Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-06-28 / 26. szám
SIMKÖ TIBOR: OŕTUixyuojr Helmetzy Mihály: nyelvújító, szerkesztő, Kazinczy Ferenc és a nyelvújítás odaadó híve. Nevét főként Berzsenyi Dániel verseinek második kiadása elé Írott bevezetése tette híressé (Értekezés az úgynevezett Újításokról a Nyelvben, 1816). 1836-ban a Kisfaludy Társaság alapító tagjai közé tartozott. Királyhelmecen született 1788-ban, Pesten halt meg, 1852- ben. X Tudóstársaság (Akadémia) titkára is rendesen úgy szokta fogalmazni a jegyzőkönyvet, hogy N. N. úr bokros érdemeinek következtében, ezen és ezen hónapban és napon tagul elválasztatatott. I I Jött Helmeczy haraggal az ülésből, és nagy lármával mondja: — Azok a boldogtalanok — a Tudóstársaságot értvén — mikor tanulnak meg magyarul? Már megint azt mondták, hogy ez meg az tagul elválasztatott. A borjút szokás elválasztani, nem a Tudóstársaság tagjait. Vas Gereben LOPEZ PACHECO: El kell jönnie egyszer Vegyétek le szememről Ezt az évszázados ködöt. Ügy akarom nézni a dolgokat Hint a gyermek. Mily szomorú ébredéskor Mindent egyformának látni, Ezt a véres éjszakát Ezt a végtelen sarat. El kell jönnie egyszer Egy másféle napnak. El kell jönnie a fénynek, Higyjétek, amit mondok. A pillanat rabságában Csak a pillanatot, csak azt tudnám megragadni, s mint tüzes nyári szél, ujjongva szárnyra kapni, megcibálni a csendesen szunnyadó lombokat, a vén bükkösben tespedő bilincses óriásokat, hogy zúgjanak, hörögjenek a bölcs tűrés után, döngessék bomlott vággyal az Idő kapuját. DÉNES GYÖRGY ÉL HARSOG FORR A LAZADÓ ORFEUSZ csörgők cintányér dobok szajkózó nyűtt vigalom nem vonzanak immár a szívem még dobog s míg eget-érő oszlopok omladékain jár SIR HABZIK FORR A DALOM perc és pillanat — hamis a térkép fű fa halom téveszt megint az út nem olyan rég magam is hittem a perc gyönyörét s most hogy időm jajongva fut ZÜG LÜKTET A DALOM lehet leköpnek talán összekötöznek és cellám ez alvilág marad vagy porrá morzsolnak szét mint a malom amelynek dohos falán túl már az új vetés várja az eljövő nyarat DALOM- Kisregény Végeredményben igaza van Balognak. Vannak dolgok, amikről nem lehet felnőtteknek beszélni. Van például egy kis árok, amelyben ősszel összegyűl vagy ttz centi tenger. Falevelek vannak a medrében és különleges formájú növények. Gúzsbakötött Rövidnadrág leül a partjára, és elkezd vitatkozni a vízzel és a falevelekkel. Egészen addig vitatkozik, amíg az árokpart törpe bemélyedése kikötővé nem változik, az egyik gallyacska gőzhajóként el nem indul, és ha az ember magában háromig számol, ötszáz kilométert is megtehet. Körülbelül Ilyen messze van Afrika. A földrajztanár szerint messzebb van, de ő végképp nem érti az ilyen árokparti töprengéseket. Darinka sem érti egészen. Meg is kérdezi: „Miért van ötszáz kilométerre Afrika?“ — .Azért mert" — dörmögi rá Gúzsbakötött Rövidnadrág. És ez olyan különös. Gúzsbakötött Rövidnadrág szavaiból csupa titokzatosság árad. Meg kell simogatni Gúzsbakötött Rövidnadrág fejét. — Ha most teljesen szabad lennél, mit csinálnál? —■ Nagy kirándulásokat szerveznénk, mennénk az erdőbe, meg a hegyekbe, és csónakot szereznék és... — Oroszlánra nem szeretnél vadászni? Balogh gyanakodva néz rám, s füle is belepirul. A vállára teszem a kezem. — Most azt hiszed, hogy gúnyolódom? Nem gúnyolódom, én is szerettem volna oroszlánra vadászni, meg elefántra és vadbivalyokra. Ha csak tehettem, gondolatban vad dzsungeleken törtettem keresztül. Te sohase szerettél volna Darin- kával ismeretlen tájakat felfedezni? — Darlnkával nem Az veszélyes egy nő számára. A dzsun- gelekben mindenféle betegséget lehet kapni. Sárgalázt, meg leprát... Alighanem Darinkát én is otthon hagytam volna. A Gúzsbakötött Rövidnadrágok hihetetlenül tudnak másokért aggódni. A halált csak önmagukon kívül tudják elképzelni. Félig- meddig halhatatlanok. Szeretném megkérdezni Baloghtól, hogy milyen színűnek gondolja a halált. Én fehérnek és lilának éreztem Második gimnazista koromban meghalt az osztály legjobb tanulója, kimentünk a temetésre. Kiss szavalt a sírnál, s én bosszankodtam magamban, hogy az osztályfőnök miért nem engem választott ki, én jobban mondtam volna el Vörösmarthy versét, mint Kiss. Majdnem belesült. Ketten is súgtak neki, az osztályfőnök cvikkere majdnem leesett a bosszúságtól és sok fehér virág volt, és többen sírtak, és minden olyan szomorú és nevetséges volt. Aztán két év múlva az osztályfőnök nagyon vidáman jött be az osztályba, és elújságoita, hogy elhúnyt osztálytársunk szülei már nem olyan vigasztalanok, mert a jó isten megsegítette őket, kisfiúk született. Akkor én az egészet csalásnak és undorítónak éreztem, és többé nem tudtam megérteni, miért halt meg az osztálytársunk. Történt még két különös haláleset, de ezek inkább lila színűek voltak. Egyik ínternátusi társam karácsonyi szünetben odahaza az apja revolverével főbelötte magát, egy másik bejáró fiú pedig kihajolt a HÉV ablakán, és egy villanypózna lefejezte. Attól kezdve én is sokat töprengtem rajta, hogy egyszer lelövöm magam, vagy leugrom eav szörnyű, mély szakadékba. De ettől gondolatban sem haltam meg. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy meghalhatok. Másokért, akiket szerettem, ugyanakkor buzgón fohászkodtam, hogy örökké éljenek, hogy ne okozzanak bánatot nekem, hogy ne hagyjanak egyedül. — Gondoltál már arra, hogy meghalsz? — Gondoltam. — De úgy, hogy soha többé nem létezel? — Ügy még nem. — Azt írtad, hogy szereted a kalandos filmeket. Ott sokan meghalnak. — Én ott sohase a halálra gondolok, csak a verekedésre, meg a lövöldözésre. Ügy érzem, mégse tud Balogh egészen kitagadni az emlékeimből. A kalandos filmekben rövidnadrágos koromban nekem se haltak meg a harcosok. Csak lefeküdtek a földre, úgy, mint az ólomkatonák. Ha akartam, aztán újból talpra- álltak, akárcsak a játékban. Ha katonáséit játszottam, nekem kellett kézzel feldöntenem a lovasokat, a gyalogosokat és a tüzéreket. A végén aztán már csak egy katona maradt a csatatéren. De egyedül nem lehet játszani, fel kellett támasztanom a harcosokat. — Neked is voltak ólomkatonáid? — Nem. — Kár, mert akkor most úgy tudnék beszélgetni veled, Mint Darinka. — Maga nem tud úgy beszélni, mint Darinka. — Általában nem, de az ólomkatonák segítségével talán sikerülne. Legalábbis a halálial kapcsolatban. El tudnám mesélni például, hogy az én ólomkatonáim is sokáig nem haltak meg, akárcsak a te mozlhőseid, Mindössze eldőltek. Aztán értük nyúltam, talprasegítettem őket. Ilyenkor olyan sokáig éltek, ameddig akartam. — És ezzel mit akar mondani? — Csak azt, hogy egyszercsak rájössz, hogy az ólomkatonák sem élnek örökké, meg a mozihősök sem. Aki meghal, az meghal. Ez szörnyen kiábránd ító felismerés. Kezedbe veszed az újságot s azt olvasod, hogy egy tizenhétéves fiú lelőtt egy taxisofőrt. Illusztrálta: KOPÔCS TIBOR — Ezt én is hallottam, a fiúk mesélték. — Na, és a taxisofőr soha többé nem áll talpra. — Ez tiszta sor. — De nem úgy hal meg, mint a mozihősök, hanem végzetesen és nem lehet segíteni rajta. És ami ennél is rosszabb, neki is van egy Darinkája és az hiába kéri, hogy segítsük talpra az ólomkatonákat. Az egész játék rosszra fordult, nem lehet tovább játszani. — Miaga ismerte? — Kit? — Kit? Hát azt a taxisofőrt. — Nem ismertem, de nem is erről van szó. — Hát akkor meg honnan veszi, hogy neki is volt egy Da- rinká.ja, meg azt a többi szószt. — Ahhoz nem kell, hogy ismerjem, ahhoz elég, ha az ember annyit tud, hogy alapjában véve majdnem minden ólomkatona egyforma. Az a másik, aki meghalt, az olyan mint én. A taxisofőr helyett te is meghalhattál volna, ha az a fiú véletlenül téged néz ólomkatonának és hátulról fejbelő. De az embereket nem lehet ólomkatonának nézni. — Ezt most azért mesélte el, mert azt gondolja, hogy én is le akarok valakit durrantani. Ilyesmin kár morfondíroznia. — Nem azért meséltem, Inkább magammal vitatkozom. Arra döbbentem rá, hogy még ezekben a legvégsőbb szélsőségekben is milyen veszély fenyeget egy Rövidnadrágot. Egy hajszálon múlik, és az összetéveszti az ólomkatonákat és a valóságot, — Maga mit ért azalatt, hogy valóság? Ettől a kérdéstől egy pillanatra meghökkennek. Mit is értek az alatt, hogy valóság? VAN EGY ÓRIÁSI, FEKETE KÉMÉNY, AZON MÁSZNAK FEL’ A KÉMÉNYSEPRŐK. VAN EGY FEHÉR JÉGBARLANG, OTT BUKNAK A VÍZ ALÁ A JEGESMEDVÉK. Ez is valóság. Ha ez nem lenne valóság, szegényebb lennék, akkor úgy érezném, végképp levetettem a rövidnadrágot. De hiszen az ólomkatonák valóban eldőltek. Ha nem dőltek el, akkor a taxisofőrt sem tudom megmagyarázni, elszalad előlem az erdő, Darinka és Gúzsbakötött Rövidnadrág, itt maradok egyedül, kifosztott felnőttként. Elvégre nem kell mindig okosnak lenni. Mindent úgy se lehet megmagyarázni. — Az a valóság, amit te értesz alatta, nekem is az, de a taxisofőröket nem lehet fejbelőni. Balogh megrántja a vállát. Én a levegőbe szimatolok, próbálom a kamillatea illatát felfedezni a tanteremben. De nincs kamillateaszag, ehelyett a sofőr jön értem, és határozott mozdulattal az órájára mutat. — Először még be kell mennünk a faluba. — Hová? — Valami édességet akarok vásárolni, aztán visszajövünk még ide. — Nem fontos — legyint közbe Balogh Még egyszer végignézek rajta. Valami kedvességet igyekszem felfedezni az arcán. Két lépésre áll velem szemben és a súlyzókat rugdalja. — Várj meg itt, tíz percen belül visszavaqyunk. Az önkiszolgáló boltban zavartan összekapkodok vaqy hétféle csokoládét. Egy nagy, ormótlan zacskóba gyömöszöli a kiszolgálónő. Ahogy a papirost a kezemhez érintem, egy másik, kisebb zacskó jelenik meq előttem, annak olyan süveg formája volt, és kristálycukor volt benne. Egy citrom és eqy stanicli kristálycukor. Ez volt az egyik legolcsóbb édesség. A citromot kettévágtuk, belemártottuk a kristálycukorba és fölséges íze volt. Vajon most is fzlene-e annyira mint akkor? Szinte a nyelvemen érzem, hogy jobb tzt azóta sem ízleltem. Ehhez képest a malakov torta is banálisnak tűnik. Az ormótlan zacskót átnyújtom Baloghnak. — Nem fontos — mondja, de azért a kezébe szorítja. Egészen az autóig kísér. Kitépek egy oldalt a jegyzetfüzetemből és felírom a címet'. — Ha írni akarsz, itt a címem. — Nem szoktam írni. A gépkocsi ajtaja becsapódik. Balogh még mindig ott áll, egyik kezében sután tartja a csokoládés staniclit. Nem sző! egy szót se. Az autó elindul. — Még azt se mondta, hogy befellegzett — méltatlankodik a sofőr. Ez a méltatlankodás bennem is elvág valamit. Végeszakadt a párbeszédnek. Egyedül maradtam. Egyedül kell kifaragnom Pfnochiót. Csakhogy annak a pár szónak, amit Baloghtól hallottam lesz-e elég sugalló ereje? Aligha. Ettől nem fognak a kéménybe mászni a kéményseprők, és nem buknak a víz alá a jegesmedvék. Persze, még megkereshetném a benzinpumpát, és elmehetnék a hentesüzletbe benzinszagú és pa- rízerszagú emlékekért. Talán azt is ki tudnám deríteni, hányszor volt kanyarója Baloghnak. A régi tanítója elmondaná, hogy nagyon hanyag diák volt. — Mindjárt tudtam, hogy nem lesz belőle semmi. Látja kérem, hová jutott. — Darina talán szóba se állna velem. Ha rátérnék a halakra, meg az erdőre, biztosan elpirulna. Hiszen ezekről a dolgokról nem lehet felnőttekkel beszélni. — Mind csirkefogó ez kérem. Lopnak mint a szarkák és hazudnak. Kár időt pazarolni rájuk — dohog tovább a gondolataimba a sofőr. (Folytatjuk)'
