Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-08-30 / 35. szám
ui. ■0 Téglagyár a Sajó mentén ________vagy „Meg kell tanulni élni!" A Tornaijáról Rimaszombat félé vezető országút jobb oldalán. egy dombocska tövében kis éoületsor tűnik fel. Udvarából két füstölgő kémény ágaskodik a magasba, amely éppen csakhogy magára vonja az arra járók figyelmét. De csak egy pillanatra, mert a száguldó autó utasainak figyelme azonnal az országúira terelődik; jön a kanyar, s ilyenkor a kocsivezetőnek jobban kell figyelnie. A kanyarral együtt eltűnik a kis épületsor. S ha egynéhány perc múlva megkérdezném. hogy mi is volt ott: már meq is feledkeztek róla. A környék lakóin kívül nagyon kevesen tudják, hogy ez a kis épületsor, két kéményével, Szlovákia egyik legjelesebb téglagyára. Ha az ember ismeretlen helyre lép, akaratlanul is valami útbaigazító táblát, feliratot keres. £n is így vagyok ezzel. Ebben az esetben azonban a megszokott cégfelirat helyett égy jelszó díszíti a bejáratot. A cég feliratát egy lombos fa ágai takarják el, amelyet csak akkor olvashat el az ember, ha közelről nézi meg: „IPEĽSKÉ TEHELNE n. p., závod Šafárikovo“. Kattog a villanyszámológép a könyvelőnő irodájában. Tömöl Lászlóné figyelemmel kíséri a ki-kiugró végeredményeket! összead, egyeztet, ír, és megint számol, megint összead, egyeztet és ír. ö így „gyártja” a téglákat. Mikor megtudja, mi járatban vagyok, hogy először is a gyár múltja iránt érdeklődnék, készségesen a segítségemre siet. Magamra hagy, s néhány pillanat múlva visszatér Varga Lászlóval, az üzem egyik mesterével. aki azonnal mesélni kezd: — Az úgy volt kérem, hogy a szomszédos Beje községből Szentiványi József és Lenkey János kezdte itt meg a téglagyártást 1905—6-ban. Később a gyárat eladták Rosenberg Jónásnak és Bük Jenőnek. Az ő vezetésük alatt működött az üzem egész a második világháború kezdetéig. Ekkor dr. Bala Miskolcról bérbe vette az üzemet, de nem dolgozhatott sokáig, mert bizony a háború a mi téglagyárunkat sem kímélte meg. — Hogy Hogyan folyt itt azelőtt a munka? Hát erről kérem nagyon sokat tudnék mesélni. Gyerekkorom óta dolgozom itt. Édesapám is itt gürcölt és bizony volt mit tennünk, hogy legalább a legszükségesebbre megkeressük a I pénzt. Ezt őszintén mondom kérem! De hagyjuk ezt, inkább jöjjön, körülnézünk az üzemben. S engem most a gép mögött álló emberek érdekelnek, — főleg a fiatalok. Beszélgetés közben sajnálatos dologra jövök rá: a fiatalok nagyrészét (tisztelet a kivételnek!) nem érdekli más, csak az, hogy a normáját teljesítse, s hogy fizetését megkapja. Egy fiatal, 17 éves lány, 6. Anna például több, mint ezer koronát keres. Egy éve dolgozik az üzemben, fizetésével, munkahelyével nagyon elégedett. Ez minden! — Nem szeretne valamit kitanulni? — Nem. Mit olvasott utoljára? — Régen volt az; még iskolába jártam. — A moziban mit látott? — Három hété voltam moziban. de már nem emlékszem, mi volt az. — Hát a színház? — Utoljára a „Három szegény szabólegény“-t láttam. (Ez kb. négy évvel ezelőtt volt.) — A kultúrházba nem szokott eljárni? — De igen! néha kisöprök, lemosom az ablakokat... — A CSISZ rendezvényeibe miért nem kapcsolódik be? — Nem vagyok CSISZ-tag. Nagyon kínos volt ez a beszélgetés. Eredetileg úgy képzeltem, hogy csak egyszerűen elbeszélgetünk. A problémákról; arról, hogy milyen elképzeléseik, céljaik, terveik vannak; mi az, ami munka után — kikapcsolódásképp — leköti figyelmüket, kinek mi a „hobbyja“. S itt kisült, hogy ezeknek a fiataloknak nincs problémájuk. Megvan mindenük: a lakás, a szép fizetés. Több nem kell! S a beszélgetés vége az lett, hogy én kérdeztem, s ők — nem válaszoltak. Vagy ha igen, akkor is csak ritkán. — Valami példaképed van-e? Egy olyan ember, akinek cselekedeteiről úgy véled, hogy te is így, vagy hasonlóképpen szeretnél élni? — '(K. Miklós — 18 éves) Igen, van: Old Shatterhand! — Mit olvastál utoljára? — Mit láttál a moziban?. — „Az ezüst-tő kincsé“-t. — Színház? Végre G. Mária (21 éves) az, aki megtöri ezt a kínos beszélgetést: — Én utoljára a „Vörös és feketé“-t olvastam. Igazán, nagyon tetszett, már moziban is láttam. Színházba is elmennék, de mindig úgy jön ki, hogy az esti műszakban kell dolgoznom. És hát táncolni! Táncolni nagyon szeretek. Kedvenc színészeim is vannak, és nagyon szeretem az operettet. Ezt szinte egyszuszra fújja ki. Látszik rajta, hogy megszeretné menteni a helyzetet. De mikor tőle is a jövő terveiről érdeklődöm, elhallgat. Hogy vége legyen ennek a feszélyezett hangulatnak, abbahagytuk a „beszélgetést“, és elbúcsúztunk egymástól. A kedves könyvelőnő, mikor magukra maradtunk, felsóhaj- totť; — Egész másképp ment ez, mikor még én is lány voltam. Eljárogattunk a kultúrházba, táncokat, színdarabokat, eszt- rádműsorokat tanultunk és mutattunk be. Ezek a mai fiatalok pedig... Mikor a „mai fiatalokhoz“ ért, elbúcsúztam. Hiszem, hogy pechem van, s pont ezeket a fiatalokat' küldte riportalanyomul a sors. Hiszem, hogy a fiatalok nagyrészének van elképzelési a jö-< vőről. s ha nem is a „világ megváltása“ a célja, de szeretne valaki lenni. A téglagyári fiatalok rendesen, becsületesen dolgoznak'; érről tanúskodik a* iroda falán az elismerő oklevél, a kitüntetések, a bel- és kül« földi jutalomkirándulások, s a« a sok-sok ház, amely gomba-1 módra nő, hogy szép, új, kényelmes lakásunk legyen. Nem kételkedem abban sem, hogy tökéletesen ismerik a munkájukat. De kedves G. Anna, K. Mik-- lós, G. Mária, nemcsak azt kell tudni, hogy mi az a téglablokk, teli tégla, lyukas tégla. Mást is meg kell tanulni. A szabad időt okosan, gazdaságosan kihasználni. Olvasni, színházba, moziba járni, TV-t nézni, rádiót, lemezjátszót hallgatni. Társaságban elbeszélgetni, érdeklődni. hozzászólni. Sétalga- tás közben meg-megállni, s megcsodálni a szépet. Terveket szőni. Egyszóval: meg kell tanulni élni! Kilépek a gyár kapuján. Útközben vissza-visszanézek a kétkéményes kis épületsorra, amelyben a gépek mögött em-’ berek állnak. Emberek — közj tűk három fiatal. Izzadnak, hogy a napi norma, a 40.000 tégla elkészüljön. Munkahelyükkel, fizetésükkel nagyon elégedettek. Nincsen problémájuk ... DRÄFI MÁTYÁS A költők és festők Gurfuzban a tengert és a hegyeket örökítették meg. Az újságírók ezenkívül megemlítették az üdülőket és szanatóriumokat is, ahová az ország minden részéből jönnek üdülni és gyógyulást keresni. A közelmúltban aztán újabb témával gazdagodott a vidék — a Szputnyik-kal. A Szputnyik — nemzetközi ifjúsági tábor a Mart- jan-foknál. Gurzuf üdülőhely közelében. De ez a neve a Szovjetunió Nemzetközi Ifjúsági Utazási Irodájának is, mely ötven európai, amerikai, ázsiai és afrikai ország utazási irodáival és ifjúsági szervezeteivel áll szoros kapcsolatban. Ezek a külföldi intézmények válogathatnak a Szovjetunió különböző vidékein áthúzódó kilenven turistavonal között. De térjünk vissza a gurzufi Szputnyik ifjúsági táborhoz. Az itteni viszonyok általában jellemzőek valamennyi Szputnyik-táborra, legyen az a Kaukázus Fekete-tengeri partvidékén, a Kárpátok erdőrengetegében, vagy az örményországi Szevan-tó partján. A gurzufi Szputnyik-tábor sem kényelmét, sem festői környezetét tekintve nem egyedülálló az országban. Gurzufban lengyel és olasz, magyar és amerikai, jugoszláv és francia, csehszlovák, NDK-beli és más külföldi fiatalok üdülnek együtt. Amikor a tábor népszerűségének okairól érdeklődtem Alekszandr Jerjomenkónál, a tábor igazgatójánál, ezt a választ kaptam: „A Krim természeti szépségei, a teljes kényelem, a nagyszerű ellátás, s az a lehetőség, hogy az itt-tartózkodás során alaposabban megismerjék egymást — számos országból vonzza ide a fiatalokat. A népszerűség egy másik oka, hogy az üdülés nem kerül sokba.“ Elbeszélgettem jugoszláv és lengyel egyetemistákkal, csehszlovák mérnökökkel és orvosokkal. Elmondották, hogy különösebb néhézség nélkül össze tudták gyűjteni az üdüléshez szükséges összeget. Ennél nagyobb problémát jelent beutalót kapni ide, mivel némely hónapban sokkal több az igénylő, mint a férőhely. A gurzufi táborban a többi Szputnyik-táborhoz Tenger, hegyek és a Szputnyik Lea Formanová csehszlovák leány nyerte a tábor szépségversenyét, a „Miss Szputnyik“ címet. Ez is szempont? Amikor a Komárom felé tartó személyvonat is elhagyta az állomást. elcsendesedett a máskor oly zajos peron. A restiben is megfogyatkoztak a vendégek, csupán néhány ráérő utas kortyolgatta lassan a hidegnek éppen nem mondható sört. A hatvanas körüli ú- fitarsam most sem lett beszédesebb, mint amikor helyet foglalt velem szemben az ú- szori állomáson. Az egész ú- ton csupán háromszor szólított meg. Talán bőbeszédűbb lett volna, ha úgy akarom, de olvastam, úgy éreztem nem menne a társalgás. Közvetlenül a kiszállás előtt szólt hozzám harmadszor. — És ha nem veszi rossznéven... miféle ember az úr?... Már úgy gondolom, hogy mesterember, tanító vagy?... — Gondoltam most már csak bőbeszédűbb lesz és talán én sem fukarkodom a szóval. Újságíró — feleltem röviden. Válaszomat nem vi- viszonozta, csupán egy kurta pillantással végigmért a cipőm orrétól egészen a fejem búbjáig, majd elnézett felettem. Ebben a különös pózban maradtunk néhány pillanatig és mintha szólni akart volna, megmozdult az ajka. Végre egy igenhez hasonló valami hagyta el a száját. Amikor kiszálltunk a kocsiból, nem köszöntünk el egymástól, de nem is beszélgettünk. Lassan ballagtunk, arra várva, míg megritkul a sokaság, indultunk meg a kijárat felé. Kilépve az utcára, az autóbuszok felé vettük az irányt és míg a siető járókelők között', a megállóra találtunk, elkés- tük a járatot. Csekély két óra késést jelentett a túlzott hall- gatagság — és ahogy kiderült megérte számomra. Más tennivalónk nem akadt, minthogy leüljünk az egyik parki padra, szemben az autó- buszmegállóval. Amint később kiderült, nemcsak mi voltunk túlságosan kényelmesek. Többen is lemaradtak az autóbuszról. Lassan összeszedelőzködtek a későn jövők, vagy az éppen ráérők. Már kissé bosszantani kezdett a hosszú hallgatás, amikor felém fordult szomszédom. — Akkor hát újságíró az úr, vagy bocsánat inkább akkor elvtárs —. — Igen az vagyok — újságíró, — válaszoltam. Mosolyogni szerettem volna, de láttam, hogy szeme sarkában hasonló ravasz fény gyullad, inkább a megjegyzésnél maradtam. — így is, úgy is jó. A megszólítás módja nem azon múlik, akit megszólítanak. — Értem, értem — mondta — valóban igaza van, dehát a magamfajta egyszerű ember és ebbén a korban.... — Végighallgattam válaszát de éreztem, kikívánkozik belőle még valami, valami huncutság. Rövid hallgatás után minden teketória nélkül a tárgyra tért. — Hát igen — maga újságíró... És mondja csak, mindig az i- gazat írja meg? — Vagy hogy is mondjam, no — el is hiszi mindig azt amit ír? Nem ér? váratlanul a kérdés, hasonlóra számítottam, mért tekintetét hol rajtam, hol főképp a közelünkben lévő társaságon, lányok és fiúk csoportján felejtetté. — Mindig, legalábbis mindig azt akarom és feltétlenül hiszek minden betűmben, amit leírok! — Hát jó — válaszolta, — és meg sem állva folytatta. — Akkor mit írna most ezekről a fiatalokról például ? — Mindenesetre elbeszélgetnék velük először, talán meg is látogatnám őket munkahelyükön, vagy akár otthon is. — Nem, nem úgy gondoltam, csupán úgy, ahogy most látja őket? Fél szememmel a társaságot, fél szememmel az öreget néztem. S nem sokáig várattam a válaszra. — A lányok csinosak, a fiúk jólöltö- zöttek, a viselkedésük ellen sincs semmi kifogásom... — válaszoltam mindjárt. — És ott az ellen — csak nézze meg jól, az ellen sincs semmi kifogása? — mutatott a cigarettázó. de már nem éppen kislányra.^— Pedig ha jól kivettem beszédükből, A tanítónő hasonlóan — önkormányzat van. A „kormány“ tagjait a tábor lakói választják. Az öttagú „miniszter- tanács“ — a kulturális ügyek minisztere, a külügyminiszter, a tájékoztatás-ügy minisztere, a rádió és televízió minisztere és a sportminiszter — reggelente a kávéházban ülésezik. Az öt „államférfi“ i- lyenkor beszéli meg a tábor napi programját, azaz a „kormány“ politikáját, melynek célja: a tábor 400 külföldi és hazai lakójának kellemes szórakozása, üdülése. A külföldi turisták nyolc napot töltenek Gurzufban s ellátogatnak a környező üdülőkbe és a környék lakóihoz is. A tábor életét a nemzetközi tanács irányítja, melynek tagjai között megtalálni a táborban élő valamennyi nép képviselőjét. Ez a tanács szervezi meg a kirándulásokat, szépségversenyeket, sportversenyeket, karneválokat. A tábor nemzetközi ifjúsági vitafórumnak sem u- tolsó, mert a különböző témákról rendezett vitákon bizony senki sem rejti véka alá a véleményét. Ezeket a vitákat az ifjúságot leginkább érdeklő témákból rendezik: „A XX. század tudománya“, „A felső- oktatás és a társadalom“, „A fiatalok és a leszerelés kérdése." ...A táborban már hagyományszámba megy, hogy elutazása előtt minden csoport búcsúestet tart. I- lyenkor címeket cserélnek és megígérik, hogy írnak egymásnak. Az ígéretet meg is szokták tartani: továbbra is leveleznek egymással s gyakran írnak a tábor címére is. „Gazdag benyomásokat szereztem a szovjet nép életéről — írja levelében Balogh Zsuzsanna magyar főiskolás. — Sok gyönyörű emléket őrzök e vendégszerető országról és lakosairól. Köszönöm neked, Szputnyik!“ Antonio Severini olasz munkás ezt írja: „Otthon majd sajnálni fogjuk, hogy meg kellett válnunk a szovjet néptől.“ Szavaik őszinteségében nincs okom kételkedni. L. A. — folytatta szinte indulatosan. — Valóban csak tanítónő lehet, sőt a partnere is az — bizonyítottam én is. Az évnyitásról, a tantervekről beszélgetnek — tettem hozzá mindjárt. — Akkor úgy véli, hogy a cigarettafüst nem árt meg az iskolának? — Nem hinném — válaszoltam. — legalább abban az esetben nem. — Tehát a cél érdekében, ezt érti ezalatt, nemde? — Nem, csupán a valóságot. — Szóval magának ez az igazság, illetve így értelmezi az igazságot? — Nem is tudnám másképp. Persze mindettől függetlenül akadhat közöttük — fordultam az említett társaság irányába — csapnivaló is, de azért még akkor sem kell minden jó családban egy rossznak lennie. Nemde? — folytattam. — No látja ebben igaza van, — vetette oda először elmosolyodva a nemkevesebb mint három órás együtt- létünk alatt. — Mert tudja kérem — folytatta újból — a mi időnkben, de minek is folytassam, hisz hallhatta ezt már mástól is. Száz szónak is egy a vége. Nem volt kosztpénj, már úgy értem, hogyha a gyérek abba a korba került, hogy pénzt keresett, elszámolt vele egy fillérig. De most? Egy-két száz korona a közösbe, a többi a semmibe, táskarádióra, meg amint látja a levegőbe... — Ez családi ügy, illetve a szülőkön múlik, ha esetleg így van és nem másképp. — Tehát megint csak mi idősek vagyunk a hibásak... Nem kell ennek ép-< penséggel hibának lenni, ta-' Ián a kéznél maradt pénz ataj karókba kerül. — Gondolja? — Sok esetben. Beszélgetésünknek az autó-' busz érkezése vetett véget. A Dunaszerdahely — Galánta közti utat úgyszólván szótlanul tettük meg. Csupán egykét megjegyzést ejtett egy-egy községre vonatkozólag, amelyen áthaladtunk. Búcsúzáskor a végállomáson kezet nyújtott. — Köteles Lajosnak hívnak, — maid hozzáfűzte — látja, hol szálltam fel. Elnézést kérek, ha sokat akadékoskodtam, de ilyen voltam mindig és mara-< dók is! Ezzel el is váltunk. Sárkány Árpád
