszerű statisztiká“-ban is. A költő hazalátogat falujába, s leírja lelkesítő tapasztalatait: „...a sok nyomorult ember eltűnt, / aki az ételt hiába leste, s ci- pőtlen, rongyos ruhájú koldus / — bárhogy keresem — nincs köztük egy se“. A másik témakör mindannyiunk közös, nagy ügyét, a békeharcot képviseli. A nagy életigenlésből logikusan következik, hogy a költő szenvedélyesen küzd a pusztító háború ellen. A versek egyre erőteljesebbé válnak, s sodrásuk bizonnyal magával ragadja az olvasókat is. — A békét, tehát az életünket a szovjet hadseregnek köszönhetjük, s így értjük meg a költő szívből jövő, mély háláját az „1945“ c. versben. Börtönök, pincék s virágok nyíltak, áldottabb május még nem volt soha! Könnyekbe tört ki eltiport vágyam, s kemény kezével sose volt lágyan letörölte egy szovjet katona, emlékezem. A maga helyén mindenki harcoljon a békéért, ez így helyes, sőt ez mindannyiunk kötelessége is. A J’accuse szenvedélyes felszólításai közül azonban némelyik még költői túlzásként is erős. Álljon itt egy példa: „Vádolom a negyvenmillió halottat, / kik nem rontják álmát a gazoknak s nem mutogatják megcsúfolt, / széttépett testüket újra azoknak!“ A helyes mértéket leginkább azon verseiben találta meg Simkó Margit, melyekben az értelem fegyverét vetette harcba a háború ellen. (Vértelen harc, Az értelemhez). E témakör szerintünk legsikerültebb darabja a „Különös lelet“. Az ötlet frappáns. Tudvalevő, hogy az emberiség egy-egy korszakáról sokat elárul a temetkezési mód. Vajon mit gondolnak rólunk kései utódaink, ha azt tapasztalják, hogy halottainkat „se lefektetve, se nem állva, / megcsonkítva és bedobálva“ hántoltuk el? E rövid versből hiányoznak a „nagy“ szavak, mégis a kötet kiemelkedő darabjaként könyvelhetjük el. Végezetül válaszoljunk a kérdésre, melyet írásunk elején feltettünk — hű maradt-e Simkó Margit ígéretes ars poeticájához? Talán az eddig elmondottakból is kitűnik, hogy nem valósította meg teljesen kitűzött célját. A kötetből hiányzik az élet árnyaltabb ábrázolása, a „kis hősök“, „kis emberek“ problémáinak észrevétele, pedig az egyoldalú, mindenben a pozitívat kereső szemléletmód nem tartozik a költészet dicséretes vonásai közé. Fundárek Magda
