Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-10-04 / 40. szám

O. C. LYN — A. F. BIAN: 2. folytatás Erre pedig nincs magyará­zat — folytatta Ali, — csak az, hogy amikor kiléptünk a Szelénből, hamarosan észre­vették bennünket, és bekap­csoltak valamiféle elektromág­neses készüléket. Nyilván ez zavarta meg a rádiónkat is. — Mit ér ez a sugárzás? — kérdezte Mark. — Ez ugyan me.q nem védi őket! A mi fi­zikumunk meg sem érzi. — Lehet, hogy csak figyel­meztetni akartak bennünket', mondta Ferry doktor, — s nin-' csenek ellenséges indulattal i-> rántunk. Föltehetően elő tud­nak állítani gyilkos hatású su­garakat is. Zeno kapitány vette át a szót. — Álljunk meg egy kicsit! Ebben a pillanatban mindenki, még Leon is azt hiszi, és ab­ból indul ki, hogy a kupolában titokzatos lények rejtőznek. Hátha tévedtünk? Hátha csak automatikus védőberendezés van benne, amely felfog min­dent. ami a környéken törté­nik, és jelentést ad róla va­lahová. az előttünk ismeretlen központba. — De Zeno! — szólt köz­be Mark. — És a nyomok? A kitaposott út? — Az csak azt bizonyltja, hogy lábon járó lények fordul­tak meg a kupola körül, de azt nem, hogy ezek a lények most is bent vannak a kupo­lában. Lehet, hogy reggel el­jöttek ellenőrizni a készüléke­ket. — Miért gondolod, hogy nin­csenek benne? — Mert képtelenségnek tar­tom, hogy ilyen napfénytelen sötétségben értelmes lények lakjanak. — Egyetértek Zénóval — kapcsolódott a vitába André is. A sörözőben kibírhatatlan volt a hőség. Az embe­rek arcáról folyt a verí­ték, de a sör jó hideg volt és ez mindent megért. Ben Da­vies őrmesternek pont ez a felüdülés hiányzott. Odahajolt hozzám és bízta­tott: — Kiiszunk még egy üveg­gel! Bólintottam és az őrmester odamutatta két ujját a pincér­nek, hogy jelezze: még két üveg sört kérünk. Néhány pil­lanat múlva már ott álltak előt­tünk az üvegek és ittunk belő­lük. Az őrmester megtörölte a száját: — Mondanom kell valamit, barátom! Vártam. — Te tanult ember vagy, ugye? — Igen, egy keveset tanul­tam. — Bizonyára tengernyi okos könyvet olvastál. Filozófiát és eféléket. Vagyis, ha valamilyen problémára bukkansz, meg tu­dod oldani, igaz-e? Kicsit meglepődtem. — Attól függ, hogy milyen problémáról van szó! — Életproblémáról, érted? Olyasmiről, amit én éltem meg! Előre húzta a széket, hogy felkészüljön a bizalmas beszél­getésre. Egészen lassan kezdte: — Ügy hiszem, hogy gyáva vagyok, barátom! Nevetnem kellett: — És hogy jöttél rá erre? Akkor miért tüntettek ki any- nyiszor a bátorságodért? — Figyelj ide, én egész ko­molyan gondolom! Azt hiszem, hogy gyáva vagyok és neked most meg kell állapítanod, va­lóban az vagyok-e avagy nem. Ránéztem, mert azt hittem, hogy a négy üveg sör beszél belőle. De ő komolyan folytat­ta: — Még nem ismered a tör­ténetemet. Most elmesélem, és te megmondod, hogy mit gon­dolsz felőlem!-0­Teljesen közönséges srác vol­tam. Ahogy tudod, Ohióban születtem és ott jártam isko­lába is. Túlságosan jól azon­ban nem tanultam, egyedül a üzen a 8 * — Honnan tudod? — vágott közbe Mark. — Hátha benne voltak, csak mi nem tudtunk róla? — Erre nincs semmi ada­tunk. Amit biztosan megálla­pítottunk, az volt, hogy a Hold megadott pontja fölött minden keringés után megismétlődtek ugyancsak a jelek. Ez pedig sokkal inkább valamilyen ön­működő berendezésre N vall, mintsem értelmes lények sze­mélyes jelenlétére. Azt javas­lom: éjszaka tartsunk ügyele­tet, és várjunk türelemmel. Azok a lények, ha valóban itt vannak a kupolában, előbb- utóbb előjönnek. — Ez igaz — bólintott Mark. — Az is nagyon valószínű, hogy éppen éjszaka jönnek elő, mert a jelek szerint nem szeretik a fényt. — Ügy van. Éppen ezért ügyelet közben ne használ­junk reflektorokat. Semmi mó­don sem szabad megzavarnunk őket, és ellenséges indulatot kelteni bennük. Bekapcsoljuk az infravizort, és azzal figyel­jük a kupolát. Ebben megegyeztünk. Zeno kapitány beosztotta az ügyelő párokat, és az első két ügye­letes — Ali meg Péter — el­foglalta helyét az infravizor képernyője előtt. Mi, a többiek, aludni tértünk. Nem tudtam aludni. Egy da­rabig álmatlanul forgolódtam az ágyamban, aztán óvatosan, hogy zajt ne verjek, felöltöz­tem, és kiosontam a navigá­ciós fülkébe. Aliék ott ültek szótlanul az infravizor képer­nyője előtt. — Semmi? — kérdeztem. — Egyelőre semmi — rázta a fejét Ali. — Az általunk felfedezett növények éppen azt bizonyít­ják, hogy minden erejükkel a napfény energiájának legtelje­sebb felhasználására töreksze­nek. Biológiai ellentmondás, hogy a közvetlen szomszédsá­gunkban élő, értelmes lények épp ellenkezőleg: ki rekesszék a napfény éltető erejét. El tud­játok képzelni, hogy a Marson kialakult élet két formája eny- nyire ellentétes legyen? mint mi, csak máshonnan ér­keztek,.. Erre megint zsivaj támadt. Volt, aki helyeselte, volt, aki őrültségnek tartotta Mark föl­tevését. A vitát Zeno kapitány rekesztette be: — Fölösleges tovább gyötör­nünk egymást. Egy bizonyos: a kupolát értelmes lények épi- teték, akár benne vannak, akár nincsenek benne. Gondoljatok csak arra, hogy a Hold körül Kopócs Tibor illusztrálta És ha ezek a lények nem is marsbeliek? — kérdezte Mark. — Hanem? — Éppen olyan jövevények, felfedezett fémgömb jelzőbe­rendezése is kitűnően műkö­dött, noha nem tartózkodtak benne „titokzatos lények“. Az infravizor szellemes ké­szülék volt a tárgyak infravö­rös sugárzását alakította át látható fénnyé. A marsbeli éj­■ szakák mínusz 30 Celzius-fok- ra hűlnek le, az Kelvin-fokban plusz 243 fok, tehát még bő­ségesen elég ahhoz, hogy in­fravörös sugárzás legyen. A készüléknek csak egyetlen hi­bája volt: nem tudta eléggé felbontani a képet, és így a tárgyak finomabb részleteit nem adta vissza. Arra azonban mindenképpen alkalmas volt, hogy bármiféle — a kupola körül keletkező — mozgást je­lezzen. A Mars éjszakája sötétebb, mint a Földé, bár két holdja- is van. Ez az éjszaka meg iga­zán sötétnek ígérkezett. A ki­sebbik hold, a Deimos csak éj­fél után kél majd fel, és ak­kor is halovány fényt ad. Egy keringése 30,5 óráig tart, va­lamivel tovább, mint a Mars fordul meg tengelye körül; ép­pen ezért a Deimos éjszakán­ként alig-alig változtatja meg égi helyzetét, viszont fényere­jét hamar elveszti. Valamennyi világosságot a másik holdtól, a Phobostól vár­hattunk. Ez kétszer akkora, mint a Deimos, de átmérője így is csak alig 16 kilométer. Sokkal, negyvenszerte erősebb fényerejét annak köszönheti, hogy nagyon közel, a felszíntől csupán 6000 kilométernyire ke­ring. Látszólagos átmérője egy- harmada a mi Holdunk átmé­rőjének. A nagy közelgés miatt 7 óra 40 percen belül kerüli meg a Marsot, és egyetlen na­pon — nyugatról keletre — többször is végigvonul az égen. Mtost azonban néhány órát várnunk kellett rá; a keleti égen nem sokkal az alkonyi szél elcsendesülése után bukott le. A bársonyfekete égbolton csak a csillagok ragyogtak. Kö­zöttük ott tündökölt a két leg­fényesebb égitest: a Föld meg a Jupiter, Folytatjuk futball érdekelt. Mechanikus akartam lenni, . mert mindig vonzottak a gépek és az au­tók. Ez a vágyam teljesült. Kis műhelyben dolgoztam és nem éltem rosszul. Anyámnál lak­tam, némi pénzt adtam neki a lakásért és kosztért, a többit bankba tettem. Érted, össze akartam annyit gyűjteni, hogy önálló műhelyt nyithassak. Mo­ziba keveset jártam, a lányok se vonzottak különösebben, ar­ra vártam, hogy önállósítsam magam. Aztán megismertem Sandrát. Barátom, az volt az­tán a lány! Az apja hozzám adta be meg­javíttatni a kocsiját. Az öreg­nek valamilyen biztosító tár­sulata volt és a kocsija csupa nikkel. Sandra tetszett nekem, mégse tudnám megmondani, hogy mivel bűvölt úgy el. Néhány percig társalogtunk, aztán mikor jött a kocsiért, ismét beszélgettünk egy kicsit. Aztán szóvá tette, miért nem hívom fel néha? Este hát fölhívtam. Megkér­dezte, lenne-e kedvem sétálni, mert ő ráér. Kikölcsönöztem egy kocsit és érte mentem. Hosszú ruhá­ban volt és az nagyon illett neki. Moziba mentünk és úgy viselkedtem, mint egy valódi férfi. Amikor hazamentünk, nyakam köré fűzte a karját és én azt hittem, hogy ez a lány nekem született. Csakhogy mindez nem volt ilyen egyszerű! Egyik este be­vallottam neki, hogy szeretem. Azt kérdezte, mit akarok ezzel mondani? Megmagyaráztam, hogy folyton csak vele szeret­nék lenni. Nevetett és bizto­sított, hogy nagyon szívesen jár velem sétálni, vagy mozi­ba, de ne próbáljam magam­hoz láncolni. Pontosan így mondta. Tudod, szörnyű volt. Szeret­tem és ugyanakkor láttam, hogy más fiúkkal is jár. Nem tud­tam aludni, folyton rá gondol­tam és a munkám fabatkát sem ért. Féltem, hogy végleg elveszí­tem. Éppen ezért a többi fiú miatt nem csaptam lármát. At­tól tartottam, hogy megharag­szik. Ajándékokat vásároltam neki és minden nap felhívtam tele­fonon. Mivel műveltebb volt, HITCHCOCK: Bi­zonytalan­ság könyveket szereztem, hogy kis­sé behozzam. Egyik nap megkérdeztem, hogy nem jönne-e hozzám. Nem tudom hogyan, de arra is maradt bátorságom, hogy rá­beszéljem: — Házasodjunk össze, San­dro, akár most rögtön, mit szólsz hozzá? Nevetett és azt felelte, hogy erről szó se lehet. — Miért? — Mert az ilyen dolgot há­rom nappal előbb kell bejelen­teni! Autóba ültettem és mint az örült áthajtottam a szomszéd államba, tudod, oda, ahol egé­szen mások a házassági törvé­nyek, ahol mindent egyszerűb­ben intéznek el. Éjjel egykor esküdtünk és a nászéjszaka gyönyörű volt. barátom. Reggel telefonáltam az üze­membe, hogy éppen most nő­sültem és a főnök három nap szabadot adott. Sandra boldog volt és én?... Hiszen gondolha­tod! Amikor hazatértünk, voltak némi nehézségek a szüleivel, hiszen alig múltam tizenkilenc, ő meg tizennyolc. De aztán minden elrendeződött. Különö­sen Sandra apja volt remek ember. Ügy fél évig minden rendben folyt. Béreltünk egy kis la­kást és Sandra jól érezte ma­gát. Tökéletes háziasszony volt. De aztán nyugtalanná vált. Amikor hazajöttem a mun­kából, szeretett volna valahová elcsavarogni. Azt mondta, vá­gyik a barátai után. Mivel ne­kem nem akaródzott csavarog­ni, egyedül kezdett járogatni. Először csak moziba ment a barátnőjével. Nem irigyeltem tőle, nem is gyanakodtam sem­mire. Csakhogy aztán jött egy éjszaka, és azt soha el nem felejtem. Vacsora közben meg­kérdezte, hogy nincs-e kifo­gásom ellene, ha ismét moziba megy. Nem örültem, de semmit sem akartam neki megtiltani. Ügy tizenegykor tért haza. És akkor nagy hibát vétett. Fogalma se volt róla. hogy mi­lyen az a film, amelyet emlí­tett. Véletlenül én ismertem, mert akkor olvastam róla az újságokban. Miközben a ká­vénkat szürcsöltük, kiderült, hogy nem moziban volt. — No jól van! — mondtam. — Hogy hívják azt a fiút? Egy pillanatig meglepetten nézett rám és aztán megpró­bálta elütni az egészet. — Én mindig mondtam, hogy ne akarj láncra fűzni! — Hogy hívják azt a fiút? — Sam Gardner — mondta csendesen. Ismertem őt. Valamikor együtt jártunk iskolába. Soha­sem hittem volna, hogy Sandra pont vele csal meg. — Miért jöttél hozzám? — kérdeztem. — Mert szeretlek! Ez felüdített. Megcsal és ilyesmiket mond nekem. Kihúz­tam a szekrényfiókot és ma­gamhoz vettem a revolveremet. Amikor meglátta, nevetni kez­dett. Nem könyörgött, nem félt, hanem nevetett: — Ügy se mersz agyonlőni! — Téged nem, de őt igen! — mondtam nyugodtan. — Ahhoz sincs bátorságod! — De van, majd meglátod! Egyszerre mindent megértett. Elhalványult, hozzám lépett és így szólt: — Ben, én szeretlek! — Tudom. Rögtön visszatérek és aztán beszélhetünk a dol­gokról. Csak valamit eligazítok Samnál! — Ben, nem szabad megöl­nöd! Az ajtóhoz mentem. Sandra mozdulatlanul állott, s amikor megfogtam, a kilincset rámki­áltott: — Hallgass rám! Ne öld meg öt! Ránéztem. — Ajánlok néked valamit, Sandra! Ha elmegyek, figyel­meztetheted telefonon. Ha meg­öl, semmi baja sem történik, mert önvédelemből cselekszik. Ha szereted, figyelmeztesd, hogy revolverrel megyek hoz­zá! Aztán elmentem. Először megkerültem Sam Gardner há­zát, hogy meggyőződjem, nincs- e valaki a közelben. Csak ezu­tán léptem az ajtóhoz. Sokáig ott maradtam állva. Kezemben tartottam a revolvert, de kép­telen voltam dönteni. Egy ideig ácsorogtam, aztán megfordul­tam és elmentem. A revolvert bedobtam a bokrokba, de haza nem mentem. Egész éjszaka sétáltam és reggel önként je­lentkeztem katonának. Sandrát soha többé nem láttam. Lehet, hogy már régen elvált tőlem... További söröket rendeltem: — Ez minden? — kérdez­tem. — Minden. Attól az időtől nincs egy pillanatnyi nyugtom sem! — Hogyhogy? — Azon az estén nem volt bátorságom, hogy becsönges­sek... Nem mintha a haláltól féltem volna. Azt nem! Nem volt hozzá erőm, hogy megtu­dakoljam, számítottam-e vala­mit is Sandrának, figyelmez­tette-e Samot? — Nagyon valószínű, hogy egyáltalán nem hívta! — Lehet, de nekem nem volt hozzá erőm, hogy megtudjam. Gyáva vagyok hát? — Azt nem tudom. De köny- nyen lehet, hogy Sandra még mindig vár rád! — Lehet. Mégis félek, hogy egy pillanatig sem várt vissza. Meg akartam nyugtatni: — Az lesz a legjobb, ha el­felejted az egészet! — Éppen ez az, amit nem tudok. Valamit még el kell árulnom. Nemrég találkoztam Sam Gardnerrel San Francis- kóban. Meséltem neki a dol­gokról, megmondtam, nem ha­ragszom, hogy Sandrával járt. Csupán azt szeretném tudni, felhívta-e Sandra azon az es­tén. És erre azt mondta, hogy azon ez estén, amikor elhagy­tam Sandrát, egyáltalán nem volt otthon. Érted, amikor én az ajtaja előtt álltam, ő nem volt otthon. így hát semmit sem tudok. Hogy hívta-e, akar­ta-e figyelmeztetni? Vagyis, hogy szeretett-e? Semmit sem tudok. És már sohasem tudha­tom meg az igazat. Hát ne őrüljön bele az ember? (szj) TALLÓZÁS Az accrai lőversenypályán az egyik kanyarban egymás után három futamban fel­buktak a lovak A fekete­bőrű zsokék a pálya veze­tőségéhez fordultak, mert véleményük szerint a ka­nyarban veszedelmes bo­szorkány lakik, akinek kién. gesztelésére áldozatot kell hozni. Addig nem hajlandók nyeregbe szállni, amíg a versenytér igazgatósága fel nem áldoz egy tehenet a kanyar boszorkányának. Hűséges és nagyon okos kutyája van Harry Gibbon Frashwateri (USA) lakos­nak. A napokban a bankba készült, hogy betegye meg takarított kétezer dollárját A pénzköteget bedobta ko­csija hátsó ülésére, és mel­lé ültette Bobby nevű oko: kutyáját. Aztán visszasza­ladt a házba, mert bennfe­lejtette a zakóját. A pénzt nem féltette a rablóktól mert hiszen mellette ült az okos Bobby. Nem is lopta el senki a tekintélyes összeget. Az okos Bobby egy szálig meg­ette. Két angol asszony ugyan­abban az órában és ugyan­abban a percben hozott a világra egy-egy fiúgyerme­ket a ludlowi East Hamlet kórházban. Mindkettőjüknek ez volt az első gyermeke s mindketten két évvel az- I előtt ugyanabban a temp­lomban és ugyanabban az órában mentek férjhez. Rá­adásul mindketten ugyanab­ban a percben születtek ugyanattól az anyától. A két kismama ugyanis ikertestvér. Egy nemrégi norvégiai sztrájk alkalmával az egész ország egy emberként állt ki a munkájukat megszakí­tott tisztviselők mellett. Kitartás! Ne hagyjátok magatokat! Ha kell, egész éven át sztrájkoljatok! — érkeztek a táviratok az or­szág minden részéből. Tudják, kik sztrájkoltak? Az adócédula-kézbesítők! Egy New York-i újság­ban az alábbi apróhirdetés jelent meg: „Olyan lakást keresek, amely elég nagy ahhoz, hog\ feleségem ne kívánkozzék vissza szüleihez, viszont elég kicsi, hogy apósom és anyósom ne bírjon hozzánk költözni.“ — Kicsi az adag, mindig éhesek maradunk — panasz, kodtak az ételre a lumer- thali börtön fegyencei. A fogház igazgatósága er­re fejedelmi ebédet főzetett és a fegyencek pukkadásig teleették magukat. Néhány óra múltán újabb petíció érkezett az igazga­tósághoz. Ez viszont sok — panasz­kodtak újfent az élítéltek. — Inkább maradjon minden a régiben. Berhard Böritzko, bajor­országi baromfitenyésztő legszebb kakasa váratlanul kopaszodni kezdett. A derék tenyésztő megijedt, hogy valami járvány van kitörő­ben az államányban, kicsa­varta hát a kakas nyakát és elküldte vizsgálatra a mün­cheni állatorvosi fakultásra. Néhány nap múltán meg­kapta a választ: Kakasa nyakcsigolyáinak kicsava­rása következtében döglött meg. LLÜZÁS

Next

/
Thumbnails
Contents