Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-10-25 / 43. szám
■fel. / ’Í53 PETROVÄCZ ISTVÄN: Ötórai vers Húsz másodperccel öt óra előtt a gépasztal redőnyét kulcsra zárja kikapcsolja a házi telefont elkészíti a jelenléti ívet reggelre eggyel előbbre lapoz a naptárban és emlékeztetőül a lap sarkát szamárfülnek behajtja táskájából fésűt kotor elő megigazítja csattjait az ablak tükrében szájivére csöppnyi rúzst rak mielőtt az ablakszárnyat becsukná egy pillanatra ott feledkezik az esti fényben s míg körülzsibongja az utcazaj fásult szerveiben újjászületik az irodaház rideg falain kívüli világ így áll a magánélet s a közügy hídján minden nap pont öt órakor gondolataiba belehasít a csengő vállára ölti kabátját a lépcsőket párosával veszi s húsz másodperccel öt után kilép az októberi hunyó ragyogásba BHARTRIHARI: „A szerelem száz strófájáéból A szerelemnek áldása, hogy kettőnek a lelke egy; ha külön él a két lélek: csak két holttest ölelkezik. * * * A tavasz erdei lenge kakukszava s keleti lágy szele is veri, üldözi a szeretőket, akik külön alszanak. Öröm a bajbajutottnak a sztnbor is. WEÖRES SÁNDOR fordítása MONOSZLÖY DEZSŐ ■*".?** ÜÍÜ Krimi Reggel felébredt Mosakftdott Evett Felöltözködött Elindult Délig aktákkal piszmogott Ebédelt \ Néhány levelet lediktált: „Tudatjuk Kedves Ügyfelünkkel...“ Otthon újságot olvasott A szomszéd futócskáját a sakktáblán levette Olykor ha rosszkor rosált mattocskát kapott Vacsora után tízig a képernyőt figyelte Aztán aludni tért Másnap is ugyanezt csinálta És hátborzongató egyformasággal így telt a többi napja A sok izgalomba végül beleőszült Pedig a szürke naptárlapok minden borzalmát fel se tudta mérni különösen ha Hasfelmetsző Jackról olvasott meg a Düsseldorfi Rémről Ilyenkor elfogta valami derű s némiképp megenyhült Á varázsló ott állt á leengedett függöny élőit. Biccentett i műszakiak felé. Pontosan érzékelte a közönség nyugtalanságát. Nem várhatott tovább. Tudta, hogy ő a legnagyobb varázslómester a földön. Ez a tudat mindig megerősödött benne, ha — mint ma — olyan közönségnek mutatta be művészetét, melynek egyetlen bűvésztrükk sem volt ismeretlen. Ennek a közönségnek minden egyes tagja letette a varázs. lómest^ri vizsgát. Az élet maga is levizsgáztatta őket Ezen a vizsgán valamennyien a legjobb jeggyel mentek át. Ügy tudtak varázsolni, hogy szemmel nem is lehetett követni. Egyetlen kézmozdulattal egy millióból kettőt csináltak, e:i” szót vetettek a levegőbe és olyan ordítás lett belőle, hogy megreszkettette a földgolyót. Egyet hunyorítottak és ezrek könnyekre fakadtak tőle. Egyesek egész folyómedreket tudjak megtölteni azokkal a könnyekkel, amelyeket más emberek szeméből varázsoltak elő. Oly nagy boszorkánymesterek voltak, hogy varázsigéjükre milliók hulltak sírba. Barátságosan nevetgéltek, egyetlen hanyag kézmozdulatot tettek és eltűnt •9.V egész nemzedék. Hogyan állja meg majd helyét előttük? A függöfty suhogva nyílt szét. A zenekar tust húzott. A varázsló meghajolt. A fényszórók éles fénye nem zavarta. Megszokta. Ingerelte a csend. Rosszindulatú csend volt ez, fagyos csend. Elkezdte. Hirtelen kézmozdulat. Bal kezének ujjai között négy aranyos labda csillogott. Most a jobb kezét emelte föl. Abban is négy aranyló golyót szorongatott. — Ősrégi trükk — hallotta valakinek a hangját. Megfordította kezeit. Mutatta, hogy a golyók tömörek. Valaki hangosan és fesztelenül ásított. A varázsló összecsukta tenyerét A golyók eltűntek. Meghajláshoz készült. Csak a jele volt a meghajlásnak, egészen szerény jelzés, amellyel a közönséget figyelmeztetni'szokták a tapsolásra. A zenekar tust húzott. Senki sem tapsolt. — „Nem elég“, — gondolta a varázsló. „Ezzel nem imponálhatok nekik. Olyan trükköt kell mutatnom, amilyen még nem volt soha.“ Odalépett a kis asztalhoz, amelyen egy ezüstös kehely állott. Elővette a varázspálcáját és megkopoatatta az edényt. Gyorsan csinálta, lemondott a szokásos pózolásról. Félt, hogy nevetségessé teszi magát az ilyen publikum előtt. Ezután magasra emelte a kelyhet, amelyből lassú egymásutánban hét aranyozott karika emelkedett ki. Felszálltak a levegőbe, és mozdulatlanul állva maradtak fölötte. Ekkor hét tüzes labda jelent meg. Fejnagyságúak voltak, s önmaguk és egymás körül keringtek, mint valami bolygórendszer. Végül is valamennyi labda belekerült a karikákba. „Most tapsolniuk kell“ — vélekedett a varázsló. Egy kéz sem mozdult. Érezte, hoqy valami gonosz indulat lepi el. Most majd megmutatja nekik! Megfogta a kelyhet, és egy csibét húzott ki belőle. MegROBERT P1LCHOWSKI: vége A varázslatnak Illusztrálta: KISS SÁNDOR simogatta, és letette a padlóra. Már tyúk volt. Egy gyors kézmozdulat és a tyúk kotkodácsolásábői szűkülés lett. Egy fiatal kutya ugrált a lába körül. A tapsot az egész idő alatt hiába várta. Végül megragadta a kelyhet, bedobta a nézőtér közepére és megelégedéssel vette tudomásul, hogy a hét karika, a hét golyó és a kiskutya, mintha láthatatlan fonálra lenne fűzve, eltűnik a közönséq feje fölött lebegő kehelyben. Kinyújtotta a kezét, és a kehely is eltűnt. A varázsló fölemelte a fejét. Semmi! Néma csend. Alig figyelnek. Ekkor azt kérte, hogy egy hölgy jöjjön fel a színpadra. Teltkeblű, szőke, feltűnő estélyi ruhába öltözött nő vállalkozott rá. Ő ránézett, egy mozdulatot tett a varázspálcával és a nő eltűnt. — Régi mese — kiáltott fel egy kövér férfi az első sorból — csak egy tükörtrükk!... A varázslónak kapóra jött ez a megjegyzés. Felmutatott a nézőtér feletti hatalmas csillárra. Félelmetes látvány! A szőke nő ott ült fogódzkodás nélkül a csillár egyik sárgaréz karján. Szemét zárva tartotta. Bizonyára transzban volt. A varázsló hallgatást intett a közönségnek. Ajkára tette ujját. Várt néhány percig. Azután egy kézmozdulat. A szőkeség ismét ott állt a színpadon. Zavartan nézett körül. A varázsló odakísérte a lépcsőhöz, visszatért és meqhajoit. Valaki háromszor összeverte a tenyerét. Ez volt minden... A varázsló érezte, hogy hideg verejték üt ki homlokán. Nincsen több mutatnivalója. A kövér ember felállt az első sorban. Részvevőén mosolygott. — Ez minden? — szólt fel a varázslóhoz. — Nem — felelte. — Jöjjön fel, és olyat mutatok, amilyet nem láthatott soha senki! A férfi felment a színpadra. A varázsló eqv széket húzott oda számára. Azután jelt adott a zenekarnak. Strauss-muzsi- kát játszottak. A varázsló a levegőbe kapott. Tőrszerű kést tartott a kezében. A zene félbeszakadt. Halk, fojtott dobpergés. Ezen az estén most előszór volt érezhető a teremben a feszültség vibrálása. A kövér még mindig részvevőén mosolygott. A varázsló hirtelen egy gyors, erőteljes mozdulattal a mellébe döfte a kést. A kövér a levegőbe kalimpált kezével. Arcán a mosoly valami határtalan csodálkozásnak adott helyet, azután vonásai grimasszá torzultak. Hörögni kezdett. Vér tolult ajkára, és lezuhant a padlóra. A zenekar tust húzott. A publikum őrjöngve tapsolt. A varázsló mereven állt. Ajkán együgyű mosoly. Olyannak látszott, mint aki hasztalan erőlködik, hogy visszaemlékezzen valami fontos dologra. Ebben a pillanatban egy asszony ■ felordított. Ö ült a kövéF mellett. de Hány év is telt el azóta?... öt? Tíz? Tizenöt?... Körülbelül... S ahogy most így kötyagos fejjel visszagondolok az ismerkedésünkre, csodálkoznom kell önmagámon, mennyire elbátortalanodtam. Hogy miért, annak is van ezer- egy oka, de ez mind mellékes! Az a fontos, hogy eszembe jutottál!... Eszembe jutottál, mert láttalak! Már nem vagy az, aki voltál!... Kétszer beleférne az akkori Klára a mostani Klára ruháiba... Akkor szőke voltál, most barnára festeted a hajad... Igaz, igaz... egy asszony, amíg lehet, maradjon fiatal és szép! A férfi megkopaszodhat, megőszülhet, elhájasodhat, de egy asz- szony... Egy férfi negyven éves korára megalapozza a jövőjét!... Egy harmincöt éves asszony pedig már tudja, hogyan maradhat még tíz- tizenkét évig fiatal! — És így van ez rendjén... de A Komensky-egyetem liftjébe előttem léptél be. Mindketten a legfelső emeletre mentünk és talán egy méter lehetett köztünk a távolság, vagy annyi sem. Piros ruha volt rajtad és a szád is piros volt, te is piros lettél, amikor hirtelen magamhoz szorítottalak és megcsókoltam a szád!... Tiltakozni sem volt időd, meg az én karjaim is elég erősek voltak még abban az időben... Talán nem is tiltakoztál volna! Fiatal voltál — fiatal voltam... Hátha ő az! — gondoltad... Hátha ő az! — gondoltam... Utólag magyarázhatjuk, ahogyan akarjuk ezt a kicsit radikális ismerkedést, de az a tényeken már mit sem változtat! Megkívántalak olt a liftben... De egyszer még New Yorkban is felér a lift a legfelső emeletre... Pozsonyban isi Ott voltunk, ahol lenni akartunk! És az ajtó előtt jöttünk rá, hogy mindketten a professzor e- lőadására Igyekszünk! Csak az első padöan volt üres hely, hát melléd ültem, fütyültem mindenre, verset Írtam, az első nőm! De előttem fölösleges volt szégyenkezned... Azután te jöttél el hozzám... Szerény kis ligetfalusi szoba volt, de nem parancsolt a háziasszony; vak volt és süket, ha a lakbért megkapta idejében. Az ágyamon ültél és vártál... a férjed katonai gyakorlaton van!... Többet nem is mentem... Te jöttél el hozzám — hozzánk! Akkor csókolóztunk újra, de nem szerelemből, csak úgy, az érdekesség kedvéért! Azóta megint elröppent egy évtized, vagy több is talán! Én a szerelmes versemet — hozzád!... Nem is nagyon lephetett meg a hirtelen kezdés után a gyors folytatás. — Hiszen a huszadik század második felében jártunk már akkor!. Pár nap múlva a várban, sétáltunk... S egy hét múlva elvittél é- desanyádhoz. Megláttam, honnan repültél ki — megláttam azt, •- mit mindenki előtt eltitkoltál... Láttam szégyenkezésed — mindent láttam, amit meg kellett látMelletted ültem és vártam... Talán azt hitted, hogy kissé hülye vagyok, hiszen az én helyem- men ki viselkedett volna tgy ?... Szép voltál, csábító... Olyan okos és müveit, amilyen ritkaság a nők között!... Ezt már egy Öregedő férfi mondja. Elhiheted! Neked soha nem hazudtam — akkoriban. Elmentél — örökre! Pár év múlva asszony voltál, ön férj voltam... Egyszer elmentem hozzád, pedig nem tudtam, hogy pirosruhás kislányt látom magam előtt — a liftben. Persze mar késő! Most már csak hívsz — s én elmegyek hozzád... Vagy te eljössz hozzám, azután hazamész... s újra megfeledkezünk egymásról, hajszoljuk a kis kalandokat, s a kis kalandokban világrekordot állítunk fel. Hol te vezetsz — hol én vezetek! Ki lesz a győztes, vajon? de Múltkoriban felajánlottad, hogy költözzem át hozzád! Szép lakásod van, én csak albérleti szobával henceghetek, de nem megyek! Visszatart egy kicsiség... Visszatart az, hogy nem vagyok beléd szerelmes... Mi csak barátok voltunk, és nyugodj bele, hogy azok is maradunk! de Néha hiányzol, és akkor elmegyek hozzád, mert igazán veszekedni csak veled tudok.,. De reggelre mindig kibékülünk... Azután hazajövök és megfeledkezem rólad, meg te is rólam. Futunk tovább. Marad a barátság. Közben rohan az idő. megvénUIUnk lassan, szépen... A pirosruhás kislány elhízik... Mi utoljára találkozunk, utoljára hazudunk és ígértink egymásnak örök hűséget, pedig már talán nem is esne nehezünkre, hogy hűek maradjunk! De minek repülök át a jövőbe? Hiszen még tart a versenyfutás! Hiába mondott jövendőt az édesanyád, mi nem láthatunk a jövőbe... Ülsz az ágyamon és vársz... Én melletted ülök és várok... el- álmosodtam... Szerény kis ligetfalusi szobám van, de a háziasszonyom süket é* vak, mert mindig megkapja Idejében a lakbért... Jöhetsz bármikor, de ne sértődj meg. ha majd nem engedlek be... ★ Hány év is tilt al azóta T.., öt? Tíz? Tizenöt körülbelül,,. S a- hogyan most, így kötyagos tejjel visszagondolok az ismerkedésünkre, csodálkoznom kél! Önmagámon, hogy mennyire élbétartalanod- tam?!... Kopogtatsz, én hallgatok! Gondold azt, hogy nem vagyok itthon! Vagy gondolj akármit1 A Komensky-egyetem liftjébe *lőttem léptél be, és ott helyben talán féleségül is vettelek volna... De leánykérés helyett megcsókoltalak! S talán ez volt a baj... Ezért lettünk csak... hogy is mondjam... barátok... E2ért‘ kopogsz már hiába az ajtómon... A- ludní szeretnék, légy szíves, menj haza! Hallod? Menj haza! Nem volt ez , szerelem... Szép voltál, de az idő... Elhíztál és én még nem kopaszodom, nem őszülök, nem hájasodtam el... Még a jövőmet sem alapoztam meg... Ha be akarsz jutni hozzám, mondd, hogy utoljára jöttél és akkor talán... talán beengedlek... Csak azért, mert... szóval barátok voltunk! Itt vagyok a legfelső emeleten, kiszállok a liftből, te benne maradsz, mart valaki becsapta előtted az ajtót!... A szerelem addig kell, amíg az ember szerelmei tud lenni egyáltalán! Ahogy most — Így kötyagos fejjel visszagondolok az ismerkedésünkre, csodálkoznom kell önmagámon, hogy mennyire nem változtam meg?,.. Hogy miért, annak is van ezeregy oka, de ez mind mellékes! Az a fontos, hogy eszembe jutottál!... Eszémbe Jutottál, mert láttalak! Már nem vagy az, aki voltál!... Kétsüer belefért volna az akkori Klára b moatanl ruháiba,.. Akkor szőke voltál, de mott barnára festeted a hajadat... — egy asszony, amíg csak lehét, maradjon fiatal és szép! Egy férfi négyvén évéi korára mégalapozza a jövőjét!.,. Egy harmincöt évés asszony pedig már tudja, hogyan maradhat még tlz- tizenkét évig fiatal... És Így van ez jól! N. László Endre:
