Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-12-13 / 50. szám

Ki

A. PINARD:

TISZTA MUNKA

Ä bank pénztárának kis ablakánál ültem. Mellettem barna utazótáska nyugodott és ez felkeltette főnököm, Nebera úr érdeklődését. Hozzám jött, rámutatott a táskára és megkérdezte: — Mi van ebben a

táskában. Fred, talán tízórai? Én erre mondom, dehogy tízórai, pénz van benne, pontosan húszezer dollár és mind az enyém.

Nebera úr nevetett. Azt hitte, hogy viccelek. Hol vennék én, egyszerű bankhivatalnok, húszezer dollárt. De Nebera űr a dolgot megjegyezte.

Aztán jött a tízperces szünetünk. Bezártam a pénztár kis ablakát és a kollégáim közé ülök. Közülük az egyik, Jim Meril újságot olvas és egy- szercsak megszólal:

— Képzeljétek, Randallt élve szabadon engedték a zsarolói. Csak úgy a biztonság kedvéért megkérdem:

— Randallt?

És Jim, megmagyarázza:

— Randallt elrabolták és húszezer dollár váltságdíjat kértek érte. Felesége elvitte a pénzt a megjelölt helyre, és a férjét szabadon engedték. Ezek aztán a dolgok, uraim! Itt írják az újságok, hogy Randall elmondta a rendőrségen: egyetlen rabló rabolta el, álarcot viselt, de Randall észrevette, hogy az ujján világos csík látható, mintha hosszú i- deig, jeggyűrüt viselt volna, de a rablás idejére léhúzta. De túlságosan ügyes nem lehetett az a rabló. Különben azzal a vacak húszezer dollárral nem elégedett volna még!

Hallgattam, aztán megkérdeztem:

— Hogyan, hát nem állítottak csapdát, amikor a rabló a pénzért ment?

Jim nevetett:

— Ugyan. Minek? Minden bankjegyet megjelöltek, tehát messzire nem jut.

Megettem a tízóraimat és égy kicsit átmentem abba a helyiségbe, ahol a pénztartalékot őrzik páncélszekrényekben. Ez lent van, jóformán a pincében. A hosszú folyosó ajtaja előtt eldobom a cigarettámat és belépek. Régi barátom. Parker tart szolgálatot. Csak az ajtóban állok meg, mivel belépni tilos. De Parker beinvitált és ép engedek a hívásnak. Egyszercsak felemelem az orromat:

— Semmit se érzel?

ő is szaglász, végül azt mondja, hogy füstszagot érez. Kifut és harminc másodperc múlva már vissza is van. Mondja, hogy valaki égő cigarettavéget dobott a papírkosárba. Ekkor veszi észre, hogy az asztalon szabadon ott hevernek a százdolláros-kötegek. Rámnéz, mert egy pillanatra magamra hagyott. Nem szól semmit, hozzálát a pénz át- számolásához. Rátekint az 6- rámra és elbúcsúzunk.

Amikor a lépcsőn megyek fel, beleütközöm Nebera úrba. Megáll és utánam néz, míg vissza nem érek a pénztárablakomhoz. Aztán utánam jön. Rámutat a táskámra és megkérdi:

— Húszezer, ugye?

Mondom, hogy igén.

— Saját megtakarítás?

Bólintok. Azt mondja, nem

hiszi. Furcsán rám mered. Hogy meggyőzzem, kinyitom a táskám és megmutatom a pénzt. Nebera úr csodálkozik, hogy olyan szépen elrendezett csomagok. Nem magyarázkodom. Elmegy.

Ott áll mellettem Jim Meril és végignézi az egész jelenetet. Izgatott lesz. Egyszercsak észreveszi, hogy az ujjai- mon a gyűrű helyén ott a világos esik. Mintha jelenést látna, úgy álmélkodik. Tudom, hogy agyában elrendezi a dolgokat, a húszezer dollárt, a

rablást és a gyűrű helyén a világos csíkot.

Ekkor érkezik vissza Nebera úr és mivel nagyon izgatja a táskámban lévő pénz, megkérdi:

— Fred, maga lenn volt a trezoroknál. Jól tudja, hogy o- da egyetlen alkalmazott sem teheti be a lábát!

Mondom, hogy ezt jól tudom, de Parker barátomat látogattam meg. Nebera úr megkérdezi:

— És Parker úr véletlenül nem hagyta néhány pillanatra magára?

Olyan bután kérdi, mintha azt hinné, hogy azalatt pénzt loptam. Ez felháborított:

— Igaza van uram! Parker egy pillanatra magamra hagyott, mert a folyosón égő cigarettavégtől meggyulladt a szemétkosár.

Nebera úr mereven rám nézett. Látszott, hogy gondolkozik. Ekkor érkezett a bank elé a páncélautó, amelyen a pénzt szállítják. Átszámolták az e- gész pénzt. Tiz percen belül megállapították, hogy egyetlen dollár sem hiányzik. Nebera úr megtörölte verejtékező homlokát. Rámnézett és megkérdezte, hogy á táskámban ott-e a pénz. Én nyugodtan válaszoltam, hogy ott és értetlenül nézek rá. Ekkor Jim Meril lépett főnökömhöz és valamit a fülébe súgott. Látom, hogy rólam van sző. Nebera úr arca felderül és a telefonhoz lép. Néhány perc múlva hallom a rendőrségi kocsik szirénáját. Lezárom a pénztárablakomat, fogom a táskámat és elmegyek. Nebera úr feláll az íróasztala mellől és utasítja a rendőröket, hogy tartóztassanak fel. A következő pillanat-1

ban már kezemen is a bilincs. Bezárom a szemem és a földre roskadok. Valaki nyakon önt egy bögre hideg vízzel. Hallom, amint az egyik rendőr megkérdi:

— Tehát váltságdíj fejében kapott pénzt ebben a táskában hozta be? — Közben ellenségesen néz rám.

— Ügy van, hadnagy úr — mondja Nebera úr — mivel tudta, hogy a pénzt megjelölték. lenn a trezoroknál átcserélte. . Ha nem tévedek, a váltságdíj fejében kapott pénz most itt lesz, ezek közt a csomagok közt az asztalon. Ördögi elgondolás! Egy pillanatra elterelte Parker figyelmét és kicserélte a csomagokat. Tudta, hogy miképpen szállítják el bankunkból a pénzt és biztos volt benne, hogy a megjelölt bankjegyeket elviszik és neki megmarad a húszezer tisztán.

Amint elmondta, magamban felfohászkodtam és ismét megjátszottam az ájulást. De ők magamhoz térítettek. Vártak, amíg a rendőrségről megkapják a megjelölt bankjegyek számát. Végre megkezdték az ellenőrzést. Akik a táskámban lévő pénzt ellenőrizték, gyorsan végeztek.

— Itt minden rendben van! — mondta az egyik rendőr. — Ez természetes, hiszen a pénzt elcserélte!

Tíz percen bélül a trezorokból származó pénzt is leellenőrizték. Itt sem találtak semmit. Egyetlen bankjegyet sem, amelynek száma egyezett volna a váltságdíj fejében kifizetett bankjegyek számával.

Nebera úr kezdte kényelmetlenül érezni magát:

— Fred barátom, — mondta — mit szólnál hozzá, ha felemelnénk a fizetésedet?,

Végre szabadjára engedtem a nyelvemet.

— Ezek előtt az emberek é- lőtt megsértettek, megvádoltak és megaláztak, uram. Úgy bántak velem, mint a bűnözővel. És mindezt többéves hűséges szolgálatom után tették. Kétszer elájultam és az idegsokk biztosan nyomot hagy az é- gészségemen. Beperelem önt és a bankját, kártérítést követelek. Ezek az urak és a rendőrök is, a tanúim lesznek. Nebera úr, ez a banknak legkevesebb ötszázezer dollárjába fog kerülni!

Nebera úr egyezkedni kezdett:

— Ne legyen olyan elfogult. Fred, meg kell értenie a dolgot. Egyezzünk meg, ahogy értelmes emberhez méltó.

Tanácskozni kezdtünk. Végül nagy kegyesen belementem, hogy húszezer dollár kártérítést adnak. Rögtön ki is fizették készpénzben, nehogy az ügyből botrány kerekedjék. Aztán Nebera úr bocsánatot kért.

így hát a húszezer dollárt, amely a táskámban volt nyugodtan visszaadtam. Ugyanis kölcsön kértem, mert hol vennék én húszezer dollárt. Amikor újságban olvastam erről a furcsa emberrablásról és a lefizetett váltságdíjról, gondoltam, hogy szerencsét próbálok. És sikerült. Az egészhez ü- gyes észjárás kellett, semmi más. Pénzt akartam szerezni. No meg Nebera úr is a begyemben volt. Tiszta munka...

Fordította: sz. j.

mi—

TALLÓZÁS

Dennis Day amerikai fr» nekes különös üdvözlő távi1» ratot kapott tizedik gyér» mekének megszületése al» kaiméból.

„Szívből gratulálok, és

1968-ban kihívom családo» dat az enyém ellen egy ba» rátságos futballmérkőzésre. Robert Kennedy."

A fiatal szenátor felesé» ge ugyanis szintén most várja tizedik gyermekét.

A montreali esti hírlap» ban az alábbi apróhirdetés jelent meg:

„Feleségem adósságaiért felelősséget nem vállalok. René T.“

Két nappal később a hölgy nevében is megjelent egy hirdetés:

„Kedves René! Tévedsz, ha azt hiszed, hogy akár egy fityinget is adnak a nevedre!“

A gólyával gyűlt még a baja Henri Georges Clou» zotnak, az ismert francia filmrendezőnek. Már két év» vei ezelőtt megkezdte A po» kol című filmjének felvété» lezését, de női főszereplője, Romv Schneider idő köz- ban teherbe esett, s le» mondta a további közrémű» ködést.

Clouzot ezután Jane Fon» dának ajánlotta fel a fő» szerepet, de tőle is ezt a választ kapta:

— Sajnos, gyermeket vá» rok...

TALLÓZÁS

9 Amelyben Precíz Elek egyáltalán nem precíz fiai,

a saját bőrükön tapasztalják, hogy mily keserves * dolog is, ha rendőrt rablónak néznek ...

S kezdődött pedig az egész ott. hogy a magához tért felügyelő kiadta a parancsot:

— Hozzátok ide a PITTYPALATTY-ból azt a négy csirkefogót!

Megtörtént. Persze egy fél óra múlva már az egész város egy kaján mosoly volt, hogy a PITTYPALATTY- ból rendőrök vitték el a rendőröket.

Amikor Precíz Elek meglátta fiait, elmosolyodott. Azoknak a mosolytól megfagyott a vér az ereikben.

— Ö, kedveskéim, ti emberbőrbe bújtatott vadszamarak, — kezdte Precíz felügyelő a barátságos diskurzust — hát mit is mutatott az ILLATOGRÄF?

— Felügyelő úrnak jelentem, nem mutatott semmit — húzta ki magát a NÉGY LEGÜGYESEBB legügyesebbje.

— lügen, peerszee — húzta a szót Precíz felügyelő. — Nem mutatott semmit. Persze, hogy nem mutatott semmit, ti tyúkok éleslátását örökölt anyaszomorítók, amikor az ILLATOGRÄF membránjához erősítették a retikült. Hát még olvasni sem tudtok? Mire való akkor a használati utasítás?!

— Felügyelő úrnak jelentjük, olvasni tudunk — vágta ki a négy legény önérzetesen.

— Akkor hát ml áll a használati utasításban?

— Felügyelő úrnak jelentjük, a használati utasításban az áll: „A kutyát kösd a karóhoz nehogy elszaladjon."

— Micsoda??? Még pimaszkodtok is velem? Hat nap sötétzárka! — bődült el Precíz Elek.

— Felügyelő úrnak jelentem, nem pimaszkodunk, mert a használati utasításban valóban ez áll.

— Tessék megnézni — bátorkodtak a többiek is javasolni, s már bontották is le a gépről a védőhuzatot. És valóban, Precíz Elek szeme ugyancsak elkerekedett, amikor elolvasta.

— Ezek a ravasz japánok, még itt is bújócskáznak— mormolta maga elé, mert hirtelen semmi más nem jutott eszébe, amit mondhatott volna. Persze, hogy a négy legény másképp nem is fejthette meg a talányos mondatot, minthogy a membránhoz kötözte a retikült. Az ILLATOGRÄF működési elvét ugyanis csak a felügyelők iskolázásán ismertették, s ő bizony elfelejtette a fiainak azt tovább adni. Hogy elüsse a dolgot, újra csak fiaira mordult.

— Mit mutatott a FALCOSZKŐP?

— Felügyelő úrnak jelentem, a Falcoszkóppal átvizsgáltuk a lakást; a szobában azonban a rendetlenségen kívül semmi gyanúsat nem észleltünk. A fürdőszobában is csak valami száz fogkefe és még több meztelen női fénykép van a csempékre ragasztva.

— Igen, mezfelen fogkefék — mormolta révedezve maga elé. — Menjünk a vetítőterembe, kiváncsi vagyok azokra a fogkefékre, — mondta Precíz felügyelő, s azzal előreindult. Fiai utána loholtak a Falcoszkóppal. ‘A szalagot pillanatok alatt átdobták a vetítőbe, s a vásznon megjelent Pákosztos Alajos legénylakása a piszkos zoknikkal, a székről lelógó hózentrágerral, szétdobált csikkekkel. Aztán megjelent a fürdőszoba... A NÉGY LEGÜGYESEBB-nek most is akadozni kezdett a lélegzete, de Precíz felügyelő agglegényi szenvtelenséggel szólt oda a gépkezelőnek:

— Nagyítsa ki a képeket... Hátha valami titkos jel húzódik meg az elhelyezésük mögött, — adta meg a szakszerű magyarázatot befelé mosolygó fiainak és a gépkezelőnek.

— Most következnek majd a fogkefék — súgta az egyik.

— Állj! — kiáltotta el magát Precíz felügyelő, amikor valóban megjelent az első fogkefe.

— De a fogkefék... — csodálkoztak a fiúk.

— Nem érdekes — mondta a felügyelő, s azzal kirohant. Mire fiai utólérték, már telefonált. Riadóztatni minden őrsöt, lezárni az utakat a rendőrkocsik cirkáljanak a városban és keressék a BHY—649 543 számú fekete Renault 10-es kocsit. Münden nyomot azonnal jelenteni! — letette a kagylót.

Fiai bamba csodálkozással nézték főnökükét.

— A fürdőszoba tükre mellett van, az említett kocsit ábrázoló kép. A felnagyított vetítésben jól lehetett látni a rendszámát, — adta meg a magyarázatot ismét a felügyelő, szégyenükben a kislábujjuk körméig elpiruló fiainak, ugyanis amikor főnökük felnagyíttatta a vetítést, tettét másvalamivel magyarázták.

Fél óra múlva a riasztás meghozta a várt eredményt. A „CSAK A SZÉPRE EMLÉKSZEM“-hez címzett bár előtt megtalálták a kocsit.

— Indulunk! Mindenki civilben, hogy ne legyen olyan feltűnő, — adta ki a parancsot Precíz felügyelő. — Ha megvan a kocsi, a közelben kell lenni a tulajdonosának is.

Fiaival a - nyomában leszaladt a lépcsőn. A hallban, az újságírók rohanták meg frappáns kérdéseikkel:

— Mivan a Mónikával?

— Hol van Pákosztos Alajos?

— Igaz, hogy Csáp Kázmér a gyilkos?

— Jó-e a felügyelő úr étvágya?

— Igaz-e, hogy ha megtalálja Mónikát feleségül veszi?

— Ki ölte meg Pákosztos Alajost?

A bábeli hangzavart túlkiabálva, tört magának utat Precíz Elek felügyelő a kijárat felé:

— Uraim! Kísérjenek el. Nagy dolgoknak lesznek

szemtanúi! — Az újságírók, mint a méhraj zúgtak utána.

A „CSAK A SZÉPRE EM>LÉKSZEM“-hez címzett bár előtt nagy robajjal és fékcsikorgással álltak meg az autók. Mtegálltak persze a járókelők is.

Precíz Elek nekiszaladt az ajtónak. Zárva. Megnyomta a csengőt. Néma. öklével megdöngette az ajtót. Csend.

— Felügyelő úr. ez a bár éjfélkor nyit', most meg még csak délután három van. Legfeljebb, ha a takarító

szel?f.,Yzet van Ient- De akkor sem hinném, hogv a dö- rombölést meghallják.

Precíz Elek felügyelő idegesen nézett a kotnyeles- kedő újságíróra.

— Pardon — mondta az és visszahúzódott.

— Fiúk! — harsogta a felügyelő, — utánam!

Elviharzottak az újságírók szeme elől. Pechükre

azonban a hátsó kijáratot is zárva találták. Meghátrálni azonban már nem lehetett, hisz ő maga volt az, aki a szenzációra éhes újságírókat idecsődítette.

— Alkulcsot! vezényelte. — Bemegyünk.

Egyik legénye azonnal ugrott is, és az ajtó egy kis idő múlva engedett. Precíz Eleket, aki legényei élén rohant be a sötét folyosóra, irtózatos ütés érte. Elájult, így már nem hallotta azt a rettenetes csörömpölést sem, ami az ő berohanásával, az ájulását előidéző ütéssel s azzal, hogy legényei úgy megálltak, mintha hirtelen száz éves gyökereket eresztettek volna, függött össze. A legények álltak a sötétben, s hirtelen azt is elfelejtették, hogy zseblámpa is van valahol náluk.

A felügyelőnk által okozott zajra a folyosóra rohant a mulatót takarító, rendező személyzét, élükön két mar. cona ismerősünkkel. Ott, megpillantva a kigyúló fényben hunyorgó gyanús külseiű idegeneket, rájukvetették magukat, abban a tudatban persze, hogy betörők állnak előttük. Recsegtek, ropogtak a csontok... Süvítettek, zúgtak a pezsgős és boros üvegek... Precíz Elek négy szép szál legénye még fel sem ocsúdott, s máris annyi verést kapott, hogy bizony beleszenderedett. Mint a halottakat szokás, egymás mellé sorjázták őket a bár táncparkettjén. Nagyon jól összevert ájultak voltak mind a négyen. Az ötödik kiterítése, aki a folyosóra halmozott üres üvegekkel telt ládák közt hevert egy kissé több bajjal járt. Először is egy ládát kellett lehúzni a fejéről, azt, amelyikkel a berohanásakor került abba a fenemőd szoros kapcsolatba.

Ahogy ott forgatták, bíbelődtek vele, valami csillogó hosszúkás kiesett a zsebéből. A csatát nyertek egyike lehajolt érte:

— Rendőrség, Precíz Elek \

felügyelő — olvasta a kemény kartonlapon.

Folytatja: SZŐ