Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-01-18 / 3. szám
Elkötelezettek Életemet senkitől se kértem, nem is úgy kaptam mint szép ajándékot. Örök lázak üstjén forró ősanyagnak törvénye folytán élek, itt vagyok. Anyámnak kínok várt jutalma lettem s ős nagy szeretetnek élő apró tárgya. Élete nyert értelmet bennem s elkötelezettek lettünk mind a ketten. SÁNDOR KÁROLY Valaki jár Ügy mentem végig este az iszapos füzesen akár az őz. — Remegve, szimatolva. Mint kire senki se vár, s mint aki mégis keres valakit. Mint kinek senki se hiányzik, mert nem meri önmagának se bevallani, hogy ingyli a szitakötőket, májusban az ikercseresznyét, ősszel a diót... mint a bujdosó fény, melyet ittfelejtett utolsó barátja, az alkony. — Még önmagam vigasztalására is telt az idomból Vigasztaltam hát magamat: jó, hogy iszapban cuppan a lábad, legalább nem marad meg nyoma lépteidnek hiszen az iszap újra csak összefolyik, akár a régi emlékek rozsdája s aranyja, — FARKAS JENŐ a nyomomban legalább nem kavarog előtted a por, hiszen a por szembekötösdit játszana, veled, — most a fák törzsén hasal, szürke szemekkel les, sóhajodra figyel s szeretné szürkére festeni arcod. S egyszerre észrevettem: valaki jár a nyomomban ... V isszatekintettem s megláttam a Fényt. Táncosán, ugra-bugra ragyogással egy társtalan csillag lépegetett mögöttem a sárban. Mit akarsz csillag? — nevettem rá melegen — Megismert S én szinte, s örömmel. Csak nevetett, nevetett s ragyogó cikázásba kezdve, arannyal irta a fák derekára: azt akarom, ne járj oly egyedül, csillagnak legyen csillag a párja. A z öreg kézenfogva vezette a gyermekei. Kicsike volt ez a kéz, forró és bizakodó. Hajadonfőtt ment a gyerek. Fekete haja volt,, sűrű és göndör. A fogolyszállítmány elején gyalogoltak. Egy helyen, a nyílt mezőn, csorda legelt. A fiúcska zavartan mutatott arrafelé: — Nagyapó, nézd csak, lovak! Az öreg nevetett: — Kisunokám, az nem ló, hanem tehén. A fiúcska nagyvárosban jött a világra és életének hét esztendejét szürke, hideg, kocka alakú házakban töltötte. Mostanáig nem látott tehenet. — A ló nem ad tejet. A fiúcska majd pityeregni kezdett: — Nagyapó, szomjas vagyok. — Tudom, kisunokám — felelte az öreg —, mindnyájan szomjasak vagyunk. Tűrnöd kell neked is. Nemsokára megpihenünk, és akkor vizet is iszunk. A gyerek abbahagyta a sírást. Meleg és nyirkos levegőjű őszi nap volt. Az éjjel esett, s az út még nem szikkadj föl. Az öreg az unokáját tócsák között vezette át. A fiúcska lábán régi, szakadt, rongyzsinórral átkötött posztópapucs volt. Az út mentén sorakozó fákról sárga levelek hullottak. Néhol vastag rétegbe gyűlt; össze a sok-sok levél, a fiúcska vonszolta a lábát, térdig süppedt a zizegő szőnyegbe. Az öreg megdorgálta ezért, mert hát a homok gyorsabban koptatja a talpat, a zsinór hamarább elszakad. — Meglátod, mezítláb maradsz — fenyegetőzőt! az öreg. A fiúcska szófogadó lett. Később megkérdezte: — Nagyapó, apa miért’ nincs velünk? — Ottmaradt, munkára vitték — felelte az öreg. — és nem leszünk együtt? — Nem. A fiúcska mélyen elgondolkozott, majd síró hangon megkérdezte: — Hát akkor miért megyünk, ha apa úgysem jön velünk? — Kisunokám, nem tudom. Ne törődj annyit mindenfélével. A katonák nem szeretik, ha annyit beszélsz. Szigorúan tilos Ha meg mondani akarsz valamit, beszélj halkan. — Jó. — A fiúcska odasúgfa nagyapónak: — Ugye a katonák valamiért haragusznak reánk? Az öreg bólintott. — De miért is haragusznak ránk? Hiszen nem csináltunk semmit. £n egész idő alatt szót fogadtam. Az öreg fáradtan válaszolt: — Mert foglyok vagyunk. És ók azért vannak itt, hogy őrizzenek bennünket. A fiú egy ideig csendben maradt, azután megszólalt megint: — Ahová megyünk, ott apával is találkozunk? — Nem. De lehet, később mégis megérkezik. Erre most ne gondolj. Majd meglátjuk, mi lesz. Az öreg megnyugtató hangon beszélt. De a fiúcska .tovább pityergett: — Apához akarok menni. — Kisunokám, nem lehet. — De én oda akarok menni! — Nem lehet. — Az öreg sóhajtott". — Gyere, menjünk tovább. Ne álljunk meg. Mert fülön csípnek bennünket a katonák. — Nem akarok továbbmenni! — Muszáj. Az öreg még erősebben fogta a gyerek kezéj. A fiúcska sírva fakadt. — A mamám hol van? — Az égben. — Ott ahol angyalaival az Isten? — Igen, odakerült, az angyalok közé. Otí jól érzi magát. A fiúcska gondolataiba merült, és többé nem kérdezett semmit". Ogy látszik, el is feledkezett mindenről. Az öreg ezt mondotta magában: „Milyen boldog! Mit Éudja ő!j Azt se tudja, hogy van halál. Pedig nemsokára ő is meghal...“ Hajnal óta mentek így. Délben az oszlop kis helységbe érkezett'. A falu közepén patak fickándozott. A pékség felől a kemencéből frissen kivett, még meleg kenyér csábító illata szállott. A fiúcska fel-fel ja jdult, még csuklott is, csupa könny volt, amikor ezt mondotta: — Nagyapó, éhes vagyok. Az öreg ez! felelte neki: — Még bírd ki egy kicsit. Hiszen ebédeltünk, mieíőtf a fáborból elindultunk volna. — Az már régen volt. És nekem olyan keveset adtak. Semmiség volt az egész. — Ne beszélj így. Nemsokára eszünk megint. Gondolj valami másra, és felejtsd el az éhséget. — Nem tudom, nagyapó, fáj a hasam. — Majd elmúlik. A falu lakosai, szegényparasztok, csoportokban álldogálva, némán nézték a foglyokat. A keresztútnál két kislány jáfszott. A homokba nagy téglalapot húztak, kis négyszögeket rajzoltak beléje, s vörös követ, kis cserépdarabkát dobálgattak mindig arrébb. A fiúcska hirtelen lehajolt, és fölemelte a követ. Az öreg ijedten ráparancsolt: — Azonnal dobd el a követ! — Nem — felelte a fiúcska —, nem dobom el, mert szép. — Nem engedhetem meg! Az újról semmit sem szabad fölemelni. És máskülönben is, a kő a kislányoké, nem veheted el tőlük. — Én találtam — felelte akaratosan a gyermek —, az enyém! — Értsd meg, hogy el kell dobnod! Ha a katonák meglátják nálad, megölhetnek. . De a gyerek még erősebben magához szorította a követ. Az út kanyargó«, és széles folyó mellett haladtak Jovább. A bővizű folyó észak felé vette útját. A fasor eltűnt. Az út és a folyó két oldalán érett búza sárga tábláit ringatta a szél. A foglyok az aratókai nézték. A lovak és az aratók látványára a fiúcska egy időre elfeledkezett saját bajairól. — Mindjárt megérkezünk és akkor pihenünk egyet. A fiúcska sírva fakadt. A kényeztetés semmid se segített rajta. De nagyapónak volt valami egyebe is tartalékban, valami, ami ennél is hatásosabb volt. így szólott: — Ha csakugyan megéheztél, van mit enned. A zsebemben kis kenyér maIllusztrálta — Kopócs Tibor LEIF ARNOLD HOLMA (norvég író) radť. Száraz és kemény, de neked jő, és fiatal a fogad. A fiúcska nem sírt többet. Az öreg mosolygott. * — Adok egy darabot belőle, jó? — Igen, igen, nagyapó, nagyon jó lesz. — A fiúnak könyörgő-kunyorálő letí a hangja. — Sok kenyered van? Mindet nekem adod? — Igen, mindet neked adom. De először töröld le a könnyeidet. És ví*> gyázva egyél, hogy ne lássa senki. Különben a katonák elveszik a kenyeret. És a gyerek bólintott, s piszkos öklével letörülte könnyeit. Az öreg a zsebébe nyúlt, és kényérdarahkákat tört le. A gyerek a héjakat gyorsan a szájába dugta. A kenyér nem sokáig tartóit. A cipócska kicsike volt, a gyerek pedig nagyon éhes. Amikor a kenyérrel végzett, az öreg ujjaival összeszedte a maradékot, ő is enni készült, de a gyerek kinyújtotta a kezét és az öreg szíve ezt nem bírta el. A morzsákat is az unoka ette meg. A fiúcska kissé jobban érezte magát, és egy ideig azt is elfelejtette, hogy fáj a lába. De éhsége nem csillapodott. Amikor már a mór-* zsákat is lenyelte, hízelgő hangon megkérdezte: — Még van, nagyapó? — Több nincs, ennyi volt az egész. ^ A folyó csendesen, hangtalanul cipelte a vizet. Néhol az úthoz közeledett:. Az öreg ismerte az utat és a folyót, arról beszéli, hogy néhány óra múlva nagy hídhoz érnek. A fiú továbbra is kunyorált, kérte az ételt. Akkor nagy-» apó így csendesítette le: — Amikor a hídhoz értünk, megállunk és eszünk valamit. A partot magas fű nőtte be. A folyón kacsák tanyáztak. A fiú még sohasS látott ilyen nagy madarakat. Az öreg mindent megmagyarázott, elmondta, hogy a kacsák lábaikkal eveznek, ujjaik között bőr van, elég gyakran lebuk-* fenceznek a mélybe, hogy ott táplálékot keressenek. Azután elmesélte a kis kacsa történetét, aki elvesztette a mamáját, és teljesen egyedüli élt a világban. Egész nyáron magányosan bolyongót!, mindenféle kalandjai akadtak. De a történetnek szomorú vége volt. A kis-» kacsa nagy erdő sűrűjébe érkezett, és ott fölfalta az éhes róka. Nem tetszett a mese a fiúcskának. Arra kérte nagyapát, mondjon nekf másik mesét. — Nagyapó, meséld el nekem a törpe Jákob történetét. Az öreg nevetett: — Jól van, nem bánom, de az nem is igazi mese. Azt én találtam ki, ami" kor még nagyon kicsike voltál, és a térdemen lovagoltattalak. Most már nagy fiú vagy, és a történet nem neked való. Inkább mondok más mesét. — Nem, azt a mesét akarom hallani, a törpe Jákobról! A fiú nagyon határozóit volt. Az öreg újra mosolygott: — Tehát nem felejtetted el azt a mesét, pedig mennyi idő telt el azóta. A mesének vége szakadt. A fiú megkérdezte— Ha újra találkozunk a rénszarvassal, engem is fölvesz a há* tára? — Hát az könnyen meglehet. — Nagyapó, az erdőben sok vadállat van? — Sok, nagyon sok. A fiú szomorúan mondotta: — Én még sohasem láitam vadállatot. — Hol is láthattál volna? — Szeretnék oroszlán lenni, és ha teljesülne a kívánságom, megenném ezeket a katonákat. — Kisunokám, ne beszélj össze-vissza! Ilyet többé ne mondj! A fiú elnémult. De egy legény, akinek a feje be volt kötve, feléjük for-* dúlt, és így szólt: — Miért félsz, öreg? Ügyis mindegy már. Sokáig már úgysem élünk. Az öreg ezt felelte: — Fogd halkabbra a szavad. Nem szeretném, ha meghallaná az unokám. — Na és? Mindjárt meglátja ő is. Vagy süket vagy, tetteted magad, nem hallod a lövéseket az oszlop végén? Aki elmarad, azt lelövik. Az öreg mérgesen felelte: — Jól hallok mindent, és azt is tudom, hogy itt mi történik. De oktalanul mért rémítsük a gyereket? Még tettek néhány lépést, aztán az öreg az unokájához fordull: — Nézd csak az eget. Milyen szépen csillog a nap a felhők mögöjg. A fiúcska már semmire sem volt jó. Sírva mondta: — Éhes vagyok, szomjas vagyok. Fáj a lábam. Az öreg felsóhajtott: — Lépj könnyebben. Ahogy a hídhoz érünk, megpihenünk. Akkör meg-* igazítom a zsinórjaidat. Ott az éhségünket és a szomjúságunkat is csilla-* pítjuk. Az út a folyó partja mentén vezetett tovább. A meder itt beszűkülj a víz gyorsabban folyt, s egyik-másik helyen a hosszú part is látszott Még átmentek egy falun, de ezt már a fiúcska észre se vette. A por beborította a szemét és a fülét. Nem látta az út mentén fölsorakozolt kíváncsiakat, akik a foglyokat nézték. Egy órával később, amikor kiértek a faluból, az öreg végre mégtörti a csendet: — Látod a hidat" fiam? Mindjárt odaérünk. A fiú csöndes maradt. Az öreg még hangosabban megismételte: — Mindjárt a hídnál leszünk. Már látom is. Már csak kevés van odáig. A másik oldalon fű van, nagy tisztás. Ott megpihenünk. Mi az nem hallod, amit mondok? Nem kapott rá semmiféle feleletet. Most már csak az öreg keze tartotta vissza a gyereket attól, hogy 51 ne essen. De már nem mentek az oszlop elején. A lövések egyre közelébb hallatszottak. A gyerek lábai még megmásztak egy dombot". Messzibbre már nem Ieh3* tett menni. Az öreg megpróbált bátorságot önteni beléje. De a gyerek má* nem hallott semmit. Az öreg akkor átment a hídon. A gyerekkel karjában nehézkesen haladt előre, át a füvön. Mögötié kato« nacsizma dübörgése hallatszott. De az öreg ügyet se vetett rá, nem fordf* tóttá hátra a fejét. A fiú nem hallotta az automata-pisztoly lövéssorozafát, nem érzelt fáj» dalmat, amikor az erős és forró golyók átlyuggatták a nyakát. Egy pillanattal előbb, mielőtt az öreg leroskadt volna, a gyerek keze ki" engedett, valami a fűre hullott belőle. A vörös kövecske volt... Fordította: Szilágyi András
