Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-08-30 / 35. szám

■ —til— Példamutatók Jegyzet az érsekújvári honismereti kör munkájáról Jelenleg a CSEMAOOK 12 járási titkársága mellett, mintegy 20 hon­ismereti kör működik. Ezek közül a legtöbb eredménnyel az érsekújvári dicsekedhet. Igyekezetük általában kétirányú: gyújtö-kutató és ismeret­gyarapító munkát végeznek. Legutóbb például a Czuczor Gergely halálának a 100. évfordulója alkalmából meg­rendezésre kerülő ünnepségek érde­kében fejtettek ki elismerésre méltó munkát. Ez alkalommal elbeszélget­tünk dr. Szirmák Istvánnal, a kör vezetőjével, aki sok hasznos gondo­latot mondott munkájukról. Megtudtuk, hogy a gyűjtő-kutató­munka során a honismereti kör tag­jai feldolgozzák vidékük politikai és kulturális eseményeit, összeszedik az ezzel kapcsolatos cikkeket, fény­képeket, gyűjtik a régészeti lelete­ket, a nép elbeszéléseit, szólásmon­dásait, összeírják a környék neveze­tességeit és fényképeket készítenek természeti jelenségekről, vidékük je­lentősebb eseményeiről. Általában ápolják és megőrzik a múlt és jelen történelmi és kulturális értékeit. Munkájukkal segítséget nyújtanak egyrészt a múzeumoknak, másrészt a nép művészetét feleleveníteni és továbbfejleszteni szándékozó együt­teseknek. Egyúttal természetesen kin­cses bányái az iskoláknak és a tör­ténészeknek. Az ismeretgyarapitó munkával tár­sadalmi küldetést teljesítenek. A honismereti kör tagjai tanulmányi kirándulásokat szerveznek, valamint a gazdasági, történelmi, kulturális és földrajzi szempontból nevezetességű helyeket. Más alkalommal ismeret­terjesztő összejöveteleket rendeznek, előadássorozatokat, kérdezz-felelek esteket tartanak. A kör tagjai akár a gyűjtő-kutató-, akár az ismeret­gyarapító munka szakaszán dolgoz­nak legfontosabb feladatuknak a szo­cialista hazafiságra és a proletár nemzetköziségre való nevelést tart­ják. Az említett kör feltárja és be­mutatja a magyarok és szlovákok közös harcát, az évszázados együtt­élés beszédes emlékeit: népeink egy­másrautaltságának tárgyi bizonyíté­kait. Jelenleg erejük nagyrészét Czuczor Gergely halála 100. évfordulója meg­ünneplésének előkészítésére fordít­ják. A szeptember 9-én megrende­zésre kerülő ünnepségsorozat kereté­ben akadémiát rendeznek, emlék­könyvet adnak ki, kiállítást nyitnak meg, leleplezik Czuczor Gergely em­lékművét és Érsekújvárott utcát ne­veznek el a költőről. Az ünnepi akadémián dr. Deme László, a bratislavai Komensky Egye­tem tanára fogja értékelni Czuczor Gergely életét és munkásságát. Az ézerötszáz példányban megjelenő Czuczor emlékkönyvben szerzői kol­lektíva mutatja be a vidék nagy szü­löttét. A művelődési ház előtti téren felállításra kerülő Czuczor Gergely mellszobrot Melis György, fiatal ér­sekújvári szobrászművész készíti. A költségeket a helyi nemzeti bizottság fedezi. A kiállítást Érsekújvárott egy hónapig tartják nyitva, majd bemu­tatják Szímőn és Komáromban, ahol a költő szintén élt és dolgozott. Az értékesebb anyagból később a helyi múzeumban Czuczor emlékszobát rendeznek be. Az érsekújvári honismereti kör példamutató munkáját elismerés öve­zi. A most alakuló honismereti kö­rök az érsekújvárihoz fordulnak ta­nácsért, segítségért. Balázs Béla Doolittle kisasszony: civilben (Befejezés az 1. oldalról) csupán csengöhangú, fürge- lábú szubrett, hanerh ren­delkezik a prózai színésznők atmoszféra-teremtő, ember­ábrázoló eszközeivel is. — Talán nem véletlen, hogy vidéki pályafutásom során prózai főszerepben, Nicodemi Tacskó-jában arattam legnagyobb sikere­met, s erre vagyok a leg­büszkébb... — magyarázta akkoriban. Valóban, hamarosan ter­mészetesnek könyveltük el: Lehoczky Zsuzsa a kellemes meglepetések színésznője, aki minden színpadi hely­zetben talpra esik, aki újjá tudja varázsolni a régi sze­repeket, s régi ismerősünk­ké teszi az újakat. így tör­tént ez a Bál a Savoyban, vagy a Csintalan csillagok esetében is... Az idei év — 1966 — so­káig emlékezetes lesz Le- hoczky Zsuzsa életében. Há­rom nagy esemény mérföld­kövezi... — Az első két „mérföld­kő“ szigorúan szakmai. Eb­ben az évben találkoztam először az igazi, nagy mu­sical-szereppel: a My fair lady Elizájával!... Ezért a szerepért kaptam a Jászai- díjat, amely váratlan öröm­ként, melengető elismerés­ként és előre lendítő buz­dításként ért!... A harmadik mérföldkő szigorúan ma­gánjellegű: férjhezmentem Tichy Lajoshoz! Mondhatom: az 1966-os évben mosoly­gott rám legszebben Fortu­na. S talán nem leszek sze­rénytelen, ha hozzáteszem: Thália is... A My fair lady sikerso­rozata tíz évvel ezelőtt kez­dődött. A New York-i Broadway-szakértők nem sok jót jósoltak Shaw Pyg- malion-jának musical válto­zatához, hiszen — mint mondták: ki kíváncsi egy bogaras nyelvész-professzor kísérletére, egy londoni vi­rágáruslány átformálódásá­ra. Végső érvként azt hang- goztatták: nem lehet sikere annak a darabnak, amely­ben a főszereplők egyetlen csókot sem váltanak nyílt színen. A darab néhány év lefor­gása alatt meghódította a világot, s állandó telt házat vonz a Fővárosi Operett- színházba is. Eliza Doolittle szerepét mintha Lehofczky Zsuzsára szabták volna! Annyi élet, annyi szín van ebben a fi­gurában, hogy a kritikusok — nem véletlenül — a pró­zai színpad Pygmalionjának mércéjével mérték az ala­kítást. Minden apró kis játéknak, amellyel fűszerezni próbál­tam a szerepet, külön örül­tek! — mondta Elizáról Le­hoczky Zsuzsa. — A legne­hezebb, tagadhatatlanul az első rész „szleng“-je volt... Az angol nyelvnek ez a sa­játossága semmiféle magyar megfelelőhöz nem hasonlít­ható. Nem tájnyelv, nem alvilági-nyelv, nem szakmai zsargon. Más! Mégis érzé­keltetni kell... — Hosszú ideig tartott, ameddig megragadta a fi­gurát? — Egészen addig, amíg el nem érkeztünk az első jelmezes próbához... A szí­nészeknek ahhoz a csoport­jához tartozom, akiket leg­inkább a maszk és a ruha inspirál... Amikor Szegedről Budapestre kerültem, fél­tem is attól, hogy ezt nem respektálják majd a fővá­rosi rendezők... A jelmez nélküli próbák számomra a szövegtanulást és a szín­padi helyzetek berögződé­sét jelentik. Ahogyan fel­öltőm a ruhát, s megfestem a maszkot: mintha új bőr­be bújtam volna! Eltűnik a civil Lehoczky Zsuzsa, és már csak a szerep él, lé­legzik. mozog, sír, nevet.. — Mi volt nehezebb: a virágárúslány, vagy az elő­kelő dáma megformálása? — Mindkettő. hiszen homlokegyenest ellenkező a két szituáció. Az első részj ben a szöveg percenként ad lehetőséget humoros szipor-* kázásra, s a közönség har» sogva nevet. A második részben megszűnnek a re'» keszizomcsiklandozó bemori» dások, s nekem el kell hi» tetnem Eliza teljes átváltó-« zását, szótlan szerelmét, keserű megaláztatását, és végső győzelmét. Itt már ritkábban csattan fel a ne-* vetés, de annál többször ér-1 zem a bőrömön a közönség soraiból felém áradó saj» nálatot, együttérzést, druk» kot... Ez mindennél többet ér! Otthonülő természet. Imád olvasni vagy lekucorogni a televízió elé. Felőle mond-" hat bárki bármit, vallja, hogy mindenütt jó, de leg» jobb otthon! — A színház után első számú kedvencem a televí» zió! Hát nem csodálatos ilyen hatalmas, több milliós „nézőtér“ előtt játszani?] Ez az igazi „csudijó“! — Mi a szerep-álma? — A West Side Story! — Melyek a legközelebbi tervei ? — Szeretnék elutazni Olaszországba... Amikor leg» utóbb ott jártam, egy há-< zaspárral voltam Velencé» ben. ők gondoláztak, én pe» dig a parton szomorkodtam! De most már nem megyek egyedül, s egy életre kigon-« dolázom magamat... — Mire a legbüszkébb? — Arra,.hogy kilenc perc alatt ki tudok vasalni eqy férfiinget, gyűrődés nélkül! Lemértem stopperrel... Hát nem olyan, mint á rosszcsont Puck? Csak szeretni lehet, és visszamosolyogni rá! Somos Ágnes A levél: „Mikor elolvastam a „vezércikk"-ben az első la­pon azt a gyönyörű cikket, az úgy gondolkodtam. Hát ez is létezik? Ilyen újságcikket lehet Imi az ifjúság számára? Vajon mit akarnak ezzel? Hát már mást nem tudnak? Ez szégyen! Gyalázat! Én ilyesmit adjak az én gyermekeimnek olvasni? Mit tanulnak ebből? Kérdem én? Vagy mit akarnak Önök ezzel tanítani? Tessék csak mégegyszer figyelmesen elolvasni. Szerintem minden jő érzésű ember ezen megbot- ránkozott, aki ezt elolvasta. Ez az újság nem jóra neveli a fiatalságot, hanem egyenesen megmérgezl. Hát Önök nem gondolnak erre? Nekem négy gyermekem van, köztük három lány. Nagyon szeretnek olvasni. Lesik, várják az „Oj Ifjúság“-ot is, de én többet a kezükbe nem adom... Tisztelettel: Lelkesné“ Mottó: „Mindig a tilosra törek­szünk és a megtagadott dolgo­kat kívánjuk.“ Ovidius „íme, valaki közmondással él, rólad veszi azt, mondván: A minemű az anya, olyan a leá­nya is.“ Ezekiel könyve — 16, 44. Mikor először olvastam a levelet, nevet­tem. Mikor másodszor is, harmadszor is végigfu­tottam rajta, már nagyon elszomorodtam, s arra gondoltam, vajon hogy nézhet ki ez az ember? Nem, nem úgy értem, hogy kövér, so­vány, sápadt avagy vörös, alacsony esetleg magas-e, hanem hogy belülről milyen lehet? Mi alakította életében, mit látott, hallott, ol­vasott és... valahogy ezt próbáltam megfejte­ni. Nem sikerült... Hogy mégis válaszolunk a levélre, csak az­ért van, mert nem árthat, ha egy kicsit elbe­szélgetünk Így nyilvánosság előtt is a levél­ben foglaltakról, s arról, amire utal az er­kölcsről, illetve erkölcstelenségről. (Levélí­rónk a nemi erkölcs határán belül marasztal el bennünket, amihez kötve hiszem, hogy ú- jat tudnánk mondani, hisz amióta a világ ví- iág, ez a témakör állandóan foglalkoztatja a gondolkodó, tollforgató embereket, stb.) Levélírónk felháborodását Örkény István Vallomás című örökszépségű kis remekműve váltotta ki, melyben egy strandfürdőben — tehát az életből, a valóságból — ellesett ké­pet elevenít fel, szinte kísérteties plaszti- citással, utánozhatatlan művészettel. Miť akarunk mi ezzel tanítani? Hogy lehet ilyen újságcikket írni az ifjúság számára? Ol­vassuk el még egyszer figyelmesen! Hangza­nak a kérdések, csattan a tanács. Talán mondanunk sem kell, hogy mindent figyelmesen elolvasunk (nem is egyszer), így kerülhetett be Örkény említett kis remekmű­ve is a lapunkba és az élet egy gyönyörű pillana­tát akartuk vele — nyár lévén — bemutat­ni. ' Nagyon szép olvasmánynak tartottuk és tartjuk ma is, Hangsúlyozom olvasmány­nak, mert ami az újságban olvasható, az egy kicsit inkább tanulságul szolgál, nem pedig — ahogy ön is értelmezte, kedves levélírónk — receptként'. (Különben. Örkény István a ma­gyar irodalmi lexikon tanúsága szerint — 1912 április 5-én született Budapesten, a könyve, amelyből a karcolatot választottuk 1956-ban jelent meg. Az író akkor 44 éves volt.) Azt mondottuk, hogy az olvasmány nem recept: levélírónk itt tévedett, méghozzá alaposan, mi­vel receptnek nézett egy irodalmi alkotást, amely a valóság hitelét viseli magán. De elnéznénk, talán még jogosnak is tar- íanánk kifogásait, ha mondjuk a lap csak e- gyetlenegy olvasó vagy egyetlenegy korosz­tálybeli olvasók számára íródna. Csakhogy lapunknak a 15 évesektől a 80 évesek Ízléséig, kíváncsiságáig mindent, vagy legalább is majdnem mindent ki kell elégíteni hasábjain. Tehát a lap közöl, tudat valamit, ez a köte­lessége, az hogy mindenki megtalálja benne a számára, kételyeire, kérdéseire a legmegfele­lőbb válaszokat, ez a célja, ön, lányai erköl­csét védendő (biztos, hogy ezzel védi?) töb­bé nem adja kezükbe az Üj Ifjúságot. Furcsa álláspont. Az hogy valaki erkölcsössé vagy erkölcstelenné lesz-e, higgye el, nem egy cikk, egy karcolat, regény, stb. elolvasásán múlik. Azzal még sem egy lány, sem egy fiú nem lesz erkölcsösebb, ha nem olvassa el a fent említett karcolatot, de erkölcstelenebbé sem válik, hacsak elolvassa, véleményt formál róla, s ezzel lezárja magában az ügyet, nem pedig igyekszik azt megvalósítani, aszerint élni. Ab­ban. hogy így legyen alapfontosságú szerepe van a nevelésnek, a józanság, tárgyilagosság, igazság és őszinteség talaján álló nevelőmun­kának. A nevelőmunkán főleg a családon be­lüli nevelésé értjük. (Magam is olvastam Nick Carter-t, meg Big Bili könyveket valamikor — mégsem lettem azzá.) A szülőknek és nevelőknek tisztában kell lenniük azzal is, hogy korunkban talán semmi sem avul el és változik olyan gyorsasággal, mint éppen az erkölcsi értékmérők, a neve­lési formák. Fiatalságunk már az életből meg­tanulta, jóformán mindazt, amit Engels hirde­tett: „Mi visszautasítunk minden kísérletet ar­ra, hogy valamely erkölcsi dogmatikát, örök végletes, a jövőben változhatatlan erkölcsi tör­vény gyanánt erőszakoljanak ránk, azzal az ürüggyel, hogy az erkölcsi világnak is meg van­nak a maga maradandó alapelvei." A családon belül a szülőknek, ha nem akarnak álszent, a- lakoskodó embereket maguk körül, lépést kell tartaniuk a korral, a fejlődéssel. Vagyis elérni azt, hogy természetes dolgokból mindenütt, de főleg a családon belül természetesen lehes­sen beszélni, egyenlő alapon, vitapartnerként’. Hozhatnánk svéd példákat, az ilyenirányú neveléssel, kutatásokkal kapcsolatosan, de úgy hiszem fölösleges olyan messze kalandozni, hiszen a saját portáink körül is leáldozóban van a gőlyamesék kora, amikor 13-14-15 éves lánykák, gyermeket szülnek, illetve művi ter­hesség-megszakításon esnek keresztül. Pedig ezek, kedves asszonyom Oj Ifjúságot nem is olvastak. Ki mételyezte hát meg őket? A tu» datlanságuk, az abszolút tájékozatlanságuk. önkéntelenül is adódik hát a kérdés, mikor cselekszünk helyesen, akkor-e, ha foglalko» zunk a lap hasábjain a fiatalokat érdeklő és érintő problémákkal, vagy akkor, ha strucc módjára homokba dugjuk fejünket s egyre csak azt hajtogatjuk — én erről nem íudok, tehát ez nincs is!? A válasz, úgy gondoljuk, nem képezheti vita tárgyát. Mi foglalkozunk is! Ez a szándék vezetett bennünket eddig is minden alkalommal, ha ilyen tárgyú cikk közlése mellett döntöttünk. Tudjuk, hogy a fiatalságunkban élnék ezek a problémák, a nevelésen múlik (otthon, is­kola), hogy tanácsainkat mennyiben tudják hasznosítani, a maguk javára fordítani a ké­sőbbiekben. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy mindig jobb, ha a szülővel vitathat, be-* szélhet meg dolgokat, mintha a „tapasztalt“ barátokkal vagy barátnőkkel... önnek három lánya van, akik többé nem vehetnek Oj Ifjúságot a kezükbe, mert mi megmérgeznénk őket cikkeinkkel — írja ön. Kedves asszonyom, a szerkesztőknek is van-* nak gyermekeik s miért van az, hogy azok nem féltik gyermekeik erkölcsét?! Vagy ta­lán barbárok lennének, akiknek édesmindegy csemetéjük jövője, boldogulása... Ezen is el kellene gondokodnia, asszonyom. Mária Terézia úgy vigyázott az akkori Bécs erkölcsére, hogy létrehozott egy erkölcsbi- zottságot. A rendőrbiztosok egész nap az utcá» kon kószáltak és szimatolták az erényszagot. A legparányíbb gyanú elegendő volt, hogy a szerencsétlen asszonyt vagy leányt a rendőr­ségre hurcolják. A Práterben kivágták a bok­rokat, nehogy menedéket nyújtsanak bűnös együttlétekre. Használt a hajsza valamit? A fenét... Mindezt csak azért iktattuk itt közbe, hogy egy kissé érzékeltessük, nem a kerek-perec elutasításban van a megoldás. ön szerint megmérgezzük az ifjúságot a Vallomás című írással, amelynek a legeroti- kusabb része — a fiú keze becsúszik a lány fürdőtrikőja alá. Mit szól az alábbi idézethez, amit a Szent Bibliából vettünk: „És minden keresztútnál megépíted magaslatodat, s utála­tossá tevéd szépségedet, és kétfelé vetéd Iá-' baidat minden melletted elmenőnek, és soka» sitád paráznaságodat.“ (Ezekiel, 16, 25). Befejezésül szabad legyen Bálint György, a neves magyar író, kritikus, publicista egyik 1932-ben Irt cikkéből idéznünk: „Erkölcs vagy van, vagy nincs — mondhatnám, — ha nincs, akkor nem is lehet megvédeni, ha van, akkor pedig nem szorul... védelemre.“ tisztelettel: Tóth Elemér

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents