Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-06-21 / 25. szám

f P-i.-------- «5 ­ÉJJEL a KOHÓNÁL Májusi este van. Kassa főutcáján zsong az élet. A járdákon embertömeg hullámzik, a kocsiúton autók siklanak könnyedén. A kivi­lágított kirakatok és a színes neonreklámok fel-felvillanö fényei világítják meg a járóke­lők arcát. Ki moziba, ki szórakozni, vagy ép­pen egy esti randevúra siet. A maratoni futótól a híreg dómig, ezt a képet látja a riporter a Kelet-szlovákiai Vasműbe iqyekvő autóból. Hirtelen változik a szín: Az úttestet szegé­lyező járdák egyre üresebbek, az utcák söté- tebbek. Csak a távolban világítanak, mint megannyi szempár, a kassai Újvárosi Lakóte­lep („régiesen“ — Terasz) magas házainak ablakai. Ma.id ezek előtt is tovasuhan a gép­kocsi, és már csak a reflektorok fénysávjai hasítanak bele az estébe. Amikor a Kassát övező lankás dombok kontúrjai is kirajzolód­nak a sötét vidéken, az avatatlan minden bi­zonnyal azzal a gondolattal viaskodik magá­ban, hogy becsapták. A vasmű helyett, talán valahová máshová viszik... Az autó ellenben váratlanul balra kanyarodik, és a dombok kör­vonalait a hatalmas gyárkéményeké cseréli föl. Még párszáz méter és a helyszínen va­gyunk. A Kelet-Szlovákiai Vasmű szívébe — a nagykohóba már gyalog megyünk.-O­Az olvasztásnál szabaduló grafit milliónyi apró szemcséje szállong a levegőben. Nemcsak bent a „kphóházban“, vagy a hatvannyolc mé­teres, több mint ezerhétszáz köbméter űrtar­talmú kohó közvetlen közelében, hanem távo­labb is. Jegyzetfüzetet használni úgyszólván lehetetlen, mert a fehér lapokon pillanatok alatt szétkenődik a világosszürkén csillogó szénpor. Apró szemcsék lepik el az arcot, ha­jat és a ruhát... Csupán a kohó agya — az elektronikus irányítóközpont — képez kivé­telt. V. Lazár, az éjjeli műszak szolgálatos mes­tere kissé gondterhelten figyeli a mérőműsze­reket: — Ma nem ég valami kitűnően. Több oxi­gént kell adagolni — és ezzel megnyom egyet a kapcsolótábla gombjai közül. Ellenőrzi a manométereket, odapillant az önműködő kokszmérlegek órapontosságga! do!_ gozó mutatóira és a légnyomásmérőkre, majd az órájára mutat: — Háromnegyed óránk van még a mai mű­szak első öntéséig. Addig szétnézhetünk. Aki nem először jár ilyen helyen, az tudja, hogy a nyersanyag ezernyi mázsáit játszva elnyelő kohókat (kiváltképpen az olyan kor­szerűeket, mint a kassai vasműé) az úgyneve. zett „gyomorból“ töltik. Mi is először oda tar­tunk. Gomolygó szénpor üli meg a levegőt. Az erős lámpák sugarai alig tudnak utat törni a föld felé. Nézetem szerint nehezebb munka- körülmények vannak itt. mint jónéhány „ve­szélyes“ címmel megjelölt más munkahelyen. Különösen annak, aki több éven át dolgozik itt. Ráadásul az előírt levegőt szűrő álarcok gyakorlati hasznáUta csaknem lehetetlen. Fo­kozott ventilláci^ és egy hatásos elszívőbe- rendezés segíthetne azonban a „gyomorban“ dolgozók helyzetén! A tölcsérszerű adagoló-mérlegekből nagy robajjal zuhog a koksz a síneken magasba kúszó csillékbe. A feldolgozásra váró vasérc a másik oldalról jut a kohóba. A gomolygó szénporból kiérve kísérőm kis­sé szemrehányóan pillant a kohóra. — Tovább tartott míg megtanultuk minden fortélyát, mint gondoltuk. Nyolc hónapi üze­melés után csak februárban teljesítettük elő­ször a tervet, de márciusban már túl^is szár­nyaltuk. Igaz, némileg közre játszott ebben az is, hogy a kapott vasérc nem volt mindig az előirányzott minőségű. Szakmabeli „konyhanyelven“ szólva, az ún. messzelátók egyikéhez lépünk. Ezeken lehet benézni a kohó belsejébe. Csodás látvány be­letekinteni a vad, kék lángokban olvadó, tisz­tuló folyékony vasba. Festő legyen a talpán, aki ezt élethűen tudja vászonra, vagy papír­ra vetni... Tíz perccel az eresztés megkezdése előtt érünk vissza a „fedélzetre“. Azt a térséget nevezik így, ahol az előre elkészített homok­kal kipárnázott csatornákban néhány perc múlva elfolyik majd a másfélezer fokos vas. A „legénység" párszázszor engedte már le a kohó termékét," mégis feszülten, lámpalázas türelmetlenséggel várja a hatalmas ajtóretesz fölnyitását. Egy mellékcsatornán egyelőre még csak a kiolvadt szennyeződés és a salak tá­vozik. „Vigyázni!!“ — hangzik az utolsó figyel­meztetés, és hirtelen feltárul a „pokol kapu­ja“. Nappali fény lepi.el a fedélzetet. Az előbb még sűrűn szállongó grafitszemcsék most szinte csillogó, mesebeli függönyt vonnak az ember szeme elé. A kiolvadt, csaknem tiszta érc szikrázva, sercegve engedelmeskedik a csatorna kanyarjainak. Néha mintha megma- kacsolódna, elakad egy-egy kanyarban. Ilyen­kor odaugrik a legközelebb álló olvasztár és újra útjára indítja. Nem egyszerű feladat. Szinte embertelenül perzsel az immár szaba­don ömlő, hömpölygő fehéren izzó massza. Megpróbálok közelebb lépni a tüzijátéksze- rűen sziporkázó vassal teli csatornához. szokatlan hőség a védőöltözék ellenére is ki­bírhatatlanul éget. önkéntelenül is visszahú­zódom. — Mindenkinek eltart egy ideig, míg meg­szokja — mondja mosolyogva Lazár mester. A legnehezebb feladata a teknőt a csator­nától elválasztó — szabályozózsilipet kezelő másodolvasztárnak van. Egészen föléhajol a forróságnák munkája közben. Az elődje meg is járta egyszer. Beleesett egy csapolásnál a teknőbe. Ä csodával határos módon, harmad­fokú égési sebekkel, de élve menekült a ha­lál karmaiból! Egy-egy eresztés húsztól hatvan percig tarthat. Ezúttal negyven perc után apad a csatornákban a vas szintje.' Az olvasztárok hát az eltöméshez készülődnek. Nem apaszt­ják ki végleg a kohó vastartalmát. Amikor már nagyon gyéren csurog, a „pokol kapujá­nak“ irányítják az ágyúszerű eltömőszerke- zetet. Gombnyomásra lövell ki belőle a szu­rokszerű anyag. Az égő lámpák ellenére, hir­telen sötétség borul a fedélzetre. Sikerült az eltömés! Alattunk mozdony sípol. Jelzi, hogy. indul az épp most született vassal. A gyakorlott le­génység az újoncok módjára mosolyodik el egymásra. És azon az éjszakán még kétszer csapoltak, és az eltömés után még kétszer mo- solyodtak el egymásra. Hajnaltájt már karikás szem, nehéz léptek, fáradt mozdulatok kísérik a perzselő, meg­tisztult folyékony vasat zabolázó olvasztárok győzelmes mosolyát. Borsai Lóránt N énany évvel ezelőtt Nagy­réten találkoztam elő­ször áz EFSZ szakosítá­sának problémáival. Fehér hol­lóként tűnt akkor fel a nagy­rétiek vállalkozása, és bizony kételkedőkben sem volt hiány. \ szövetkezetiek jövedelmük miatt aggódtak, a felsőbb szer­vek segítséget ígértek ugyan a kezdeményezés megvalósításá­hoz, ám a valóságban kevésbé bíztak a kezdeményezés sike­rében, mint azok, akiknek a jövedelme függött az eredmé­nyektől. A vezetőség számítása azonban helyesnek bizonyult. Rövid másfél év elteltével be­igazolódott az előzőleges fel- tételezés, és megszűnt az ag­gályoskodás mindkét fél részé­ről. Kezdeményezésnek neveztem ugyan a nagyrétiek elképzelé­seit, de lényegében nem volt többről szó, minthogy vissza­tértek a hosszú évek folytán szerzett tapasztalatok felhasz­nálásához, a természetadta le­hetőségek kihasználásához, azt termeszteni és olyan állatfajtá­kat tenyészteni, melyek leg­kevesebb befektetéssel és ugyanakkor a legtöbb haszon­nal járnak. A dolog ilyen vagy olyan — specializált vagy sza­kosított — elnevezése mit sem változtat a lényegen. A jöve­delem, a haszon a fontos. Szövetkezeeteink hosszú évig tartó egyhelyben topogása a- zonban egyre jobban goldolko- dásra késztette azoknak veze­Akik mertek tőit. Mindjobban előtérbe ke­rült az egyes termékek önkölt­ségi árának figyelembe vétele, és ezzel egyidejűleg annak el­döntése, érdemes-e ezt vagy azt termeszteni, illetve ilyen vagy olyan állatfajtát tenyész­teni. Ehhez hasonló problémákat fejtegetnek a busái szövetke­zet vezetői. A 624 hektáros szán­tó, a 130 hektárnyi rét s a 90 hektár legelő legmegfelelőbb felhasználása bizony komoly gonddal jár. A szövetkezeti va­gyon meghaladja a 12 millió koronát, és ilyen összeget ke­zelni bizony nem csekélység. Ezért a szövetkezet irodájában komoly számítások folynak. Az egyes termékek önköltségi árá­nak megállapítása épp oly ko­moly feladat, mint azoknak esetleges leszállítása az adott körülmények között. A leglé­nyegesebb dologban azonban már úgy is döntöttek. A ser­tésállományt likvidálták, he­lyette pulykát és kacsát te­nyésztenek. Így sertésólakból, — ha nem is költségmentesen — pulykaólakat csináltak. Év végéig a pulykaállomány meg­haladja a 2760 darabot, a ka­csaállomány pedig a 4500-at. A szövetkezet termelésének legfőbb gondot azonban a nö­vénytermesztés okozza. A je­foto me, a Rossi-házaspár. Az első pillantásra kétségkívül ro- iszenvesek. Modoruk valóban udvarias és simulékony. A net megszállókkal szemben éppúgy, mint ellenfeleikkel, ők ik, akiket a háborúban csak saját menekvésük érdekel, kosák“, ravaszok és „előrelátók“: még értékeiket is biztos tirokba fektették. Az asszony (Scilla Gabel) hajlamos a ;érságra, férjét (Frank Villard) ez azonban csak akkor lekli, ha az ügy „becsületbe vágó“. Ienlegi önköltségi és eladást árakat nézve a gabona, a do­hány és a kukoricatermesztése kifizetődő, a cukorrépáé vi­szont nem. Ennek ellenére pil­lanatnyilag azonban mégsem tudnak változtatni a helyzeten. A szövetkezet számára sokkal hasznosabb lenne a dohányter­mesztés fokozása — jelenleg 13 hektáron termesztik — a cu­korrépa rovására, de az túl munkaigényes. Szem előtt kell tartanunk azonban a dohány árát, melynek kilójáért 30—33 koronát kap a szövetkezet, bi­zonyára elöbb-utóbb megoldást találnak a szövetkezetben is. Jelenleg azonban a munkaerő­hiány akadályozza a dohány- termesztés fokozását. Mindez bizony komoly gondokkal jár, mert a szövetkezetnek az em­lített dohányon, cukorrépán kí­vül 20 hektáros szőlészete is van, amiből talán a legtöbb hasznot várják. A négyéves szőlőn jó termés mutatkozik. Talán egy jó szőlő- vagy do­hánytermés a munkaerő-hiány ellenére is kihat majd a cu­korrépa termesztésének csök­kentésére. Persze mindez első­sorban a szövetkezet dolga. Régi, jól bevált dolgok alkal­mazása nem árt meg még akkor sem, ha új nevekkel, jelzőkkel látjuk el azokat. Ezt nagyon jól tudják Busán is, hiszen erről tanúskodnak az egykori dohányszárítópajták is az ud­varokban.-ny-d­E zer vagon naponta. Vajon meddig kellene várakozni a sorompó előtt, míg ez a hosszú szerelvény végigfutna a sínpályán? Valószínűleg jó néhány órába telne. Ennyi vagon jár majd a kö­zeli években a párkányi Cellu­lózé és Papírgyárba. Ebből 30 vagon a kékkői szén lesz, ami Magyarországon át, egy ki nem használt vonalon kerül az üzem­be. A többi vagon hulladék­papírral lesz tele, mivel a pa­pírgyár kizárólag ezt a nyers­anyagot dolgozza fel alapnyers­anyagnak. A bra tisla vai Slov- naftból naponta jó néhány vagon gördül be az üzembe, a prímer- aszfaltot papírnak dolgozzák fel. AZ ÉPÍTKEZÉS IGAZGATÓJA Mi azonban az építkezés igaz­gatója után jöttünk. Egészen pontosan így. Az igazgató után, kiindulva az igazgató szóból. S aztán a dolgozók után, akik szívesen hallgatják parancsait. Az igazgatót bemutatták: — a neve: NATIONAL ELLIOT- számológép. Prágában ül, a Műszaki- Ökonómiai Kutatóin­tézetben. Minden hónapban szá­ntónkét, hogy az építkezésen hogyan teljesítjük a „paran­csait“. Hét percig gondolkodik — és válaszol. Pontosan, téve­dés nélkül, számokban, amit mindenki megért, aki hozzá jár gyülésezni. S ha az értesülések­be valamilyen hiba csúszna be, erélyesen figyelmeztet, s pontos információkat kér, amelyeket Elliot igazgató aztán 7 perc alatt ismét csak feldolgoz. Párkányban is, hogy ehhez az „igazgatóhoz“ fordultak, az a papírgyár tényleges igazgatója előrelátásának köszönhető. Az igazgató e feladattal Öurdiak mérnököt bízta meg. — Először is — mondja Öurdiak mérnök elvtárs — meg kellett ismerkednem a számo­lógéppel való kapcsolatok alap­elemeivel. Aztán tanulmányoz­nom kellett az előkészületeket a programozó számára. S álta­lában mindent, hogy Prágába mehessek. Az Elliot számítógép az építkezés első harmono- grammját a tervteljesítés alap­ján az elmúlt év novemberében készítette el. Számításának eredményei igen érdekesek vol­tak. A mérnök papírtekercset tett az asztalra, amelyen pontokat, vonásokkal összekötő jelzéseket láttunk. Eleinte egyes jelek megszaporodtak, aztán pontok­ká tömörültek, amelyekből va­lamilyen fővomalfélék a papíros végén egy közös pontba futot­tak össze. MI AZ ELSŐBB? — Ez egy grafikon, amit az elektronikus számológép számí­tásai alapján*készítettem. Min­den vonás az építkezéshez vagy szereléshez szükséges időt és a befejezés időpontját jelzi. — Talán követett el hibát is, amire aztán a számológép fi­gyelmeztette? — Valahogy így! Szép száraz idő volt. Egy bizonyos összeget még fel kellett használni, s így aztán garázsokat építettünk. Az EUlot-számológép számításai azt mutatták, hogy abban az idő­ben a vízgazdálkodási berende­zéseket kellett volna építeni stb. Egy dolog, amit szemére vethetünk, hogy számításainál nem veszi figyelembe az ünne­peinket, hanem az angol nap­tárhoz igazodik. Nem oly bor­zasztó ez, hisz Angliában nincs annyi ünnep, mint Ausztriában. A számológép munkamódszer- rendszere kiváló. E módszert, amelyet az angol Elliot űr ta­lált fel a számológépével együtt, használták fel az amerikaiak a kontinensközti rakéták elké­szítésénél. Az elektronikus gép pontosan kiszámította, mikor melyik alkatrészt kell fejlesz­teni, és melyiket melyik előtt kell gyártani. Elliot úr módsze­re 4000 gyár és 14 000 kutató- intézet termelésének összehan­golását segítette elő. A raké­tákat e módszerrel két évvel korábban elkészítették. A párkányi Cellulózé és Pa­pírgyár e módszerrel, szakem­bereink számitásaival szemben, több mint egy évvel korábban kezdi meg próbaüzemeltetését. (A) mm foto Carl Schell a filmben olyan német tisztet alakít, aki egyál­talán nem a megszokott kegyetlen, vérengző típus. Ellen­kezőleg: „müvészlélek“, civilben zenetanár. Bach, Beethoven, Mozart muzsikájához a választékos udvariasság, a felvilágosult civilizáitság illik: a háborúból — látszólag — kiábrándult. Egyetlen váratlan epizód mégis kivetkőzteti kitűnően játszott szerepéből, s a vibilizált németből — vadállat lesz, Ezért kell elpusztulnia. 5. foto 1943 szeptembere emlékezetes az olaszoknak. A helyzet zűr-za­varos: a front kettévágja Olasz­országot. Délen a szövetséges csa­patok, északon a németek. S bár nap mind nap repülök zúgnak a fejek fölött, az utcákon teherau­tók, harckocsik dübörögnek, s időn­ként felvijjognak a szirénák — mind többen bíznak a mielőbbi bé­kében... Judit, aki tájékozatlan a politi­kában, egyszerűen emberségből lá­ger-szökevényeket bújtat. Nappal a padláson húzzák meg magukat a sebesültek, éjjel azonban lejöhet­nek a házba. Judit öccse, a kis Marcello hamar megbarátkozik a katonákkal. Nagyszerű játékokat találnak ki, amelyeknek csak egyet­len szépséghibájuk van: Marcello nem beszélhet róluk barátainak, nehogy a szökevényeknek hírük menjen.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents