Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-11-22 / 47. szám

Ai. TALLÓZÁS Robert McGuire, amerikai zsokét súlyos bordatöréssel szállították kórházba. Egy körhinta faparipájá­ról pottyant le. Johnny Hollydaynek, a franciák imádott slágeréne­kesének öngyilkossági kí­sérlete után egy fiatalember sorra járta a párizsi kávé­házakat és mindenkinek fel­ajánlotta azt a borotvát, amellyel az énekes felvág­ta ereit. Egy óra leforgása alatt 23 borotvát adott el. Az amerikai Bennington- ban megjelenő Banner című újságban az alábbi helyre­igazítás jelent meg: Tegnapi számunkban téve­sen közöltük, hogy Mr. Le- land Watters feleségével e- gyütt az ablakon át mene­kült ki égő házából. Mr. Watters nőtlen, nyilvánvaló tehát, hogy csak maga u- gorhatott ki az ablakon. Ismeretlen tettesek Ve­nezuelában elloptak öt ki­lométer vasutat. Érdeklődéssel várjuk, mi­kor lopnak hozzá vonatot is. Carter csukott szemmel fe­küdt ágyán a cellában, és sír­ni tudott volna elkeseredésé­ben. Mindent pontosan kiszámí­tott, napokon át figyelte az i- talbolt forgalmát, nyitvatartá­si idejét, az alkalmazottak ér­kezését és távozását, soha ez­előtt ilyen részletességgel nem dolgozott ki tervet. S mégis... Kiváncsi vevőként jelent meg a boltban zárás előtt, bejárta az egész áruházat, és egy ó- vatian pillanatban sikerült megnyitnia az egyik udvarra nyíló ablakot. Amint a sze­mélyzet távozott és a főnök belülről bezárta az üzletet, hogy elszámoljon, a nyitva ha­gyott ablakon visszalopózott a boltba, revolverét a kétségbe­esett tulajdonosra szegezve há­rom ezer dollárnál valamivel többet sikerült zsákmányolnia. Nem volt szándékában meg­ölni a főnököt, egyáltalán nem szeretett lövöldözni, tehát le­zavarta a pincébe, és rázárta az ajtót. Megparancsolta, hogy hallgasson, mert ő még fent „dolgozik“, és az első gyanús neszre végez vele. Az lett a veszte, hogy a bolthelyiségen keresztül, a fő­bejáraton át akart távozni. Ha megmarad az ablak mellett, ha visszamászik az udvarra és on­nan indul a kijárat felé, semmi baja sem történik. Ö azonban túiságosan elbízta magát, és e- gyenesen beleszaladt egy ren­dőrjárat karjaiba. Mert a ren- dörjárat vezetője történetesen az italbolt tulajdonosának a fi­vére volt. aki elhatározta, hogy benéz testvéréhez és érdeklő­dik hogyléte felől. Még jófor­mán ki sem lépett az ajtón, az őrvezető riasztóan szegezte mellének a kérdést: — Hát ön mit keres itt, u* ram, ilyenkor? Ezek az átkozott rendőrök néha eltúlozzák kötelességüket C. HOWARD: Egy porciós tévedés és mindenkiben betörőt látnak. Nála pedig megtalálták a re­volvert is. És most? Hiába mondott hamis nevet. Tisztában volt vele, hogy ha az éjszaka még nem is, holnap délelőtt tíz órára tudni fogják hogy John Carternek hívják, hogy eddig már háromszor volt büntetve, hogy fegyveres fosz­togatás miatt már hat évet töl­tött fegyházban és ez elég ah­hoz, hogy további tíz évet kap­jon. Ha nem többet. Márpedig akkor inkább a halál. A cellába új vendég érkezett. Hallotta, hogy az ajtót újra be­zárják. Az újonc negyvenéves lehe­tett, igen elegáns, látszólag ú- riember. — Miért kerül ide? Az imént érkezett nyelt e- gyet és köszönt. — Jó estét. Nem tudom, miért vagyok itt. — Ugyan ne tréfálj, pasi­ként! — Illetve tudom. Tanú le­szek. Azt akarják, hogy tanú legyek és mert megszöktem, letartóztattak. Carter inkább unalomból, mint érdeklődésből folytatta a faggatást. A jövevény pedig a következőket mondta el: — Könyvelő vagyok és én ve­zettem egyebek között a Too- linger cég könyveit is... Carter tágranyitotta a sze­mét. Tooünger egyike volt a legkörmönfontabb gengszterek­nek. — Egy napon — folytatta a könyvelő — megjelentek a ren­dőrök a hivatalomban és a Too- linger cég könyvei között kezd­tek kutatni. Azt mondták, hét­főn újból eljönnek. Az én szo­bám azonban még aznap ki­gyulladt és minden bentégett. A rendőrség beidézett és azt akarta, hogy rekonstruáljam a Tooünger dokumentumokat. U- gyanaznap azonban Tooünger 5000 dollárt ígért, ha eltűnők... és én eltűntem, de hiába — megtaláltak. Különben Krage a nevem és holnap visznek Can- sas Citybe, egy Donald nevű hadnagy jön értem, A két óra­kor induló gyorssal megyünk. Hajnalban. Carter agya lázasan dolgozni kezdett. Itt a menekülés útja. Csak egy kis szerencse kell hozzá. — Nem sokat gondolko­dott, Krage háta mögé lopózott és hatalmas ütést mért rá. Vi­gyázva felfogta a zuhanó tes­tet, lefektette, majd levetkőz­tette. Az egész tíz percig sem tartott. Felvette Krage ruháit, szemüvegét az orrára tette, az­után ott ült a sötétben és várt. Fülében lüktetett a vére, de várt­Minden simán ment. A fog­lárt éjfélkor leváltották, nem­sokára nyílt az ajtó és beszólt egy hang: — Krage, előre! Senki sem fogott gyanút, autón mentek a vasútállomásra. Pontosan érkeztek, beszálltak a fenntartott fülkébe. A hadnagy rendes fickónak látszott. Igaz, foglya kezét o­dabilincselte az üléshez, de bo­csánatot is kért emiatt. — Mikor érünk Medisonba, mert onnan telefonálnom kel­lene? — kérdezte a hadnagy. — Egy óra múlva — vála­szolta a kalauz. — No addig még alszunk e- gyet — és ezzel tíz dollárt nyomott a jegykezelő marká­ba. A fiatal rendőr képeslapot nyújtott Carter felé: — Ha kedve van olvasni... — Kitűnő. Kár érte! — gon­dolta Carter, aki már terveket főzött, mikor és hol számolhat le kísérőjével. Donald nem lát­szott gyengének, de Carter e- rősebb volt. Csak a keze kö­zé kaparinthassa valahogy. A vonat száguldott. Donald bóbiskolt. A mozdony lassíta­ni kezdett. Donald álmosan belső zsebé­be nyúlt és revolvert vett elő. Másik zsebéből hangtompítót húzott ki, és rácsavarta a re­volver csövére. Carter előbb értelmetlenül nézte Donald mozdulatait, az­tán rémülten meredt útitársá­ra. — Mi az, Krage? Mi a baj? — Ne...! Ne...! — Hát csak nem képzeled, te tökkelütött. Tooünger megen­gedi, hogy tanúskodj ellene. — De uram... Én nem vagyok ... Krage! — kiáltott kétségbe­esetten Carter. Az álrendőrtiszt felkacagott: — Nem rossz, ez tényleg nem rossz. Hát ki vagy! Tán a római pápa? — Én... Carter nem fejezhette be a mondatot. Donald meghúzta a ravaszt éppen, amikor medisoni állo­másra futottak be. A gyilkos ezután kilépett a folyosóra. Nem volt ott senki. Siető lép­tekkel ment a kocsi ajtajához, — és két perccel később már eltűnt az éjszakában. TML0ZÄS Egy belgiumi kisváros pof-* gármesteri hivatalának e* gyík tisztviselője nemrég kijelentette főnökéről, hogy tízig is alig tud számolni. A bíróság három havi fog-i házbüntetésre ítélte — hi* vataii titok elárulása miatt Az utóbbi időben mind több elítélt szökik meg az angol börtönökből, Wand* sworthból például a napok* ban hárman is olajra lép* tek. Cellájuk előtt azonban otthagyták cipőjüket, az a* lábbi üzenettel: — Kérjük, tisztítsák ki ő* két, hogyha netalán vissza* jönnénk, rendben legyenek. vnnHBBHBr Mrs. Nellie Davidson San* ta Monica-i (Kalifornia)' asszony válópert indított férje ellen. — Szörnyű mellette az é* letem! — írja. — Minden* nap megköveteli, hogy tán­colni mejnek vele. A bíró szinte habozás nél* kül kimondta a válást. Da* vidsonné ugyanis 81 éves. Mit vinne magával a Hold* ra, ha tudná, hogy csak hosszabb idő múltán térhet vissza? — kérdezte meg né­zőit a New York-i televízió, szórt kijáró díjat az a fia* A legszellemesebb vála* szért kijáró díjak az a fia* talember nyerte, aki így fe­lelt: — A New York-i városi könyvtárat és egy csinos könyvtárosnőt. « AMELYBEN A KANÄRIFÜTTY FEKETEKERE­TES SZEMÜVEGŰ MUNKATÁRSA RAJÖN A • NŐT A ' IGAZÁRA. MELY SZERINT NINCSEN ROZSA TÖVIS NÉLKÜL. SZERELMET VALL, DE MAS BALESET IS ÉRI... A Kanárifütty feketekeretes szemüvegű munkatársa, Pákosztos Alajos nagyon jól érezte magát a csillogó tömegben. Alig három hónapja szerződött a Kanárifütty- höz, s ezt is lent töltötte délen, az olajkutak vidékén. A főnök küldte arra a riportsorozatra. Három hónapig szőrös, megfáradt emberek, most meg három órája csillogó, gyönyörű nők. Különösen az a kékszemű... De ki lehet az a vén kopasz pasas, aki három kutya hűsé­gével bámul rá? Arra ment az egyik kollégája, azt kér­dezte meg: — Az Csáp Kázmér, a Nagycsütörtöktöl. Ez mondta a riportjaidról azt a... Különben nagy széltoló. A nők..., de hisz, tudod, erről beszéltem tegnap. — Igen?! Köszönöm — mondta feltörő dühét erő­szakkal visszanyomva Pákosztos Alajos. — Hát várj csak! Fogat fogért — tette még aztán hozzá. így történt, hogy Csáp Kázmér egyszercsak azt vet­te észre, hogy egy feketekeretes alak sürög-forog Mó­nika, a gyönyörű Mónika körül. Amerre lépni akart, orr­hosszal mindig előtte loholt a feketekeretes szemüve­gű. Csáp Kázmérban az útálat óriásira nőtt a feketeke­retes szemüveget Viselők iránt. Hát így volt. Csak így történhetett meg az is, hogy amikor Csáp Kázmér kirohant a hatalmas szálloda hátsó kijáratán, és látta elindulni a fekete kocsit, felajzott idegei, szu- perszónikus repülőgépek segítségével csapongó fantá­ziája, a feketekeretes szemüvegűt is ott vélte felfedez­ni az autóban. Pedig ha jobban körülnéz... De lehet-e kí­vánni a sok megszokott után egy friss lányfalatra éhes Csáp Kázmér-i újságírótól, amikor legszebb, legrózsá- sabb reményeitől fosztják meg, hogy még körül is néz­zen?! Nem! Ezt nem lehet kívánni! így hát Csáp Kázmér rohant a képzelete felkorbácsol­ta úton a szálloda előtt parkoló Jaguárhoz. Rohant. Csak a fekete kocsi stoplámpái villogtak előtte és Mó­nika nefelejcskék szeme. És ilyenkor még körül is néz­zen?! Úristen? Bevágta magát a kocsiba, s szinte azonnal a legna­gyobb sebességre kapcsolva zúdult a fekete után. Per­sze, hogy nem vette észre a bejárati ajtó egyik oszlopa mellett azt a feketekeretes szemüvegű egyént, aki ka­ján vigyorral csavarta át a filmet fényképezőgépében s közben azt mormogta: — Hát majd megmutatom én neked, te agg szoknya- pecér, hogy valóban olyanok-e a riportjaim, mint a Holdról idecsöppent kétszeres agyalágyultdíjas vízilóé. Várj csak! Lemondasz te szépszerével Mónikáról... Az órájára pillantott: — Fél kettő — mormogta — A „Csak a szépre em- Iékezem“-hez címzett bárban most éjfél után kettőkor kezdődik a piüsor. És ott mindig jégbehfltött a whyski és tüzesek a lányok — ami legalább is az itthon töl­tött három nap tapasztalatait illeti. Elábrándozott egy pillanatra. — És há már -úgyis itt vagyok — gondol­ta még — és azzal elindult az alig pár lépésnyire par­koló kocsijához. Lassan vezetett’, de a nevetőgörcsök- től még így is majd felment vagy kétszer a gyalogjá­róra. amikor látta Csáp Kázmér hiábavaló oikázását az eltűnt fekete kocsi után. — A kopasz állat tisztára azt hitte, hogy őbeié esett belé az a gyönyörű lány, — vibrált fel benne Mónika mosolya. — A hülye.... — közben önvizsgálódva pillo­gott a tükörbe. Az a tekintet a liftajtóban még most is bizsergette a gerincét. Megérkezett. Mielőtt belépett volna, a bejárati ajtón, önkéntelenül is az életnagyságú reklámtáblára esett a tekintete. — Mi ez? — dadogta maga elé. A képről hosszú feketehajú gyönyörű nő nézett rá vissza: — De ismerős, hű de ismerős! A plakáton ez állt: Ma este először Serény Rózsa! Beleszeret, ha egyszer látta, Jöjjön kettőkor a bárba! A Kanárifütty feketekeretes szemüvegű riportere, mint fent már bátorkodtunk bemutatni, Pákosztos Ala­jos, háromszor is megtörölte a szemüvegét idegessé­gében. Aztán belépett az ajtón és a csigalépcsőn alá- szállt (a szó legszorosabb értelmében) a „Csak a szép­re emlékezem“-hez címzett bárba, kirúgva a lépcső al­jában egy sápadt pincér alól a lábat, aki mellesleg há­rom Fehér Asszony-t ellensúlyozott poharakba sűrítve egy piciny tálcán. — Öh — mondta a pincér az üres tálcát szorongat­va. — Essz — sziszegte a Kanárifütty ismert riportere Pákosztos Alajos, deréktól lefelé tapogatva magát. — Százhúsz — mondta a főpincér közönyösen. És akkor felharsantak a harsonák, felropogott a dob és mint a kaptás lovak, horkanva felkapták fejüket a férfiak. — Habfehér átlátszó tüllben belibegett a leggyönyö­rűbb hosszú feketehajú, kékszemű lány. Pákosztos Ala­jos a Kanárifüttytől megbabonázottan fizetett és köz­ben kigúvadó szemmel suttogta maga elé: — Mónika. — Következik bárunk új csillaga Serény Rózsa. Elő­adja a szerelem táncát — jelentette a konferanszié. — Micsoda? — Pákosztos Alajos nem akart hinni a fülének. — Hogy lehet ez a lány Serény Rózsa, ami­kor Mónika? Ha pedig Móniká, akkor miért mondják, hogy Serény Rózsa? — Megigézve, mint az alvajárók, maga elé tartott kézzel botorkált a bárpult felé, le nem véve szemét a tüneményről. Valami a kezébe akadt, üveg — tudatosította, a szájához emelte és anélkül, hogy akárcsak egy pillantást is vetett volna rá a tar­talmát illetően, egy hajtásra kiitta. ■ — Fél liter gin — mondta elismerően a mixer. — Kétszáz — mondta érdeklődésser a főpincér. És elkezdődött. A levegő megtelt elektromossággal. A zenével szinte eggyé forró, hol húrként megfeszülő, hol elernyedő gyönyörű női test láttán a vérnyomás negyvennel, sőt esetenként hatvannal is ugrott. Az ar­cok kivörösödtek, elkékültek. A helyiség megtelt ühe- géssel. sóhajokkal és nyöszörgéssel. Amerre a lány el- pörgött az asztalok között, mindenünnen szőrös férfi­mancsok és .finom női kezek nyúltak feléje, illetve a férfimancsokért. A tánc egy vad fortisszimóval ért vé­gett, hirtelen, mintha elvágták volna. A hatás... Mit ha­tás... A kábulat percekre gúzsba kötötte a tenyereket, megbénította a nyelveket. Hanem aztán... Mint nekivadult csorda székeken asztalokon át ro­hant, illetve rohant volna mindenki a pódium felé, hogy legalább egy ujjal érintse ezt a földi csodát, csakhogy... Csakhogy két elegáns feketébe öltözött marcona alak odapattant a dobogó szélére, s mint borsó a falról, pat­tantak vissza róluk a tolakodók. Hanem egy valakinek mégis csak sikerült átjutnia ezen a szilárd falon. Ta­lán mondanom sem kell, hogy a Kanárifütty feketekere­tes szemüvegű munkatársa volt a szerencsés, aki négy- kézlábra ereszkedve indult rohamra (a gin hatására másképp már nemigen tudott volna). És sikerült neki. Átölelte a lány térdét és enyhe csuklások közepette sut­togta: — Legyen a feleségem! Tudom a titkát! Legyen a feleségem... Serény Rózsa sikoltott, s egy kecses mozdulattal bor­dán rúgta lábai előtt heverő imádóját. — Butaságot beszél — suttogta, közben igéző mo­solyt lövellt riporterünkre, mert akárhogy is volt, még­iscsak hízelgett a hiúságának a sajtó részéről megnyil­vánuló hatalmas rokonszenv és az is, hogy lám valaki máris felismerte. Bevált a főnök fogása. Mit mondott, legyen a feleségem? — egy pillanatra elhomályosodott vele a terem. Közben az élő védőfal egyike észrevette térdelő ri­porterünket s mint egy zsák rongyot felemelte a ma­gasba, hogy finoman visszahelyezze a tülekedők közé. Pákosztos Alajos azonban a magasból is esdve nyújtotta kezét a lány felé: — Legyen a feleségem, Mónika... Az emelő kéz tulajdonosa hallva a nevet, hirtelen el­engedte riporterünket és az nagy robajjal landolt a vi­lágot (jelen esetben csak enyhe zúzódásokat és kék foltokat) jelentő deszkákon. A művésznő testőreivel együtt gyorsan kiszaladt. Nagynehezen helyreállt a rend. A pincérek újra köz­lekedtek. A vendégek újra ittak. Pákosztos Alajos is sikeresen megkapaszkodott egy újabb gines üvegben, s éppen inni akart, hogy bánatát enyhítse, amikor egy cédulát adott át neki az egyik pincér. Mohón felbontotta és olvasni kezdte. „Én is szeretem maaát, már este is... Várom az öltö­zőmben. Tizes szám.’ A pincér elvezeti az ajtómig.“ Nagyot fordult vele a bár. Az üveget visszatette a pultra a főpincér csalódottan morgott. Az enyém, Pá­kosztos Alajosé lesz a leggyönyörűbb lány — virágzott fel benne az öröm — s nem azé a gyepes Csáp Kázméré. Szinte lebegve ment a pincér után. Amikor a pincér elment, bekopogott az ajtón. — Tessék, jött az édes válasz. Benyitott. — Óh, Mónika... — tovább azonban nem mondhatta, mert úgy orrba vágták, hogy a csillagos ég egyre gyor* suló sebességgel kezdett ke­ringeni körülötte, s aztán egy­szerre csak elfogytak a csil­lagok, s ő valami nagy-nagy feketeségbe zuhant... , (Folytatja: Sző)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents