Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-02-01 / 5. szám

■ tu.------Mester

fessen,

ti? —

szerezzen örömöt a világnak

Az esküvői szertartás végétért. A ményasz- szony és a vőlegény egymásba karol, s kilép a lénybe: az utcára. Szájtátők, kíváncsiskodók fogadják őket. Kisebb tömeg, amelynek minden emberaikatrésze másra gondol e pillanatban. Az ifjú. párperces házasoknak Is furcsa: mennyi minden szükséges ahhoz, hogy férj-feleség legyenek! A menyasszony a meg- hatőttabb. ö végeredményben nő, s a nók érzékenyebb anyagból vannak megépítve. A vőlegény mintha komorabb lenne, de lehet, hogy fezt szénfekete ünneplője okozza, mert unos- untalan szórja komor árnyát az arcra.

A rokonokból, ismerősökből, alkalmj kíváncsiskodókból verbuválódott tömeg suttog.

„Szép ruhájuk van“

„Milyen meghatottak“

„A menyasszonynak pisze az orra"

í,A vőlegény sem egy Rómeó“

„Gyönyörű pár“

„És most jön majd a legizgalmasabb: a nászéjszaka!“

„Jaj neked, szerencsétlen férfiú, ki a házasság súlyos koncait magadra szedted!“

Nem nehéz megállapítani,: ahány megjegyzés, annyi ember a szerzője. Mindegyik másképp látja ezt a pillanatot, hiszen más-más élménnyel, tapasztalattal bír, eltérő az ízlése és így a véleménye is. Mindez, így, színesen, zajosan, mozgalmasan együtt van a képen. A festményen, amely groteszkségében (de egyben realizmusában) láttatja az ember egyik e- léggé jelentős lépéstételét: a házasságkötést.

2.

Miképp sikerült a művészagynak az esküvő fe pillanatát Iefotografálnia? Mint rokon vett részt a szertartáson? Mint vendég? Vagy ő volt az egyik, éppen arra járó alkalmi kíváncsiskodó? Kitudja. A perdöntő, a lényeg az, hogy a Pillanat itt van a vásznon. Színeiben újratermtve, mondanivalójában a valóság szféráiban.

3.

Jakoby Gyula, aki „Ha nem Kassán élne, legjobb művei, amelyek ma még ott függnek a műteremben, bízvást felemelték volna a vl- Iágnagyságok sorába, Chagall és Kokoschka mellé“, itt ül most előttem, és arról beszél, hogy Kassán kezdte, Budapesten, majd ismét Kassán folytatta alkotómunkáját, mely örökös ellentmondások pergőtüze, csupa önmagával és a világgal vívott harc, soha meg nem szűnő szellemi küzdelem.

„Nem, nem tudok rendszeresen, naponta bizonyos számú órát festeni. Vannak képeim, melyek megjárták a kiállítást, de még mindig nyugtalanítanak, élnek bennnem. s esy- szercsak leakasztom őket a falról, felrögzítem az állványra, s dolgozni kezdek rajtuk. Itt van, nézd ez a kép is, a „Csirketisztítónő“ a nyak vonala eredetileg erre húzódott (ujjával húz egyet a vásznon,), de nem tetszett nekem. nem teszett, és most így van a nyak, így áll most, kezében a lógónnyakú, néhol még véres csirkével a lány."

„Mentem az utcáfi, nézegettem a kirakatokat és az embereket, néhány ismerőssel is szót váltottam. Mentein, a Főutcán végig, a Dóm felé, amikor megpillantottam egy katonát, a tengerészeknél szolgált, mért matrózsapkája és széles, lobogó nadrágja volt, mint a tengerészeknek általában, és ez egy nagydarab katona volt, különösen akkor, ha hozzámértem a hófehér gyermekkocsit, melyet picit esetlenül (nagy tenyereibe markolva a ein- gár fogantyút) tóit, lökött, sodort végig az utcán. Egyszeriben feltűnt a kép kontrasztja: a kormányzókerékhez, vagy az árbócrúdhoz a- célosodott kéz a kocsi fogantyúján, A nagydarab katona á pici kocsi még picibb emberkéjével. És az erő, a két karban elraktározott szikrázás. A szelepet is majd kiröpítő gőznyomás (a kabátujjban mint a dugattyúk jártak az izmok) — az erő szemmellátható megfékezése, gyengéddé-aiakítása. Itt a kép, megcsináltam rajzban is, most megfesteni készülök Előtérben a matróz és a gyermekkocsi, háttérben a Dóm (de mindez frappánsan elrendezve állapítom meg) és a kocsiban az emberke."

Ott érzem a gőz-szorítású karok erejét? Ott bizony.

A kontrasztokat látom-e? Látom bizony.

A színek itf-ott hiányoznak még, hiszen

nincs befejezve a rajz, vagy fia kész Is, mintegy élőmunkája csak, fokozati lépcsője az i- gazi műnek, amely itt fészül már az állványon, körvonalait látni már.

Ennék a festménynek ugyancsak érdekes lesz a történetei Nem tiszta vászonra jön u- gyanis, hanem egy régi képre. A régebben-fes- tett kép témája egészen más. A színei is. A szenvedő arcokra újabb festékréteg kerül, hogy helyet adjon a katonakép eredeti, nagyon szép és forró lírájának. Amikor e sorokat szedegetem ki koponyámból, másolom ki a né- hánynapos élménysort az agyréteg ráncai közül. eszembe jut, hogy szimbólummá kerekíthető é tény: a derű győzelme a bőrű fölött: a szigorú arc veresége, a vidám arc diadala. Mindez feltételezés persze. Lehet, hogy Jakoby, Gyula sem gondolt rá. De hátha.?,

5.

Folyik a beszélgetés, szünetekkel megszakításokkal, egyik szobából a másikba lépünk, a falon mindenütt képek, és valódi műteremszag (a festők bizonyára illatnak hívják inkább) és a kifüggesztett képéknek, anélkül, hogy beszélni tudnának, megnyílik a szívük. Mindent elmondanak alkotójukról, aki „ha nem Kassán élne, bízvást felemelkedett volna már a világnagyságok sorába, Chagall és Kokoschka mellé“, s aki itt magyaráz, fájós, bebugyolált jobbkezét hol erre, hol arra lendíti, s elnézést kér, ha a keletkező széngázt az utcára kénytelen — égy huzat közreműködésével — lódítani.

Bal keze erőtlenül lóg le válláról. Nem merem megkérdezni, mi történt vele. Nem akarom a fájó sebeket bolygatni. Örömmel és megnyugvással tölt el, hogy a jobbkéz, az alkotókéz egészséges. Bár most alaposan be van kötözve, — tapasztva, mert egy üvegszilánk megsértette, néhány nap múlva mégis tökéletes már. Ferencszy Bénire gondolok, akinek alkotóereje teljében bénult meg jobbkarja, s aki a lelkicsaták poklából kikerülve, önmaga legyőzésével, összeroncsolódott idegei kijavításával kezdett hozzá, balkézzel rajzolni tanulni. Az eredmény ismeretes már. Újabb remekművek kerültek a magyar (és hinni szeretnénk a világ) kincstárába.

A (ágas ablakokon túl, az ablakpárkányon

madáretetők lógnak. Sárgahasú, szénfejű cinke ereszkedik az ablakpárkányra, elfogyaszt néhány napraforgómagot és elrepül. Amint csőrével kopogott, a pontokat rakta ki mondataink után.

e.

Jakoby Gyula a város őslakója. Vajjön melyik a legkedvesebb utca, vagy épület, amely leginkább szivéhez nőtt? „A téhányi sor. Nem a mostani, persze. A régi, amely évtizedekkel ezelőtt állt. Átalakították. Új házakat építettek. Megváltoztatták. Egyetértek. A fejlődés kívánja ezt. A korszerűsödés. Csakhát, nekem nagyon a szívemhez nőtt."

Egy képét mutat, régi képét, a téhányi sör, a Malomárok (vagy a Hernád holt' ága?) vízé folyik át rajta, egy fiú éppen fejest ugrik bele. Tárt karokkal, megmerevített lábakkal vágódik a vízbe. A parton fiatal nő fest, Békemotívum. Nagyon szép.

7.

Kassa jópár olyan festővel rendelkezik, aki nemzetközi rangot-megütők. Kőváry, Collinás- sy, Jassus, Halász. Haláluk óta alig esik sző róluk, mondja Jakoby Gyula. Miért? Ez a vidék megtermi a tehetségeket. A tehetségek megalkotják a müveket. Itt van Fulla L. Nagy művész

Egy cinke megint ott van az etetőnél. Pontot koppant a mondat végére. Pihenjünk, s gondolkozzunk el egy kicsit.

8.

Egy megrendelésre készülő mozaikterv három vázlata kerül elő. A téma: Építő fiatalok. Most aztán mindenki kaparja !e e két szóról a rárakodott rozsdát, és fényezze tisztára azt is, hogy „építő“ és azt is, hogy „fiatalok“. Nem a sematizmus-szülte ábrázolás érvényesül ebben a témában, hanem a fiatalok, az életet tervez“» és szerkesztő húszegynéhányévesek egészséges alkotókedve, egv felderengő. ki-kirajzolódő társadalom alapköveinek lerakása. szóval valami örökösen emberi, állandóan újat-kereső, azt meglelő és akkor mohó megvalósításába fogó alkotási, építési kedv. A vázlat egy lány és egy fiú alakját rajzolja, téglákat, falat, és sokminden mást. ami ott’ sincs még. de ami ott van már: a művészet sem cseppfolyós, sem légnemű, sem szilárd halmazállapota. A mester sok mozaik-munkát készített már: szebbnél szebbeket Nekem (ez természetesen egyéni ízlés dolga) az első. egy fej tetszik a legjobban. Kitűnő az erről készített fényképfelvétel is. A színes porcellán- anyag. a mozaik-darabkák ott állnak, kikészítve, darabokra tördelve az asztalon. Minden a tervezés időszakában van még. A látszat legalábbis ilyen. A mű azonban régen megépült már. Ott van. készen a művészben. Benne régen megvannak már a színek és vonalak, a domborulatok, a hajlatok, az ívek. Az alkotás egyik legnehezebb fázisa vár most megvalósításra: az álmot kézzelfoghatóvá tenni. Kita- pinthatóan világra hozni. Megvalósítani.

9.

Ül a széken és gondolkodik. Talán éppen a matróz és a gyermekkocsi színeit komponálja. Amikor azonban egy gondolathullám a csügge- dés, az elkeseredettség felé sodorja, az ablakpárkányra röppen egy sárgahasú, szénfejű cinke, s bekopog az ablakon:

„MA TÚL SOKAT TÖPRENG, PEDIG VARJAK KIFESZlTETT VÄSZNAI. FESSEN, SZEREZZEN ÖRÖMÖT A VILÁGNAK, MESTER!“ összeállította: BATTA GYÖRGY

Jakoby Gyula, a kiváló csehszlovákiai magyar festőművész önarcké pe előtt, kassai otthonában.

Üvöltő szél s&pert végig az érsekújvári utcákon. A hórihor- gas topolyafák szinte meghajoltak borzalmas fuvallata nyomán. Megzörgette az álmos ablak táblákat, mintha ébreszt- getné az embereket.

Itt-ott világosság gyűlt a házakban. Üj napra ébredt a város, emberek siettek a hajnali műszakba.

Gustáv Hrabovský az elsők között volt, akik kiléptek a sötét éjszakába.

— Ez a ronda szél! Már csak a hó hiányzik — mondta magában — belefúrva lépteit a haj- ntUi szürkületbe. — Akkor lenne hadd el hadd Csak az ne legyen.

Gondolataiba mélyedve ért be a mozdony-depóba. Pöfögő mozdonyok párája burkolta be.

Sínpálya — rengeteg... Belebújt munkaruhájába. Lábát a felhágóra tette. Egy, kettő, három lépcső ... s már fent is volt 475-ös számú mozdonyán.

Andrej Grieč fütő még nem volt o tt.

Aha, már jön is. Mindig pontos.

Őrült, mikor megpillantotta.

Pár pillanatig egyedül volt kedvenc mozdonyával. Szereti ezt a meghitt magányt. Kevés üyen pillanata akad, s azért méginkább örül neki.

Most is a múltkori gyűlésen járt az esze. Az elmúlt esztendőt mérlegelték.

Vonatkésések, meg űyesmi körül forgott a szó. S a megjegyzések! Akikre mindez vonatkozott! Azoknak volt a legtöbb szavuk!

És megtörtént az indokolás:

— Szén, kivénhedt mozdonyok, fegyelmetlen utasok.

Egész csokorra való kifogás

0 hallgatott. Mint áltálában Nem kenyere a sok beszéd.

Hallgatott, mérlegelt, véleményt formált magában.

De most, hogy a mozdonyán ült, kipótolta a mulasztottakat.

— Mozdonyvezető, forgalmista — itt a hibák oka.

Magából indul ki. Evek óta járja az országot. Az utóbbi időben a Zvolen—Bratislava— Érsekújvár vonalon jár. Az utasok már ismerik a 475—184- es számú gyorsvonatot. Nem egy vasútállomáson szinte szimbolikussá vált e gyorsvonat híre.

— Rossztd jár az órád, igazítsd meg. Már itt van a 475-ös gyors — hallani az utasok körében.

A Becsület táblán állandóan ott van Gustáv Hrabovský neve és fényképe. Sőt mi több: a Közlekedésügyi Minisztérium legjobb dolgozója kitüntetést kapta kiváló munkájáért. A „Baleset nélkül hajtok“ című versenyben arany, ezüst és bronz-érmet kapott.

Gustáv Hrabovský mozdonyvezetőnek nem kis érdeme van abban, hogy az érsekújvári mozdony-depó tavaly 1 987 720 koronát takarított meg Neki mindenre jut ideje. A családjára és kedvenc szórakozására, a horgászatra is.

— Andrej, rendben van ? Indulhatunk? — kérdi a jutót.

Fék, süvöltő gőz s a gyorsvonat elindul útjára.

— Csak hó ne esne — szólt a fűtőhöz.

S az ország egyik legjobb mozdonyvezetője megszokott útjára indul. (Ä)