Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-05-31 / 22. szám
'fjJL KARDVIRAG Vittem az utcán a kardvirágot. Egy asszony mondta: De szép színe van! Egy anya magyarázta a (iának, aki kérdezte, mi az a szép piros: Kardvirág, fiam. Öregek is nézték, s bólintottak a szívükkel: Csodás virág! Es közben korommal, füsttel viaskodott a hárs patyolatsága, hódító virágillatok hangtalan nagy csatát vívtak az út mentén (ellenfelük a benzinpára), egy szegfű hörgött szinte, le ne hulljon a szirma, s csillogó ablakbéli koporsójában a rétre gondolt még, a fűre, madarakra, fákra. Vittem az utcán a kardvirágot, hogy a kedvesnek adjam. Egy asszony mondta: De szép színe van! Egy anya magyarázta a fiának, aki kérdezte, mi az a szép piros: Kardvirág, fiam. öregek is nézték, s bólintottak a szívükkel: Csodás virág! BATTA GYÖRGY: ÉNEKa BOLDOGSÁGRÓL Talán csak az kell, hogy meglássalak. Talán csak annyi, hogy ne lássalak. Talán csak az kell, hogy szeresselek. Talán csak annyi, hogy keresselek. Talán csak annyi: eltűnsz, elveszel. Talán jobb, hogyha én pusztitlak el. Talán jobb az, ha önként nyújtod át sugárzó lényed: minden vagyonod. Talán úgy jobb, ha betyárbandaként ösztöneimmel reád ronthatok. Zs. Nagy Lajos: Talált szerelem éneke Te vagy a fény jeles, száz közül századik, mégis a legelső, kit egyszer vártam csak, kezdettől örökre, aki megkésve jött, mégis a legelső mindenki más előtt. Most pedig a kötéltáncosok szánjanak békésen a biztos talajra, a vidám katonák gondtalan csapata parittyás gyerekként verébre vadászhat. Te, kedves. foglald el helyedet a világ közepén, ha nézel engemet, mindenki lássa meg. Életem képlete: tört órák. tört hitek, légy te a megoldó legkisebb többszörös, tételek fokáról pattanjon le a zár, sétára csábítson útvesztők erdeje — s játékos kedvedért a kudarcemlékű világból játékvárt építek teneked. Az egymásra törő napok közt bolyongva egyszercsak megállunk kettős önmagunknál, és rádöbbenünk, hogy páros magányunkban nem is jelentünk már kerek többesszámot. S akkor, álmok fogytán berendezkedünk egy talált szerelemre, valahol, * valahol közel az egekhez nagy földi vágyakkal — egy tányér, egy asztal, egy kanál és egy ÁGY, felette kis lámpa — a mikor rádnézek, amikor rámnézel, fekve is elérjük biztos a kapcsolót. PETRIK JÓZSEF Hívogató boldogságért A kezem felemelem s képzeletem virágot bújtat tenyerembe mint egy cirkuszi bűvésznek A kezem felemelem s tenyerembe emberi sorsok bújnak mint egy cirkuszi búvész kezébe a virágok Érdemes így játszani Lassan ide ballag az este A halak is elúsznak kincses szemükkel ilyenkor jó lenne valakinek megfogni a kezét s szólni — gyere — hagyjuk itt a szomorúságot a keserű irigységet kopott szoknyáidat a tegnapi kínokat s a hét előtti félmosolyt — Gyere — ahová én viszlek ott csillagok teremnek szerelem igaz boldogsággal sírás helyett nevetés kavics helyett tiszta kavicsok fú helyett lenemhempergett füvek s az öröm apró sikoltásai — Gyere —vesd le a nappalok rohanását s vedd fel az éjszaka hiúz- léptű csendjét így S most már minden a miénk siessünk z Reggel ha felébrednek az emberek úgyis visszakényszerítenek álarcaink mögé TÓTH ELEMÉR: KOPOTTSARKÚ — Az már igaz! De nálunk nincs tolvaj. — Akkor magát minek tartják? — Parádéból — nevetett csendesen. — Talán engem tolvajnak hisz? — Ugyan! Tudtam, hogy nem tolvaj! — Miből? — Van szemem! A tanítóhoz jött? — hunyorított cinkosan. — Miből gondolja? — Hát, hogy ott ődöngött... Meg aztán beszélik is, hogy van valakije a kisasszonykának. Hát csak gondoltam, hogy maga lehet. Nem mer bezörgetni? — Én? —Segítek! Megkocogtatom az ablakát. Tudom, melyik az. Nem szóltam semmit. Az éjjeliőrnek nagy kedve volt a csínyhez, indult is, de én nem mozdultam. Ettől ő is visszafordult. Igen viszkethetett a nyelve. Egyre beszélt: — Ismerem én a kisasszonykát! Nem fér ahhoz senki... Én csak tudom!... Minden ablak a szememben van éjszaka! No, de melegítse csak meg a szívét! — nyújtott felém egy apró bütyköst, de előbb egy jót húzott belőle. — Itteni? — Szilva — bólintott helyeslőén. L assan a templom elé értünk. Sietősen kezet nyújtott az öreg: — Megyek, meghúzom — mondta, éa bement a toronyba hajnalt harangozni. Én meg szedtem a lábam az állomás felé. Szívemet meleg hullámok öntötték el. Kiálltam a próbát! Itt a reggel. Büszkén tekintgettem széjjel. Már semmi sem esett nehezemre. Erősebb lettem az éjszaka. Lassan kivilágosodott. A falu ébredezett, én meg töprengtem: most már nem mehetek így be, kinevet, ha megtudja, hogy még az este jöttem, és nem mertem bezörgetni. Úgy döntöttem, hogy várok egy kicsit. Már kilenc óra volt, amikor határozott léptekkel ismét a ház felé tartottam. Mikor beléptem, rögtön tudtam, hogy lerí rólam a virrasztás. Magam is éreztem a füstszagot, ami a melegedésnél rámragadt volt. önkéntelenül hátam mögé dugtam a kezem, így hát kezet se fogtunk. Pedig meg akartam csókolni. . A háziak betessékeltek. Friss víz került a mosdóba, párolgó kávé az asztalra, ő sürgölődött körülöttem. Néha kiment, de a szemét mindig magamon é- reztem. Azt sem tudtam, hová legyek zavaromban. — Ugye, még este jöttél? — kérdezte, amikor egy pillanatra kettesben maradtunk. Riadtan tekintettem rá, aztán lehajtottam a fejem. Nem lehetett tagadni. Olvasott a lelkemben. — Bejöhettél volna. — De hisz... — kaptam fel a fejem. Nem hagyott szólni. — Alhattál volna más szobában. Nagyon fáztál?, — kérdezte és fürge ujjaival beletúrt a hajamba. Nem mertem felnézni. Talán azt szégyelltem, hogy a szemem megriadt ekkora jóságtól, vagy a gyávaság égett az arcomon.. Hőstettem egyszerre semmivé lett. — No, nem baj! — fordított hirtelen a szón. — Most szépen lefekszel, és kipihened magad, — mondta, és én megragadtam a kezét, először, a- mióta ott voltam. Hogy ezek a lányok mit tudnak csinálni az ember leikével! Szeretettel korhol, aztán meg... És az ember mást nem tehet, csak engedelmeskedik, engedelmeskedik, mint a gyermek. Mert ez a legnagyobb boldogság! — Gyere. De a háziaknak ne mondd, hogy még este jöttél _ Mentem utána. Fürge keze egy perc alatt megvetette a habfehér ágyat. Én meg álltam, néztem szótlanul. Milyen is az ember! Még meg se csókoltam — gondoltam. Pedig e- gész éjszaka... — Feküdj le! — riasztott fel mélázásomból, és hozzám lépett. Megfogtam a kezét, és gyöngéden magamhoz húztam. Csókot lopott az arcomra, és kibújt az ölelésemből. — Majd felkeltlek — szólt vissza az ajtóból, és csendesen kisurrant a szobából. K eserű szívvel bújtam a hűvös takaró alá. Nem így képzeltem, vallottam be magamnak, és állig húztam magamra a dunyhát. Lassan megnyugodott a lelkem. Jóleső meleg járta át a testem, és ez a meleg valahol a szívemnél ott ragadt. Amikor felébredtem, ruhám frissen vasalva lógott egy szék karfáján, bakancsom fényesre suvikszolva várt az ágy végénél. Riadtan, pirulva ugrottam ki az ágyból, és zavartan tipegtem a padlón. Szinte szédültem a röstelkedéstől. Szívem a torkomban kalimpált. — Még csak ez kellett! Biztosan észrevette a bakancs sarkát, sóhajtottam, és gyorsan magamra kapkodtam a ruhámat. Éppen a bakancsomat fűztem, amikor halkan megkopogtatták az ajtót. — Ébredj! Kész az ebéd — szólt be. — Rögtön — ugrottam fel zavartan. — Már ébren vagy? Azt hittem, hogy még alszol — jött be a szobába, és én hozzáléptem. — Ugye, délután kimegyünk? — kérdeztem remegve. Menekülni szerettem volna a házból, ahol eddig minden olyan balul ütött ki. — Hová? — kérdezte, és fürkészve rámemelte szemét. — Sétálni. — így? — mutatott a bakancsom sarkára. Azt sem tudtam, hová legyek szégyenemben. Lesütöttem a szemem, és pirulva hallgattam. A délutánt ott kellett végigkártyáznom az udvarias háziakkal. — így történt! Hát ilyen az én feleségem. Pedig akkor még nem volt akkora hatalma felettem, mint most — fejezte be elbeszélését barátom, és zavartan nézegetett maga köré, hogy hová lehetett az a nyavalyás gomb. Egy ideig csendben, áhita- tosan hallgattunk mind a ketten. — Jó lecke volt! — bólintottam és színig töltöttem a poharát. VERES JÄNOS: Fegyverek és csillagok (RÉSZLET) A toronyóra hatot ütött, mikor a pincér a második ** pohár málnaszörpöt letette eléje. A pincér kövér volt, haját simán hátrafésülve hordta, borotvált arcán izzadság fénylett. Lehajolt a lányhoz: — A volt Fürj utcában laknak... A Terényi-házban... A nagyságos asszony nagyon szereti a virágokat. A kiskert tele van cinniával, rózsával, dáliával... Terényi is ott lakik A pincében. Mert ő a front után két évig börtönben ült... Hallottam, hogy Zoltán úr nem ked-1 véli. De hát... a lakáshivatal így határozott. A lány hallgatott, a pincér kenyérmorzsát söpört le az abroszról. — Ne haragudjon, Edina kisasszony, hogy ilyen tolakodó vagyok — mondta a pincér —, de a kedves papát jól ismertem. Vasárnap délelőtt mindig itt söröztek nálunk Varga úrral, az adófőnökkel. Jó memóriám van, magát is rögtön megismertem, mikor leült az asztalhoz... Nagyon sajnálom szegény tanár urat... Sokat szenvedett? — Sokat — felelte Edina. A málnát nézte, melyben gyorsan futottak felfelé a gyöngyök. — Fizetek! — kiáltotta az egyik vendég. — Igenis — mondta a pincér, és elsietett Edina mellől. I.endületes mozdulattal húzta elő hátsó zsebéből a tárcát. A ballonkabát a fogason függött, a piros bórönd Edina széke mellett állt. A napsugarak ferdén hulltak be a széles ablakon, s a fényben apró porszemek kavarogtak. A vendéglőben kevesen voltak, a fehér kötényes pincérlányok a söntésajtó mellett beszélgettek. Az egyik asztalnál kék zubbonyos munkások ültek, párás, habkontyos sörös korsókat emeltek fel a tálcáról. Az oszlop mellett egy cingár fiatalember tette a szépet; két szalmaszőke lánynak. A söntésben csöndesre állított rádió szólt, részleteket közvetítettek Verdi Na- bucco című operájából. Edina a sarokban ült, messze az ablakon behulló fénykévétől. Ujjatlan fekete ruhájától élesen elütött fehér karja. A pincér visszatért Edina asztalához. Elmondott mindent. Elmondta azt is, hogy negyvennégy karácsonya előtt bombatámadás érte a várost. Dobos tanárék házát telibe találta. Ott pusztult a tanár úr is, a menye is, Klári. — Parancsol valamit? — kérdezte. — Nem, köszönöm — mondta Edina. — Egy csésze kávét? — Köszönöm. A pincér a lány füléhez hajolt. — Egy Rátkai Józsi nevű pincérrel nem találkozott véletlenül odakint? Együtt dolgoztunk a háború előtt. Azt mondják Hannoverben él. — Nem tudok róla. — Fenyőékre biztosan emlékszik — mosolyodott el a pincér —, a lányuk itt járt gimnáziumba. Talán osztálytársak is voltak... — Kérdőn nézett Edinára. — Eggyel feljebb járt — mondta Edina. — A fiam udvarol neki — mondta a pincér, és büszkén kihúzta magát. — Bocsánatot kérek: itt marad a városban, Edina kisasszony? — Kassán fogok dolgozni — felelte Edina. — A bútorunkért jöttem. — Ö. Kassán. Szép város. Kinél van a bútor? — Nem tudja, kik laknak a helyünkön? — Hogyne tudnám. Látja, elfelejtettem megmondani. Prídavka mérnökék. Mártonból jöttek. Rendes család. Elhallgatott, s összehunyorított szemmel végignézett a termen. — Azt hiszem, Zoltán úr együtt dolgozik Prídavká- val. — Megcsóválta a fejét. — Azért nem vagyok egészen biztos benne. A lány a három fiatalt nézte, akik összedugták fejüket az asztal fölött. — Mennyit keres egy főpincér Lübeckben? — hallotta a kérdést valahonnan messziről. — Nem tudom — mondta halkan, s a pincér kíváncsi tekintetét látva hozzátette: — Sajnos, nem tudom megmondani. A pincért elhívták az asztaltól, s Edina lehajtotta a fejét. Teste most hűvös volt, csaknem hideg. Fejében nem volt gondolat, üresnek érezte magát, szíve alig dobogott. Egy ősz hajú, ingujjas férfi lépett be az ajtón. Edina rögtön megismerte. Jagodics vált, a Hársfa utcai tra- fikos. A férfi körülpillantott. Edinát is szemügyre vette, de nem ismerte meg. Beljebb jött, s nem messze a lány asztalától Ismét megállt. Edina a kabátjáért nyúlt, mert attól félt, hogy a férfi megszólítja, s el kell neki mondani, mi minden történt velük a hat év alatt. Jagodics odament az asztalhoz, és újságpapírba göngyölt csomagot húzott ki a zsebéből. — Békebeli cigaretta — mondta borízű hangon Edinának. — Egyiptomi Olcsón adom. A lány másfelé nézett, a ballonkabátot ölében tartotta. A pincér újra Edina asztalánál termett. — Fizetek — mondta Edina. — Hol tölti az éjszakát? — kérdezte a pincér, miközben elővette a számolótömböt. — ismerősöknél? Itt nálunk nagyon szép szobák vannak. Pompásan átalakították a szállót... Ezek a csillárok is vadonatújak... Szívesen elvezetem a portásfülkéhez. Jagodics közben letette a csomagot az asztalra. — Ne szalassza el az alkalmat — mondta a lánynak. — Legyen szíves, kísérjen ki — mondta Edina a pincérnek, — és felállt az asztaltól. — Itt alszom a szállodában. — Kérem — mondta a pincér előzékenyen. — Nagyon örülök, hogy segítségére lehetek.
