Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-07-26 / 30. szám

HoMOszléy Dezső: Goethe azt állítja, hogy az ifjúság nem életkor, hanem lel­kiállapot. A játszó felnőtt azonban mégiscsak más, mint a játszó kamasz. Gúzsbakötött Rövidnadrág halálosan komolyan játszik, a játékaiba helyettesíti be a valóságot, a játszó fel­nőtt azonban a valóság elől guggol a játékhoz. Gúzsbakötött Rövidnadrágnál sohasem az a fontos, amit mond, hanem amit érez. Az, amit nem tud kifejezni önmagából. Az, amikor azt mondja, hogy megnyeri az olimpiászt, nem is azt jelenti, hogy meg akarja nyerni, az élettel folytatandó futóverseny elő_ érzetéből származik, abból, hogy számtalan kis versenyben kell majd győznie, s hogy ezekhez az apró-cseprő küzdel­mekhez a nagy győzelem hjte és fénye kell. Aki kamaszko­rában sose nyerte meg az olimpiászt, abból nem lehet jó bérelszámoló, abból semmi sem lehet, mert egyszer legalább mindenkinek le kell lőni a maga oroszlánját, még akkor is, ha előre tudja, hogy nem jut el Afrikába. Alsó gimnáziumban nálunk olyan számtantanár tanított, aki­nél az óra sohasem ért véget a csengetésnél. Ha valamelyi. künk rezignáltan a sikertelen felelet után letette a krétát, 6 határozott mozdulattal elővette a noteszét és szilárd han­gon kijelentette: — Ez négyes. A szekundát azonban csak puha ceruzával jegyezte be, mert tudta, hogy ki fogja radí­rozni. Mielőtt ugyanis az óraközi tízpercre becsöngettek vol­na, a beszekundázotthoz fordult: — És most hiába fogtok eljönni az üvegajtóig. Ehhez az üvegajtóhoz egyébként hosszú folyosó vezetett, ez a folyosó választotta el a gimnáziumot a rendháztól. A zarándok-út minden számtan óra után meg­ismétlődött, csak a személyek változtak. Az érintett felek a számtan tanár nyomába szegődtek, és elkezdődött az alkudo­zás: Tanár úr kérem, én készültem... Tanár úr kérem, én tegnap lázas voltam... Tanár úr kérem, nekem beteg az édesanyám és egészen belezavarodtam... Tanár űr kérem, nekem gyomörgörcsöm volt... Tanár úr kérem, én nem értettem mit tetszett kérdezni tőlem... Róla azonban mindezek a mondatok úgy leperegtek, mint egy bősz vadkanról az üldöző kutyák. Legtöbbször nem szólt egy szót sem, néha még megismételte: — Hiába jöttök, becsukom az üvegajtót és kész. De amikor az üvegajtóhoz ért, sohasem csukta be, hirtelen megállt, a kutyafalka felé fordult, szomorúan és szemrehá­nyóan végignézett rajtuk és kiradírozta a szekundát. Év végén igaz, mindenki a tudása szerinti érdemjegyet kapta, az a folyosó azért mégis felejthetetlen maradt. Azt a folyosót a Gúzsbakötött Rövidnadrágoknak találták ki, akiknek a szekun- da után is valami reménységet kell hagyni. Napok óta a strandon próbálom elképzelni Baloghöt és Da- rinát. és sohasem a strandot látom, hanem azt a hosszú fo­lyosót. Egymás mellett lépegetnek. Balogh beszekundázott és Darina csendesen és megértőén kíséri, egészen az üvegaj­tóig, de ott aztán az üvegajtó hirtelen becsapódik, Darina kí­vül reked. Balog pedig eltűnik az ajtó mögött. Az üvegajtón túl írógép kattog. „1965. április 23-án kb. 15 és 16 óra között az xy irányban haladó villamoson utaztam, s kihasználva a fő forgalmi idő­szak tumultusát, a mellettem ülő idősebb nő bevásárlótáská- jából kiemeltem egy barna színű pénztárcát. A tárcát a ka­nálisba dobtam, a benne lévő 116 Kčs-t megtartottam...“ „1965 május 12-én többed magammal (a Villám-banda tag­jaival) elhatároztuk, hogy az éjjeli órákban kifosztjuk az y utcai hangszerboltot... Pontosan már nem emlékszem rá. kik­kel beszéitem először...“ Az üvegajtó mögött rendőrök ülnek, az ajtó kulcsra van zárva, Nem lehet bemenni. Darina hiába várakozik az üvegaj­tó előtt. Engem sem engednek be, hiába kiabálok a zárra, hogy ki kell radírozni a szekundát. Igaz, Gúzsbakötött Rö­vidnadrág, hogy beszekundázott, de az még az óra alatt tör­tént, most még a hosszú folyosó következik, az igazi érdem­jegyeket úgyis év végén adják. Senki sem hallgat rám, felrob­ban az egész folyosó és ott lebegünk Darinával kettesben a sértetlen üvegajtó előtt. Ha legalább Balogh védekezne, ha elmagyarázná a szekun- da történetét, de csak azt hajtogatja csökönyösen: — Tudom, hogy rosszat cselekedtem. Miért nem mondja el, hogy Afrikába akar menni, nem tud­ta előre, hogy felrobbannak a longrif-töltények, s amikor a halakkal beszélt a világkikötőben, a halak se mondtak sem­mit, azt se mondták, hogy felborulnak az ólomkatonák. — Tudom, hogy rosszat cselekedtem — de ezt se a rendő­röknek mondja, a felrobbant folyosónak és Darinának, aki az üvegajtón kívül lebeg. Talán súgni kellene, hiszen nyilvánvaló, hogy Balogh nem készült, rettenetes, hány oldalt csattogtak már tele azok az Írógépek, s minden oldal tele van azokkal a játékon túli szívtelen valószínűségekkel. — Tanár úr kérem, nagyon hideg volt abban a kiserdőben, és elfogyott a linzertészta... — Tanár úr kérem, az apám egy hatalmas szalámirúddal verte az anyámat... — Tanár úr kérem, én motorkerékpárt szerettem volna ven. hl, mert olyan nehéz rövidnadrágban nagynak látszani, s igaz, hogy hosszűnadrágot hordok, de ezt csak a rövidnadrágra húztam fel, s nem tudtam, hogy be tetszik csukni az üvegaj­tót. Olvastam az újságot. Ilyen nagy betűs címekbe ütközöm: ROMLOTT-E AZ IFJÚSÁG? MIKOR KEZDJÜK EL A NEMI ÉLETET? MEDDIG TART A PUBERTÁS? De a becsukott üvegajtóról seholsem esik szó. Engem azon­ban izgat a kiradírozhatatlan szekunda, a felrobbant hosszú folyosó. Az egyik jogászismerősömmel is erről vitatkoztam. Szerinte be kell csukni az üvegajtót. — Nézd, mit csináljunk velük? Az egyik barátomnak három bordáját összetörte a huligánbanda. — Hány évesek voltak? —Egyik sem volt idősebb tizenhat évesnél. — Nagyobb gondot kellene fordítani a közbiztonságra. — Minden utcasarokra nem lehet rendőröket állítani. — Egymásra is vigyázhatnának a felnőttek. — Te odamennél segíteni, amikor tízen egyet vernek? — Nem szabad, hogy tíz verekedő essen egy békés polgár­ra. • Éppen ezért kell becsukni az üvegajtót. — Csák nem akarod azt mondani, hogy tizenegy ember kö­zül tíz közveszélyes? — Nem, ezt nem állítottam, mindössze annyit, hogy a köz- veszélyeseket ki kell rekeszteni a társadalomból. — Véglegesen úgyse lehet senkit kirekeszteni, csak akit felakasztanak. Az embereknek a társadalmon belül kell meg­gyógyulniuk. Rabságban nem lehet megtanulni, hogyan kell élni a szabadsággal. — Te rabságnak tartod a gyermekotthonokat? — Nem az a fontos, hogy én minek tartom, a gyerekek tartják annak. Az egyik fiútól, amikor megkérdeztem mi a legrosszabb, azt válaszolta: „hát az, hogy az ember nem sza­bad." — Jó vicc, hát persze, hogy nem érzi magát szabadnak a gyermekotthonban. Ott nem verheti be a magános járókelők fejét;, nem lophatja ki a pénztárcát a zsebemből, nem törheti be a kirakatot, — S mire kijön, addigra megjavul?' — Nézd, ez már a pedagógusok dolga. Illusztrálta: KOPÖCS TIBOR Egyszóval be kell csukni az üvegajtót. De ha becsukják, ak­kor nem tudom kifaragni Pinoohiót, nem tudok találkozni Gúzsbakötött Rövidnadrággal. — A te gyerekkorodnak milyen íze volt? — Hogyhogy milyen íze? — Ügy gondolom, hogy pörkölt íze, tejeskávé íze, vagy sós­ka, vagy spenót Ize? — Ezen még nem gondolkoztam. — S amikor kisdiák voltál, nem érezted, hogy kinőttél már a pádból, hogy elviselhetetlen ennyi meg ennyi évig még a padban ülni? — De. valami ilyesmit lehet, hogy éreztem. Csakhát az is­kola többek között éppen arra való. hogy fegyelemre tanít- S son. Az ember megtanulja, hogy ennyi meg ennyi évig kell a padban ülni. — De neked ugye semmi bajod sem történhet? — Szellemileg gondolod? — Akár szellemileg, ajtár testileg. — Nézd, ha az ember szellemileg kinő a pádból, akkor be­ad egy kérvényt, hivatkozik rendkívüli előmenetelére, kér­vényezi, hogy egyszerre két osztályból összesítve vizsgázzon. — De ha nem hivatkozhat rendkívüli előmenetelére, ha ép- I pen azért nincs rendkívüli előmenetele, mert már kinőtt a 1 pádból? — Ezt a gondolatmenetet nem értem egészen. Ennek örülök is. ő az óriási fekete kéményt sem értené, 1 sem a jegesmedvéket, sem a kéményseprőket, inkább végig- | nyújtózkodom a strand homokján Darina és a seriff mellé. I — Rettenetesen unalmas az élet — panaszolja Balogh Da­rinának. — De ha együtt vagyunk, akkor ugye nem? — Akkor nem. — Semmit se lehet csinálni. Padlóra köpni tilos. Fűre lép­ni tilos. Az ember bármit csinál, mindjárt balhé lesz belőle. — De neked ugye semmi bajod sem történhet? — Nekem? Semmi.. — És a szüleid nem keresnek?. — És az se baj, hogy éppen érettségi előtt maradtál ki az 1 iskolából? I — A. Majd magánúton leérettségizem. Ragyogóan süt a nap, forró a homok, de Baloghban egy- I szerre dideregni kezdenek a jegesmedvék. Legalább Darina- I nak jó lenne elmondani mindent őszintén. Hiszen neki alap- | jában véve mindig igazat akart mondani, de az első hazugság [ magával, hozza a másodikat. Ha mindent bevallana, akkor biz- | tos Darina is otthagyná, és Baloghban akkorára nőtt a színes strandlabda, hogy szétrepedne a szíve, ha kigurulna belőle. Vannak dolgok, amelyeket Gúzsbakötött Rövidnadrág nem mondhat el senkinek. Annak sem, aki megérti. Talán annak a legkevésbé. Tizenhatéves, már hosszú nadrágos ifjúként (de hiszen még ez az időszak is a Gúzsbakötött Rövidnadrágkorhoz tartozik ) egy tizennyolc éves lányba voltam szerelmes. Amolyan egyol­dalú rajongás volt. Egy kis faluban voltunk szomszédok nyá­ron két hónapig. Persze, ha vele beszéltem, pár évet mindig hozzátettem az éveimhez. Egyszer aztán legnagyobb megdöb­benésemre a postás éppen hozzájuk hozta az igazgatóm levé­lét. „Szépreményű XY tanulónak“. A lány tréfásan felémfor- dult, és tettetett féltékenységgel el akarta venni a levelet Nagy zavaromban hirtelen azt hazudtam, hogy lovagias ügy­ről van szó, párbajra hívtak ki, de erről természetesen sen­kinek nem beszélhetek. A levelet aztán gondosan eldugtam. Csak évek múlva tudtam meg, hogy a lány pontosan tudta hányadikos vagyok, s nagyokat mulatott a buzgalmamon. van egy Óriási fekete kémény, azon másznak fel A KÉMÉNYSEPRŐK, VAN EGY FEHÉR JÉGBARLANG, OTT BUKNAK A VlZ ALÁ A JEGESMEDVÉK. De az üvegajtó nagy csörömpöléssel becsukódott, Balogh nem ír levelet. Nem tudom Pinochiót feltámasztani. Az íróasztalom felső fiókjában már régóta lapul egy legin­kább gyufás skatulyára emlékeztető dobozban az 1906-ban készült Rolls-Royce Silver Ghost autómodellje, még a rend­száma is elolvasható: AX 201. A doboz fedele arról is tanús­kodik, hogy ez az autó több mint hatszáznegyven ezer kilo­métert tett meg, sőt egyszer 1907-ben a Royal Automobilé Club felügyelete alatt megszakítás nélkül 23 000 kilométert. Előveszem a kis autót és nézegetem. A legnagyobb baj, hogy nincs benne motor. Ha azt akarom, hogy elinduljon, meg kell lökni, akár csak az ólomkatonákat. Vajon ha elkezdenék az autóval játszani, Balogh, aki motorkerékpárra vágyik, visszagurítaná-e nekem?) Vagy csak egyszerűen fétrerúgná és legyintene: — Nincsen benne motor... És kicsi, ne'm lehet beleülni. Alighanem ezt mondaná és nem gurítaná vissza. Nekem otthon gyönyörű építőkockáim voltak. Hatalmas vá­rakat és templomokat lehetett építeni belőlük. Néha fél napig is raktam egymásra a köveket, s amikor elkészült az épít­kezés, egyszeriben hihetetlen ingerültség fogott el. Szerettem volna bebújni a kapun, lépegetni a magam készítette boltoza­tok alatt, s mindig az volt a baj, hogy szűk volt a kapu, ala­csonyak voltak az ívek.Tehetetlenségemben belerúgtam a vár­ba, nekimentem a templomnak és feldöntöttem. És volt egy márkiin játékom is, amelyből különféle gépeket lehetett szer­keszteni. Leggyakrabban darukat építettem belőle. Élveztem amikor a vékony drótszálon súlyok lendültek a magasba. A játékoroszlánomat is könnyen felemelte, sőt az utasszállító hálókocsit is, de a villanymozdonnyal már nem boldogult.' Ez a kísérlet többször is megismétlődött, s ilyenkor legszíve­sebben szétvertem volna az egész darut a kicsi kalapáccsal. De nemcsak a darura haragudtam, hanem a villanymozdonyra is, amely nem akar a falba bújni, haragudtam az összes lili­puti eszközömre, amely körülvett, s amely mintha csak meg akarta volna személyesíteni a bennem feszülő tehetetlenséget. A vágyammal régen túlnőttem önmagámon (minden Gúzsba­kötött Rövidnadrág hamarabb növi ki önmagát, mint a rövid­nadrágját) s a játékaim mintha csak kívülről is hangsúlyozni ' akarták volna azt, ami bennem tombolt. Talán azért örültem annyira, amikor természetrajz órán a tanárom a kacsacsőrű emlősről beszélt. Ez a furcsa állat a tudat alatti hangulat vi­lágában legjobban hasonlított hozzám. Se nem ilyen, se nem olyan, se nem amolyan, szinte elképzelhetetlen. Olyan, mint egy Gúzsbakötött Rövidnadrág. A parketten ellököm a törpe Rolls-Royce-t, s nem gurítja senki vissza. Hiába nézek rá szemrehányóan, megáll a szoba sarkában és még se mozdul. Hogy lehet egy ilyen autón hat­száznegyven ezer kilométert utazni? Hogy lehet egy ilyen autón eljutni Afrikáig? Hogyan lesz valódi felnőtt kacsacsőrű emlősből, aki se nem ilyen, se nem olyan, se nem amolyan?1 Este a televíziót nézem, s ott Gúzsbakötött Rövidnadrágot börtönbe zárják. Nem játékbörtönbe, igazi börtönbe. Csak úgy csattognak a nehéz vasajtók a helyszíni felvételről. Utá­na pedig komoly statisztikai adatok harsognak a képernyőről. A fiatalkori bűnözések számadatai. S aztán a megszokott kér­désfeltevés: Ki a felelős? És megint újabb és újabb kérdések Nincs elég gyermekotthon. A gyermekotthon nevelőinek nem megfelelő a képesítése. Nincs elég specializált gyermekott­hon, egyik gyerek elrontja a másikat. Magamban örülök neki, hogy nincs elég gyermekotthon. Ha rajtam múlna, még a meglévőket is átalakítanám. Sporttele­peket. játékházakat, szerelőműhelyeket formálnék belőlük, ahol olyan szerkezeteket lehetne gyártani, amelyek kacsacső­rű emlős képzeletéig tudják emelni a súlyokat. Ahol a pará-* nyi játékautók akkorára nőnek, hogy Gúzsbakötött Rövidnad­rág szívesen gurigázna velük. És mindenképpen gondolkoznék arról a folyosóról, amelynek a végén nem csapódik be az ü- vegajtó. Ha pedig már mindenképpen be kell csukódni bizonyos ka­punak, mert a megelőzés érdekében semmi okosat nem tud­tunk kitalálni, akkor sem szabadna valami taxatív módon, me­chanikusan történnie, hanem úgy, mint a játékban: Mit ér­demel az a bűnös, akinek a zálogja a kezemben van? Álljon szobrot, vagy hányjon cigánykereket. Fütyüljön, vagy éne­keljen. Gyónja meg az életrajzát Darinának. De ha már ki­váltotta, kapja vissza valóban a zálogot, s ne mutassák meg a televízióban életnagyságban, mert örökre megijed önmagá­tól, elhiszi, hogy felrobbantak a longrif-töltények. s amikor belerúgott az építkezésbe, nemcsak a Kockák dőltek össze, amelyeket újból fel lehetne építeni, de ő maga is a romok alá került. Ezeken gondolkozom, nézem a képernyőt, s lopva a mega­kadt Rolls-Royce-t. De mit gondol ezalatt Balogh? Nemrégen oltották el a villanyt. Nem tud aludni. Lehet, hogy Darinká- ra gondol, és arra a különös, zavaros pillantra, amikor bevá­gódott az üvegajtó. Darinka azonban kitartott mellette. Most is ír leveleket a gyermekotthonba. Pedig már azt is tudja, hogy Balogh nem teszi le magánúton az érettségit. Többek között azért sem, mert Balogh még csak tizenöt éves. Ami­kor Balogh bevallotta neki, mert egyszerre úgyis annyi min­dent kellett bevallania, hogy már szinte kívánta is, hogy a színes strandlabda is guruljon el, akkor Darinka azt mondta: — Jaj de jó, hogy ilyen fiatal vagy. (Folytatás a következő számban)

Next

/
Thumbnails
Contents