Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-11-08 / 45. szám
ALEKSZANDER IVARDOVSZKIJ: VLAGYIMIR LUGOVSZKOJ: HŰL Faluhosszat Falühösszat, háztól házig, peckesén faoszlopok indultak meg, kedvesem. Fel-felbúgott sustorgott a vezeték — ilyet bizony nem láttunk mi soha még. Almunkban sem láttunk ilyet te még én: nap gyűl lángra a fényőfa tetején, barátja lett az öröm a muzsiknak: mennyezetén csíllagfények ragyognak... Esik eső, csapkod a szél hevesen, dé a falut fény köríti, kedvesem-; de a falu olyan szép és úgy névét, jókedvéért megirigylik az égek ... Faluhosszat, háztól házig, peckesen faoszlopok indultak meg, kedvesem. Fél-felbúgoíí, sustorgott a vezeték — ilyet bizony nem láttunk mi soha még. Ifjúság Fiúk, én mindig láttam, tudtam, ki ellenség, s ki a barát, Október énekét ujjongtam s fegyvereink bástyafalát! A magas kucsmát megszerettem s a tábori egyenruhát, és megsejtettem rögtön minden tárgy titkos színét, Illatát. Moszkvában, jéghideg szobámban kis kályhám falta a szenet, izomláz szaggatta a váltam, s a mahorka felderített. Csupa öröm volt az élet, ifjúság, jókedv, friss erő, bekecsemben a tarka prémet nem rágta még ki az idő. S a nagy front, Rigától Bajkálig nem törte össze csontomat, ahány könyv volt, faltam egy szálig, s üdített száz új gondolat. Bölcs tanácsot mennyit hallottam s mennyi beszédet, mennyi szót, a nap felé hányszor tartottam a győztes szovjet-lobogót. De ha táncolt bennem a jó vér, s felleges ég borult főlém, — én, a sí és a vágtató szél szálltunk az ősz erdők ölén. Fiúk. nehéz-e kitalálni hogy élhettek jól, helyesen: utadon járj bizton halálig, mint ahogy száll s nem tétovázik a nyíl, a fény s a fecske sem. Tamkó Sirató Károly fordítása „Burgyenko nyomozó elvtárs. Kérdésére válaszolva közlöm, hogy párttagsági könyvem száma huszonnégy két nulla, a krasznodari pártbizottság adta ki Nyikita Balmasov névre. 1914-ig életem folyása, hogy úgy mondjam házias volt, a szüleimnél szántóvető munkával foglalkoztam aztán a szántásvetésről átkerültem az imperialisták soraiba, hogy megvédjem Poincaré polgártársat, meg a német forradalom hóhérát, Elbert-Noskét, akik feltehetően aludtak, és azt álmodták, hogyan adhatnak segítséget Kubány vidéki falumnak, Ivan Szvjatojnak, s így tekergeti ez a kötél mindaddig, amíg Lenin elvtárs jó útra nem terelte megvadult szuronyomat, és nem mutatta meg a sokkal megfelelőbb bendőt, és ki nem jelölt egy újabb pocakot. Ettől az időtől kezdve viselem a kinyílt szemű szuronyom hegyén a huszonnégy kettő nullás számot, és eléggé szégyellem és egy kissé nevetségesnek is találom, hogy magától, Burgyenko nyomozó elvtárs, ezt a hihetetlen rágalmat hallom az N-i kórházzal kapcsolatban. Ebben a kórházban én nem lövöldöztem, senkit nem támadtam meg, erről szó sem lehetett. Hárman, sebesültek: Go- lovicin harcos, Kusztov harcos, meg én ott feküdtünk lázzá! a csontunkban, dehogy támadtunk valakire, csak sírtunk, ahogy ott álltunk kórházi köpenyben a téren, a zsidó nemzetiségű civil lakosság között. Ami pedig annak a három ablaküvegnek a betörését illeti, amelyeket tiszti pisztolyból rongáltunk meg, tiszta szívem- Kopócs Tibor illusztrálta bő! mondhatom, hogy ezek az ablaküvegek nem feleltek meg a rendeltetésüknek, ott a raktárban székre nem volt semmiféle szükség. S amikor Javejn doktor látta a mi elkeseredett lövöldözésünket, csak nevetett, ott állt a kórház ablakában és sértőn mosolygott, amit igazolhatnak a Kozin városbeli fent említett zsidók. Javejn doktorral kapcsolatban még a következő adatokat szolgáltathatom, nyomozó elvtárs, mégpedig hogy akkor, amikor mi hárman sebesültek, nevezetesen: Golovicin harcos, Kusztov harcos meg én először kerültünk kórházba kezelésre, kijelentette, méghozzá elég durván: ti pedig, katonák, most egyenként megfürödtök, a fegyvert és ruhátokat azonnal leadjátok, félek, hogy fertőzést hoztok be vele, úgyhogy azonnal elküldjük őket a raktárba... S Kusztov harcos látván, hogy előtte nem ember, hanem egy vadállat áll, előrelépett átlőtt lábával, és kijelentette, hogy milyen fertőzés lehet az ö éles kubányi kardjában a forradalom ellenségeire veszélyes fertőzésen kívül, no meg a raktárral kapcsolatban azt is meg akarta tudni, hogy valóban kommunista őr vigyáz-e a holmikra vagy ellenkezőleg, valaki a pártonkívüliek tömegéből. S ekkor úgy látszik, Javejn doktor észrevette, hogy mi is jól meg tudjuk különböztetni az árulást. Egyetlen szó nélkül hátat fordított nekünk, és sokértelmű mosolygástól kísérve beküldött a kórterembe, ahova sebesült lábunkon bicegve, elnyomorodott karunkat lóbálva és egymást támogatva be is mentünk, mivelhogy mindhárman földiek vagyunk, Ivan Szvjatoj falubéliek, nevezetesen: Golovicin elvtárs, Kusztov elvtárs meg én egysorsú földiek vagyunk, s amelyiknek a lába nyomorék, azt a barátja a kezénél vezeti, akinek pedig a tarja hiányzik, az a barátja vállára támaszkodik. A parancs értelmében bevonultunk a ISZAK BABEL: Devecseri Gábor fordítása ALEKSZEJ SZURKOV: Nagy volt az út Nagy volt az út. És sók véri megivott. 0. 3a'j, milyen forrón szérettünk — az omladozó téglafal hívbit, s bítófa nyikorgóit felettünk. Ezt fiainknak nem meséljük él. Felnőnék s értik majd a dolgot, ök kérdeznék, dé ajkad nem féléi, kérdeznék, s én nem is mosolygók. S Iáiják, a föld mily gazdagon ferül, s valaki válaszol helyettünk: „Néktek ez már semmibe sem kerül, békétek vérrel megfizettük.“ Kardos László fordítása ANDREJ VOZNYESZENSZKIJ: Lenina 18-as év emelvényén i. Vagonok hosszán — Vasorrú Bába — koppan a bánat ócska falába. Mini az ütések — Kop. Köp. Csonkok és csépek, persely és dob. Lába sehol. Karó-karú. „Hej! Mit utálkozö! a breszti áldozaton? !*' II. Nyugtalan hó van. Céltalan szakad. Cipővas koppan a „Metropol“ alatt. Százados unalom. Kacaj és sokk. Rokkantak untalan. Kop. Köp. A buksza sovány. Rettentő magány. A hó suhogva hull. „Állj! Mit utálkozol?!" III. Oroszhon sok verme. Oroszhon fekélyé, ősi Oroszhon szörnyű étke... Ő áll a tribünön, homlokok felett, nézd, dühös ujja dobol! Ő áll a tribünön, a dobogtató — mint orvos, beteget kopogtató. Szívós, derék, kikezdhetetlen — akárcsak a műtőteremben! Oroszhon sebei. Templomok, Szentségek. Szigorú, szerető ujja a sebésznek... Vagy tán a szívhang, az izgatott?... Köp. Köp. Köp. JEVGENYIJ VINOKUROV: Vasúti kocsi 1918-ban Ogy rémlik, csak egy kis lökés kell. és a vonat végén vadul rángó reccsenéssel ezer darabra szertehull. A lóduló kocsin keresztül morgó kalauz s lámpafény tántorog át. Haj-síirü rezdül mint vízinövény-szövevény. Dühös szitkok: — Csönd, az anyádat! — Nehéz álmát egy katona horkolja szét, Beteg és fáradt s visszavárja a csapata. Üzérek tolvaj pusmogása a felső polcon. Zsák szakad, s az alvó szürke katonára csorog a fehér lisztpatak. Orrcsíptető, kalap, felöltő — idősebb férfi szundikál, látszik, hogy fővárosi költő. Köré mahorka füstje száll, sörény-haja arcába lebben ideges álma rezzenő, mint hideg pillangó, ijedten rezdül szemén a csíptető. Megcuppan néha duzzadt szája, talán álmát ízlelgeti, Térdén az „Apolló“ egy száma, s egy könyv: Annyenszkij versei. Horkol a katona kinyúlva, sárga, sovány, félig áléit. Billenti szenvedés-gyalult a, tífuszban borotvált fejét. Az a katona — az apám volt! Fiatal volt. Es álmodott égszínkék várost, üveg-álmot: jövőbe táruló napot. Szüaj erők vitték-sodorták, látni sosem-volt fényözönt... S az ablakon túl Oroszország rohant könny, vér tűzvész között. kórterembe, ahol azt vártuk, hogy ott majd kultúrmunkát meg az ügy iránti odaadást találunk, de érdekes ám, ha megtudják mit is pillantottunk meg ebbe a kórterembe lépve. Vöröskatonákat láttunk, gyalogos bakákat egytől egyig, akik ott ültek a megvetett ágyakon, malmoztak, s körülöttük magas, ki fent ápolónőyérek álldogáltak az ablakoknál, s kifelé kacsingattak. Ahogy ezt megpillantottuk, megálltunk, mint akinek földbe gyökerezett a lába. — Mi az, fiúk, már eleget harcoltatok? —kiáltottam a sebesültek felé. — Már eleget — válaszoltak a sebesültek, és tovább tologatták a kenyérbélből készült figurákat. — Korai — mondom a sebesülteknek —, ko rai még abbahagyni a harcot, gyalogosok, amikor az ellenség itt lépdel puha mancsain, alig tizenöt versztányira a várostól s amikor a Vörös Lovas újságban olvashatunk a borzasztó nemzetközi helyzetről, és amikor a láthatár tele van fellegekkel. — De a szavaim úgy pe regtek le erről a hősies gyalogságról, akár a kecskebogyó az ezred dobjáról, és beszélgetés helyett az történt, hogy az ápolónövérek odavezettek az ágyainkhoz, s újra rágták a fülü nk, hogy adjuk le a fegyvert, mintha minket már legyőztek volna. Ezzel annyira felpaprikázták Kusztovot, hogy ki sem mondhatom, úgyhogy a bal vállán levő sebét kezdte feltépni, a harcos és proletár szíve fölötti sebet. Ennek az erőlködésnek a láttán az ápolónők elhallgattak, csakhogy éppen a legrosszabbkor hallgattak el, mert a pártonkívüli tömegek új ra sanyargatni kezdtek bennünket és ránk csődítettek egy csomó önkéntest, ezek meg rólunk, akiknek már jóformán leragadt az álomtól a szemünk, kezdték leráncigálni a ru hát, meg arra akartak kényszeríteni, hogy vállaljunk női ruhában szerepet valamilyen kultúrmunkában ami viszont nem illik. Irgalmatlan nővérek... A ruhák miatt neme gyszer támadtak ránk álomporral, úgyhogy felváltva pihentünk, egyik szemünk mindig nyitva, még az árnyékszékre is teljes díszben, pisztollyal mentünk kis.dolgunkra. így szenve dtünk már egy hete, amikor egy szép napon kezdtünk félrebeszélni, furcsa látomások kör nyékeztek, s végül is azon a vádirat szerinti augusztus negyediki reggelen felébredvén, észrevettük magunkon a változást, ott feküdtünk a kórteremben, számozott köpenyben, mint a fegyeneek, ruha és fegyver nélkül, még a kubányi gyenge öreg édesanyánk szőtte ing se volt rajtunk... S látjuk, ragyogóan süt a nap, a lövészárokbeli bakák pedig, akik között ott szenvedett három vörös lovas, röhögnek rajtunk, s velük együtt az irgalmatlan nővé rek, akik előtte való nap álomport hintettek a poharunkba, most pedig ringó, keménv mel lel. egy tálcán kakaót hoznak, s annyi tejet benne, hogy belefulladhat az ember! Ettől a vidám körfogástól a bakák hangosan kopognak a mankójukkal, de szörnyű hangosan, és csipdesik az oldalunkat, mintha utcai lányok lennénk, mondván: már Bugvonnij Első Lovashadserege is eleget harcolt. De hát nem. A keservét nektek, elvtársak, akik már degeszre ettétek magatokat és egész éjjel úgy kopogtok a sakktáblán, mintha géppuskával kopognátok: nem, nem harcolt még eleget. Aztán kikéredzkedtünk, mintha a szükségletünkre kellene, és lementünk mindhárman az udvarba, aztán az udvarról lázasan, kék fekélyekkel borítva, elmentünk Bojderman polgártárshoz, a forradalmi bizottság elnökéhez, aki nélkül Burgyenko nyomozó elvtárs, ez a fél-' reértés a lövöldözéssel esetleg tán meg se történt volna, vagyis e nélkül a forradalmi bizottság elnöke nélkül, aki miatt mi teljesen elvesztünk, bár nem adhatunk megfelelő anyagot Bojderman polgártársra vonatkozóan, de alighogy beléptünk a forradalmi bizottság elnökéhez, figyelmünket megragadta egy korosabb zsidó nemzetiségű polgártárs, aki ott ült bundában az asztal mellett, az asztal telezsúfolva papírokkal, hogy szinte rossz volt nézni. Bojderman polgártárs szeme ide-oda fo rog, látszik, mit sem hámoz ki ezekből a papírokból, kínszenvedés számára ez a sok papír, amikben ismeretlen de érdemes harcosok fenyegetően követelnek Bojderman polg ártárstól élelmiszert, egy másikban a helyi dolgozók felhívják figyelmét a közeli falvak ban garázdálkodó ellenforradalomra, ott meg a központból egyszerű munkatársak jelennek meg, akik házasságot akarnak kötni a forradalmi bizottság előtt a lehető leggyorsabban és minden huzavona nélkül... így hát magas hangon mi is előadtuk a kórházban történt árulást, de Bojderman polgártárs csak ránk meresztette szemét, aztán újból ide-oda forgatta őket, aztán vállunkat simogatta, ami teljesen méltatlan a forradalmi hatósághoz, és nem is adott semmilyen írást, de a végén kijelentette: harcos elvtársak, ha egy kis szánalmat éreznek a szovjethatalom iránt, akkor azonnal elhagyják ezt a helyiséget, amivel persze nem érthettünk egyet, mármint a helyiség elhagyásával, hanem követeltük, hogy adja ki a személyi igazolványát a teljes létszámnak, s mivel ilyet nem kaptunk, elvesztettük az eszméletünket. És így eszméletlenül mentünk ki a térre, a kórház elé, ahol lefegyvere ztük az egy fő létszámú lovasrendőrséget, és könnyes szemmel rongáltunk meg három nyomorúságos ablakot a már fent nevezett raktárban. Javejn doktor a megengedhetetlen té nynél különböző pofákat vágott, mégpedig abban a pillanatban, amikor Kusztov elvtársnak sebesülése miatt már csak négy napja volt hátra! Kusztov elvtársat rövid, ragyogó élete folyamán végtelenül nyugtalanította az árulás, amely itt pislákol felénk az ablakból, gúnyol ódik a durva proletárok felett, a proletariátus jómaga is tudja, hogy durva, fáj is nekünk, elvtárs, háborog tőle a lelkünk, és tűzzel rázza a test börtönét... • Burgyenko nyomozó elvtárs, mondom magának, az árulás röhög rajtunk az ablakból, az árulás is itt jár mezítláb a házunkban, az áru lás a vállára vetette a csizmát, nehogy nieg- csikorduljon a padló a kirabolandó házban..." 1926
