Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-02-01 / 5. szám
ZS. NAGY LAJOS fii JuanGoyiiSölo Oktatásként Könyököd legyen, mint a kő, homlokod kosként öklelő, virágcsokorra semmi gondod, markodba szoríts vasdorongot. Szíved vértezd fel fényes gőggel táplálkozzál friss agyvelőkkel, hulló hajadból fonj kanócot, felgyújtani a martalócot, ki sugárzó körödbe hágna, hogy álmaidat felzabálja. Salétromsavval öntsd szemet örökre átkozott legyen. H at1 napon át percnyi pillenőm sem volt... A város életének ritmusa hirtelen megváltozott, az utcákat benépesítő férfiak és nők arcán elszánt kifejezés jelent meg. Néma szolidaritás fűzte össze őket... Mindegyikük felfedezte, hogy nincsen egyedül, és annyi év' gyalázat után ez a felfedezés döbbenetes erővel hatott. Az emberek a tévedéstől félve újra és újra összenéztek, de mindannyiszor az egyetértés kifejezését találták egymás tekintetében. Minden jelentőssé vált, s gyakran a legközönségesebb dolgok szokatlan, csodálatos képet öltöttek. Mindennapos dolog járni, de e- zekben a napokban az emberek szokásos útjaikat szótlanul tették meg. és százaknak, ezreknek ez a hallgatása minden beszédnél ékesebben szólott. Sem én, sem a barátaim soha ilyet nem láttunk — túl fiatalok voltunk ehhez. Most mindettől megittasodva jár- tunk-keltünk... Néhány napi megfeszített előkészítő munka és kínzó várakozás után szakítottunk egy napot pihenésre. De pihenhettünk-e, amikor utcákra özönlöttek az emberek, és a tiltakozás e néma vonulása a mi érdemünk is volt. Belevegyültünk a tömegbe, hallgatagon kóboroltunk, mohón bámultunk az arcokra, támogatást kerestünk és találtunk. Reggeltől bejártuk a központot és a külvárosokat. Meggyőződtünk arról, hogy mindenütt teljes az egyetértés, hogy a régen várt nap — eljött. Este összegyűltünk Júlia lakásán, s vitáink hajnalig nem csillapultak. Aztán hirtelen megváltozott a helyzet. Az újságok megteltek fenyegetésekkel, mindenfelől veszély nyomult felénk, és rendkívül óvatosakká kellett válnunk. A fenyegetések — tankok, ágyúk, repülőgépek, hadihajók — hátterén mind világosabban rajzolódott ki a- zoknak a képe, akik olyan sokszor vezettek bennünket győzelemre, megingathatatlanul álltak őrhelyükön, és természetesen most sem dezertáltak parancsnoki hadállásaikból... E napok folyamán, rögtön ébredés után átfutottam az újságokat, »majd telefonáltam Júliának, Antóniónak és Maximénak, hogy bár a hangjukat halljam, s megbizonyosodjam; még semmi sem történt velük. Nap mint nap új hírek keringtek az egyetemen. Ez nem tért haza este, amaz eltűnt, senki sem tud róla. Találkozásainkkor sokan kérdezték csodálkozva: „ilyen pocsék időben miért nem utazol el valahova pihenni, friss levegőt szívni...“ Megtörtént aztán, hogy valaki egész nap nyomon követte Enriquet. Ekkor elhatároztuk: egy időre megszüntetjük gyűléseinket. De már néhány órával a döntés után elviselhetetlenné vált a magány: Utca1 fülkékből telefonáltunk egymásnak, elváltoztatott hangon érdeklődtünk a beteg mama állapota iránt, vagy egy-egy hirtelen szükségessé vált könyvet kértünk. A szobámból jól hallottam, amikor az emeletünkön megállt a lift, s a szívem nagyot dobbant, szaporán vert, valahányszor ajtómnál megszólalt a csengő. Hozzánk egyelőre még csak a tejes, a kifutólány a tisztítóból vagy a gázóra-ellenőr jött. Ámde egy este, amikor elmentem Amadeo- hóz, az édesanyja nyitott ajtót, és mesterkélten, hangosan mondta: — Nem! Nem kel! semmi, legutóbb is szemétre való üvegeket adott el nekünk... Háta mögött sietős léptek koppantak. és sötét szemüveges ábrázat tűnt elő Arcomat rejtve gyorsan távoztam. Nem láttuk tisztán a helyzetet. Maximéval találkoztam a könyvtárban, s ő rámparancsolt. hogy utazzam el. Útlevelem teljesen rendben volt. kivárhattam a vihar elvonulását a határ túloldalán. A többiek sorsa aggasztott, de jelenlétemmel rajtuk úgysem segíthettem, s így nem sokáig tétováztam. Annál kevésbé, mert a rég esedékes csengetés minden pillanatban bekövetkezhetett. — Szinte szeretném, hogy csengessenek végre. Legször- nyflbb a várakozás! — mondtam Maximénak. Másnapra tűztem ki elutazásomat, és sok mindent el kellett még intéznem. Megbeszéltük: a többiekkel vacsora után találkozunk. — Mondd meg nekik, hogy a Rancshitóban gyűljenek össze, mint jobb időkben... — Átadom az üzenetet... — ígérte Maximo. — Szórakozni akarok és semmire se gondolni! — Én is... — Nekik is mondd meg... — Ne félj... ök is torkig vannak, akárcsak te. — Iszunk... — Igen — felelte, — iszunk. Amikor a Ranchltóba érkeztem, Antonio már várt reám A bárasztalra könyökölve újságot olvasott. Rámutatott a piros ceruzával keretezett vezércikkre. — Láttad? — Nem — válaszotam, — de sejtem miről szól... — „Huligánoknak“ neveznek bennünket! Bár ezúttal van benne némi igazság... — Osztom nézetedet — nevettem. — Huligánok, cselszövők, söpredék vagyunkl A zenegép akkordeon- hangokkal töltötte be a helyiséget, a félhomályos sarkokban ülő párok lagymatagon át- átszóltak egymáshoz, a terem közepén táncra perdült egy nő... A bárasztal mögötti ajtón belépett Encarna. — Üdv, drágáim — Encarna pompásan festett izmos vállát szabadon hagyó, mélyen kivágott sárga ruhájában. — Rég nem láttalak itt benneteket... — Igen — hagytam rá, — rég... — Már azt hittem valami történt veletek... — Velünk? — ámuldozott Antonió. — Mi történhet velünk, ilyen jó fiúkkal? Vagy nem vetted észre? — Nem tudom — mondta Encarna. — Különös dolgok mennek végbe ebben az országban... — Különös dolgok? Mik? — Titokzatos ügyek. Az emberek fogják magukat, és némán járnak fel és alá az utcán... A szolgálóm például. Pedig gyalogol eleget, mľg Órádéból mindennap idejön... — Az orvosok szerint a járás nagyon egészséges. — Igen — szóltam közbe — kitűnő testgyakorlat... Encarna cigarettát illesztett borostyánkő szipkájába, én öngyújtómból tűzzel kínáltam. — Furcsák vagytok ma... — jegyezte meg. — Furcsák? Miért? — Nem tudom... De ha az a- nyátok lennék, aludni külde- nélek benneteket... — Semmi kedvünk aludni — közölte Antonio. — Jó,, jó, mind a ketten megéritek a pénzeteket! — Mit akarsz tőlünk? Hisz ez az egész ellenség által lefizetett maroknyi agitátor műve“ — magyaráztam. ■— Nem olvasol újságot? — Nem. — Rosszul teszed. Minden önmagát tisztelő spanyolnak olvasnia kell az újságokat. — Hallgass, elég! — szólt rám Encarna. — Látom már, milyen hangulatban vagytok, de nem bírtok rá, hogy elsa- vanyodjam, akár a rossz szőlő. — Akár a rossz szőlő? £s ezt magadról mondod. Encarna? — Velem is előfordul... Tudjátok, mit tettek velem? — Honnan tudhatnánk? — Egész hónapra becsukták a báromat, és ráadásul pénz- büntetést sóztak rám. — No csak... — Úgy alakult... — Encarna halkabbra fogta a hangját, s körülnézett, nincs-e valaki a közelben. — Ünnepnap, szeplőtelen fogantatáskor történt... Valamelyik — nem csuhás — inspektoruk bejött, hogy megigyék egy pohár... tejet, no persze. Aztán elment, és besúgott a „szürkéknek“... — Miért? — Honnan tudjam? Állítólag úgy találta, hogy a bárban sok a pros-ti-tu-ált... Azt hiszem, így mondják? — Sötét szemüvege volt? — Nem emlékszem... Állítólag azt mondta: tele volt velük a bár. Encarna körüljártatta tekintetét a helyiség mélyén ülő nőkön. Diáklányok voltak. — Nem tudom, lehet, hülye vagyok, de én soha egyet sem láttam itt. — Mi sem — erősítette meg Antonio. — Ha számot hordanának a hátukon, valamilyen táblát, hogy rájuk lehessen ismerni, akkor — egye fene — mondhatnám: ki innen! Az én boltomba nem engedek be pros- ti-tu-ál-takaí. Jól ejtem ki? Szóval hát... Másképp hogy ismerjek rájuk? — Nem ismerhetsz rájuk, világos. — Mind magyaráztam a komisszár úrnak, csapna belé a mennykő!... A lányoknak, a- kik ide járnak, ugyanolyan az arcuk, mint a mienk, spanyolul beszélnek, mint a komiszszár úr, meg én... E gy vendég hívatta Encarnát, s ő odament. Hihetetlenül széles csípőjét nagyon kecsesen tudta riszálni.. — Mit iszunk.?, — Amit akarsz, nekem mindegy. — Antonio egy üveg Mordest kér. A bejárati ajtó félig nyitva állt. s én a korlátra támaszkodva mindenkit láthattam a bár előtt: egy csapat részeg amerikait, egy „szürkét“ két rendőrrel. Annyi izgalmas nap után tökéletesen üresnek éreztem magam, s a- kár a szivacs, észrevétlen szívtam be a mansanilliát. Antonio hol kibontotta, hol összehajtotta az újságot, újra meg újra elolvasta a vezércikket. Az egyik asztalnál amerikaiak gajdoltak. Az egyik fölállt, pénzdarabot csúsztatott a zenegépbe Az akkordeon elhallgatott, most már klarinétszólót hallgattunk. Valaki meg- cibálta a kabátujjamat. Megfordultam. Júlia állt mellettem. — Üdv, „huligánok"! — Újságot tartott a kezében. — Üdv, „söpredék“! Maximo visszamaradt az ajtónál, aztán Encamával karonfogva jött hozzánk. — Elmesélted a barátodnak, mit műveitek velem... — Júlia is tudni akarta, miről van szó, és Encarna elismételte mondókáját. Az üveg már kiürült. újat kértem, s még néhány poharat. — Ráadásul büntetést is kellett fizetnem — fejezte be Encarna. — Mennyit, ha nem titok? — Tízezret drágám, nem is beszélve arról, amit a bár be- csukása miatt vesztettem. — Szipkájával az amerikaiakra mutatott: — Még jó, hogy e- zek a mamlaszok naphosszat itt rostokolnak! Az amerikaiak minhta megértették volna, hogy róluk van szó, magukhoz kérették Encarnát. — Megyek, szép fiúk! — kiáltott nekik, és halkan hozzáfűzte: — Az a pápaszemes belém SzeretettMagunkra maradtunk. Leültünk az egyetlen szabad asztalhoz. Olyan sok mondanivalónk volt! De nem tudtuk, mivel kezdjük. Mindegyikünk a poharára meredve hallgatott. Azt akartuk, hogy a szesz oldja meg a nyelvünket; szaporán ittunk. A második palack után még kettőt rendeltem. A muzsika elnyomta a hangzavart, táncoló párok imbolygtak előttünk... Júlia idegesen tépdeste hajfürtjét; ha észrevette, hogy kiürült egy pohár, gyorsan újra- töltött. Amikor a harmadik ü- veggel is végeztünk, s a negyedikhez fogtunk, már kifényesedett barátaim szeme. Antonio gyöngéden megszólalt: — Micsoda huligánok vagyunk mi! — És mi kórusban ráfeleltünk: — És söpredék, és cs’elszö- vők! Újra elment a bészélőkéd- vünk. Csak ülni akartunk egymás mellett. Ügy éreztük, ha elválunk, nem találkozunk többé. A bejárati ajtó kicsapódott légionárius egyenruhás, kopaszra nyírt férfi jött be. Felső ajkán lepke formájú bajuszka ágaskodott. Kihivóan végigmérte az asztaloknál ülő vendégeket, a bárhoz ment, s egy pohár mansanilliát kért. — Spanyol nemzeti ital! — kiabálta. nyát és a mellére mutatott. Encarna körültekintett, támogatást várt De az asztaloknál senki sem mozdult. A légionárius valamit kiabált, aztán kiment, becsapta az ajtót. Encarna mellénk ült, idege- sen simítgatta frizuráját. A kiszolgálólány összenézett Encarnával, és színültig töltötte a poharat. A légionárius rántott egyet a nadrágján, a padlóra köpött, s egyből fel- lötyintette az italt. Aztán tekintetével végigtapogatta a ki- szolgálőlányt, és megszólalt. — Tölts még, kislány... Encarna, nyilvánvalóan nyugtalankodva, leült asztalunkhoz — Nagyon gonosz, nagyon kötekedő képe van ennek a pasasnak... — suttogta, és nagyot sóhajtott. — ö egyike „dicső katonáinknak“ — mondtam. — Egyike „dicső megmen- tőinknek" — helyesbített Júlia —Elég abbahagyni! — szólt ránk Encarna. — Ha beleköttök, kikergetlek benneteket. — „Szabad országban élünk“ ... — tiltakozott Antonio. — Az „organikus demokrácia“ országában... — vetette közbe Júlia. — Meséljetek a nagymamátoknak! — Encarna a szeme sarkából szüntelenül figyelte a légionáriust. — Meséljetek nekik. Tudjátok, mit mondott ne kém a komisszár, amikor nála voltam? — Nem — vágtuk rá kórusban. — Hogy az én érdekemben csukta be a boltomat, s ezért legyek neki hálás! Meg a pénz- büntetésért Is... — Remek! — mondta Maximo. — Igaza volt annak az a- laknak... Nem istennek tetsző a ... prostitúció. — Istenről beszélsz? — Encarna ökölbe szorult kézzel megfenyegette. — Jóságos a te istened, szó, ami szó! Lebeg a magasságos egekben és nem tudja, mi megy végbe itt lenn — Karját összefonta mellén és megvetően cigarettafüstsugarat pöffentett ki a száján. — „Alászállok... nemsokára eljövök.“ Nahát csak ne szálljon álá. Ha egyszer elkapom, olyat mondok neki, hogy tisztában lesz mindennel... Haragosan nézett körül a bárban. Sohasem láttam ilyen gyönyörűnek. Sötétkék szemében indulat lobogott. Megértettem, hogy azok közé tartozik, akikből a sérelmek nem megadást, hanem indulatot váltanak ki. A sérelmeket méltósággal viselte el, de könyörtelenül feljegyezte a maga listájára. A kiszolgálőlány hozott még két palackot. Szótlanul hallgattuk a muzsikát. A haragos Encarna jelenléte lehetetlenné tette, hogy elkezdjük beszélgetésünket. Nem vallottuk volna be semmiért, hogy tulajdonképpen örülünk ennek: utolsó gyűlésünket tartottuk, és később minden szó, minden gesztus túl nagy jelentőségre tett volna szert. Kétségbeesetten küszködtünk az ünnepélyességgel... Antonio ujjaival az asztalon dobolt. Júlia hajfürtjét tépdeste. Ha szemünk találkozott, némán összemosolyogtunk. Végül éreztem, hogy fejembe szállt az ital, s behunytam a szemem. Aztán homályosan láttam, hogy Antonio valamiről tárgyal Maximőval. Később Júlia megrázta a karomat... A légionárius a kiszolgálólánnyal veszekedett. Encarna közébük állt és az ajtóra mutatott A zene miatt nem hallatszott, mit beszélnek. A légionárius kigombolta zubbo— Hallottátok? — Nem — felelte Maximö. — Kedve szottyant dalolni..« a Cara el Solt. A pimasz... Eí* küldtem az ördög mamájába... — Mit mondott neked? Azt, hogy Ifniből érkezett. Afrikából. Tudjátok, mit felel-» tem? — Encarna csípőjére tet- te a kezét. — Azt mondtam: „Én meg senor, egyenesen New Yorkból jöttem. Ott tar-1 tózkodik a dalolástól még az is, aki óhajtana. Ha botrányt' akar rendezni, menjen máshoz va...“ — S a zubbony? Miért gombolta ki? — Mutogatta a sebeit... Szegénykét kétszer sebesítették meg a „vörösök". Meg akart hatni. A légionárius — akár az ördög — újra megjelent, hiszen emlegették. Belökte az ajtót, s megállt a küszöbön. A szomszédos falatozóban egy üveg Mordest vásárolt, és most, az üveget magasra tartva, recsegő hangon rázendített a fal- langista himnuszra. A bár vendégei először bátortalanul, majd egyre több e- rőve! bekapcsolódtak a himnuszba. Sőt, valahogy ünnepélyesebben énekeltek. Elképedtem. Aztán láttam, hogy Júlia kacagni kezd. Mindent megértettem, mert megértettem végre a szöveget... „Isten hírivei, zubbonyok, berettek... isten hírivei jelvények. címerek...“ -- énekelték az itt ülő „huligánok“, „cselszövők“, „söpredékek“, s a lelkekben a keserűség, amely é napokban felgyűlt, strófáról strófára enyhült. Véglegesen elbúcsúztattuk ezt a világot itt körülöttünk, mégpedig a legeslegtörvényesebb himnusz- szál. Megfeledkeztünk elutazásomról, sőt Amadeo sorsáról is... A helyzet tragikomiku- ma annyira lenyűgözött, hogy észre sem vettem: néhány „krakéler“ nyakon fogta a légionáriust és ki- penderltette az utcára. Mire fölocsudtam, már visz- szaültek asztalukhoz. Encarna pedig, aki most szebb éá fenségesebb volt, mint valaha, ismét mellénk ült. — Fura egy népség — jegyezte meg. — Azt képzelik,- a polgárháború befejeződött és minden a múlté...
