Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-07-26 / 30. szám

I

Á fiatalabb ért hamarabb a fa alá.

Vastag törzsű, hatalmas akácfa volt. A learatott búzatábla végében, tömpe fejű felkiáltójelként adott nyomatékot a szemsugárbe- fogta tájnak. Régi fa.

Az első kövér esőcseppek még alig toppantak az aranysárga tarlón, amikor a fiatalabb már szaladt. Az öreg azonban még nem. Az egyre sűrűbben nekiszabaduló esőben, még próbált egy-két villa szalmát a boglyába dobni, valami olyan elhatározásfélével bizonyára, hogy:

—Nohát. nohát, ezzel is kevesebb ami meg- ázik!

Körülpillantott. Egyedül maradt a hatalmas táblán. Csak most kezdett el ő is szaladni a fa felé. Ötven méternyire lehetett. Szaladt, persze csak olyan öregesen, csak úgy szokásból — esik, el kell valahol bújni — féleképpen. Vagy tízméternyire a fától földbeszúrta a villáját, felnézett az égre, aztán a fa felé nézett, mintha azon gondolkodna menjen-e közelebb, vagy keressen másvalami búvóhelyet magának. De mégiscsak a fa mellett döntött. Kicsit lihegett.

— Hát így bizony nehéz lesz megaratni — mondta a fiatalabb.

— Aratni? Hát ez az amiről beszéltem. Ez az — mondta az öreg. Levette a kalapját, és csak úgy tenyérrel törölte homlokáról az izzadtságot. Majd a kalapjáról suhintotta le a vizet. Suhintotta, de csak úgy vigyázva, hogy a mellé tűzött három búzakalász nehogy kirepüljön a szalag mellől. — A héten már harmadszor vert ki az eső belőle — mondta még, fejével a learatott búzatábla felé intve, majd később hozzátette — micsoda nyár édesjóistenem, micsoda nyár.

Leült. Hátát a fa törzsének támasztotta, majd előszedve zsebéből a fényesre kopott pipát, azzal kezdett foglalatoskodni. A fiatalabb is mellé telepedett.

— Baj? — kérdezte.

— Hogy baj-e? — sokáig nézett a fiatalabb- ra. — Nagy baj — mondta aztán. — Itt rohad minden — tette még hozzá.

— A szem már nem...

— Itt, de a másik táblán az is — bökött a hátamögé a pipaszárral.

— Sok?

— Rengeteg.

— És a gépek?

— A gépek? — ezen elgondolkodott egy kicsit. — Az amelyik levágja, az jó mind a kettő, — mondta aztán — de a kombájnok... Hiányzik valami alkatrész. Az egyik eddig jo volt. Az orosz. Az dolgozott. De egy, az csak egy. A másik, az még kint sem volt. Hiányzik valami belőle, filléres dolog. Mondtam is az elnöknek:

— János nem lesz ez így jó.

— Hát mit csináljunk Károly bácsi — mondta.

— Mit csinálj? Megmondom én neked János, hogy mit csinálj. Szedd elő gyorsan a kévekötő aratógépeket. A keresztre eshet az eső... és szalmánk is marad. Jó szalma. És menj fel a járásra is. Veszekedj ki egy szalmaprést, vagy alkatrészeket. Mert kell a szalma is.

Azt mondta:

— Rendben van Károly bácsi.

— Volt is. De már nincs keret. Azt mondták neki, azt hiszem azt mondták neki. Majd jövőre. No már most, minket öregeket a dohányból átvezényeltek ide a szalmát boglyáz- ni. Hát aztán most itt vagyunk. Mert nem

TÓTH ELEMÉR:

KETTEN A

„Eredj a hantjyaho. neg az ő útait, és lé \kinek vezére vagy urá.

tarban szerzi meg aratáskor gyűjti eR

:enyere

izédek)

azért mondom én, hisz biztosan jő az a két- fázisos aratás. Jó. Okos ember lehetett aki kitalálta. Csak éppen nyarat nem talált ki hozzá. Jó száraz nyarat.

Egy pillanatra csend szakadt közéjük. Az öreg a pipáját gyújtotta volna, de a szél kétszer is ellobbantotta a gyufa lángját. Harmadszorra aztán mégiscsak sikerült.

— Pedig most jó termés Ígérkezett — mondta a fiatalabb.

— Az jó. Valóban jó. A búza három-négy mázsával ígér többet, mint tavaly. Dehát ha így haladunk csak, kipereg. Mert hiába száraz a kalász már, a föld még nem bírja el a gépet. A múltkor is elsüllyedt a kombájnunk. Lánctalpas húzta ki a dűlő végébe.

— Akkor kéne kaszával is aratni — mondta újra a fiatalabb.

— Kéne. Persze, hogy kéne.

— Hát akkor?

— Nincs aki megfogja a kasza nyelét — mondta komoran az öreg.

— Nincs?

— Nincs.

— Hát?

— Szanaszét járnak tőlünk. Csak a gépekkel maradnak meg itthon.

— Az baj.

— Nem baj — mondta az öreg.

— Hogyhogy?

— Mindenki jobban akar élni — mondta az öreg.

_ ? ? ?

— Az a baj, hogy azt nem hiszik el, hogy ha Itthon maradnak is élhetnek majd jobban — mondta az öreg.

Hallgattak. Fejük felett a leveleken még mindig surrogott az eső. A fiatal szólalt meg újra elsőnek:

— Majdcsak megváltozik ez a nézet is.

— Biztosan megváltozik — mondta az öreg és messzire nézett.

Újra csend szakadt közéjük. A fiatalabb felállt, s kikukkantva a fa alól, az eget nézte.

— Már vidul — mondta aztán.

— Ideje is - mondta rá az öreg, de ülve maradt. A fiatal is visszafordult, s újra leült a régi helyére.

— Megrohad minden — mondta.

— A kukorica is csak nyúlik az égig cső nélkül — mondta az öreg.

— Ami renden van most megnyeri. Holnap forgathatják.

— Dupla munka az biztos — mondta rá az öreg — meg aztán csak pocsékolódik, törődik. Kár, de mit lehet tenni. A múltkor egy 18 hektáros táblánk volt levágva. Rájött az eső, meg- ázott. Megforgattuk, megázott. Újra megforgattuk, újra megázott. így négyszer egymás után. De mit lehet tenni. Az időjárásnak nem lehet parancsolni.

— Dehát valahogy csak próbálnak kifogni rajta?

— Tegnap éjfélkor mentem haza. Boglyáz- tunk a kombájn után. Az a tábla amarra van. Ott volt az elnök is velünk, villával. A kombájn dolgozott. Ha lehet mindig tízig, éjfélig dolgoznak. Ha nincs harmat. De most aztán megint megböjtöljük a munkát.

Az eső amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is állt. A fák alól az öreg kászálódott elő elsőnek, nyújtózkodott, nézett föl az égre, aztán a lucskos táblára. Álldogált egy kicsit, majd a vállára csapta a villát.

Szomorúan indultak a falu felé.

55. foto — Vegyék lé a kezüket! — mondja az amerikai parancsnok a még mindig föltett kézzel Scsorgő embereknek.

—' Maguk partizánok?

— Nem, azazhogy mégsem... mi tudniillik... — dadog zavartan Tassoni.

A felesége dühösen pillant reá: te mamlasz, hát képtelen vagy kihasználni a kínálkozó óriási lehetőséget, mondja a tekintete!

— De maguk harcoltak a németek ellen! — mondja csodálkozva az amerikai.

— Persze, persze! — válaszol készségesen Tassoni.

— Nem igaz! — fakad ki Michell. -*• Nem igaz!

& parancsnok most már végleg nem érti az előtte állókat,

56. foto Az őrök zavarják meg a kihallgatást: parancsot kérnek az őrség megerősítésére. mert a németek esetleges visszatérésétől kell tartani.

Ezt a kis szünetet használja fel a Tassoni házaspár arra. hogy megegyezzen: vállalják a „partizán- Ságot", legalábbis szolidabb változatban, mert abból bizonyéra hasznot lehet húzni a háború után.

Michelit megfenyegetik: ha ellenük fordul, „bemártják“ az amerikaiak előtt. Tanúi különben sincsenek: ki tudja, visszatérne k-e egyáltalán Pratiék' a kórházból...

Mire a megkettőzött őrség elfoglalja helyét, a Tassoni házaspár már nyeregben érzi magát. S nem Is alaptalanul: rövid magyarázködás után „szerény partizánként" köszöntik őket az amerikai katonák.

57. foto S miközben Tassoni ürék színjátéka zajlik, a tábori kórház felé száguldó teherautóban egy tiszta és szép szerelem teljesedik ki a lassan eszméletre térő Pratí, s az oly sok kínlódáson keresztülment Judit között.

A lány a csöndesen szendergő sebesült fiú hajának illatától valósággal elbódul: először járta át az az érzés, amelyet kimondhatatlanul nehéz szavakba foglalni, s amely csak azokat hatja át, akik előtt egyszerre tárulkozik ki a fiatalság, a béke4 a boldogság: az egész élet.,, yÉ£E

V