Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-12-21 / 51-52. szám

2C

aeemmrm

sj.a.

■ )WI—

Aki sohasem hallott Hans Epedéről és Erik Pontoppidan. ről. bizony sokat vesztett.

Mindkettő egyházi személy,

Egede evangélikus vallásra oktatta Grönland eszkimóit, Pon- toppidon pedig a norvégjai Bergen püspöke volt. Müveik tanulmányozásához nem árt némi norvég nyelvtudás, de az angol is elegendő. Híres munkáik 1734-ben, illetve 1755-ben Londonban is megjelentek fordításban és előmozdították a ten. geri kígyók meg az óriáspolipok ügyét.

Ügy érezzük, aktuális feladat jobban szemügyre vennünk ezeket a szörnyeket. Álljon hát itt egy idézet Grönland apostolának naplóiából:

„1734 júliusának hatodik napján félelmes tengeri monstrum jelent meg. s olyan magasra emelkedett a víztől, hogy feje főárbócunk fölé magasodott. Keskeny hosszú orra volt és úgy ťi>jlátott, mint a bálna. Széles nagy uszonyait és testét kemény bőr borította, nagyon ráncos és egyenetlen Irha. Továbbá hátsófele a kígyóéhoz volt hasonlatos, amikor pedig ismét elmerült a vízben, hanyatt fordult, s ekkor farka magasan a víz fölé került legalább egy hajóhossznyira az elejétől. Ezen az esten nagyon viharos időnk volt.“

így Ir Hans Egede, evangélikus lelkipásztor a tengeri kígyóról. Még riasztóbb mindaz, amit Pontoppidan Bergen püs-< pöke ír az óriáspolipról, amelyet a boldogtalan tengerészek szigetnek vélnek, amíg az óriá. si „krak“ át nem karolja, s mélybe nem rántja vitorlásukat.

Ezen a ponton nem kerülhetjük el többé az állásfoglalást, s a kijelentés, amely most kő. vetkezik, meghökkentő: a tengeri kígyó és az óriáspolip egy és ugyanaz a szörny.

De mekkora? Ez is fontos kérdés. Valóban élnek még az óceánok mélyén óriásállatok, amelyeknek „feje a föárbóc fölé magasodik“? Ä válasz: haj tározott nem.

Igaz, előfordult már, hogy a tenger hullámai partra vetettek egy tízkarú „lábasfejűt“, egzotikus néven kalamjót, és így az óriáspolip mondáját mé. rőszalaggal ellenőrizhette a tu. dománv. Egy szép trópusi példány 55 láb hosszúnak bizonyult a test csúcsától a tapogatók végéig. 55 láb kereken 18 méternek felel meg, a ka- lamjó tehát valóban óriási szörny.

Az óriáspolipok létezését bizonyítják — ha közvetve is — a szárazra került fogascetek Is. Ez a ragadozó emlős ezer méterre is alámerül és ádáz csatát vív a lábasfejűekkel. Erről tanúskodik a cetek bőrén lelt tapadókorong-nyomok és a gyomrukban talált polipmarad, ványok, amelyek alapján megállapítható. hogy közel 25 mé. teres polipoknak is létezniük kell.

Ezek után ismét elővehetjük Hans Egede tengeri kígyójának

képét. 1 a gondosan megvizsgáljuk a rajzot, kiderül, hogy Egede n im is túlzott sokat. Igaz, kíf yőnak nézte a tízka- rút, a: jelyet ijedtében nem vizsgálha :ott meg tüzetesebben, 1734 júli ísában pedig nem lévén fém képezőgép, nem örökíthetett meg az utókor számára.

Hans 4aas, a híres osztrák békaemb ír már fejlettebb technikai bázisra támaszkodhatott, a i ényképezőgépen kívül filmkam« rára is. ő volt az első kutató, i ki lencsevégre kapta a tenger valóságos szörnyeit; a 10—12 méter hosszú cetcápát és a 8 méteres, négyezer kilogram n súlyú ördögráját. Méreteit tekintve mindkettő tengeri szörnynek nevezhető élettani : sírásuk azonban megnyugtató

A loml a cetcápa ártalmatlan plankton- evő. Az óceánok vizének aj ró, lebegő lényeivel táplálkoz k, nagyobb állatot el sem tud nyelni. A förtelmes

ördögrája sem táplálkozik emberhússal. Növényevő ez is: igaz. van egy veszedelmes tulajdonsága. Hogy megszabadul, jón élősdijeitől, valóságos ví- zire^ülöként kiszökken a tengerből. Ha véletlenül egy csó- nákra zuhan, bizony szétzúzza a kisebb vízijármüveket.

A híres Kon Tiki hajósai 1947-ben valóban láttak tengeri szörnyeket. Éjszaka, amint ott lebegtek a tintakék víz és a fekete égbolt között, őrséget álló társuk kiáltása ébresztette fel a tutaj hajósait. A mélyből derengő halvány fényben hatalmas állat körvonalait figyelhették meg. A szörny formája állandóan változott, egyszer kettévált, majd három rész különült el; ezek egymástól függetlenül mozogtak.

Testük látható részét 9 méter hosszúra becsülték Thor Heyerdahl és társai. Órákig le. begtek a tutaj körül. Bálnák nem lehettek, mert nem emelkedtek fel a felszínig, hogy lélegezzenek. Valószínűleg őrlás- ráják lehettek a titokzatos lények, amelyek pirkadatkor ismét eltűntek a tintaszínű mélyben.

Thor Heyerdahl leír egy másik óriást. Körülbelül ezt jegyzi fel: feje széles és lapos volt, mint a békáé. Szemei szúrósak. Állkapcsa is a varangyéra emlékeztetett és másfél méteres szájának szögletéből rojtok csüngtek alá. Alighanem cetcápa volt ez is.

Ha végezetül a tudomány válaszát akarjuk hallani titokzatos tengeri szörnyekről, elégedjünk meg ennyivel: nagy mélységekben 4000 méteren túl már nem számíthatunk eddig ismeretlen élőlények felbukkanására. A búvárgömbök utasai eddig nem figyeltek meg két méteresnél naqvobb tengeri ál. latokat.

Az óriásrája, a cetcápa és a hatalmas polip — ártalmatlanok.

Rádai Ödön

Jobbomban a zsinegköteg, bal kezem markolásában a fekete nyél. Féloldalt hátrahajlok, csaknem hanyatt dőlve majd lendülve, kar- és vállizmaim- mal szinte célozva elröpítem a csillanó vasú, öles szigonyt. Átszáll a légen nyomában, mint vékonyka farok száll a zsineg, csobbanva — hallom koppaná- sát — beleáll valamibe. Tajték, víz fröccsen a szempár alábukik. Meghullámzik. verődik a víz. A fekete szigonvnyé! a vízen hányódik, a zsineg markolásomban feszül, húzom vissza.

nékre, a rángatott, mozgó szigonyvas izomzatúba túró fájdalma azonban ismét a felszínre kényszeríti, majd bennünket meglátva, bénult félelmében ismét alábukik. Már retteg a nem is olyan régen még zsákmánynak kiszemelt lényektől. Hol van már ránk figyelő, zsákmányra éhező vadsága? Bubo, rékként elpattant Látni ezt rémült csapdosásából. Abelardo a pusztítás, az ölés eksztázisé ban tombol. Mintha hirtelen megérezné visszás érzéseimet, rám néz. Szorosan a csuklójára

MOLNÄR GÄBOR:

VADASZAT

AZ

ŐSERDŐBEN

— Óriási — üvölt mellettem Abelardo. — Eltalálta! — örömében vadul tapossa a vízpart szikkadó, sárral kevert homok, ját. — Ha ezt elmondom, nem hiszi el a vén Mahagóni. — Abelardo is elkapja mellettem a zsineget, húzza kifelé. A kajmán nehezen, vonakodva 1ön.

—Ne olyan erővel! — próbálom fékezni a húzás hevességét. — Kiszakad a szigonyhegy. Inkább fárasszuk! — emlékszem ötkilós pontyok, még nagyobb harcsák hazai horgászörömeire.

— Hogy ez kiszakad? Dehogy, senhor! Én kötöttem rá a köpüs hegyre a zsineget. Ha az élesre fent szakáll egyszer átvág a kajmán nyakpikkelye- zetén, azt ugyan kés nélkül senki onnan ki nem szedi. _

— Akkor rendben! — húzom magam is nagy erővel.

Abelardo húz, élvezi a neki jó, a kajmánnak azonban mindennél kellemetlenebb szórakozást.

— Mintha valami nekivadult, mesebeli mázsás szelindeket vonszolnánk kifelé — nevetek. Abelardo barna arca kegyetlenséget sugároz, meztelen felsőteste hátán a durva heg szinte süt.

A fel-le csapó, huzakodó hüllő — már látom, — legalább három és fél méteres. Ellenkezve kerül folytonosan közelebb. Forr. szinte sistereg körülötte a víz. araelv tíz méterre a csonáktól alig méteres.

Lebukik a jacare assu a fecsavarva a zsineg, amelyen végén a halálra szánt hatalmas kajmán verdes. 1

—' A savantes indiánok, Senhor — zihálja —, elfogott ellenségeiket lekötik, és elevenen felszelik. Ezt tenném én is ezzel a gyilkos kajmánnal, ez is — egészen biztos — evett már embert.

— Mi nem vagyunk savantesek.

— De ez a kajmán ölt. |

— Akkor sem kell a végsőkig mennünk.

— Bízza ezt rám Senhor. El. bánok vele. — Néger és indián vadság, bandeirante ősök vére, caboclo-bosszú szólal meg Abelard óban, feltörő indulatában.

— Mondja, Abelarda! — állítom meg a nekibőszült legényt. — Mi lenne, ha félrerúgná azt a fejszét, amit inár oda húzott a csónakból keze ügyébe, és elevenen fognánk ki a kajmánt?

— Elevenen? — bámul rám Abelardo. — Minek?

— Egyszer kár megölni, ha már ilyen jól szigonyra került, másrészt ott van Moore doktor baratja, az amerikai Dropp.

— Hm! — töpreng pillanatig Abelardo. — Aztán mennyit fizetne ezért az állatért senhor Dropp!

— Legalább húsz dollárt.

— fjem mondom, szép pénz, de ez nehéz dolog. Az ilyen jacare assu hatalmasat mar, és üt a farkával, akkor is, mikor az ember már azt hiszi, téldöglött. Különben nem bánom, fogjuk

ki épségben. Némi nehézséggel számíthatunk. Jó ha a Senhor is ügyel — ránt nagyot a vizes zsinegen.

öt lépésre küzd előttünk a lombos partú kis öböl sárrá kavart vizében a jacare assu. Ritkán találkozom ekkora példány, nyal. Abelardo indulata is lo- hadóban. Többé nem félelmetes pusztító. Kiég belőle az ölés extázisa. Vagy a húsz dollár indítja kegyesebb meggondolásra? Fejszéje a vizes homokba beletaposva Egyre inkább partközeibe húzzuk a kajmánt.

Abelardo rám bizza a feszesre húzott, vizes zsineg tartá- sát.A homokból kivett fejszével és a fölös zsineggel a jobb oldali, tíz lépésre levő erdő- „fal“-hoz megy. Megköti egy, a homokban tenyésző cserjetőhöz a most már húrszerűen feszesre húzott zsineget, fejszéjével bemegy a súrúbe. Súlyos tejszecsapásokat hallok. Elég soká jön.

Nehezen vonszol kifelé két, jó karvastagságú törzset. Fejszéje mellé odafog tucatnyi szál erős, kötözésre igen alkalmas indát. Lehajítja mellém a kivágott fiatal fákat, az indákat halomba húzza.

**■ Most a két törzs és az indák kellenek, Senhor, nos és némi erő, mivel kis ideig birkózunk, Csak a rövid és nagy. karmú lábakra vigyázzon, a csapdosó farokra, a csőrös, hatalmas fogazatú szájra.

— Tehát mindenre!

— Valahogy így! Ha ezzel a jacare assuval elbánunk megérdemeljük az ebédet — nézi a csendesülő vízbe búvó, magát pillanatnyilag biztonságban érző nagy kajmán kirajzolódó formáit.

Jót húz a csepegő zsinegen. Mintha csak meggyőződni akarna, tartja-e szakállas szigony, vas a kajmánt? Tartja, mivel akkorát ránt, csap fel a tömzsi, széles faroktő, majd a hosz- szú fej, hogy lépésnyire hátra, lók.

— Nincs baj. Senhor! — pillant felém barna Nfefisztőként Abelardo — Ennek a jacare assunak nemigen kerül többé alkalma, hogv marjon, szakítson.

— Remélem is! — nézek végig a halomba kotort liánszálakon. Mondja, Abelardo! Ennyi hozzávaló kell csak a kajmán, fogáshoz? — mutatok a fákra, a gyúrt liánokra.

— Dehogy, Senhor! Kellek én, és kell még a Senhor is.

— Kevés Itt a hely, kívülebb viszem a beszögeüésből a csónakot — szállók be. fogok evezőt. Abelardo vízre taszítja a ladikot Tíz lépéssel a kajmásincs raj :a felhőnek. Körülöttünk min len csendes. A három óriás cső ú tukán rég nincs az ágon, v ilamerre elrepültek. Túlságost n soknak tűnhetett számukra a zaj, a mozgás, v

— . Mo it állni kell a sarat, Senhor! - - pillant rám Abelar. dó. — Ei vegye ezt szó szerint, mer nézze, a kajmán lassanként nindent sárrá kavar maga kőiül.

Hogym, hiszen fél. rég oda a vadság; i.

— A k ajmánféle ilyen, emlékezzen. ienhor. eddigi tapasztalásaira. /'

— Igaz i van ■— pillantok rá.

— No, igye? — hajt kettőbe Abelardo egv centi vastag indát. Beht zza hurokba a dupla szárat. Es t a foivondárfélét alkalmazzál különben a pálmakunyhók lorong- és tartóoszlopkötése nél. Ha megszárad, vasszegné I is erősebben tart. Abelardo megvizsgálja az indahurkot. amely olyan, mint valami vá ősi sintér dróthurok- ja.

— Ez j í v jó! — húzza meg a hurkot.

— Jobb w meghúzom a kikötő szigon •zsinegét! — indulok a jobb oliali cserjéhez. Kerné, nyen tr »ghúzom a szikkadó zsineget. I kajmán mint valami rándti lő, ellenkező tömeg, engedelm' sen jön végül Is. A széles és :sőrös orr-rész a sekély, alig araszos vízben a ho. mokpadna c áll. Abelardo meztelen talp áltól, lábikrájától, az egész em értől alig három lépésre. Ab ‘lardo indul, elhozza a csónak) ói másik szigonyát. Baloldalt kerül, és a jacare faroktövéi e beleveri az újabb szigonyt. A kajmán összerén- dul. A kéf szakállas szigonyvas szinte leh irgonyozza. Abelardo bal felé h izza a kajmánt valósággal kit terevítő, a fájdalom, tői rnozdi íatlanná kényszerítő másik szí fonyzslnórt. Kihúzza, szorosra, izinte kiköti az állatot, amelj' most már sem előre, sem hátra nem képes mozdulni. Csak dütledt, ökölnyi szeme, lapos pupillái merednek ránk fenyegetően. Vagy csak

(

n látom ilyennek?

Abelardo felszedi a folyon- dárhurkot. Óvatosan, szinte elugrásra készen a valósággal szédült kajmán orr-része alá és fölé rántja. A kajmán hátrálná ellenkezne, előre menne, de a kettős, fájdalmat okozó, kifeszitő szigonyvas semerre sem engedi. Abelardo a kajmán „csőre“ köré húzott, hurokká alakított kettős folyondárszá- lat csomóra köti, meghúzza a burokig. A kajmán „csórén“ tehát rajta at első kötés. Üjabb folyondárhurok következik. A

non túl kikötök partra húzom szakállas szigonwasak közé kifeszített, most mar a part hosszában vergődő kajmán mit A nap vad erével tűz. At- sem tehet a módszeres „csőr“a csónakot. Visszamegyek Abe. lardóhoz.

melegszik a nemrég még ezüstlapnak tűnő, hűvös víz. Az ég. bóltotát fljjtefliiih kék, nyoma

bekötés ellen. Izomzatába min. den mozduláskor óriási fajdalommal vágnak a köpüs, szakái.

Ias acélhegyek. Hurok hurkot követ, a kajmán széles állkapcsai, orra szorosra kötődik.

— Ez most már nem harap!

— int felém Abelardo Odafor- dítja a kajmán mellé az egyik fatörzset. Drótot hoz a csónak- élőből. odadrótozza a kajmán Indás, át-meg átkötött száját, nyakát a törzshöz. A farokrész következik. A karmos lábak te. hetetlenü vergődnek, kaparnak a sáros vizben, a part homokjában. Azokat is doronghoz köti Abelardo A kajmán-„esór“ húz, erőlködik, feszíti az inda. drótkötéseket, de azok kitartanak. Odakötözzük túloldaltól a másik, a kajmánt teljesen kimerevitő törzset.

Abelardo kihúzza bőrtokjából bozótkését, besiet az erdőbe. Újabb hatalmas nyaláb folyondárt hoz. Együtt kÖtözzUk, hurkoljuk a törzsekhez a kajmánt. Minden kötőanyagot felhasználunk. Folyondárt, drótot, csónakkötelet. A kajmán olyan egész hosszában, mint valami összegubancolt inda-. Hétéi- és dróthatalmaz.

— No. ez kész! —. áll fel elégedetten a kajmánhoz kötött törzsek mellő) Abelardo.— Most jön Senhor az operáció

— húzza ki tokjából rövid kését. Odalép a vízben a kajmán oldalához kötött egvik fához, miközben a lehorgonyzott, kikötött állat kétségbeesetten aprókat verdes, csapdos. Abelardo félrehúzza a kötéseket. Gyors metszéssel belevág az egyik acélszakái! elé. Máris kiveti a homokra a kirántott kö- püs hegyet. A szigonyzsineget reményeién dolog bontogatnia. Elvágja, mivel belekeveredett a sok hurkolásba Aztán odalép a faroktőbe csapott acélszakáll. hoz. Azt is kimetszi. Itt egészében megmenti a köpüre kötött zsineget.

— Nos, nem menekülhet? — járom körül a sárban a kajmánóriást.

— Nem! — néz végig az állaton Abelardo

— Olyanok vagyunk — derülök —, mintha mi is a kajmánnal fürödtünk volna a sárban.

— Minden rendben, Senhor, most már csak az kell, hogy megfelelő ketrece legyen senhor Drappnak, ráadásul, valóban megvegye.

— Megveszi! Ekkora állatot ne venne meg? — nézel« végig a törzsek közé kötözött, tehetetlen kajmánon.

— Idehozom a csónakot, beemeljük, Senhor.

— Igen és középre, hogv úgy mondjam: díszhelyre — gázolok a kajmán mellé.

Abelardo a kajmán mellé evez a napon átmelegedett csónakkal. Mint óriási „hordáqvat“ markoljuk meg elöl-hátul a két dorongot, emeljük be a mázsás i kajmánt a csónakba Nehezen túri, mozgolódik. Mit sem ér vele.