Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-09-27 / 39. szám
■■ mm BLAHÖ TERÉZIA: Bizakodó NEMETH ISTVÁN Hamu és holdsugát Hamu és holdsugár a testem, vibrál vér-verejtékem. Hamu és holdsugár a testem Nézd, az ősz vöröslő lovát sem foghatod térdeid közé. Hamu és holdsugár a testem, fogadd el, s hidd el, hogy szokatlan csupán még a fényHamu és holdsugár a testem: való anyag furcsa mód egymásba kötve-akasztva, akár,a remény. JOBBÁGY KÁROLY: ŐSZ Eső esett az éjjel, öleltelek, a rét füvén, most szerte-széjjel az avaron sötét jel, az ősz könnycseppje ég. Sír az egész vidék s lábunk tócsába lépdel. ősz van már. S menthetetlen, ki — mint én — oly ügyetlen, s egy kis zugot se lel, csak mint egy kivert árva bolyong az utcán járva szerelmeivel. Anyatejízii évek édes gyümölcsillat, csákók, diákszerelmek ózonjával telve nőttek fel tizenöt plusz egyre. Lágy mellek völgyéből indultam, sima emelkedőn a hegyre, hol a friss havon rózsafény csillant s fenyöillat bársonyozta utam Eltűnt az illát és a fény. Hosszú út meredekén kúszok, véres sebeket horzsol az élet. Madárseregek röptéből látom, elérem az ormot, s gyöngyvirág nyílik a fényben. A boldogfai születésű Blahó Terézia, most tizenhat éves. Szencen jár iskolába. Versét biztatásul közöljük. MIROSLAV HOLUB: Néhány nagyon eszes ember A gombostűk beszéltek az igazi tűk hallgattak. Az éjszaka hideg kézzel támaszkodott a szétszabdalt világ-állatkára. Mentek hazafelé ' kenyeret rugdostak saroktól sarokig Tóth Elemér fordítása ŐSZ — Eva MELKOVlCOVÄ rajza » A gnes tulajdonképpen közölhette volna a dolgot, ahelyett, hogy szó nélkül faképnél hagyott, Még azt is mondhatta volna: pukkadj meg! Nem állítom, hogy tökéletes vagyok, s ha megmondta volna, mi hibát talál bennem, megbeszéljük szépen a dolgot. De szó sincs róla: kétéves házasságunk alatt még a száját sem nyitotta ki. Ehelyett egy szép napon, felhasználva távollétemet, egyszerűen meglépett. Ennek körülbelül hat hónapja s még ma sem tudom felfogni, hogy miért tette.' Azon a napon először a piacra mentem bevásárolni. Szívesen vásárolok magam, mert ismertem az árakat, tudom, hogy mit akarok és szórakoztat a nézelődés és alkudozás. Előszeretettel érdeklődöm az iránt, hogy puha-e a hátszín, amit venni akarok, s hogy melyik vidékről való az alma. Később megint elmentem hazulról, mert az ebédlőfüggönyhöz másfél méter rojtra volt szükségem. Mikor újra hazajöttem, tizenegy óra húsz perc volt. Beléptem az ebédlőbe, hogy a rojt színét összehasonlítsam a függöny színével/ Azonnal észrevettem az asztalon a tintatartót, tollat és egy levelet, őszintén megvallom, először az asztalterítőn levő tintafolt tűnt fel. Ez a rendetlen teremtés bepacázta a térítőt — gondoltam, elraktam a tintatartót, tollat és levelet, levettem a térítőt, kivittem a konyhába és citrommal nagy nehezen kivettem belőle a foltot. Visszamentem az ebédlőbe, visszatettem a térítőt s csak akkor jutott szembe a levél. — Nekem volt címezve. Kinyitottam és elolvastam. „Kitakarítottam. Az ebédet megfőzheted egyedül is, hiszen ezt már megszoktad. Isten veled. Visszamegyek az anyámhoz. Agnes.“ Először egy szót sem értettem az egész levélből. Amikor máso'dszor is elolvastam, világossá vált előttem, hogy Ágnes kétévi házasság után megszökött! Nem tudtam a dolgot mire vélni, ilyesmire nem voltam elkészülve. Fogtam a kalapomat és útnak indultam. Mialatt az utcán mendegéltem, azon gondolkoztam, mivel bánthattam meg Ágnest, hogy ilyen barátságtalanul, hogy ne mondjam sértő módon otthagyott. Először feltettem a kérdést: vizsgáljuk meg, nem vethet-e Ágnes hűtlenséget szememre? Szó sincs róla! Nem volt nekem sok növel dolgom, nem értem őket, ők sem értenek engem. De házasságom óta nyugodtan állíthatom, hogy számomra egyáltalán nem léteztek idegen nők. Ágnes maga is felhúzott ezzel egyszer, amikor azt kérdezte: „Mi lenne, ha hirtelen egy más nőbe szeretnél?“ Erre azt feleltem, ilyesmi nem történhetik meg. Szeretlek és ez az érzés életem végéig fog tartani. Most, hogy erre visszagondolok, felötlik bennem, szavaim „életem végéig“ — nem okoztak neki különösebb örömet, ellenkezőleg: elkomorodott és elhallgatott. Azt is igyekeztem megállapítani, hogy Ágnes talán pénz miatt hagyott el? De ebben a kérdésben is tökéletesen nyugodt volt a lelkiismeretem. Igaz, pénzt csak nagyon ritka kivételként adtam a kezébe. De miért kellett volna neki pénz? Mindig kéznél voltam, ha fizetni kellett. Ami pedig a szórakozást illeti... Bárki ítélkezhet: kétszer egy héten moziba jártunk, kétszer egy héten kávéházba. £s mindegy volt nekem, akár fagylaltot rendelt, akár egy szimplát. Havonta néhány képeslapot vettem és naponta járt az újság. Télen még néhányszor operában is voltunk. Nyáron Marinóba utaztunk, a- hol apámnak háza van. Nem, ebben a vonatkozásban igazán nem bántam vele rosszul. Még kevésbé panaszkodhatott, hogy semmit sem vettem neki. Akármire szüksége volt: egy pár harisnyára, egy zsebkendőre, vagy egy melltartóra, elég volt, ha szólt nekem. Vele mentem, együtt kerestük ki a kívánt cikket, s szemrebbenés nélkül fizettem. ALBERTO MORAVIA: MEGFOGHATATLAN Illusztrálta: KISS SÁNDOR így hát sem szerelmi kalandok, sem pénzdolgok miatt nem hagyott el. Hátra van még az, ami az ügyvédek a jellemek különbözőségében rejlő egyenetlenségnek neveznek. De miféle egyenetlenségről beszélhetünk nálunk, amikor az elmúlt két esztendőben egyetlen nézeteltérés sem volt közöttünk. Ágnes sohasem mondott nekem ellent, azt mondhatom, hogy egyáltalán -nem beszélt. Esténként, ha akár otthon, akár kávéházban voltunk, szinte ki sem nyitotta a száját. Mindig én be- I széltem. Nem tagadom: szívesen beszélek és szívesen hallgatom magam. Egyébként Ágnes is figyelmesen meghallgatott. Legalábbis azt hittem. Csak egyetlen egyszer történt, hogy elaludt, amikor a fürdőkályha működéséről beszéltem. Azonnal felébresztettem és megkérdeztem: „Talán csak nem unatkoztál!" Habozás nélkül felelte: „Dehogy! Csak fáradt vagyok, keveset aludtam éjszaka.“ A legtöbb férj irodába vagy üzletbe jár, s ha ott végez, barátaival tölti az időt. De számomra csak egy iroda, egy üzlet, egy baráti kör létezett: Ágnesé. Egy pillanatra sem hagytam magára és — bármilyen csodálatosnak tűnik ez — akkor is mellette álltam, ha főzött. A konyha u- gyanis szenvedélyem. Ezért nap nap után kötényt kötöttem magam elé és segítettem Ágnesnek a főzésnél. Krumplit hámoztam, babot fejtettem, habot vertem és ügyeltem a fazekakra. Néha a szakácskönyv segítségével új ételeket is kipróbáltam. Egyszer tréfásan igy szólt: „Csak tévedésből születtél férfinak. Valójában asszony vagy, mégpedig háziasszony.“ Be kell látnom, volt ebben némi igazság. Nemcsak szívesen főzök, de szeretek mosni, vasalni és varrni. S ha nincs semmi dolgom, szívesen kézimunkázom. Mint ahogy már említettem, sohasem hagytam Ágnest e- gyedül, akkor sem, ha anyja, vagy egy barátnője látogatta meg. Még angol óráin is részt vettem, s igyekeztem ezt a nehéz nyelvet megtanulni, csakhogy a közelében lehessek. Annyira ragaszkodtam a feleségemhez, hogy néha magamnak is nevetségesnek tűntem. Amikor a kávéházban egy elsuttogott szavát nem értettem meg teljesen, elkísértem egész a toalettig, ahol a személyzet közül valaki felvilágosított, hogy ez számomra tilos terület. Igen, igen, ilyen férjet ritkán lehet találni! Ezekre a dolgokra gondoltam, amíg az utcát róttam és mindig csak visszatértem a kérdésre: Miért hagyott el Ágnes? Először apámat kerestem fel. Majd Ágnes anyjának lakása felé indultam. Arra gondoltam: Ágnes az egyetlen, aki a kérdésemre választ tud adni. Ágneséinél a szalonba vezettek. De a feleségem helyett anyja jelent meg. Amikor megpillantott, tettetett szívélyességgel kérdezte: — Ah, Alfredo, mi szél hozott ide? — Ezt tudhatja, mama. Ágnes otthagyott... — Igen, itt van... Mit akarsz, fiam? Ilyesmi előfordul. Egy darabig vizsgálódva nézett, azután megkérdezte: — Családod tudja már? — Igen, apámnak megmondtam. És ő azt mondotta, ne firtassam, hogy Ágnes miért... — Bölcs szavak ezek, gyermekem! — De végül is — keltem ki izgatottan, — miért hagyott el? Mit csináltam? Miért nem mondják meg nekem? Közben az asztalra pillantottam. Az asztalon horgolt terítő állott, rajta egy szekfúkkel teli váza. De a terítő nem volt középen; gépiesen, anélkül, hogy tudnájn, mit teszek, felemeltem a vázát és megigazítottam a térítőt. Anyósom mosolyogva nézte, azután megjegyezte: „Bravó, most valóban a közepén van a terítő! Ügyes és szorgos vagy, édes fiam. De most már jobb lesz, hogyha elmégy...“ Felállt. Én is felálltam. Szerettem volna megkérdezni, be- széihetek-e Ágnessel, de éreztem, céltalan lenne a kérdés, így hát elmentem. Ettől a naptó kezdve nem láttam viszont a feleségemet. Lehet, hogy egy nap visszajön, mert ilyen férjet, mint én vagyok, nem egykönnyen lehet találni. De a lakás küszöbét nem lépheti át addig, amíg meg nem mondja, — miért is hagyott el engem? MIROSLAV HOLUB: Szerelem Kétezer cigaretta. Kétszáz kilométer , faltól falig. Átvirrasztva másfél örökkévalóságot a hiábavalóság hava fölött. Szavak tonnái, mint a gyíkmadár nyomai a hdínokban — öregek. Meg se írt száz könyv. Fel se épített száz piramis. Szemét. Por. Hőség, mint a világ elején. Bizony mondom néktek: gyönyörű volt. Tóth Elemér ford. Piroska és a farkas PETER PETIŠKA: Egyik nap a fiam azzal a tekintettel nézett rám, amely nála a fontos közlések előhírnöke. — Aztán a farkas odalo- pózott a házikóhoz és fölfalta a nagymamát és akkor jött Piroska és megkérdezte tőle, hogy miért van olyan nagy szeme és a farkas felfalta Piroskát is és akkor jött a vadász és ... — Ne tréfálj! — szakítottam félbe. — Kitől hallottad te ezt ? — A nagymamától! — mondta sértődötten. — No látod. Ez így már rég nem igaz. Az utolsó jelentések alapján a farkas egyáltalán nem ment a nagymamát fölfedni, hanem éppen haza ment. Ellenben Piroskának már régen fájt a szíve a nagymama kákák - kos órájáért, így hát kihasználta a kínálkozó alkalmai, agyonütötte a nagymamát és elásta az odvas fűzfa alá, kapart rá egy kis földet és az egészet a farkasra fogta. A vadászt, hogy hallgasson, megvesztegette a kosarában lévő borral, s csak a bírónak sikerült rábizonyítania bűnösségét tizenkét gyönyörű, szinte egy anyától való sólyomszép csendőrének a segítségével. — Megbolondultál? — vont kérdőre másnap a feleségem. — A gyerek egész éjszaka nem aludt. Dühbe gurultam. — Te csak engem ne taníts, hogy mit mondjak a gyereknek és mit ne. Nem olvasol újságot, s anyáddal együtt hülyeségekkel tömitek a gyerek fejét. Még valahol elszólja magát, s nyakunkon a kellemetlenség. Röviddel ez után A nagybácsihoz mentünk látogatóba. — Mesélj valamit, Putyuli — kérte a fiamat. — Piroska elment az erdőbe. — egyezett bele azonnal a fiam — a nagymamájához, akitől megakarta szerezni a kakúkkos faliórát. Otközben találkozott az éppen hazafelé tartó farkassal... A bácsi elsápadt, hirtelen betömte a fiam száját, gyorsan bezárta az ajtókat, abla- kokat és kikapcsolta a telefont. — Az istenért, vigyázzatok, mit beszéltek a gyerek előtt, — súgta szemrehányóan. — Tudhatnátok, hogy a helyzet azóta alaposan megváltozott. A nagymamái, az ellenség szolgálatában álló vadász lőtte le. A farkas figyelmeztetni akarta Piroskát. de csapdába esett. Piroska azonban, a Nőszövetség egyik albizottságának a segítségével, leleplezte a vadászt! Körülbelül egy hetére, a közvetlen főnököm volt nálunk vacsorán. A sütemény után észrevette, hogy fiam is van. Meghintáztatta a karján. — Mondcsak, szokotl-e apuka mesélni? — Azt ismerem a Piroskáról meg a farkasról. A főnököm elkomorodott. — Remélem, hogy a helyes verzióját ismered. Gondolom tudja — fordult felém, — hogy a legújabb kutatások alapján, a nagymama előbb agyonütötte a farkast, merd minden áron megakart hálni a házikójában anélkül, hogy a bejelentőlapja réndben lett volna. A vadász, a nagymama hősi bátorságától megrendültén, lelkiismeret furdalást kapott és önként feladta magát a rendőrségen, törvénytelen lőfegyver viselésért. Különben nem történt semmi és a nagymama Piroskával együtt a büntetés kitöltése óta boldogan él N járási székhelyen. Másnap, közvetlen ez után az eset után, hogy hazajöttem munkából, a fürdőszobában a nagymama hevert, holtan. A fiókban, ahová a konyha, gáz és villanypénzeket rákjuk, egy cédula volt: „A nagymamát megfojtották a Kamacs indiánok. Üldözésükre indultunk Piroskával és Monte Cristo gróffal. Az esetleges kiadásokra, a fiókból elvettem a pénzt". Éjfélig vártam, akkor azonban a fiam távolléte már erősen nyugtalanított, fogtam hát magam és elmentem bejelenteni az esetet. a rendőrségre. Amint a nevem megmondtam, jó- indulgtúan körülállták. — Már vártuk magát — mondták. — Az ön számára ez enyhítő körülménynek számít majd. A fia ugyanis telefonált, hogy ön több mint valószínű eljön és bevallja a tettét. Ford.: — tó —
