Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-02-15 / 7. szám
Síi. H a foglalkozásom iránt érdeklődnek, meglehetősen zavarba jövök: elpirulok, hebegek-habogok, én, akit különben határozott embernek ismernek. Irigylem azokat, akik gátlástalanul elmondhatják: kőműves vagyok. Irigylem a borbélyokat, könyvkereskedőket és írókat e beismerés egyszerű voltáért, hiszen e mesterségek önmagukban is megmagyarázhatók, és így nem szorulnak hosszabb magyarázgatásra. Nekem az ilyenszerü kérdésekre azt kell felelnem: nevető vagyok. Ez a beismerés továbbiakat is maga után von, mert a második kérdésre: „És ebből él?“ — a valóságnak megfelelően ,,Igen“-nel kell válaszolnom. S én valóban a nevetésemből élek, és jól élek, mert a nevetésemnek — kommersznyelven kifejezve — keletje van. Jó, képzett nevető vagyok, senki sem nevet ügy, mint én, senki sem ismeri jobban művészetem minden csín- ját-bínját. Hosszú ideig — hogy a magyarázkodást elkerüljem — színésznek mondtam magam, de a mimika- és beszédkézsségem annyira korlátozott, hogy ez a megnevezés, úgy tűnt, nem felel meg a valóságnak; szeretem az igazságot: nevető vagyok. Nem vagyok csepűrágó, se komikus, nem derítem fel az embereket, csupán a derültséget reprodukálom: Úgy nevetek, akár egy római imperátor vagy egy széplelkű végzős diák; a XVII. század nevetése pont annyira kezem ügyében van, mint a XIX. századé, s ha kell, átnevetek minden évszázadot, minden társadalmi és korosztályt: egyszerűen megtanultam, ahogy a cipötalpalást is tanulják. Mellemben hordozom Amerika nevetését, Afrika nevetését, fehér, vörös és sárga nevetést, és megfelelő honorárium fejében kieresztem a rendezés minden előírása szerint. Nélkülözhetetlenné váltam, hanglemezeken, magnószalagon nevetek, s a rádiójátékok rendezői előzékenyen bánnak velem. Bánatosan, mérsékelten, őrülten nevetek, és nevetek úgy is, mint a villamos jegyszedője, vagy az élelmiszer-cég inasa; nevetés reggel, nevetés este, éjszakai nevetés és nevetés az alkonyaiban, szóval: ezeket mind-mind megcsinálom. Mivel a ragályos nevetésben is jártas vagyok, elhihetik, hogy egy ilyen szakma túl fárasztó. Sajnos, ebben is egyedül állok; nélkülözhetetlenné váltam harmad- és negyedrangú komikusok számára is, akik joggal rettegnek sovány poénjüktől, és majd minden este a varietékben ülök. a claquer szub- tilis módozataként, hogy az előadás gyengébb helyein ragályosan fölnevessek. Pontos munkának kell lennie: szívből jövő, vad röhögésemnek nem szabad se túl korán, se megkésve felharsannia, a legtalálóbb pillanatban kell jönnie — akkor tervszerűen kirobbanok, a hallgatóság velem bömböl, és a poén megmenekül. D e én kimerültén lopózom a ruhatáramba, felveszem a kabátom, boldogan, hogy végre-valahára megpihenhetek. Otthon sürgönyök fogadnak: „Szükségünk van nevetésre. Felvétel kedden“, s néhány ó- rával később már gyorsvonaton kuksolok, és átkozom a sorsom. Bárki meg- értheti, hogy egy ilyen este után kevés hajlamot érzek a nevetésre: a fejő boldog, ha tehenét, a kőműves boldog, ha habarcsát elfelejtheti, s az asztalosok ajtaja otthon többnyire nem működik, s a fiókokat is csak nagy Ugy- gyel-bajjal lehet megmozdítani. Cukrászok a savanyú uborkát kedvelik, mészárosok a marcipánt, a pékek a kolbászt részesítik előnyben a kenyérrel szemben; a torreádorok galambokkal szeretnek bíbelődni, s az ökölvívók elsápadnak, mihelyt orrvérzés éri gyereküket: én ezt mind1 megértem, mert ilyen esték után nem nevetek soha. Halálosan komoly vagyok, s az emberek — talán joggal — pesszimistának tartanak. Házasságom első évében gyakran szólt a feleségem, nevessek már, de időközben ő is rájött, hogy ezt a kívánságát nem teljesíthetem. Boldog vagyok, ha megerőltetett arcizmaiamat. megstrapált kedélyemet ábrándos komolysággal pihentethetem. Igen, még a mások nevetése is idegesít, mert túlságosan emlékeztet szakmámra. így csöndes, békés házaséletet élünk, mert a feleségem is elfelejtette a neve tést; néhanapján halvány mosolyon érem, és akkor én is mosolygok. Csak halkan beszélünk egymáshoz, mert gyűlölöm a varieték lármáját, a lármát, mely a felvevő-termekben tombolja ki magát. Akik nem ismernek, zárkózott lénynek tartanak. Talán az is vagyok, mert túl sokszor kell nevetésre görbítenem a számat. Merev arcvonásokkal sietek át a saját életemen, s csak ritkán engedek meg magamnak egy sápatag mosolyt, és gyakran gondolkozom afelől, hogy nevettem-e valaha igazán. Ügy hiszem: nem. Testvéreim is igazolhatják, _ví-j lágéletemben komoly gyerek voltam. Apáthy Géza fordítása NICOLAS GUILLÉN; RAFEL ALBERTI: Véres húsvét Két nap lángja éget Te ősi és kerek hold, szófián nikkel korongja, ki a legényre váró leányt segíted éjjel, nagy érem, mely az éjnek mellét fényébe vonja, láttad-e a halált, mondd, mint jött viasz • szemével ? Trópusi óriás hold, a nádak néma csősze, te, aki éjjel élsz és nem ismered az álmot, ki tükrödet a bércek kö-élén zúzod össze, az a sok védtelen mell hallottad, mint kiáltott, láttál nyakat kötélből s szíjból vetett hurokban, melytől a szem kitágult s a gége összeroppan? Trópusi óriás hold a pálmafák felett, te, ki a gyászos éjen fenn jártál éber őrként, te ősi kerek hold, ki láttad, ami történt, hallgatnom nem lehet, hallgatnod nem lehet! Lásd, e földnek napja, más (öld napját hordom én szívemben. íme a tied, s az enyém is, egyként, bár egymással szemben. Perzsel a tied, a másik örök tűzzel perzsel engem. Két nap lángja éget folyton. Lánggal égő bika lettem. PETER BAĽGHA: A nap reggel ért véget 1. A konyha felől kiabálást hallok. Anyám a nővéremet szidja; este későn jött haza. Nekem a múlt héten mosta meg a fejem. Énrám most nincs oka haragudni, jó fiú vagyok. Kívánsága szerint cse lekedtem. Példás magavisele- íű, engedelmes gyerek vágyik. Ma Éva van soron. Miért is ne? Hadd kínlódjék ő Is. Hol van az megírva, hogy csak engem érhet kellemetlenség? Szinte kárörömet érzek, ha elképzelem, amint magába ros- kadva áll, és nem felel anyának; az ember azt hinné, a lelkiismerete szólalt meg. De a szemébe lenne jő belenézni. Javíthatatlan pimaszság sugárzik belőle. A szeme mindig elárulja. Onom Flauberťét s akaratom ellenére minden szót hallok. Valóban akaratom ellenére? Apám hangját nem haliam. Biztosan elpárolgott. Mindig elmegy, ha civakodás van a házban. Méltóságán alulinak tartja az effélét. Akkor is elment, amikor velem veszekedett anya. Később, az ebédnél jóváhagyta, amit a fejemre olvastak. idehaza nyugalomra vágyik, nem avatkozik bele semmibe. Anya újra felemeli a hangját. Ellenvetést nem hallani. Teli torokból kiábál; feljebb már aligha tudja vinni, állapítom meg élégedetten. Pillanatokon belül elakad a hangja, abbahagyja a kiabálást, leroskad a székre és idegrohamot kap. É- vára nincs hatással az idegroham, csak én szoktam ilyenkor viszakozni. Talán a sajná-1 lat környékez. — Korcsokat szültem a vi lágra! Felneveltem őket. Eredményes volt a nevelés, mondhatom. Ha úgy tetszik, ezt magamra is érthetem. — Azért gürcöltünk apáddal, hogy éjnek idején csavarogj, szégyent hozz a fejünkre? Mindenki rendes embereknek tart bennünket. Tehát anya a tekintélyt félti. De most már minden mondat után szünetet kell tartania. — Fújj, bemocskolod a nevünket! Remélem, az udvari ablak nyitva van, s a szomszédok kitünően mulatnak. Elfúlt a hangja, hirtelen csend leit. Most jön a roham, jól számítottam, Felkelek az ágyból, megnyitom az ajtót. A- nya ernyedten ül a feldúlt asztalnál. Intek a fejemmel a nővéremnek, hogy tűnjön el. ö is sokallja már a dolgot. Miért kell egyszerre megfosztani minden ábrándjától? Lesi az alkalmat, hogy eltűnjön. A számításba hiba csúszott. Anya mérges pillantást vet felém és újból rákezdi: — Te is meg akarod kapni a magadét? Nem volt elég a múltkor? Ö, anyának ma kiapadhatatlan a szókincse. — Hagyjátok már abba, meghallják a szomszédok. Ez hatott. Anya felpattant a székről, az ablakhoz rohan. Megkönnyebbül, mert látja, hogy a szomszédok nem hallgatóznak, de azért bevágja az ablakot, azután nekitámad. Bosszút áll a szomszédokért. — Te ne szólj egy szót sem. Elég bajt okoztál már a száj-1 háddal... Most aztán elég! — Az e- dény összecsörrent. Öklömmel az asztalra sújtottam. Anya csodálkozva mered rám, de szólni nem mer. Ritkán szoktam az asztalt verni. — Miféle szajhával? — ordítottam, noha tudom, hogy Jankára gondolt. Hogy merészel ilyesmit... — Miféle szajhával ?! 2. Az utcán gyerekek kérgé- tőznek. Az egyik nekemjött, aztán eliszkolt. Nem értem, miért. Hiszen nem akartam bántani. Miért bántanék bárkit is? A jobb hónaljamban hideg verejtéket érzek. Nincs hőség, májusban nem szokott hőség lenni. Nem valami jő a közérzetem. Ha rossz a közérzetem, mindig izzadni kezdek. Gyerünk gyorsan Jankához. Anya nem érdekel. Megélek nélküle is, még akkor is, ha apa nem ad pénzt, Megtanulják, hogy engem nem lehet sértegetni... Előbb vagy utóbb úgyis elvenném Jankát, miért ne esküdhetnénk meg azonnal? Mindenkinek joga van a boldogsághoz. Nem igaz? Példás magaviseltü, engedelmes fiú vagyok! Fütyülök az engedelmességre. És anya kiabálását sem őhajtom többé hallani. Jankának megmondtam, hogy még nem lehet gyerekünk, elkergetnének a háztól. Nem válaszolt semmit. Túl büszke ahj hoz, hogy könyörögjön, pedig fájhatott neki a dolog. Igye keztem mindent megmagyarázni; talán belátta, hogy igazam van. S az orvos, akiről anya beszélt, jő ember. Elvégre a- nya biztosan nem úgy gondolta... Csak tudnám, hogy Janka miért hallgatott?, Átkozott büszkeség. Csütörtök óta nem láttam. Hamarább is elmehettem volna hozzá, de nekem is büszkének kell mutatkoznom egy kicsit. Ha nem akar elmenni az orvoshoz, hát ne menjen. Ösz- szeházosodunk. Úgy terveztem, hogy csak akkor veszem el, ha befejeztem a tanulást, de- hát... Mikor Janka elárulta, hogy gyerekünk lesz, örülhettem volna, de anya... Nem vitatkoztam vele; nem b'rom a veszekedést. Meg aztán — lesz még nekünk gyerekünk... Két év múlva végzek, akkor majd elveszem feleségül... Pár perc múlva Jankánál leszek. A távolból gyengén ide- hallatszik a villamos csengetése. Az utca néptelen. Csupán egy kisfiúval találkoztam, sö- röskancsót vitt a kezében. Vasárnap délben mindig üres az utca, miért érzem ezt most különösnek? A házat, amely ben Janka lakik, nemrég festették, sérti a szemem rikító piros színe. Mindjárt másnap beszélnem kellett volna vele. Megbutított ez a bonyolult história. Annyira elfásultam, hogy ma reggel a Salambót olvasgattam. Ez bizony disznőság. 3. A csengő fülsértőén berreg. Várok. Túl hosszúnak tűnik a várakozás. Az ajtó mögül lépések hallatszanak. Nehéz cipő kopog, ez nem lehet Janka. Brodňanský Miro áll a küszöbön. Mit keres ez itt. Megérthette végre, hogy Janka engem szeret. Nem rossz fiú, én mégis ú- tálom. Ha beszélni kezd, csak összefüggéstelen mondatokat képes kipréselni magából. Funkcionáriusi szövege pedig nem érdekel. Bármit elviselek, csak az anyám és a funkcionáriusok szövegét nem. Elég rágondolni, s máris hányinger környékez. Prücsök, nem tudja, miről beszéljen; há nőkről beszél, kiröhögnék. Várom, hogy megszólaljon. Gyűlölködve méreget a szerencsétlen. Megpróbálom kitalálni, mit akar mondani. Végre kiböki: — Janka alszik, nem jöhetsz be! Mit képzel ez? S egyáltalán miért szórakozom itt vele? — Ha akarok, bemegyek. — Nem jössz be, Janka alszik! Kihallatszik a hangja a szobából. Szokatlanul halkan beszél: — Ki keres? Belépek az ajtón. Janka az ágyban fekszik. Ilyenkor, délben? Miro értetlen szavakat mormog, távozni készül. Fölösleges a jelenléte. Látom, hogy szeretne még valamit mondani. — Ne kellj fel! Pihenned kell! Miért törődik annyira Jankával? Ha van valaki, akinek kell törődnie vele, az én vagyok. 4. Egyedül vagyunk. Janka mozdulatlanul fekszik, feltűnően sápadt. Kerüli a tekintetemet. Mit vétettem ellene? Igaz, hamarább is eljöhettem volna hozzá, dehát,,. ha már így történt... — Beteg vagy? Megfáztál? — tudakolom. — Nem, nem fáztam meg, csak lefeküdtem... Közelebb húzódom. A szeme szomorú. Mindig vidám szokott lenni. Szeretem. Nagyon szeretem. Jobban szeretem, mint bármikor ezelőtt. Az ajka cserepes a láztól. Tehát mégis... Föléje hajolok. Hirtelen eltaszít magától. — Hagyj békében! — Miért? — Mi ketten már soha többé... Nem hittem volna, hogy néhány szó ilyen fájdalmat okozhat. — Még mindig haragszol azért, ami csütörtökön mondtam? — Nem, nem haragszom. — Hát akkor? — Már nem tudnálak szeretni. Érted? Soha! Ez nem lehet ugratás. — Ha nem akarsz, nem kell elmenned az orvoshoz, Janka. Ha nem akarsz, nem mész el. Én csak azért mondtam... — Nem, már nem kell sehová se mennem. Nincs rá szükség. — Talán tévedtél? Nem lesz... — Most már nem. Kezdem érteni a dolgot. — Már voltál nála? Igent int. — Miért nem szóltál? Igaz ez? — Igaz, Palo. Miért van büszkeség a világon? Mindennek az az oka. Sírás fojtogatja a torkomat. — Akkor hát azért... — Azért. — Lesz még gyerekünk, Janka. — Neked bizonyára lesz, éš talán nekem is, de nekünk sohasem lesz gyerekünk, Pa-< lo. — Szeretlek, Janka. Nem hiszed, hogy szeretlek? — Én is szerettelek. MinJ den azért történt, mert szerettelek. Oda is csak a te kedvedért mentem el... — Nem szeretsz!? — fakadtam ki, — Mirót jobban kedveled?... — Lehet, hogy még szeret^ lek. Magam sem tudom. De eltaláltad, hogy Mirót jobban kedvelem... Nem sokat értek az egész-- bői. S Janka folytatja: — Tudod, amikor elindul-- tam, úgy éreztem, meg kell’ tennem azt a dolgot. Csak később. mikor már túlestem raj-- ta, csak akkor jöttem rá, hogy nem kellett volna megtennem. Hogy semmiképpen sem lett volna szabad megtennem... Tudod, az első napokban csak a gyerekünknek éltem... Most már tudom, hogy azelőtt is mindig neki éltem. Csak bebe-' széliem magamnak egy csomó dolgot, mert te óhajtottad... — Ne beszélj így, Janka! Az istenért, ne beszélj így! Csókolgatom a kezét. Nagyon fehér a bőre, az erecskéket is látni alatta. Nem húzódik el. De a szorítását nem érzem. Ha legalább egy parányi mozdulattal tudtomra adná, hogy minden rendbe jöhet köztünk... idővel.... — Megesküszünk, Janka. Most rögtön megesküszünk, az sem baj, ha ott kell hagynom az iskolát... Megrázza a fejét. — Nem esküszünk még, Pa Io. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de minden pil-* lanatunkat megkeserítené ez a dolog. Te is szenvednél, meg én is. Ügy nem lehet élni. — Miróhoz hozzámennél? — Elrántotta a kezét. Ha lega-< lább megszidna... — Hazudnunk kellene egy-< másnak, de nem tudnánk hazudni. Én legalábbis nem tud-< nék hazudni neked, hiszen szerettelek. Most már mindent értek. Ügy látszik, befejeztük. Lehet, hogy Mirőval majd... Ki tudja?; Nem tudom elképzelni az éle-> temet nélküle. O volt az első az életemben, az övében pedig én. Pipogya vagyok. Nagy va-- gyok és erős, de pipogya. Vége. De miért van vége, ami-< kor most kezdtünk el igazán élni? Nem fejezhetjük be így... Ügy tűnik, mégis sírva faka-> dók... , Eszembe jut, hogy haza kélí mennem, s meg kell ennem a vasárnapi ebédet, melyet a-< nyám főzött. Végig kell haÜ-9 gatnom a korhol ást, hogy nem tisztelem kellőképpen a szülei-* met, íme most is megkésve ü-» lök asztalhoz... Rendes háznál együtt ebédel az egész család... Olyan képet vágok majd, mint ha nem történt volna semmi, és ismét példás magaviseletü, szófogadő gyerek leszek. Veres János fordítása. Az eredeti novella címei „Deň končí ránom.“ A szerző „Dom pre ži* vích“ c. kötetéből. fáit*
