Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-12-21 / 51-52. szám

TAMÁSI ÁRON:

Öreg fiú, december

'Azokban a gyermeki esztendőkben, amikor a való világot már nemcsak megismertem, hanem kezdettem is abban magamnak rendet csinálni, azt gondoltam, hogy az esztendő egy üreg ember. Hallatlan öreg ember, akinek van tizenkét (la. S a tizenkét fia közül a legidősebb December.

Hát azőta már sok naptárba belenéztem, de a hónapokat most is úgy tekintem, mint az esztendő (iát. Természetesen a múló idők alatt, s velem együtt, megnőttek ezek a (iúk is, sőt nem is fid már December, hanem ember.

Bölcs ember.

Ha van is manapság bölcs ember, elegendő nincs. Pedig ilyen háborgó világban is, mint a mai, a sok is kevés volna ebből. Nem csoda hát, hogy oly türelmetlenül és jő reménységgel vártam Decembert az Idén. Gondosan gyűjtöttem, és gyöngéden melengettem minden hírt, ami az érkezésről szólott. De amikor megtudtam, hogy nem a hét első napján, hanem csak csütörtökön érkezik, akkor egy kicsit elgondolkoztam. Nem lehetetlen, így tűnődtem magamban, hogy ez az öreg és bölcs December Is megváltozott az Idővel. Talán még novemberben tagja lett valami társaságnak, melynek az emberei csak csütörtökön léphetnek porondra. Vagy egészen új rendet akar: olyan rendet, melynek a szabályai szerint, a legaprőlékosabb pontossággal, most már csütörtökön (og kezdődni a hét, • hónap, minden nagyobb esemény s talán a nagy világban a korszakos (ordulat is!

De hát csak olyan volt ez a gondolatom, mint a röppenő madár.

Jött és elment.

Aztán ismét munkában és bizakodásban, vagyis a megszokott mederben, múltak a napok; majd elkövetkezett a szerda is.

Vagyis november utolső napja.

Nagy várakozásban és jő egészségben voltam, amikor reám szállott azon a napon az este. így aztán könnyűszerrel tudtam gondoskodni arról, hogy kellemes meleg legyen a szoljában; s más egyebet is, ami vendégnek csak jő lehet ilyen téli időben, azt is mind előkészítettem. így vártam Decembert, aki a szelek és a csillagok menetrendje szerint, éjiéi után egy másodperccel meg is érkezett. Ahogy megpillantottam őt, úgy tűnt nekem, mintha sapádt és törődött lett volna. S talán mogorva is egy kicsit. Hirtelen nem tudtam, de nem is tudhattam, hogy mi az oka megviselt állapotának; valami betegség-e vajon vagy váratlan csalódás, amit a mindenség útjain szerzett esetleg. No mindegy, gondoltam magamban, s oly kedvesen köszöntöttem és olyan örömmel, mintha rajta is csupa derűt és bizakodást láttam volna. Leültettem közel a kályhához, s ami a jó (alat és Udftó ital volt a házamnál, azt mind odahordtam neki. Jónéven is vette ezt a ügyeimet, mert a vonásai hamarosan és láthatólag enyhülni kezdtek, s a szemében a tény is nemsokára rokon lett a csillagok lényével.

— Miképpen szólíthatom? — kérdeztem tőle.

Meglepődve nézett reám December, mintha nem értette volna az én nyájas és tiszteletadó kérdésemet; vagy még inkább, mintha tudatlanságot gyanított volna szavam mögött.

— December vagyok! — mondta.

— Ö, azt én tudom — (eleltem neki —, hiszen nem most találkozunk először. Sőt a tavaly is, pontosan ebben az órában, volt egymáshoz szerencsénk; de mi több, még harmincegy (elejthetetlen napot is töltöttünk akkor együtt. Azóta ugyan sok minden történt a (öldön, s bizony itt nálunk is, de kedves és huzamos együttlétünket nem (elejtettem el.

— Én is emlékszem — mondta December. — Sőt, tudok egyebet Is, úgyszólván mindent tudok, mert azóta találkoztam már mind a tizenegy öcsémmel, s azok apróra elbeszéltek nekem mindent. Csak éppen egyet nem tudok. Nevezetesen őzt, hogy az én megszólításom dolgában miért volt bizonytalanságban az imént?

No, gondoltam magamban, erre nem lesz könnyű a válasz. Mit tegyek, hogy szives házigazdának és példás embernek egyaránt jó legyek? Soroljam elő mindazt, aminek bokros szele (elröppentette számról ama tapintatos kérdést? Kérdezzem meg, példának okáért, hogy egy esztendő leíorgása alatt nem változott-e meg, esetleg gyökeresen? Érdeklődjem aziránt, hogy hideg helyett vajon nem meleggel (ogialkozik-e? Vagy kérdezzem meg talán, hogy ők, tizenkét testvérek, maguk között Is, nem szöHtják-e időszak-társnak egymást?

Hát nem magyarázkodtam, hanem bízva érett eszében, mely (élszavakből is ért, egyszerű módon megkérdeztem:

— Szólíthatom-e úrnak, December úrnak?

S jól tettem, hogy kacskaringó nélkül szóltam, mert December nevetni kezdett; majd bölcs derűvel mondta nekem:

— Hát barátom, se úrnak ne szólítson engem, se más címmel ne tiszteljen engem, mert egy esztendőn keresztül velem semmi változás nem esett. Egyszerűen December vagyok most is, mint tavaly s mint a megelőző években Is, véges-végig visszafej, amióta csak vagyok. A íelíogásom nem módosult, s megtartottam a régi, szokásaimat is. Hideg a természetem, de a becsületből nem engedek, a a szivem (orrón dobog a karácsonyi örömben. Szeretek havazni, s minden lehetőt elkövetek, hogy éjjelenként a csillagok ragyogni tudjanak. A kedvem lényük néha, s máskor elborulok, de eme váltogató hullámzás mögött mindig egytorma és változatlan vagyok. S az is maradok örökké. S Így van ez rendjén, tessék elhinni. Mert aki igaz ok nélkül megváltoztatja magát, az végül a napokkal és az éjszakával, az órával és a perccel együtt (og változni. így jön aztán a rend helyébe a rendetlenség. amikor senki sem tudja, hogy valójában hol van az ő helye, és ml legyen a dolga.

— Némi igazság van a dologban — jegyeztem meg. *

— Némi?! — (olytatta December. — Merőben igaz, mert hiszen az értelem mellett erre tanít a tapasztalat is, amiből szereztem már éppen eleget. És a példa, kedves barátom! Az is erre tanít, ama számtalan példa, amelyek közül most csak egyet akarok említeni. Mégpedig azt az egyet, amelyet a mi családunk mutat. Ugyanis, amint tetszik tudni, mi tizenketten vagyunk testvérek, de vala- hányan más-más természetűek vagyunk. Ennek (olytán mi okosan és megértéssel úgy osztottuk be egymás között a munkát, hogy közülünk mindegyik azt végezhesse, amit a természete szerint ezen a (öldön legjobban végezni tud. Január öcsémnek, például marasztalni keli a havat, vagy mindenképpen szerezni a (elhőkből, ha nincs. Februárnak meg kell törnie a jeget, és reményt sejtetni a világgal. Aztán Március (elébreszti a (öidet, és rábeszéli a napot, hogy a reménység ígéretét (ényes diadalra vigye. Április megküzd a múlandósággal, mint egy szeles és vad kölyök. Május már a győzelmet hirdeti, és annak tiszta mámorában a szíveket szerelemre összeszerzi. Utána Június harsány kedvében előljár, amikor a (öld minden lényei énekelnek. Július aztán áldásba borítja az országok (öld- jét; Augusztus pedig busásan (izet annak, aki dolgozik. Szeptember iskolába küldi a gyermekeket, a Iákat pedig és a növényeket bölcs megnyugvásra tanítja. Október megcsinálja a szüretet, hogy bánatában és örömben egyaránt kéznél legyen a bor. November pedig meggyászolja a bajba jutott világot, melyet én már csak mesével tudok hitben megtartani; de én megtartom őt a hitben, egészen addig a napig, amig eljön a Messiás a (öldre.

Meghatottan néztem Decemberre.

— Nagy szerencsének mondható — szóltam meg nyugvással —, hogy legalább az Esztendő (iái így gondolkoznak.

— Szerencse bizony — hagyta helyben December. — Talán az emberiség legnagyobb szerencséje. De a sors őrözze is meg az embereket attól, hógy az Esztendő (iái között is (elboruljon a rend, és kitörjön a testvéri háborúság! Az ég óvja meg avilágot attól, hogy például Január öcsém, irigységből és hatalomvágyból, Július helyére törjön. Mert ez az egyetlen törvényszegés is pusztává tenné az egész (öldet!

Eme rettentő villantásra úgy megborzadtam, hogy így kiáltottam (éli

— Még a gondolat is borzasztó, December úr!

— Űr?!

— Ő, bocsánat! — mondtam.

Bölcsen és nagy jósággal meg is bocsátotta bán tó elszólásomat December, mert mosolyogva (olytatta:

— De hát arról szó sliics, hogy Január, vagy bármelyik másik öcsém változtatna a természeten. Mi nem kelünk (el a természeti törvények ellen. Június nem akar jéggel uralkodni, a nekem sem jut oly hiú gondolat eszembe, hogy kivirágoztassam a Iákat. Egyedül arra törekszem, hogy legyen tisztességes hideg. A lehetőség szerint befödöm hóval a vetéseket, és a vizeket jéggel. Pilinkézte- tem a hópelyheket, hogy a szemek s főleg a gyermekek gyönyörködjenek bennök. Mert bizony én Is sokat gyönyörködöm a gyermekekben, miközben ott is csúszkálni vágyakoznak, ahol nem lehet, és miközben játszanak az én csillogó havammal, és bolondos jókedvvel keringenek a jégen. Ha csak tudom, a férfiaknak is megízesitem a munkájukat, mit a jó meleg szobákban és a hivatalokban végeznek. A lányoknak mulatságot szerzek, a fiúk tudományát pedig gyarapítóm. A kedves öregeknek meggyújtom a tüzet, hogy annak a melegénél a hosszú életben reménykedjenek, és a lángjainál az elmúlt, szép időkre emlékezzenek. A szép asszonyokra felsegftem a puha bundát, és megcsípem a fülük cimpáját.

— Meg-e, — kérdezem mosolyogva.

Erre csak bölcsen kacsintott December, s változás nélkül (olytatta:

— Szóval hát mindenkinek kiosztom a hideg igazságait, és különösen megdideregtetem azt, aki bé- kétlen dologban járja az utakat. A városokban felvirágoztatom a színházakat; s a falvakban is az éneket és a táncot, adván azonban elegendő pihenést is a föld mtfnkásainak. A fákat fehérbe gyöngyözöm, a madaraknak búvóhelyekét ajánlok; a medve álmait mézzel békenem, és a nyári bűnök miatt eheztetem a farkasokat. Néha ropogásra készítem a havat, s máskor megpuhítom, hogy ne únja magát. S amit a legjobban szeretek, mesét mondok az embereknek, de azok között is legfőképpen a gyermekeknek és a szegényeknek,

Hát bizony, gondoltam magamban, ezek szerint van dolga elég ennek a szegény, öreg Decembernek! Pedig a disznóölést még nem is mondta; sem az ártatlan csemete-fenyőkről nem emlékezett meg. akiket levágnak karácsony előtt. De hát nem akartam ezekről szólani, hogy a gondjait ne szaporítsam még en is. Inkább a mese dolgában tettem fel egy kérdést; szólván: ,

— Meghal engemet. hogy leginkább mesét mondani szeret.

— Hát Igen — tűnődött el December, — Legjobban szeretek mesét mondani, mert abban az igazság mindig él.

Valahogy úgy mondta ezt, mintha már 0 is belenyugodott volna abba, hogy az Igazság valóban csalt a mesében élhet. Szép dolog ugyan a bölcsesség, gondoltam, de azért annak is .határt kell szabnit S ez már, ez a hiedelem, a határon túl van! Mert nem lehetséges, hogy az igazság hontalan legyen, s csak egyedül a mesében találjon menedéket!

— Csak a mesében lenne igazság?! — kérdeztem.

— Ott biztosan — felelte December.

— Hát akkor — folytattam békétlenül — mi csak haszontalankodunk, amikor küszködünk az igaz« Ságért?! Nem volna-e akkor jobb, ha mi magunk is mesébe bújnánk, ahol legalább együtt lehetnénk

az óhajtott igazsággal?!

Erre jóságosán nézett rám December, és azt mondta nekem:

— Kedves barátom, vannak emberek, akiknek olyan az élete, mint a mese. Kevesen vannak ugyan ilyenek, de az örök Igazság ezek miatt könyörületes az emberi nemhez.

S ahogy ezt kimondotta, mindjárt készülődni is kezdett.

— Hát most elmegyek — mondta —, mert sok a dolgom. Havazni kell, s a szent Borbála ágyúját szorgosan mégpucolnl; aztán elkészíteni az utat a Mikulás barátom számára, és részt venni a Szűz örömében, a fogantatás boldog napján. S így tovább, napról napra, egyik gondról a másikra.

— Mindenki hálás lesz! — mondtam tiszta szívvel.

Erre December elnevette magát, majd szomorú mosollyal legyintett, mondván:

— Különösen Szilveszter! ,

Nagyon látszott az arcán, és hát a hangjából is érezni lehetett, hogy bizony nincs valami Jó vé« leménnyel Szilveszter felől.

— Nem hinném — mondtam neki, —, hogy Decemberségedet Szilveszter ne szeretné.

— Szeret, de eltemet! — felelte December.

Egyebet én sem tudtam erre mondani, csak azt, hogy hát ilyen az élet. S nem tudott December ennek ellene mondani semmit, hanem csak bölcsen bólogatott. Aztán elment az Esztendó öreg fia, hogy szorgosan téli munkához lásson.

Mindenekelőtt rengeteg hópelyhet kellett csinálnia, mert November a készletből már elég sokat elfogyasztott.

THEODOR DÄUBLER:

A FENYŐ

A fenyő éjszelíd napi nyugalma láttán az erdő hódolatra kél.

Parányi gally se fél, ha ő takarja: lélegzetvisszafojtva áll az éj.

Minden ág egy-egy csillagot lobogtat.

A fa egy lejtős égbolttal fölér.

Tejútjai sejtelmesen tolongnak.

Szemünk előtt nő s zöldellik a tér.

\

Miennyei titkát virágzó szemünkbe fejedelmien tárja a fenyő.

Létében csillagfénnyel teljesülten, tudja hogy a béke szülötte ő.

Világszél vágna lombja bársonyába?

A fenyő kitér és nyugalmat ád.

Mert egész eget sűrített magába, örökre nagy, s mint jó vendég, megáld.

Rónay György fordítása

PAUL CELAN;

HÓÁGY

Világ vak szemek halottszakadékban: megyek, bozót a szívben.

Megyek.

Holdtükör meredélyfal. Lefelé.

(■Lélegzetfoltos fény. Vér, fonalakban.

Felhős lélek, még egyszer formaközeiben.

Tízujjámy — összefonódva.)

Világvak szemek, szemek halottszakadékban, szemek, szemek:

A hóágy kettőnk alatt, a hőágy.

Időmély rácsos

kristály kristályra, esünk,

elesünk s fekszünk s elesünk.

S elesünk: voltunk. Vagyunk.

Egytest vagyunk az éjjel.

A folyosókon, folyosókon.

Lator László fordítása

INGEBORG BACHMANN:

Fehérbe öltözött napok

E napokban a nyírekkel kelek s búzahajam kifésülöm homlokomból a jégtükröm előtt.

Lélegzetemmel vegyül pelyhesen a tej.

Reggel még gyengén habos.

S hol rálehelek az üvegre, gyermeki írással megint megjelenik neved: ártatlanság!

Oly šok év után.

E napokban nem fáj, hogy feledni tudok és emlékeznem kell.

Szeretek. Fehér izzás

szerelmem s angyali üdvözlettel köszönöm. Repülés közben tanultam. '

E napokban az Albatrosra gondolok, vele fel, s átlebegtem én oly földre, melyet a térkép nem ismer.

A láthatár szélén sejtem, lemenőben is ragyogó mese-kontinensem, mely halotti ingben bocsátott utamra.

Elek s messziről hallom az ő hattyúdalát!

Hajnal Gábor fordítása