Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-06-07 / 23. szám

THjOuQW (mMjÔjatoJ&xvy*HERCZEG FERENC:

Író, a századeleji és a két háború közti kor irodalmában az irodalmi konzervativizmus vezéralakja, az úri Osztály ideológiájának, szellemiségének irodalmi képviselője. 1863. szept. 22-én született Versecen. Budapesten halt meg 1954. febr. 24-én.

A SÄRGACIPÖS KERESZTELŐ

Egy újságíró arra kérte Herczeg Ferencet, hogy legyen a keresztapja. Her- czeg el is vállalta a megbízást és a szükséges eljárások után kocsin hajtattak a templomba a keresztelői szertartásra. Az út alatt véletlenül a lábára pillantott az újságíró és jelszisszent. Herczeg odanézett, nem tudta, hogy keresztfia mitől ijedt meg.

Az újságíró elkeseredve kiáltott fel:

— Most látom csak, sárga cipőben vagyok! Mondja kérem, lehet sárga cipőben menni keresztelőre?

Herczeg gondolkozott egy pillanatig, aztán komolyan mondta:

— Igazán nem tudom. Mert engem mezítláb kereszteltek.

J

A források is szeretik a neved, verebek csiripelik a fákon, s tétován mozgó ceruzám gépiesen firkálja a papírra.

Csalogató biztatás a neved, öleld karok melege a neved, csókra sóvárgó ajak a te neved, könyörögve csorduló könnycsepp a te neved, vágyakkal teli panasz a te neved.

Szobára fala kiáltja a fülembe, darvak ismételgetik künn a határban, a rózsa is egyre söhajtozza a föld mélyében, deres ágyasban, a gyarkémények kórusban éneklik, s a csönd serkentőn ver a vállamra:

..Mondd ki már végre te is, kár titkolózni, elbújni, szivedbe lát a hold, a szürkület s a hajnal, rajta mondd hát ki bátran!"

Lehajtom a fejem

s némán tűnődöm. Ford. Veres János

Kuo Mo-zso Kiáltás a föld peremén

Végtelen sorokban gomolyognak a fehér felhők az égen, Hahó! Mily fenséges a Jeges-tenger látványa!

A beláthatatlan Csendes-óceán megfeszíti minden erejét,

hogy (elborítsa a földet.)

Hahó! Már bokámig ér a duzzadó hullámok vízözöne!

Hahó! Végtelen pusztítás, alkotás, erőfeszítés!

Ö, erő! Erő!

Az erő színpompája, az erő tánca, az erő zenéje, az erő költészete (az erő ritmusa!)

Szív-foto

Bágyadt távlatban föl« tűnsz még néhai Válladhoz ér a láthatár, Hajadban ring a búzatábla.

És szívedbe futnak a táj vonalai;

Szívem kattan,

Pillám is oly vigyázva csukódik, De lelkem fotokamrájában

Már hiába akarom előhívni

E ritka képet:

Megbillent a vidék S te gőzlő könnycseppé válva

Lassan legurultál a táj»«

ről.

FARKAS KÄLMÄtí

Jtlonoszlóy Dezső:- Kisregény

Volt Sgyszer, hői nem volt... Bizonyára Így kezdődik • Pinochióről és az őt kifaragó szellemi atyjáról szóló történet, bár a részletekre már alig-alig emlékszem. Annyit azonban velem együtt mindenki megőrzött a meséből, hogy Pinochlő nem hús és vér tagjaiba a szeretet lehelt életet. Ennek a mondanivalónak a tanulsága pedig azóta is sokszor megkísértett, szerettem volna én is Pinochiókat gyártani, az emlékezet rostjai közé olyan rugót rejteni, amely egyszer csak megmozdítaná Pinochió halott baba arcát, halott kamaszarcát, halott férfiarcáf, s egyenesen a jelenbe pislogna vele.

Egy idő óta Gúzsbakötött Rövidnadrággal vagyok így. őt szeretném Pinochió módjára feltámasztani. De Gúzsbakötött Rövidnadrág ellenáll az ilyen irányú buzgalomnak, hol a keze, hol a szeme hiányzik. Máskor meg több karja, több szeme, több szája van a kelleténél, sehogyse tudom egyetlen figurává összegyúrni. Hovatovább úgy gondolom, hogy Güzsbakötött Rövidnadrág olyan rejtélyes személy, aki a köpenye alatt hordja valamennyiünk rövidnadrágos emlékét, azokat az emlékeket, amelyeket valamilyen módon gúzsba kötött a gyerekkor. így azután mostanában, ha társaságban barátaimmal találkozom, Gúzsbakötött Rövidnadrágra terelem a szót', róla faggatom ismerőseimet'.

— Te nem érezted gúzsba kötöttnek rövidnadrágos korodat? — teszem fel a kérdést.

S erre ki-ki fújja a magáét. Persze ilyen válasz is akad.

— Rövidnadrágos koromat? Ejnye, nem emlékszem rá, hogy valaha is rövid nadrágban jártam volna.

Ilyenkor magam fogok hozzá Gúzsbakötött Rövidnadrág gyaiulásához. Ugyanis én pontosan emlékszem rá, hogy ötödikes gimnazista koromig rövidnadrágban kellett járnom, sót arra is, hogy a hajunkat nullás géppel kopaszra nyírták, és... És persze, ez még nagyon kevés... A levegőbe, az emlékeimbe szimatolok. Ügy tűnik, mintha rövidnadrágos koromnak pörköltszaga lenne.

— A te rövidnadrágos kórodnak nem volt pörköltszaga? — tudakozom egyik jónevü zeneszerző cimborámtól.

— Nem, inkább tejeskávé szaga volt.

Ez a tejeskávéillat kissé megzavar, most már a pörköltszag mellett odakozmált kávészag is savanyítja az emlékeket'.

— És nem érezted gúzsba kötöttnek magadat akkor?

— Dehogynem. Nagy regényt akartam írni, és sehogysem sikerűit.

— Miről akartál regényt írni?

— Egy világhírű zeneszerzőről, vagyis magamról. A gúzsba- kötöttség éppen abból az érzésből származott, hogy erről nem lehetett hangosan beszélni. Kiröhögtek volna.

— Meddig jutottál a régenyedben?

— Talán a közepéig. Ott ugyanis az anyámnak meg kelleti halni, és szörnyű szomorú lettem tőle.

— Miért nem próbáltad zenében kifejezni? A zenében elvégre több minden belefér.

— Tudod, nem voltam Richárd Strauss, az a virslit is meg tudta zenésiteni.

Többet nem igen sikerült kihámozni a beszélgetésünkből, így hát megpróbáltam felidézni a saját rövidnadrágos emlékeimet. Ott is volt egy meg nem írt regény, és szinte kartávolságnyira tőlem különböző díjak fénylettek. Az egyik nagy, gömbölyű plakettet kineveztem Nobel-díjnak. Ha néha elmé- iáztam a pulpitusom felett s nem féltem volna, hogy feldöntöm a tintatartót, érte is nyúltam volna.

GÚZSBAKÖTÖTT RÖVIDNADRÁG. A tükör elé állok, s gondolatban ollót ragadok. Szeretném a hosszúnadrágot rövidre szabdalni. A mozdulatom azonban hirtelen falba ütközik. Abban a falban csodálatos mozdonyok, villanyvonatok, gőzgépek szaladgálnak. Pakőcs mozdonyai, Pakócs villanyvonatai, Pakócs gőzgépei.

Az internátusbán, vacsora után gyakran összebújtunk, s hallgattuk Pakócs titkait. — ők otthon hatalmas kastélyban laknak, s a kastély valamennyi szobáján keresztülfutnak a villanymozdony sínéi, aztán átbújnak a falak alagútjain, fogaskerekű módjára megmásszák az emeletek dombjait és hegyeit, föld alatti villamosként siklanak az alagsorban... — Gyönyörűen tudott mesélni róla, valamennyien játékvonaí- jain utaztunk. Egyszer aztán az egész osztályt meghívta névnapi uzsonnára. Égy pesti bérház kétszobás lakásában laktak az édesanyjával. A villanyvonat is előkerült. Amolyan egyszerű villanyvonat, amelyet mi is ismertünk. Lehasaltunk a parkettre és játszottunk a vonattal, kiittuk a tejszínhabos kakaót, és egyikünk se szólt egy szót se. De másnap az iskolában mindannyian Pakócsnak estünk. Kicsúfoltuk a villanyvonatát, amely nem akarj; bebújni a falba, kicsúfoltuk a sínéit,

amelyek nem akartak hosszabbra nyúlni, kicsúfoltuk Pakócs rövidnadrágját, amelyet vonatokkal szeretett volna megnyújtani... Tulajdonképpen magunkat is kicsúfoltuk, akik azon a vonaton utaztunk, s most egyszerre Pakócs kihazudott minket az utazás gyönyörűségéből.

VAN EGY ÓRIÁSI FEKETE KÉMÉNY, AZON MÁSZNAK FEL A KÉMÉNYSEPRŐK. VAN EGY FEHÉR JÉGBARLANG, OTT MERÜLNEK VlZ ALÁ A JEGESMEDVÉK.

— Oh, csak még egyszer rövidnadrágot hordhatnék! — sóhajtja az egyik ismerősöm.

— Olyan jó volt rövidnadrágos korodban?

— Nagyszerű volt... Tücsöklesre jártunk, rúgtuk a fociť...

— Hazudsz... Nem volt jó rövidnadrágban járni... Neked sem volt jó. Az ember a rövidnadrég alatt hosszúnadrágot hord, s az feldörzsöli a gondolatait... Igenis feldörzsöli... Mert minden rövidnadrág gúzsba van kötve. Gúzsba van kötve,

Illusztrálta: KOPÖCS TIBOR

csak hát persze, fel kellene támasztani, úgy, mint' Pinochiót. Az erdőben különös állatok élnek A tanteremben van az erdő A tanteremben különös állatok élnek.

Ülünk a fa tetején. Robin Hoodként lengetjük az indákat. Alattunk robog a postakocsi, a latin tanárunk ül benne, ölében tartja az osztálykönyvet, gyanútlanul szunyókál, s egyszerre csak zsupsz! A lengő indákon egyenesen a nyakába repülünk. Helyesebben csak repülnénk. Mert csöngetnek. Német óra van, s ilyenkor az összes indák, ágak és fák hátrateszik a kezüket. Hátrafeszített törzzsel, karba tett kézzel

szurkol negyven Robin Hood, negyven Gúzsbakötött Rövidnadrág.

VAN EGY ÓRIÁSI FEKETE KÉMÉNY, AZON MÁSZNAK FEL A KÉMÉNYSEPRŐK! VAN EGY FEHÉR JÉGBARLANG, OTT MERÜLNEK A VÍZ ALÁ A JEGESMEDVÉK. De a kéményben nincs korom, és a jegesmedvék szőréről lepereg a víz. Ez jut az eszembe, amíg az autóban ülök. Az egyik gyerekott- honba megyünk látogatóba.

— Hány fiú van ott? — kérdezem a kísérőmtől.

— Hetvenöt.

De az intézet bejárati kapuján — valamikor urasági kastély volt — piros tábla állít meg: Karanténa!

Ébzárlat! — olvassa helyettem a táblát a saját gúzsbakö- tött gyerekkorom. Nálunk az intézetben, ha kitört az influenzajárvány, Így becéztük a látogatást tiltó rendelkezést. A betegszobának zöld színe volt. Alighanem ennek a színnek a felidézett hőmérők higanyszálai a lámpásai. Azoké a hőmérőké, amelyek néha maguktól is szaladgáltak, s ha meg-meg- bokrosodtak, mi dörzsöltük fel, hogy a zöld színű betegszobába jussunk. Valójában <a betegszoba nem is volt zöld színű, inkább piros, mert egész éjjel piros égő világított, és fehér kedves-nővérek hordták a köpőcsészéket és az ágytálakat'. Ők hordták a ricinust és a torokecseteléshez szükséges barna színű orvosságot és a kamillateát.

Érdekes, amikor belépünk a gyerekotthonba, a folyosó enyhe kamillaszagot áraszt. Az igazgató szobájában is kamilla- szagot érzek. Pedig csak szürke, egyhangú akták merednek rám. Kisebb-nagyobb lopások szótárai. Valamennyi kiábrándítóan egyforma. Pinochió egyetlen ujjperecét sem tudom felfedezni közülük.

— Nincsen valamilyen kimondottan érdekes esetük? — fordulok az ügyeletes nevelőhöz.

— Dehogy nincs... — és mondja bőbeszéd üen, unalmasan, mintha ő is a jegyzőkönyvek egyike lenne.

— Meg aztán itt van a Balogh Zotyi....

— Az mit csinált?

— Tizennégy éves korában megerőszakolt egy lányt.

— A lány hány éves volt?,

— Hasonló korú.

Magamban kinevezem Balogh Zotyit Gúzsbakötött Rövid- nadrágnak.

— Jó, hát akkor ezzel a fiúval szeretnék beszélni.

Amikor leül velem szemben, kissé elkedvetlenedem. Elsősorban hosszúnadrágot visel, piros, tarka inget. Durva, széles érzéki szája van. Nagyranyúlt kamaszfiú. A szemét a földre süti, és halkan válaszol a kérdésekre. Semmi szereteted' nem érzek iránta.

— Hány éves volt az a lány?.

— Milyen lány?

— Hét az, aki miatt iff vagy.

— Ja, az... Nem amiatt vagyok itt...

— Nem?... Hát akkor?,

— Rosszak voltunk.

— Azzal a lánnyal is rossz voltál. Vagy nem?.

— Azzal is.

— Hány éves volt' az a lány?,

— Tizennégy.

— Egyedül voltál vele?

— Nem, a fiúk is ott voltak... Csak aztán elmentek.

— És?

— És elkezdett kiabálni.

Szeretnék kedvesebb lenni Gúzsbakötött Rövidnadrághőz, de olyan mogorván ül velem szemben, hogy minden iparkodásom csődöt mond. Annyit már tudok róla, hogy apja hentes,' anyja pedig benzinpumpánál dolgozik.

— Mióta hordasz hosszúnadrágot?,

— Három éve.

—Most hány éves vagy?

— Tizenöt.

— És már három éve hosszúnadrágban jársz?, — hitetlenkedve nézek rá.

— Miért akad fenn ezen?

— Én még negyedik gimnazista koromban is rövidna'drágban jártam.

— És nem fázott a térde?

Mondanám is, hogy fázott, s hogy igen idétlen volt az á 'rövidnadrág. az embernek könnyebben lehorzsolődott a térde,- de az ügyeletes nevelő közbekuncog, s ettől elkomolyodom.'

— Rövidnadrágban is lehet nagyfiúnak lenni.

(Folytatjuk