Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-02-08 / 6. szám

tti.

Szinuhe távoli rokona

GAL SÁNDOR:

Ma még hangos szó nem hagyta el a számat, pedig már itt az este. öregszik lábamnál a köd, s ropog a tegnapi hó roppant magánya világom csendje fölött.

S én, Szinuhe távoli rokona, rovom e sorokat, mint az idő rója ráncait szemem köré, s álmodom csobogó vizekről, melyek már elapadtak, álmodom utakról, melyeket benőtt a fű, s a füvekről, melyekre már senki sem léphet.

Mert ma még hangos szó

I

nem hagyta el a számat, küszöbömet senki át nem lépte, s nem írta jelét arcomra mosoly.

Hallgatást adtam a fáknak, mely az idővel rokon:

ne zúgjanak, ha átlépek e tájon, mint üres csarnokon, llgy jöttem közétek, mint aki hazatért, s hittem: a kezek, melyek kezem szorítják, el nem eresztenek.

Most látom csak,

hogy aki későn érkezik,

idegen marad,

mert magánya nagyobb

minden másnál,

és semmi fel nem oldja azt.

Lépteit felfalják

ködbefúlt terek,

néma házsorok.

S míg bolondul csodákra várva egy sarkon ácsorog, átkozva életét, hull rá a hó, s vállára ül a setét...

VLADIMIR RE1SEL:

KEZEK

Kezek, fehérek, mint a felleg, margaréta kezek, kezek, acélnál keményebbek, újat teremtenek.

Kezek — asszony-öl puha ujjak, arcon megpihenök, kezek — kőkemény-fogástíak, sás-éles, sziszegök.

Kezek — tengervíz simaságú kezek, lágy-csöndesek, éjszínü, hajnal pirosságú, híísárnyékú kezek.

Illusztrálta: Kopócs Tibor

Alkotó kezek, néma, szorgos,

szökőkút-fényüek,

kezek — enyhül a seb, ha lobbos,

delejtük, hüs füvek.

Vérmocskos kezek, érintésük kénszagú borzalom, fekete kezek, tengermélyük sós könny, halál, iszony.

Kezek — fehérek, mint a felleg,

margaréta kezek,

kezek, acélnál keményebbek,

újat teremtenek.

A római szólás, hogy égy lány „valakinek az orrába megy“, azt akarja

^kifejezni, hogy ennek a nőnek, mint valami romlott húsnak „rossz“ illata van, tehát' kétes, gyanús egyéniség. „Felmegy az orrba“ — azt jelenti, hogy a nő haszonleső, és ha érdekeiről van szó, nincsenek gátlásai.

Például Irén, a virágárus lány, aki a Viva dei Monti Parolin levő kis üzletben egész nap a liliomok és rózsák között állott — szintén ilyen leány volt. Ezt be is tudom bizonyítani. Már elöljáróban meg kell mondanom, hogy a látszat' legtöbbször csal. Van egy sereg leány, aki kihívóan viselkedik, lehetetlenül van kifestve és alapjában véve mégis rendes, becsületes teremtés, viszont vannak olyanok, akik szerények, szemlesütve járnak, mintha misére mennének, de ha alaposan beléjük nézünk, óh, borzasztó dolgokra bukkanunk.

A Viva Archimede, mely a Monte Parioli körül vonul el, nagy kísértés a római lányok számára. A Via Archimedenek sajátságos atmoszférája van és Róma összes kerületeiből szimatolva sietnek oda a nők. És a nők kaméleon természetűek, vagyis mindig annak a környezetnek a színét veszik fel, ahol letelepednek. Ha a római nők e Via Archimeden egy kis fészekre, lakásra tesznek szert, egyik napról a másikra átalakulnak. Még a kérges kezű tras- teveri lányokat is alig lőhet felismerni, már másnap külföldi hölgyeknek mutatkoznak. Mind ennek magyarázata abban rejlik, hogy a Via Archimede az amerikaiak utcája, ők laknak ott, itt vannak az amerikai bárok, szállodák, az amerikai üzletek, egyszóval, itt' minden amerikai, kezdve a cégtábláktól, a cigaretták füstjétől, a konyhák szagától a hatalmas autókig, amelyek az úttesten le-fel száguldanak és még a járdákat is eltorlaszolják. Ha a tejes ember a Via Archimeden lerakja a kannákat, képes az embernek „Okay“-t mondani ahelyett, hogy „rendben van“ és a barman nem azt kérdezi tőled, hogy „kávét parancsol?“, hanem egyszerűen: „coffee?“

I# ezdetben abban a hiszemben voltam, hogy ebben az utcában ahol még ■»a macskák és a kutyák is amerikai módra viselkednek, Irén az egyetlen, aki megmaradt hűnek önmagához, megőrizte eredeti egyéniségét. Fekete haját rövidre nyírva viselte, mint egy fiú; de haja rosszul volt vágva. O- lyan iánynak tűnt, aki követni akarja a legújabb divatot, de ez nem sikerül neki. Sápadt arcán nem volt púder, szép ajkait nem fedte rúzs, fekete szeme alját sem festette tussal, és hosszú fehér kezein a körmök nem voltak lakkozva. Irén, úgy látszik, becsületbeli kérdésnek tekintette, hogy olyan maradjon, mint aki volt: egyszerű, értelmes, római leány.

Igen, ha most visszagondolok, először komolyan beszélgettünk az életről és teljesen megértettük egymást. Én egy női táskaüzletben voltam állásban, a Piazza Eucliden és egy napon átmentem Irén üzletébe, hogy virágcsokrot vegyek, amelyet főnököm vázában az egyik kirakatba akart helyezni. Csevegtünk erről, arról és végül megkérdeztem tőle, hogy mi a véleménye az amerikaiakról?

— Az amerikaiak? Ezeket én nem látom, nem hallom, virágárus nő vagyok, réggel jövök és este megint elmegyek. Ha angolul szólnak hozzám, azt válaszolom, hogy nem értem a nyelvüket, ha pedig olaszul kezdenek beszélni, úgy teszek, mintha nem érteném, amit mondanak.

Azt lehet mondani, hogy ezekkel a szavakkal kezdődött él a kapcsolatunk.

Néhány kirándulás és mozieste után Irén közölte velem, hogy be szeretne mutatni a szüleinek. Ezt a javaslatát úgy értelmeztem, hogy most már vőlegényének tekint. De bármennyire is furcsának tűnik, Irén lakásán történt első látogatásom után nyomban megváltozott a véleményem róla. Később beláttam, 4iogy kár volt az eljegyzésre gondolnom.

I

rén a vasúti állomás környékén lévő öreg, sötét, csúnya bérkaszárnyák egyikében lakott. Emlékszem, futólépésben siettem fel a rengeteg lépcsőn, és a piszkos 'lépcsőházban émelygő illatok terjengtek. Amikor csengettem, Irén nyitott ajtót, — elegáns volt, tiszta, illatos — és én önkéntelenül arra az ellentétre gondoltam, ami a lénye és a háza között fennáll. A lakás is sötét volt, kopasz, piszkos falakkal, a szobák inkább visszataszltő üregeknek tűntek. Követtem Irént a szűk folyosón, elmentünk a nagyon rossz szagú toalett-helyisége előtt, útközben bepillanthattam a kicsi, vigasztalanul, piszkos konyhába, ahol az edények, tálak, poharak nagy össze-visszaságban hevertek. Végül bejutottunk a lakószobába, amely majdnem üres volt; néhány szék és egy dívány, végtelen szegénység. A kopott huza- tú díványon ültek Irén szülei. Irén apja valamikor nagyon, kövér teletett, most egy üres zsáknak tűnt, beteg, kialudt arca volt, csukott szemekkel hallgatta az utálatos zenét. Előtte kis asztalkán cigarettacsutkákkal volt teli egy tányér. A mama fiatalabb volt nála, jóllehet haja már erősen őszbe csavarodott, de arca friss maradt, sima, rózsaszínű és volt pillantásában valami kihívóan fiatalos. Leültem az egyik szék szélére. A mama nyilván kiolvasta szememből a megdöbbenést a lakás nyomorúságos volta miatt, mert arról kezdett beszélni, hogy, sajnos, csak Irén keres a családban és mindenki tudja, hogy manapság az elárusító lányoknak nincsen nagy jövedelmük. Az apa nem szólt semmit, csak hállgatta a rádiót, a mama és a leánya pedig úgy beszéltek róla a jelenlétében, mintha levegő volna. Elmondták, valamikor a városnál volt alkalmazásban, de már nyugdíjban van. Egész nap nem csinál semmit, csak a rádiót hallgatja, és a déli meleg órákban — tehát kettőtől négyig — az állomás körül sétál, Még azt is elárulták, hogy teljesen gyerekes lett, már nem ért meg semmit. De ki tudja, hogy igazat mondtak-e, mert az öreg egyszerre csak megszólalt: „Ki mondta nektek, hogy én gyerekesen viselkedem?“ Irén bocsánatkéróen mosolygott. Tulajdonképpen csak ebben a pillanatban vettem szemügyre Irént

E

gymásra rakott lábakkal ült előttem egy magaslábú széken és így tető-* tői talpig végigmérhettem. Finom, magassarkú cipő volt a lábán, nylon- harisnya, és minden bizonnyal angol szövetből való, kétrészes pompás ruhát viselt Melle kiduzzadt blúzának csipkéi közül. Teljesen ártatlanul jegyeztem meg:

— Na, ma este valóban gyönyörű ruha van rajtad.

Irén hallgatott’, helyette az anyja válaszait:

— Ugye, nagyon szép? Egy hölgy a Via Archimederől ajándékozta néki.

Irén több ízben virágot vitt a lakásába és most, hogy elköltözött örömöt a* kart szerezni a lányomnak.

Csodálkozással néztem'Irén szemeibe. De ő nyíltan, kedvesen nézett vissza rám. Bizonytalan lettem; majd pillantásom a kisujjára esett, amelyen egy aranynak látszó gyűrűt vettem észre. Előbb azt hittem, karikagyűrű, de aztán kezével egy mozdulatot tett és kiderült, hogy a gyűrű a foglalatával csak befelé volt fordulva. Kékes kő. talán türkizkék lett benne. Felkiáltottam:

— Miiyen gyűrű ez, Irén? Ezt még sohase láttam rajtad?

Ismét a mama válaszolt, de gyorsan:

— El se fogja hinni, Irénnek milyen szerencséje van. Tegnapelőtt találta a járdán, amikor az üzletbe ment.

Most azonban megszólalt az apa is, .mintha álomból ébredt volna fel:

— Nekem soha nincs ilyen szerencsém.

Pedig órákat sétálok lassan, figyelem a járdát és csak ezeket a csutkákat találom.

Hát ilyen szegények voltak ezek az emberek. Az apa kénytelen volt ciga-* rettacsutkákat gyűjteni, amelyek most itt hevertek ezen a tányéron az asz-* tál közepén. De Irén ruhája, cipője, blúza, harisnyája, teljesen eltekintve a gyűrűtől legalább 100 ezer líra értékét jelentett.

A mama pedig folytatta:

— Minden a szerencse kérdése, mint' a négylevelű lóherével. A legtöbb embernek sohase sikerül ilyet találni. De Irén néhány nappal ezelőtt a temp-* lom előtti pádon ülve egy gyönyörű tarka selyemkendőt talált. Először be' akarta vinni a talált tárgyak irodájába, de aztán meggondolta magát: „Aki ilyesmit elveszít, annak több is van belőle.“

Irén úgy tett, mintha nem hallotta volna anyja beszédét és rákiáltott az apjára:

— Ügy beszélsz, mintha kényszerítve volnál cigarettacsutkákat gyűjteni, pedig ez csak csúnya szenvedélyed melyről nem tudsz leszokni. Hiszen én mindig hozok neked cigarettát.

— Igen, de csak amerikai cigarettákat, s azokat nem szeretem, mert erősek. A karton, amit tegnap hoztál haza még felbontatlan.

M em tudom miért, de ez a válasz nem tetszett Irénnek, hirtelen felállott, mint aki valami terhet akar lerázni magáról és mondta:

— Már elég, most menjünk moziba, kezitcsókolom, papa, mama.

Meghajoltam a szülők előtt és követem Irént, ki a lakásból.

Az utcán egy darabig szótlanul haladtam. Nagyon rossz hangulatban voltam és Irén megkérdezte:

— Talán elárulnád, hogy mi van veled?

Szárazon válaszoltam:

— Te nagyon jól tudod, hogy miről van sző. A ruhádra, a cipődre, a gyűrűdre gondolok. Egy virágárusító lány, akinek összesen havi 30 ezer líra keresete van, mindezeket nem engedheti meg magának.

Irén teljes nyugalommal mondta:

— Ha nem hiszel nekem, a legjobb, hogyha azonnal elválunk és soha többé nem találkozunk.

Rémülten tiltakoztam:

— Azért ne légy megsértve!

Irén:

— Én pedig azt kívánom, hogy higyjél nekem. Ha ennyire se becsülsz, ak-» kpr a többi érzelmek sem érnek semmit, és nincs értelme továbbra is e-> gyütt maradni.

Éreztem, sarokba szorított és ma már meg vagyok győződve, hogy Irén a- zon az estén egyensen kívánta, hogy szakítsunk, talán mert nyilvánvaló lett előtte, hogy rájöttem a titkára. Még teljes méltósággal, szabadkozások nél-> kül akart kivonulni az ügyből. De én még ragaszkodtam hozzá és megnyugtattam: csak félreértés az egész. Mire Irén így zárta le az ügyet:

— Én ugyan szegény vagyok, ez igaz, de ez még nem ok arra, hogy bizonyos dolgokra vállalkozzam.

A szavait kihangsúlyozta.

/^h, pedig éppenséggel szegénysége miatt vállalkozott bizonyos dolgok-^^ra. A következő napokon a helyzet szabályszerűen, folytonosan romlott. Ey kis aranyból való nyakláncról kiderült, hogy ezt egy színésznő adta neki, nem volt pénze, ezzel fizetett a virágokért. Majd ruhaanyagot kapott egy ügynöktől, mert vevőket szerzett neki. Valahol tombolán szép esernyőt nyert. Egy kis aranyból való nyakláncról kiderült, hogy ezt egy színésznő adta neki, tyűt. A legnagyobb benyomást azonban azok a tárgyak tették, amelyeket Irén az utcákon, kávéházakban, vagy éppen magában a virágüzletben talált, tár-- gyak, amiket elhagytak. Ilyen nagy volt a szerencséje. De nyilván Irén is a- laposan hozzájárult a szerencséhez, tett érte valamit. Engem még az is felháborított, hogy az anyja milyen szemtelen arccal számolt be Irén szerencséjéről. Buta naivitást tételezett fel rőiam. De ma már, ha vissza gondolok, úgy vélem, talán a szülők valóban hittek vagy legalább hinni akartak lányuk szerencséjében. Mint a betegek, akik tudják magukról, hogy betegek, de mindenkinek, aki nyugtatja őket, szívesen elhiszik, hogy egészségesek. Mert számukra jobb hinni, mint nem hinni.

A dolog Jgy fejeződött be.

Az egyik délelőtt egy amerikai filmszínész jött be az üzletünkbe. Látásból már ismertem. Magas, vöröshajú, szeplős fickó volt, világoskék csillogó szemekkel. Gyakran volt berúgva. A legfinomabb női táskák közül kiválasztott' egy drága krokodilbőrt, ajándékba vette valakinek. Aztán elmesélte, hogy valahol Közép-Amerikában sokat vadászott krokodilokra és néhányat meg is ölt. A táskáról levettem az árcédulát, betettem egy szép skatulyába és az amerikai azt mondta: O. K. Majd beugrott sárgaszínű, extra kivitelű autójába, a volán mellől még búcsút'intett nekem.

Azon az estén a zárás után Irénnel megbeszélt találkozóm volt a Via Martéin egyik autóbusz-megállójánál. Már messziről észrevettem, amint a vil-> lanylámpa alatt állt És a szivem egyszerre a torkomban dobogott: Irén karján megláttam a krokodiltáskát, amit délelőtt az amerikai színésznek adtam el.-