Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-12-21 / 51-52. szám

GABRINY JANOS. Kassa

város főépítészének helyettese egy hatalmas térkép fölött magyaráz. Kint po- Jyog a hő, a föld mélyén porladnak a holtak, a haj- dan-itt-1árt Mátyás, a valaha Itt színészként fellépő Latabár-ős emlék-élmény csupán. Az utcát huszadik századi emberek iáriák, s a lepedőnyi színes térkép fölött most éppen arról esik szó: ha maid mi is emlék leszünk csupán, miként fest maid a város képe?

Mi épül a közeljövőben

ebben a városban?

Sokminden. Vadonatúi állomás (a bekötő utak is vadonatújak lesznek! évente további kétezerötszáz lakás, de most már a Her- nádparton. Kassaújfalu irányába terjeszkedik a lakótelepek sora. és még egy pár dolog. Mozi is persze.

A kassai polgárt ugyanis az izgatja most a legjobban, hogy mikor kap új mozit? A lakosság gyarapszik, a mozik száma nem. És most egycsapásra itt vagyunk a jelenben. Itt vagyunk egy építészeti és egyáltalán kulturális problémánál: nőnek a lakótelepek, de velük párhuzamosan nem építenek kulturális intézményeket. Gondoljuk el: egy százötvenezres városnak

hat mozija van csupán az is mind az óvárosban. Nincsenek olyan üzletei, melyek az éjjeli órákban is nyitva tartanának. Nincsenek kamara-varietéi. Hiányzanak azok az épületek és közszolgáltatási üzemek, melyek a felcseperedő városból nagyvárost csinálnának.

Érdekes, hogy a közeli jövőben, tehát az ezerki- lencszázhetvenes évekig alig van rá remény, hogy a filmszínház-probléma megoldódjon legalább. Igaz, viszont.

hogy nagyszerű, új klinika építésébe fognak a szakemberek. Ez egy nagyon-na- gyon hiányzó mulasztást pótol majd a városban. Felépül majd egy Slovan-inter- hotel is, a régi helyén. Reméljük, hangulatos lesz, mint elődje. A mellékelt rajz éppen a Gabriny-elképzelés alapján készülő Kilá- tó-kávéházat ábrázolja, mely az újvárosban épül. Azért nevezik Kilátónak, mert erkélyéről az óvárosra látni. Csak már kész lenne!

A jövőből unos-untaian a

jelenbe csöppenünk. Gabriny az az ember, aki sok- mindent mondhat a város építésekor domináló stílus- irányzatokról, az eluralkodó ötletekről. Mond is:

— Sajnos, fordított helyzet alakult ki nálunk. Minden józan elképzelés azt bizonyítja ugyanis hogy adva van egy építész-tervező, álmodó ember, aki a város hagyományait, s a környéken fellelhető nyersanyago. kát figyelembe-véve megalkotja terveit, elképzeléseit. A papírra-álmodott

épületeket aztán az építészeti vállalatok veszik kéz-* be, és ők építik meg a házakat, középületeket. Megállapítottuk, hogy Kassán és környékén sok, és jóminő- ségü agyag, azaz /tégla- nyersanyag található. Ebből Indultunk ki. Ennek a technológiáját képzeltük el, s így terveztük volna az épületeket is. Sajnos az történt, hogy engedelmeskednünk kellett egy egységes, az egész országra érvényes irányzatnak, a panel-építkezésnek. Minthogy városunk környékén, kevés a jéL minőségű kavics, évek óta Magyarországra járunk kavicsért, melynek a szállítása is költséges, és a nagyszerű minőségű agyag itt hever parlagon. Az utóbbi időben van azért egy kis javulás, dehát ennek nem lett volna szabad megtörténnie

Az újságíró szorgalmasan nyeleget, és megállapítja: az idő. a fokozott építkezési tempó nem egyszer az esztétikai hatás és a minőség rovására megy. és sok évnek kell még addig eltelnie, amíg minden ideálisan pereg majd.

Milyen lesz tehát a jövő Kassája? Nagy, terjedelmes, monumentális. Egységes építészeti elv nem uralkodik majd rajta, de egyvalamit bizonyítanak a dobozszerűén egymás mellé rakott épületek: az idő nemcsak az idegeket koptatja, nemcsak a szivet tépázza meg a huszadik század második felében kétszeresem' az építészetet is.

Egyébként most hull a hí. Szép, fehér pelyhekben. Ebben a pillanatban az égési város hangulatos és gyönyörű.

BATTA György

m

Nem álmodtam. Pedig az vagyok, álmodozó természet. De az álom nem elég. A két kezem, az eszem kellett hozzá, amely irányított. Kellett hozzá a szomorúságom, melyet a szívemben hordoztam, az árvaságom, s az emlékezések, melyekkel vlssza-visszahull- tam gyermekkorom megalázottsá- gába.

Pillanatnyi szünet. Este. A függönyök hallgatna’:. Visszafojtják a lélegzetüket, mert most ö beszél. Absolon Štefan, akinek olyan jól Ismerik a nézését. Sőt a gondolatait is. Rajtuk átszűrve nézi hol a téli, hol • nyári világot. Harmadik éve lakik Itt az új lakásban, ö az első lakó. A három egymásba nyíló szobában Ismerik őt a falak, a kilincsek. Szokott káromkodni és sóhajtozni, hangosan nevetni és csendesen sírni, ha emlékezik, amikor vibrálni kezdenek az idegek, mert nem sikerült valami, amit kigondolt.

— Hogyan kerültem az osfraval bányakörzet Fučík nevű tárnájába? Mindennek megvan a maga története, a történetnek pedig az indítóoka.

Kroméŕížben katonáskodtam. Melegben és tisztában háltam. Jóllakhattam. Először életemben. De ennél többet jelentett az, hogy egyetlen fiú sem kérdezte, mit keresek köztük, én, aki olyan messziről jöttem. Olyan mérhetetlen messzeségből, mint a cigánysor, amelynek még saját faluja is élerhetetlen távolságot jelent. Pedig voltak köztünk 'jogászok, mérnökök, orvosok, jó szakmájú mesteremberek...

— Egyszóval két hónapja szolgáltam, amikor rámszakadt a gonddal teli boldogság. Látogatóm jött. Sejtettem, hogy csak az a szép leány lehet, aki ott élt, abban a sorban, ahol én. Akinek a haja olyan sötét volt, mint a nyári éj és olyán hosszú, mint maga az országút, amelyen idáig jött. És karcsú is volt, mint a nádszál. mely tavak mentén hajladoz, hogyha megérinti a szél. Búcsú nélkül jöttem el otthonról néhány hónapja, hogy valami keresetféle után nézzek a katonáskodás előtt. Azóta nem hallottunk egymásról. Nem írtunk, mert... egyszóval mi nem jártunk iskolába.

— Amikor a kapuban megláttam, reszketni kezdtem, mint vihar előtt a fák. ö is reszketett, egyetlen szó sem jött ajkunkra, csak a kisbaba sírt föl a karján hangosan, követelőn. .. Nem tudtam, hogy gyermekünk van.

— Ezért jött hát el, ezért... tépe- lódtem.

De nem csak ezért.

Otthon kiverték, mint a kutyákat szokás. Igen, az anyja és a mostohar-------------------------------MOYZES ILONA

#

apja. Azok, akiknek évekén át odaadta, amit keresett. A padlót mosta tisztára érte. a szennyes kocsmában, meg az illemhelyeket, bűzös, hideg, huzatos folyosókat. Fát aprított, lótrágyát hordott ki, nagymosás fölé görnyedt, hogy ők ketten pár nap alatt otthagyják vodka árában, ahonnan neki leszámolták. Igen, ők verték meg, és ők űzték el otthonról.

— Koldulni fogtok! — jósolták mérges sziszegéssel. És mint a szajkók, ismételte utánuk a falu:

— Koldulni fogtok! ...

így kezdődött. Folytassam?

— Az utolsó négyszáz koronáját megtartotta, nekem is meg volt a kéthónapi zsoldom eg -!>en. Az estét egy kis szállodában töltöttük. Az

a liter borocska, amit rendeltünk, felforrosította a bánatunkat. Sírtunk, mint két gyermek és szerettük egymást, nagyon szerettük ... Soha nem láttam olyan szép gyermeket, mint amilyen a mienk volt abban a kis kopott pólyában. És öleltük egymást, mint tenger és a part, mert nagyon szerettük egymást. A természet is bőkezű azokhoz, akik szeretik egymást, így kilenc hónap múlva a másikat is pólyában ringattuk. Kisfiú volt az is és olyan szép, hogy senkinek sem volt olyan. Azóta négy van. Három kisfiú és egy kislány.

— Na, de folytatni akartam:

— Élni kellett. De miből? Katona voltam... Komoly zenekara volt a kaszárnyának. Rendes körülmények között nem mertem volna megtenni. De akkor vakmerővé váltam. Csak őket láttam, akik ottmaradtak a szállodában. Hideg agyam józan szavát elhallgattattam. A szivemre hallgattam és azt mondtam a parancsnokunknak:

— Kenyérre van szükségem. Legalább egy icipici darab kenyérre, amiből ők megélnek. De én nem tudok csak klarinéton játszani.

— Amikor először ültem közöttük ott az emelvényen, diadalmas hangon fújtam világgá: — Soha, soha nem fogok koldulni! Büszke voltam és dacos, először életemben. Azt hittem akkor, hogy én vagyok az isten.

— Egy hónap múlva 'elkerültünk Ostravára.

— Ki akar pénzt keresni? — kérdezték. Az dolgozhat, mint bányamunkás.

— Én is, — feleltem.

— Odalent hason csúsztunk, egymásba botlottunk, izzadtunk, elsápadtunk, mert megborzongatott a félelem és nagyon, de nagyon elfáradtunk. Feketén jöttünk ki, mint' a koromba pottyant egerek. Nem éreztem többé, hogy én vagyok, az isten.

— Parancsnok elvtárs jelentem, engedelmével nem megyek le többé. Megőrülnék.

— Utolsó, gyáva kutya vagy, — felelte, de mit tegyek veled, nem kötelező. És a zenekarban maradtam. Hófehér Inget viseltem, a manzset- tám is az maradt, fehér. A zsebem meg üres. Szomorúan szólt az én furulyám, szégyeltem magam. A többiek zsebéből százasok és ezresek hulltak. Az enyémből a szegénység. Egy hónap múlva lent voltam újra a tárnában. Azóta elmúlott egy pár év ... ma elővájár vagyok. Az üzemben én szerveztem meg az első ifjúsági kollektívát.

— 1960 novemberében elnyertük a szociális1 o munkabrigád címet és kitüntettek bennünket. Harmincegy

**- — -í

napon át 201 méter folyosót vájtunk, mások nyolcvanig sem jutottak. Elő- vájárrá léptettek elő. Harminckét ember dolgozik a vezetésem alatt.

— 1961 májusa. A legszebb május. Soha azelőtt nem virágoztak úgy a fák a kertben...

— A harmadik fiamat akartuk a tanácsházára vinni, hogy nevet kapjon. A komám nevét, mert nagy ember az én komám. Az üzem veíe- tője. De én magam nem jutottam el aznap, mert váratlanul egy 603-as állt meg az ablakom előtt.

— Fontos dolog, nagyon fontos, el kell jönnöd az üzembe, öregem, — szólt a sofőr.

— Mondd meg, hogy a fiam, az is

fontos, nagyon fontos dolog, mert

a harmadik és szakasztott olyan szép legény lesz, mint az apja, — morogtam. de azért elmentem.

— A díszterembe vezettek és nagyon meglepődtem, mert ünneplőbe öltözött bányászegyenruhás koszorú vette körül a hosszú, nagy asztalt Amikor leültem, Miska Jaroslav, az ostraval bányakörzet vezérigazgatója állt föl és azt mondta:

— Te Absolon István jó bányász- ember vagy. Hűséges és áldozatkész, nem ismered a fáradságot. JÓI tudsz szervezni, sokszor helyrebillent a mérlegünk munkád nyomán. Győzöl versenyeidben. Tisztességes ember vagy, megbízható munkás. Saját testvéreddel sem tettél kivételt, aki otthagyott téged, mert számított vele, hogy protekciós munkás lesz. Megálltad a helyed mindenütt, benne a neved az üzem krónikájában. Oda pedig nem mindenkié kerül. Jó kommunista vagy, nem csaltál meg bennünket és azért a bányakörzet tizenhat embere közé téged is besoroltunk. Mutatkozz be ennek az elvtársnak. Tudod ki 6? A te tanítód. Kizárólagosan a tiéd. Tudod ki adta melléd? A Párt. ö megtanít téged írni és olvasni, mert rendkívül fogékony ember vagy. Hallod Štefan Absolon? És meg kell tanulnod olvasni Puskint és Majakovszkijt, mert tudod hová mégy?

— Moszkvába mégy te, Štefan Absolon. Igen. Oda, ahol türkiszzöld- ben ragyognak a Kreml tornyai és kupolái.

— így mondta. De én nem tudtam válaszolni, mert a nagygazda arca tolakodott elém, aki kigúnyolt tizenegyéves koromban, amikor az úton eléje álltam és arra kértem, vegyen föl az ifjúsági szövetkezetbe, mert nagyon, nagyon sóvárogtam, hogy én is tartozzam valahová.

— Hová tolakodsz, te cigány? — rúgott rajtam puszta szavaival. Nem lehet oda cigányt fölvennünk, hová gondolsz? És akkor ... Igen, szerettem volna megütni. De nem tehettem. elkotródtam hát sírni a rétekre. Sírni szabad volt, hát sírtam, még a gyomromat sem éreztem aznap, mert mi tizenheten voltunk testvérek és nem jutott kenyér a szánkba, ha csak nem koldultunk. De sírni szabad volt, a füvek nem bántottak és nem is árulták el gyermeki szívem nagy- nagy fájdalmát, árvaságát, kivetett* ségét.

— Hát te nem is örülsz? — szakította félbe gondolataimat Jaroslav Miska, a bányakörzet vezérigazgatója. aki maga is bányászember volt' valaha. És én nem köszöntem meg neki, hogy Moszkvába küldenek repülőgépen, mert észrevettem, hogy sírok és a zsebkendőmet otthon hagytaip. Az ujjammal húztam végig az orromat, hogy el ne cseppenjen, én, a nap hőse, Štefan Absolon, a' Trnava környéki cigányfiú és úgy éreztem, hogy én vagyok az isten, én. akit az utca porából vetett a végtelen és csodálata» tervi az éji.