Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-12-21 / 51-52. szám

Vi — Mit csinálnál, ha tudnád, hogy ez a világ utolsó éjszakája? — Hogy mit csinálnék? Ezt komo­lyan kérded? — Igen, komolyan. — Nem tudom. Még nem töpreng-' tem rajta. Öntött a kávéból. Hátul a lámpa alatt, a puha szőnyegen két kislány játszadozott a babájával. Az est fi­nom levegőjében belevegyiilt a ká­vé határozott illata. — Nos, jobb lesz, ha elkezdünk töprengeni rajta — mondta. — Ezt nem gondolhatod komolyan! Bólintott. — Háború? Megrázta a fejét. — Se hidrogén, se atombomba? — Egyik sem. — Talán bakteorológiai háború? — Semmi hasonló — mondta és lassan keverte a kávéját. — Most csak a legfontosabbról beszéljünk. — Gondolom, nem értlek. — Nem, magam sem értem: csak megérzés. Néha nyomasztó, máskor viszont, ha nyugodt vagyok, egyál­talán nem tartok tőle. — Ránézett a kislányokra, a lámpafényben ra­gyogó szőke hajukra. — Eddig nem szóltam neked. Először úgy négy éj-! szakával ezelőtt történt. — Mi? — Álmodoztam. Úgy tűnt, minden a végzete felé 'rohan, és valamilyen hang azt súgta, hogy itt a földön mindennek vége. Másnap nem so­kat gondoltam az egészre, de ami­kor bementem a hivatalba és rajta­csíptem Stan Willist, amint a déle-1 lőtt kellős közepén kibámul az abla-| kon, megkértem, hogy árulja el, mi-i re gondol, mert nagyon szeretném! tudni, és erre ö mondja, hogy milyen álma volt. Mielőtt még elmondta vol-' na, rögtön tudtam, hogy miről van szó. Ugyanúgy elmondhattam volna neki én is az álmot, de ő beszélt és én hallgattam. — Egyazon álom volt? — Ugyanaz. Megmondtam neki. Ügy tűnt nem is lepődött meg. Inkább megkönnyebbült. Ezután, mivel izga­tottak voltunk, végigjártuk a hiva­talt. Nem tudatosan. Azt se mond­tuk, „gyerünk". Csak úgy magunk- tói indultunk el és láttuk, hogy az emberek mindenütt az asztalt bámul­ják, kezüket nézik, vagy az ablakon lesnek kifelé. Némelyiket megszólí­tottam Stan szintén. — Es mindegyik megálmodta? — Mindegyik. Egyforma álom, ki­vétel nélkül. — El is higyjem? — Igen. Soha biztosabb nem vol­tam a dolgomban. — És mikor lesz vége? Már úgy gondolom, a világnak. — Nálunk valamikor az éjszaka fo­lyamán és aztán, ahogy az éjszaka halad a világ körül, bekövetkezik mindenütt. Az egészhez huszonnégy óra szükséges. Egy pillanatig úgy ültek, hogy meg sem érintették a kávéjukat. Azután lassan felemelték, ittak és egymást nézték. — Hót megérdemeljük? — kérdez­te az asszony. — Nem arról van szó, hogy megér- demeljük-e? Azért történik az egész, mert bizonyos dolgok nem sikerültek. Látom, nem is kételkedek Miért nem? — Gondolom, meg van rá az o- kom — mondta az asszony. — Ugyanaz, ami a többinek volt a hivatalban? Beleegyezően bólintott. — Nem akartam szólni. Múlt éj­szaka történt. És ma már beszéltek róla az utcabéli asszonyok, ők is megálmodták. Azt hittem, véletlen az egész. — Kezébe vette az esti újsá­got. — Az újságok nem Írnak róla. — Mindenki tudja. Nem szüksé­ges, hogy bele tegyék. A férj még fotelben ült és az asz- szonyt figyelte. — Félsz? — kérdezte végül. — Nem. Azt hittem mindig, hogy ! félni fogok, de nem félek. — Mi történt a menekülési ösztön- ! nel — annyit beszélnek róla? — Nem tudom. Nem kell csodáikoz- I nőd, ha érzed, hogy valami logikus. ! Ez pedig logikus. Ahogy éltünk, azu- I tán csak ez következhet. — Nem voltunk annyira rosszak. Avagy igen? — Nem. Semmivel sem törődtünk, RAY BRADBURG: A világ utolsó éjszakája fj.l_ csak magunkkal. Pedig a világ nagy része tele volt gondokkal. A játszadozó kislányok hangosan kacagtak. — Azt hittem mindig, hogyha eljő az a pillanat, az emberek rémüle­tükben az utcára rohannak és kiabál­nak ... — Nem hiszem. Amikor a dolog elkerülhetetlen, nem kiabálnak. — Te tudod, hogy rajtad és a kis­lányokon kívül mindent nélkülözni tudtam. Sohasem szerettem a várost, a munkámat se és semmi mást. csak hármatokat. Talán mindent nélkülözni tudnék az időjárás változásán kívül, hőségben egv pohár jeges vizen kí­vül: talán aludnom se kéne. De hogy ülhetünk itt és hogy tanakodhatunk oly nyugodtan? — Mert semmi mást nem tehetünk. — No igen, ez igaz: ha valami mást tehetnénk, akkor azt tennénk. Gondolom, először fordul elő a világ- történelemben. amidőn mindenki csak annyit tud. hogy mi fog történni ezen az éjszakán. — Szeretném tudni, hogy mit csi­nál most a többi ember, mit tesznek ma este és az elkövetkező órákban. — Színházba mennek, rádiót hall­gatnak, megnézik a televíziót, kár­tyáznak. lefektetik a gyerekeket és maguk is lefekszenek, mint mindig. — Bizonyos mértékig mindez olyas­mi, amire büszkék lehetünk most is, mint mindig. Csendesen üldögéltek, aztán új kávét öntöttek. — Miért gondolod, hogy mindez ma éjszaka következik be? — Azért. — Miért nem a múlt század vala­mely éjszakáján történt, avagy öt, tíz évszázaddal ezelőtt? — Talán csak azért, mert soha ezelőtt a történelemben még nem volt 1969 október 19. Csak most. Ez minden, mert ez a dátum, minden eddiginél többet Jelent, vagyis a véget. — A program szerint ma éjszaka az óceánnak mindkét oldaláról elin­dulnak a bombázók és soha többé nem szállnak le a földre, mert a földből nem marad semmi. — Ez egyike az okoknak, de miért történik az egész? — Hát. — mondta — most mi leszTi Elmosogatunk? Elmosták az edényt és különös gonddal el is rakták. Fél kilenckor lefektették a kislányokat, megcsókol­ták őket, felgyújtották ágyuknál a kis égőt és az ajtót kissé nyitva hagyták.----Szeretném tudni — mondta a férj, amikor kijöttek a hálószobából és egy pillanatra megállóit, hogy megtömje pipáját. — Mit? — Szeretném tudni, hogy minder­ről tudnak-e a gyerekek? — Nem, természetesen, nem. Ültek és újságot olvastak, beszél­gettek, zenét hallgattak, a rádióból, aztán mindketten odaültek a kandal­lóhoz, nézték a fa lobogását, miköz­ben az óra elütötte a fél tizenegyet, tizenegyet és a fél tizenkettőt. A vi­lág többi emberére gondoltak, akik a maguk módján töltötték estéjüket. — Hát akkor — mondta a férfi. Hosszan megcsókolta a feleségét. — Határozottan jók voltunk egy­máshoz. — Sírhatnékod van? — kérdezte a férje. — Nincs. Végigmentek a lakáson, eloltották a villanyt és a hálószobába mentek. Álltak az éjszaka rideg sötétjében, levetkőztek és szétrakták az ágyta­karót: — Fáradt vagyok. — Mindannyian fáradtak vagyunk. Bebújtak az ágyba és feküdtek. — Egy pillanat — mondta az asz- szony. Hallotta amint felkelt az ágyból és a konyhába ment. Egy pillanat múlva visszatért. — Nem zártam le a vizet — mondta. Ez annyira komikus volt, hogy el­mosolyodott. Az asszony vele nevetett, mert tudta, hogy amit tett, nevetséges. Végül abbahagyták a nevetést és egymáshoz bújva, kéz a kézben fe­küdtek hideg ágyukban. — Jó éjszakát — mondta később a férj. — Jó éjszakát — mondta az asz- szony. Fordította: SZŐKE JÖZSEF AMELYBEN MEGKERÜL UGYAN PÁKOSZTOS ALAJOS FOTORIPORTER, DE A NYOMOZÁS NEM MOZDUL E- LÖBBRE. 4 A A két marcona legény nagyon elégedett volt U .munkájával“. Hajdan az ország leghíresebb ököl- * vívóiként emlegették őket, de az idő eljárt felet­tük, s most — mint kidobó legények — itt keresik min­dennapi kenyerüket a Csak a szépre emlékezem éjsza­kai mulatóban. Amidőn leemelték Precíz Elek fejéről az üvegesládát és az egyik észrevette a felügyelő igazol­ványát, bambán egymásra meredtek. A hajdani boxcsa- ták során moslékká vert és rázott agyvelejükben az ér­telem csatornái eldugultak, s így csupán ösztöneik ma­radtak, amelyek most páni menekülésre késztették ő- ket — Te. Soma... Ezek hekusok! — hörögte az egyik. — He? — meredt rá a vizenyős szemével a másik. — Mondom, hekusok! — Az istenit! Akkor pucolás!... Egyetlen ugrással a hátsó kijáratnál termett Társa követte. Felrántották az ajtót és földre vertek két bá­tor riportert, akik a benti dulakodás, üvegcsörömpölés zajának megszűntével be akartak lépni az épületbe, hogy elsőkként értesíthessék olvasóikat az évszázad leg­izgalmasabb eseményéről, a szépségkirálynő megtalálá­sáról. Ott ültek a piszkos járdán és értetlenül meredtek a két menekülő alak után. De nem sokáig bámészkodtak. A következő pillanat­ban Precíz Elek felügyelő imbolygó alakja jelent meg a szűk ajtónyílásban. Tépett ruhája, véres arca nagy harcról tanúskodott. Az odagyűlt tömeg felhördült a döbbenettől. — Éljen! Éljen! Éljen! — kiáltották néhányan, s vol­tak, akik tapsoltak. Kattogni kezdtek a fotóriporterek gépei. Precíz Elek elhárító mozdulatot tett és bágyad­tan mosolygott. A friss levegőn végre tisztulni kez­dett az agya, s felmérte a helyzetét. Megfordult és be­zárta maga mögött az ajtót. Odabenn a táncparketten kábán ücsörögtek az embe­rei. Értetlenül meredtek egymásra. Amidőn a főnökük félrecsúszott nyakkendővel véres arccal megjelent, szinte egyszerre kérdezték: — Hol vannak? — Kik? — kérdezte Precíz Elek álmélkodva. Emberei fölöttébb értetlenül meredtek rá viasza. Azt hitték, valami komolyabb baja esett főnöküknek. Pre­cíz Eleket zavarba hozták ezek a döbbent részvétet sugárzó tekintetek. — Lehettek vagy húszán! — mondta egyik embere. Precíz Elek egyszerre a helyzet magaslatán érezte magát. Revolvert rántott és pattogni kezdtek utasitá­— Mindent át kell kutatni!... Minden zugot megnéz­ni!... Egyetlen fia lélek sem menekülhet!... Emberei fegyverrel a kezükben a hátsó helyiségek felé rohantak. Lassan utánuk indult. Érezte, hogy el­érkezett a döntő pillanat. A folyosó egyik zugában megtalálták az ájult takarí­tónőt. Kivették zsebéből a kulcsokat és sorra nyitogat- ták az ajtókat. Sehol egy teremtett lélek. — A kutyák! Elmenekültek! — morogta dühösen a felügyelő. , Végre valaki felkiáltott: — Ide! Idei­Mindenki a hang irányába futott. A szűk öltözőhelyi­ség vastag szőnyegén egy férfi hevert szétvetett ka­rokkal, mozdulatlanul. _ En — jelentette egyik embere, aki az alak fölé hajolt. — A disznó! Ebből majd kiverjük, hogy kik voltak a társai... — jelentette ki elégedetten Precíz Elek. — Az lehet, akit én vágtam kupán! — mondta az e- gyik rendőr. — Megbilincselni! A felügyelő elismerő hálával nézett rá, aztán kiad­ta a parancsot: Rátették kezére az acélperecet és enyhe, rúgásokkal élesztgetni kezdték. — Igazolvány van nála? — kérdezte később a felü­gyelő. Valaki vastag pénztárcát nyújtott át Precíz Eleknek. Megtalálta benne az igazolványt. Kinyitotta és nem hitt a szemének. Az igazolványban ez állott: , Pákosztos Alajos, a Kanárifütty fotoriportere. — A szentségit! Stopp! — kiáltotta, — Ez Pákosztos Alajos fotóriporter, akit keresünk. — Akkor ő is közéjük tartozik! Az Alajos!... — hör­dült fel egyik ember és belerúgott a földön heverő a- lakba. De Precíz Elek már sok mindent tapasztalt, tud­ta miféle népség az újságíró és ezért óvatosságból ki­adta a parancsot: — Levenni róla a bilincset! — De főnök!... Tisztán emlékszem, ahogy kupán vág­tam! — akadékoskodott az előbbi rendőr. — Nézze, még a homloka is véres!... — Levenni róla a bilincset! — ismételte ellentmon­dást nem tűrő hangon Precíz Elek. A sok mozgatásra és zajra Pákosztos Alajos is éle­dezni kezdett. Nagy nehezen felült és pislogva meredt a rendőrökre. — Hol vagyok? — motyogta. — A Csak a szépre emlékezem mulató egyik öltö­zőjében. — Az lehetetlen! Hiszen én este lefeküdtem... — Hogy került ide? — kérdezte a felügyelő. — Honnan tudjam? — mondta a riporter és ismét elterült. Látszott, hogy még most is kábult. — Mit tud a Szépségkirálynőről? Hová lett?, — foly­tatta Precíz Erek. — Miféle Szépségkirálynő? — Hát akiről riportot készített... A földön hentergő ember felkapta a fejét és meg­kérdezte: — Mi van most? Reggel? — Másnap este! — felelte az egyik rendőr. — Hű, a mindenit! — kiáltott döbbenten és nagy ne­hezen felállt. Az ajtó felé indult, de a rendőrök eláll­tak az útját. — Engedjenek! — nekem már le kellett volna adnom a riportot — A főnököm kirúg... — Arra legyen elkészülve! — figyelmeztette Precíz Elek. — Reggel óta keressük*. — És kik maguk? — Rendőrség!... — Mit? Hogy maguk hekusok? Hát, mit akarnak tő­lem? — Hová lett Mónika, a Szépségkirálynő? A fotoriporter vízcsap alá dugta kopasz koponyá­ját, megrázkódo.tt és bámulatos gyorsasággal kijózano­dott. Amíg kobakjában helyre potyogtak az italtól szét­ázott kerekek, dünnyögött, káromkodott. Körülbelül e- képpen: — Hinnye!... De berúgtam... Azt a tűzoltóját!... Precíz Elek és az emberei türelmesen várakoztak. Imént még borús arcuk, napsugaras lett. Nézték a csu­dabogarat, amint csüggedten rázogatja a fejét. Sze­gény nem volt több harminc évesnél, de arca és zava­ros tekintete sokkal többnek mutatta. Szomorú, hogy értelmes emberek ennyire leisszák magukat! — gon­dolta a felügyelő és elhatározta, hogy mihelyst meg­oldja ezt a rendkívül bonyolult ügyet, holtra issza ma­gát. Természetsen odahaza. — nehogy szégyent hoz­zak a rendőrségre — fűzte tovább a gondolatait. A fotoriporter nyugtalanul járt le és föl a szűk he­lyiségben. Precíz Elek kiküldte az embereit, meghagy­ta nekik, hogy hajtsák fel az imént rájuk támadt geng­sztereket. —No, szedje már össze magát! — szólt végül is Pákosztos Alajosra. Az nem válaszolt rögtön. Töpren­gett, emlékeinek foszlányaiból próbálta összerakni a tegnap este történteket. Precíz az arcát törülgette és türelmesen várt. Eme nagy jóságáért nem ismert magára. Valami enyhe von­zódást érzett ehhez az emberhez. Talán mert ő is agg­legény volt? Nem tudta magának megmagyarázni, de arcán látszott, hogy neih éri be meddő töprengéssel. Rühelte az újságírókat és most mégis valami olyan mo­toszkált az agyában, hogy ezek az emberek épp úgy elégnek a szolgálatuk nyugtalanságai közt, mint ők, a rendőrök. Olyan munka ez is, hogy szárított gyümölcs­ösé aszalja az embert, mert minden pillanatával patta­násig feszíti az idegzetet. — No végre, hogy megmozdult az agyam! — ütött a homlokára Pákosztos Alajos. — Hát persze, most már tisztán emlékszem! Mónika itt táncosnő, ebben a bár­ban! ö hivott ide, az öltözőjébe. De több nem jut az eszembe... Precíz Elek felderült és szorongó érzéssel nézett kö­rül az öltözőben. — Igen! Tisztán emlékszem! Egy fekete kocsin el­hajtott a bálból... Csáp Kázmér, az a (itt leírhatatlan jelzővel illette kollégáját) utána száguldott. Még le is fényképeztem... Aztán Idejöttem és itt véletlenül rábukkantam Móniká­ra... — Ez, ő? — fordult hozzá a felügyelő és egy képet mutatott, amely imént még a falon lógott. — Igen! ő!... Az az. hogy.., — a fotoriporter értetle­nül meredt a képre. Behívatták a közben észhez térített takarítónőt is. — Ki ez a hölgy? — kérdezte tőle a felügyelő. — Ez Rőzsika, a táncosnő! Tegnap este lépett fel #- lőször nálunk... A felügyelő elővett zsebéből egy újságot és a Szép­ségkirálynő képét összehasonlította a táncosnőével. Rögtön látta, hogy két különböző nőről van sző. Ezt a megállapítást a fotoriporter is elismerte. — Tehát, este tévedett! — Istentelenül be lehettem rúgva, ha az arcmemó­riám is csődött mondott... — Eszerint fogalma sincs róla, hol lehet Mónika?, — Nem is sejtem... — Elmehet!... Ha nem is mondta Precíz felügyelő, tudta, hogy az e1 gész nyomozás zsákutcába ju- ' ** tott. Más úton kell eljutni M6- ^ nikához. De hol keresse azt az utat? Folytatja: Ba

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents