Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-12-21 / 51-52. szám
í 19 ÜJL \ ősszel kellemes dolog kisétálni az erdőbe. A sok üt közül, amely Prágából kivezet, az egyik mély és széles tisztásokon át húzódik. Könnyű Itt elképzelni, hogy hogyan nézett ki ötszáz évvel ezelőtt Vršovice, Strážnice vagy akár Košíŕe — mert itt nem változott semmi; míg a közelebb eső falvak már a nagyvárossal legyezték el magukat. Az erdőben fasorok védik a sötét ösvények csendlét, nem ér Ide a különleges és megnevezhetetlen zaj, amely mozdulatlan oszlopként áll a város felett, akár a romlott levegő. Vannak itt elhagyatott helyek Is. Szép, mesebeli kis kocsma, ma teljesen kihalt; régi zenés pavilon — teljesen üres — lépcsői alatt szemrehányóan sustorognak a tarka őszi levelek. Az erdőből vissza a városba, egyenes út vezet. Az ember minden átmenet nélkül egyszerre csak benn találja magát a rengeteg autó között, a legnagyobb forgalom kellős közepében. De még mielőtt eljutnánk Idáig, egy táqas hallgatag épület mellett halad el az ember. Amikor először jártam arrafelé, ids idő múlva furcsa érzésem támadt a nyakszirtem körül, raegdörgöltem — és hirtelen megálltam sőt még egy darabon vissza is fordultam. Üjból elmentem az épület előtt és akkor vettem észre az ablakot; teli aprósággal. Maid még egy másodikat láttam meg, harmadikat, negyediket... Körülbelül 4—5 éves lehetett valamennyi gyermek, fiúcska, leányka egyaránt. Mozdulatlanul, csendben, szinte megbűvölten néznek valamerre. De merre? Nem látszik Ide semmi — sem emlékmű, sem halastó, de még templomtorony sem, A gyermekek tekintete nem is az éqre szegeződik, de a kertre sem. Pillantásuk nem eqy szilárd pontra mered, de nem Is tétova. A tekintetek merevek és köröskörül minden olyan bizonytalan. Csak az erdő van elérhető távolságban borókafenyőivel melyeknek ágai — akár az ujjak — megérintik a kisfiúk borzas fejét és a kislányok keskeny vállát — no meg a gyantalllat. Ez tehát az a bizonyos gyermekotthon, ahová azok az apróságok kerülnek, akiket szüleik nem kívánnak. Kirakott gyermekek és elhagyottak, eltitkoltak és olyanok, akiket az anyjuk nem szeret. Elidegenedtek, elárvultak — most az állam tulajdonai. Idegesek és tudatlanok. Ijedtek, vadak és zabolátlanok — és még ki tudja, milyenek. Mindez tudniillik a legjobb fizikai gondozás mellett Is visszatükröződik a gyermek leikületén. Ha nem kerül az életbe a normális folyamaton keresztül: az anyai emlőtől az első korcsolyáig, vagy akár az iskolatáskáig, — meglátszik rajta. Az épület körül az erdőben anyukák és apukák sétálnak és gyermekeik hol előre, hol hátra futkosnak; dédelgetik őket és szeretik, néha megverik és büntetik; az apukák fűzfa-sípokat faragnak és selyempapirból meg lécekből sárkányt barkácsolnak számukra. Ebben • házban pedig egy sincs, aki fűzfasfpon tudna fütyülni, és egy sem, aki a széllel bátran birokra kelne. Egyik sem kimondott angyal, de kimondott vadóc sincs köztük. A gyermekek idővel mintha egymáshoz szoknának és alkalmazkodnak is csak néha vágynak egy-egy látogatás után; némelyiküket meg is látogatják, másokat nem — és azután megint egészen egyformák; az arcuk egyformán merev, a tekintetük, amikor az ablakokban elfoglalják helyüket, az ablakokban ahonnan nem nyílik máshová kilátás, csak az erdőre. — fis ülnek az ablakokban olyan sokáig és olyan nyugodtan, ahogyan erre ilyen szép időben és ilyen rövid őszi délután más normális gyermek képtelen lenne. Amikor aztán némelyik gyermek váratlanul új szülőket kap, mintha Igen messziről kerülne a felnőttek közé. Mintha egy kis pogányhoz jutottak volna, aki rögtön a születése után meghalt — és valahol mégis felnövekedett. Valami hűvös, szélcsendes helyen, színtelenül és illat nélkül, gondosan, de hűvös kézzel nevelve. Megszokta ugyan a játékot, de nem fűződik hozzájuk semmi emléke; sem születésnap, sem névnap, a Jézuska sem hozta — és épp olyan egyformák, mint tulajdonosaik. De hiszen ezek a gyermekek nem is tulajdonosaik a Játékoknak. A játék épp annyira nem az övék, amennyire ők sem gyermekei a szüleiknek. A gyermek örökbefogadását mindig két papíroldal dönti el: ez egyik végtelen hosszú kérdőív, amely válaszokkal van sűrűn teleirva — a másik oldal teljesen üres. Ez az az oldal, amelyen más gyermek érzelmi fejlődését Jegyzik tel, melynek minden betűje a szeretet és csodálat egész világát rejti magában. Letörölhetetlen. halhatatlan ez az Írás. Az a bizonyos jogi oldal az új szülők szerzésénél valóban szükséges. Az állam gondoskodik a gyermekekről nevelői és pedagógusai révén — amennyire módjában éli. fis a kis életvárók lassan megszokják, hogy időnként eljön egy Idegen úr egy idegen hölggyel és megnézi őket, ami annyit jelent, hogy valamelyiküknek talán majd lesz apukája meg anyukája. Azt is jelenti ez, hogy egy bizonyos idő múlva majd elfelejtik az elkerített házat, amelyben minden van ugyan, ami kell: még játékok is — de azon a kerítésen belül férfikar még nem emelte őket a magasba és nem fogta fel őket röptűkben — miközben a gyermek kacag és sikoltoz örömében. A jelenet, amelyben egy gyermeket örökbe fogadnak körülbelül így játszódik le: néhány gyermeket behívnak a helyiségbe a hölgy és az űr elébe. Sorba kell állniok és azok megbámulják őket, szólnak is hozzájuk. A boldogság elérhető távolságban van, csak meg kell ragadni. Például a kis Mila minden egyes alkalommal kitör a sörből és kétségbeesetten a látogatókra veti magát, azzal a kéréssel: lehetek a fiúcskájuk? Vigyenek el, könyörgöm, vigyenek el én jó leszek! Mondhatom a néninek, hogy anyukám? Az ilyen jelenet, amely az egész kis testet megrázza és mindazt, amit léleknek nevezünk — igen gyakran Ismétlődött meg a kis Mila esetében. Furcsa, hogy sosem volt szerencséje. Pedig annyira igyekezett szegényke. Az embernek könnyen eszébe jut.. De én szilárdan hinni akarom, hogy itt minden a legnagyobb rendben megy, hogy pél dául nem lehet a vezetőt vagy más valakit pénzzel sem rábírni arra, hogy nem ez a gyermek, hanem egy másik legyen örökbefogadva — stb. Hiszem, hogy még soha sem kufárkodtak ilyen gyermekkel — még ha ezt a hitemet kissé erőszakolnom kell Is magamra. — mert egyrészt tudomásom van különböző komplikált esetekről, másrészt, mert nem tudom, hogy hol található ma egy ember, aki megfizethetetlen, és hol az a hely ahol nem kereskednek. Ha másképp nem, — hát erkölcsileg. Hiszen számomra elegendő a kis Mila esete, amint mindig újból és újból, újabb és újabb férfiak és nők ölébe veti magát, mindig új reménységgel. Ahogyan a szófogadást Ígéri, szeretetet, odaadást... mindent, de mindent — alig négyéves kis életében... Csak már elkerüljön ebből a házból. De vajon miért van az, hogy egy gyermek annyira elkívánkozik, ennyire el akar kerülni ebből a házból? Miért van az hogy juthatott ez idáig, hogy ennyire kétségbeesetten akarjon elmenni valakié lenni, valakihez tartozni? Talán azokból az ablakokból — amelyekből nem látható más, mint a vasárnapi sétálók: az apukák és anyukák többé-kevésbé sikerült vagy sikerületlen gyermekeikkel — a hallgatag kis árvák valahová arra szegezik néma pillantásaikat, ahonnan az élet más formájának bizonytalan elképzelése jut el hozzájuk. Az az elképzelés, amelynek reménysége mindig új tápot kap abban a pillanatban amikor bejön a nevelőnő és néhány gyermeket megint sorbaállít az idegen úr és az idegen hölgy előtt — és azok szemügyre veszik ókét. Karel Csendes ház az ER09 DOBÉN Szörnyű sors ez, így a sorban állni. Szörnyű sors, pedig előbb szerelem, szeretkezés, kínok közti vajúdás előzte meg... szülés... Igaz, lemondás is, vagy talán tagadás. Állítólag ezeknek a szerencsétlen gyermekek nagyobb részének az anyja még nem érett meg arra sem, hogy szerető asszony legyen, mert hiszen a szerető asszonyban már ott szunnyad a szerető anya is — gyermekétől elszakítathatatlanul. Hát akkor ml* csoda emberek azok, akik ide adják gyermekeiket? Otthonokba, amelyekben ugyan mindent megkapnak, amit testüknek kell, gondoskodnak róluk, tőrödnek a kis polgárok egészségével, de különben kopárak ezek az otthonok, akár a hamis szerető szíve. Ilyen otthonokba, ahol ezeknek a szerencsétlen kis gyermekeknek — ha meg akarják tartani a reményt hogy valaha ők is bekerül* nek egv kedves családi körbe — időnként sorba kell állniok, mintha áruba bocsátanák őket. Micsoda szülők adják ide gyermekeiket? Ez a kérdés és a válasz néha igen bonyolult és terjedelmes. De a következő két nagyvárosi képből legalább levonhatjuk a tanulságot. Fülledt nyári meleg van, amely mindent megbénít. Forró az aszfalt és az embernek az a vágya, hogy meg se kelljen mozdulnia, de még gondolkodnia sem. Ez a lustálkodás ideje — még a hűsítő redőnyök mögött is. Nem csodálatos tehát, hogy ilyenkor több Időt feosérlünk el, mint azt általában rendes munkanapon szoktuk. Hanem azért azt az időfecsérlést, ami egy bizonyos társaság művel az egyik legforgalmasabb városi utcasarok rozsdavörös kerítésén ülve — még ez a hőség sem igazolja. A társa-1 ság szórakozását természetesen befolyásolja a rekkenő hőség és az ember csak azon csodálkozik, hogy miért nem mennek ezek a fiatalok — ha már henyélni akarnak — valahová a víz partjára? De a bennfentes tudja,^hogy ez a szórakozás: a hosszú szünetek közt itt-ott elejtett szavak, amikor a szemek révetegen kalandoznak a semmi* ben és a cigarettacsikk is csak lustán jár körbe szájról szájra. Ez tulajdonképpen a szórakozás tetőfoka már Ez felel meg eltompult természetüknek. Ez a tartalma életüknek. Nincs szó semmiről sem — és mégis, ezek a különös emberek ennek a semmittevésnek és hallgatásnak különleges, áhítatos jelentőséget tulajdonítanak. Szinte kultusz ez már: „fellebbezés“. Filozófia. Ők sosem változtatják álláspontjukat és ezen a forró nap sem segít. Nincs számukra jelentősége a folyó-' nak sem ezen a forró, fülledt napon. Számukra ugyanígy lehetne borús, esős nap akkor a hosszú tétlen órákat legfeljebb egy fedett átjáróházban töltenék el. De... hát hová tegye egyéves gyermekét ilyenkor az a feltűnően szalmasárgahajű 18 éve« anya?! Gyermeke a forgalmas utcasarkon a porban hempereg, a kifordult kis macskakövek között. Egy ideig figyeljük... Először a macskakövekből valami formátlant akar összerakni. Néha elméláz — majd a szájába szeretné venni a kőkockát. Van úgy, hogy a kocka sarkát a földhöz Utögeti, majd valami kis lyukba szeretné belenyomni, amit valószínűleg egy nehézkes járókelő cipősarka hagyott az úton. Most ismét a szájához vándorol a kocka, majd kiejti kezéből és másikat vesz fel, míg végre egy darab piszkos, összegyűrt staniol kerül a kezébe. Nézzük csak, mintha most ez a kis poronty álmodna valamit, olyan elbfivölten nézi az aranyozott papfrdarabkát, amelyen a nap sugarai játszadoznak. Szörnyen piszkos kis kezében tartja a papírszeletkét és poros ajkain lecsordul nyála. Időnként teljesen eltűnik abban a füsttengerben, amelyet egy-egy a járda széle mellett elsikló gépkocsi kipuffogója bocsát ki. A kicsi valami ragacsos dolgot fedezett fel a staniol egy gyűrődésében és most minden igyekezete arra irányul, hogy a piszkos papírt a szájába dugja. Egy asszony, elcsodálkozva, mert nem tudja elképzelni, hogy honnan az égből pottyant ide ez a gyermek — lehajol hozzá és el akarja venni tőle azt az agyontaposott, ocsmány pa- pirdarabkát. A gyermek felvisít.. A szőkeség — feltupírozva egy kiaszott kévéhez hasonlóan — rátámad az asszonyra: „Hagyja ezt, asszonyság!“ Barátságtalan a hang* Ja, mint egy veszélyt szimatoló anyatigrisnek. „Ez a kicsi a magáé?“ — kérdi az asszony — hangjában kedvesség és szigorú szemrehányás keveréke érződik. Kemény leckét kap. „Miért, talán maga csinálta, mi?“ A csoport, amely lábait himbálva ül a kerítésen, egyetértőén felmordul. Az asszony sietve távozik. És ekkor a festetthajű anyuka odahajol gyermekéhez, öklével elkeni a kicsi orra alatt felgyülemlett nedvességet és lágyan, szeretettel, az előbbitől teljesen elütő hangon megszólal: „Milo. kuk! Kukuk!“ A pici bólint fejecskéjével és anyja felé emel egy kis kockát. Valaki a csoportból kimondja a nagy dicséretet: „Nicsak, a kis vaddisznó“... Valamennyien lustán helyeselnek és megállapítják, hogy a kis Mila „remek kölyök“. Mert olyan magasra emelte azt a kőkockát. Az anyuka nagyon büszke Mila mozdulatára és szinte érzi a csoportból feléje Irányuló gyengédséget. Meg is szólal biztatóan: „Miloskám! Csinálj baci-baci-t!“ — A gyermek egy ideig latolgatja a szavak értelmét, míg végre az anyai hang édes* sége tudat alatt mindent érthetővé tesz számára: és elkezdi a kőkockával ügyetlenül Utögetnl az aszfaltot a járókelők lába alatt. Az emberek kissé csodálkozva megáll* nak és megbámulják az apróságot. Az anya hangja a sárga sörény alatt ismét durva színezetet kap és a csoport vár... De a járókelő már érti a dolgot és elsiet. Ez volt volt az első filmkocka. A második kép éjfél után játszódik le, egy teleköp* ködött és telefüstölt kocsmában. Az asztalok mocskosak, a kiöntött italoktól ragacsosak. A terem hangos a brutális röhögéstől, egy-két hájas nő van itt, akiken a foglalkozásuk szemmel-Iátható nyomokat hagyott tántorgó férfiak és szörnyű lárma, amelyben nehéz megkülönböztetni, hogy veszekszenek-e vagy pedig csak adomát mesélnek. A pádon egy női szvetterbe bugyolálva alig egyéves gyermek alszik. Nem sovány, nem rosszul táplált. Csak halálosan sápadt és nyugtalanul alszik, mintha narkózisban lenne. Ezen viszont nem lehet osodálkozni. A levegő itt még egy felnőtt számára is terhes. A füst alacsonyan üli meg a termet, mindig újból és újból belélegzi vagv két tucat ember, akik amikor kilélegeznek még maguk is hozzáadnak a rossz szagú füsthöz és alkoholgőzhöz egy-egy újabb adagot. Tehát állandóan ellátják a helységet újabb cigarettafüsttel, a legolcsóbb cigaretták maró füstjével. Megtudjuk, hogv ez nem az első eset, sőt nagyon gyakori dolog, hogy ez a pici gyermek itt alszik... A kísérlet, hogy rendet teremtsenek, hajótörést szenved a csoport, de főleg a 17 éves anya akaratán. Amikor később egyszer azzal fenyegették, hogy gyermekét intézetbe utalják, olyan jelenetet rendezett, amelyhez még az acélos és edzett férfiak Idegzete is gyengének bizonyult. Nem volt ember, aki fenyegetőzését, hogy öngyilkos lesz, ha gyermekét elveszik tőle — komolyan ne vette volna. Hát akkor, polgárok — most mit kezdjünk? Mindkét eset annyira kirívó, hogy azt a kérdést nem is kell magunknak feltennünk, hogy az örömtelen közös otthon ezen társadalmi árvák számára mégis csak a legjobb sors, amely az ilyen anyák gyermekeit érheti. Fordította: —si—
