Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-05-31 / 22. szám
„Azért is kiáltok, városban s erdőn, ostromolt földön, égen: — A párt felé! A párt felé, mert Púba gyula: (RÉSZLET) E ste tizenegykor az udvaron betörött egy ablak. A sárga kockakövekre csömpörölve hullott az üvegszilánk. Akár egy lövés az éjszakéban, amelyet azonnal nyomon követett a másik. A ház figyel. Még nem gyúltak ki az ablakok mögött a fények, de az emberek már ébren vannak. Üjabb ablak csörömpöl, és tompa puffanással tárgyak esnek a kövezetre. Puff... mondja egy cipő, tányér csörömpöl, fémedény csattan. Blaskóék... Blaskónénak mélyebb a hangja, mint a férjéé, kissé rekedt, erős asszonyhang, ha torkaszakadtából kiabál sem tetszik sikoltozásnak. — A te borod, te hoztad... a te borod volt... megélted a boroddal! Blaskó egy jó órája érkezett haza, mert ezen a héten délután dolgozik. Üresen találta a lakást. Mi az, mi történt? A kis Tanya apja komoly szemű, negyven éves, fekete képű férfi, köpött egyet, és vacsora után kezdett kutatni a konyhában. Semmit sem talált. Benyitott a gyerekekhez, észre sem vette, hogy a kicsi nem fekszik a helyén, nem gyújtotta fel a villanyt. — Hol van anyátok? — kérdezte a szobában a sötétet. A sötétség mozogni kezdett, szuszogott és álmos hangon megszólalt. — Kósáékhoz ment Tányicska meg nincs itthon. A szőkére festett hajú, molett Kósáné a felesége legjobb barátnője, együtt járnak táncolni a mulatókba. Kősa két éve menekült el a feleségétől, meg tudta tenni... ő még kitart. Legalább amíg a gyerekek valamelyest felcseperednek. Szép távlatok, gondolta néha, az ember öregségére, amikor legnagyobb szüksége lenne az ellátásra, tudatosan és akarattal megözvegyül. Az ördögbe is, micsoda élet! De hogyan, mit mondott Vera? Tányicska nincs itthon? — Hol van Tányicska? — A kórházban. Berúgott. Egy pillanatra meghökkent: — Berúgott? — Zoli bácsi hagyta itt a bort, Tányicska megitta és berúgott. Fehér autón vitték el, mentőautón. Nem tudott járni, mindjárt elesett. A fekete férfi nyugalma egyszerre darabokra tört, őrültként rohant Kősánéhez a szomszédba. Tányicska beteg, veszélyben a kicsi, beteg... Berontott a félhomályos szobába, a két asszony éppen a televízió műsorát nézte. Ott ült még Gita, Kósáné tizennégy éves lánya és egy idegen fiatalember, a szőke asszony egyik ismerőse. Szerelmes film volt műsoron, a képernyőn éppen csókolóztak. — Hol van Tányicska? — Nehezen lélegzett, és a szíve erősen dobogott. A felesége tovább figyelte a tompaszürkén vibráló képet. Nyugodt maradt, fejét sem fordította a férje felé. — Jó helyen, a kórházban. Nyugodt lehetsz, semmi baja. Blaskó ismerte a feleségét, itt nem érdemes veszekednie, sem további részletek után érdeklődni. — Gyere haza! — Megvárom a film végét. Maradj otthon. Nemso. kára megyek. Blaskó act is tudta, hogy bárhogyan akarná is, nem tudná most hazakényszeríteni az asszonyt. Tisztában voltak egymással, tizenkét együtt töltött év feltárja az emberi lélek és vérmérséklet rejtett titkait. Itt nem rendez jelenetet — gondolta az asszony — és ülve maradt. Imbolygó járással, mint akinek nehéz teher nyomja a vállát, a házmesterhez ment Blaskó, ott érdeklődött a kislánya felől. Tányicska délután, amikor az anyja elment hazulról, egy fél üveg vörös bort talált a konyhaasztalon. Nézte, nézte a szép színű italt, billegette az üveget, játszott vele, és talán kacagott a gyöngykarikákon, amelyek habosán övezték belülről az üveg falát. Aztán megkóstolta. Szomjazott? ízlett neki, ingerelte a soha nem érzett íz? Talán egyszerűen kíváncsivá tette az érdekes ital, talán az első korty megpezsdítette a vérét, talán az egészséges emberpalánta megismerésre vágyó ösztöne okozta... Nem állt mellette senki, nem fogta a kezét senki, egyedül, csillogó szemmel nézte a bort, és megitta az egészet. Aztán elejtette az üveget, apró, tétova léptekkel kibotorkált az udvarra, valamit motyogott és elesett. Fel-alá mászkált négykézláb a gyerekek között, azok nem tudták, mi baja, nevettek. A nővére is nevette. Aztán mozdulatlan maradt, úgy feküdt a sárgakockás udvar közepén, mint egy színes, selymes rongycsomó. A szeme fennakadt, a szája nyitva maradt, és apró nyálpatakocska folyt a sarkán... Öntudatlanul feküdt, és nehezen lélegzett... Senki sem tudta, mi baja. A mentőkocsi orvosa állapította meg az önkívülettel határos, súlyos részegséget. Az ember hazament, leült az asztalhoz, és várta a feleségét. Zűrzavar volt a lelkében. Nem tudta elképzelni, hogy Tányicska ott fekszik az udvar közepén, részegen. Ehhez kevés volt a fantáziája. Ehhez minden fantázia kevés. A zűrzavar alaktalan és formátlan volt, határozatlan, mint egy nyüzsgő gomolyag, amelyről nem tudja az ember, mi nyüzsög benne. Talán ez a fásultság. Jön már az asszony? Az utóbbi időben már nem veri meg, úgyis hiába. Pokoli helyzet, gondolta. Ő a férfi, az erősebb, s mindez semmit sem ér. Ha az asszony dühöngenl kezd, sovány arca elsápad, szürke szemét vér önti el, hegyes orra fenyegetően szökellve arabeszkokat ír a levegőben, és olyan fergeteges idegroham keríti hatalmába a csúnya asszonyt, hogy Blaskó szinte fél tőle. Fél? Nem helyes kifejezés. Irtózik tőle... De most nem ez a fontos. Tányicska a kórházban fekszik. Öntudatnál van-e már? Fel akart ugrani, hogy elrohan a kórházba, de aztán meggondolta. Megvárja A feleségét. fii ő az én váram, erősségem.“ (Bábi Tibor) TÓTH ELEMÉR: Hogy igazabb legyen az öröm Lassan indulnak el a szavak, mint elnehezült testű asszonyok, akik örömüket hordják ölükben, akik bánatukat hordják ölükben, s akik várják, bogy mielőbb megfüröszthessék szeretetük vizében az új életet. Akik várják, hogy újra odaadhassák testüket a mindent feloldó szerelemnek, mindent megbocsátó szerelemnek, a mindent beszennyező és megtisztító szerelemnek. Lassan, ezután lassabban, megfontoltabban lépnek majd a betűk is, a szavak is, a mondatok is, a versek is, hogy igazabb legyen az öröm, hogy igazabb legyen az öröm. BABÍ TIBOR: Taníts meg újra látni — Apu, miért? Mi ez? Ni, ott mi van? — Megyünk, csak ballagunk a járt úton, Kérdez, vallat folyvást a kisfiam, válaszra vár, s a választ nem tudom. A szám száz ismerős, szép szót dadog: virág, bogár, füvecske, kecske, lomb, s döbbenve érzem, vén csaló vagyok, rejtély a szó. A szó, jaj, mit se mond!... Fogalmak úsznak által agyamon, mint felhők árnya egy holt, hús tavon. Ki mondja meg, miért, mi hol s mi van?... Kérdő gyermekszemed csodákat Iát, vak lett, süket lett, csaló, vén apád. Taníts meg újra látni, kisfiam... A komoly szavak színhelyén K ét Irts gyermek ül a pádon. A kezükben virágot tartanak Aztán százak és ezrek jönnek mosolygós, majd kacagás ajakkal. A gyermekek elvegyülnek a felnőttek forgatagában. Keresik egymást, hogy újra találkozzanak Felülnek a lóra, a hullámvasútra, vezetik a kis villanymotoros autókat és jót kacagnak, ha összeütköznek A gondnokbácsi újra elindítja a kis kocsikat. A céllövölde előtt bakfis lányok incselkednek, kacérkodnak, majd pirulva továbbállnak, ha a felnőttek feléjük vetik pillantásukat. Forog az óriáskerék. Itt mindenki váltja a helyét. Egyszer fönt, másszor lent van. Ez néhányszor megismétlődik. Keringöt sugároz az Óriási zenélő doboz, a- melynek szerkezete a modern számítógépek elődjéhez hasonlít. A jutbMpályán gyerkőcök rúgják a focit. Halálosan komolyan veszik, ha a bíró nem ismer el egy gólt. Lehet, hogy ezek lesznek a jövő évtized válogatottjai. És amikor leszáll az est, a gyermekeket felnőttek vállfák fel. mert hát ők is szeretnek játszani. Benépesül a táncparkett, így májusi estéken tovaszáll a fülbemászó melódia. A körmoziban, amely a nagyság sorrendjében a harmadik helyen áll a világon, filmet vetítenek, a csillagvizsgálóban fiatalok kutatják a végtelen világmindenséget, és a szökőkútból száz színben hull alá a víz a langyos májusi estében. A szabadtéri színpadon legjobb együttesek váltogatják egymást. Az olvasó- és a sakkozótermek is tele vannak szórakozni és tanulni vágyókkal. Évszázadok teltek el, amíg megszépült Prága peremén ez a hatalmas park, amelyet 1953 óta Kultúra és Pihenés Parkjának hívnák, nevét pedig a cseh nép hős fiáról Július Fučíkról kapta. A park közepén vaskonstrukcióból készült hatalmas palota áll. Már 1923-ban a munkás-sportszövetségek kiállítása foglalt helyet a palota mindkét szárnyában. Feledhetetlen élmények maradtak fenn abból az időből, amikor népünk elindult a szocializmus útján. Ezrek és ezrek dolgoztak a palota szépítésén, amelyben 1948 februárjában dolgozóink képviselői kimondták az „Igent“. 1954-ben újra rendbehozták és akkor nevét Kongresszusi Palotára változtatták meg. Túlzás és nagy szavak nélkül elmondhatjuk, hogy e- zekben az órákban az ország Prágára figyel. Égy egész nép gondjáról, bajáról, jövőjéről, eddig elért szép sikereiről tárgyalnák ezekben a napokban a Július Fučík parkban lévő Kongresszusi Palotában. A legjobbak legjobbjai ülnek a padokban, szót kémek, szólásra emelkednek és holnapunk körvonalait rajzolják meg. A kongresszusi palotában komoly szavak hangzanak el a szónoki emelvényről. — esi — r KOPOTTSARKU SZŰKE JÖZSEF:1 M inket se kímél az idő, öregszünk. Még alig vesszük észre, tüdőnk, szívünk jó, lábunk nem fárad. Csak ha összejövünk, régi barátok, diáktársak, akkor döbbenünk rá — lám neked kettő, nekem már három gyermekem van. Csak a jó bor, az asszony nélküli agyüttlét idéz fel bennünk mindent. Suhanckort, kamaszcsínyt! Ilyenkor benne élünk a múltban, mely megszépül, és simogató ködén át ismét mellénk szegődik néhány pillanatra, néhány órára. Jó feledni, hogy otthon vár az asz- szony mérgesen, némán, kérdő arccal. — Igyunk, és mond csak tovább, barátom... az asszony majd megbocsát! — De hétre várt. — Várt, várt! Megsimogatod és megbékél. Még nem is beszéltünk ... így biztatom barátom, csábítom a rosszra, hogy egy kicsit még emlékezzünk. De nem is kell nagyon ösztökélni. Kortyint még egyet, s gombolná a kabátját, de hiába keresi a gombot. — Leszakadt! — Valahol elvesztettem. Majd ad az asszony... — Ugyan... No, az én feleségemmel nem lehet' játszani. Emlékszem ... — No, de fogjuk a poharat — bíztatom, és ő hörpint egy keveset. Látom a szemén, hogy még vagy félórára itt ragad, mert ki kívánkozik belőle a história. — Tudod, amikor a feleségemet megismertem nagyon hanyag ember voltam. Hiszen emlékszel! Nadrágot csak lepedő alatt vasaltam, cipőt javítani soha nem vittem. Fiatal voltam, nem törődtem vele. És nem volt, aki szóljon. Alig ismertem meg az asz- szonyt, máris nevelni kezdett. Izzó, fekete szeme ragyogott, és szinte éreztem, hogy húsos ajkába tódul minden vér, ha rámtekint. Én ilyenkor csak hebegni tudtam. Jobb volt nem beszélni, csak nézni őt valami öntudatlan, ködös nézéssel. Ha rágondoltam, úgy éreztem, hogy lassan ringó felhőn heveré- szem, és ragyog, tündököl körülöttem minden. Életem legboldogabb napjai voltak azok, amelyeket vele töltöttem a vakációban. De aztán kezdődött a tanév, és ő egy távoli falu Iskolájába került. Ment és jött a levél. Vitte és hozta szerelmi suttogásunk. Szava szelídített, minden mondata simogatott és folytogató vágyat ébresztett bennem. A lig bírtam ki szombatig. Klcsiptem magam, felöltöttem legjobb ruhámat, bakancsomat, mert hideg, sáros volt már az idő. Kicsit bosz- szantott, amikor a bakancs a kezembe került, mert kopott volt a sarka. De nem sokat törődtem vele. Azt hittem, se ruhámon, se bakancsomon nem akad meg majd a szeme. Egész nap úton voltam. Vitt, robogott a vonat. Röpített, indulót csattogtak a kerekek. Forró homlokom odaszorítottam a sötét semmibe meredő, hűvös ablaküveghez. Behúnyt szemem őt kereste, követelte az éjszakától. Csak amikor leszálltam a vonatról, döbbentem rát hogy nincs hol méghálnom. Hozzá nem mehettem. Nem akartam, hogy szájára vegye a falu. Ügy álltam ott, az idegen állomáson, mint dermedt fa. Közel hozzá és mégsem vele. Csak a kezem kellett volna kinyújtani, oly közel lakott. Láttam, hogy ablaka még világít és hunyorog az őszi estben. Amire vágytam, — hogy vele legyek — most, hogy odaértem, szinte elképzelhetetlenné vált előttem. Megriasztott a gondolat, hogy beállítsak hozzá. Mit is mondana! Mit mondana az egész család, akiknél lakik? Nem tehettem. Nem mehettem hozzá. Meg kellett várnom a reggelt. Az állomás sötét és néptelen lett nyomban, hogy a vonat elment. Beléptem a váróterembe, leültem a padra. Aludni próbáltam, de nem hagyott a kö- zelléte. Később a hideget Is érezni kezdtem már. Gyufát gyújtottam. Egy öreg vaskályha búslakodott rozsdásan a sarokban. Mellette üres papírdobozok. H ajnalban elhatároztam, hogy bemegyek hozzá, és megmondom, éppen most érkeztem. Hogy hogyan, azt nem tudtam volna megmagyarázni, mert vonat nem jött. De nem törődtem vele. Szent elhatározással indultam a ház felé. De amilyen hosszúkat léptem kezdetben, annyira rövid és lassú lett a járásom a ház közelében. El is ballagtam az ablaka előtt. Bíztattam magam, hogy bemegyek én, csak előbb kitapasztalom a járást. Meg, hogy nincs-e kutya. Vissza is fordultam, de megint csak elmentem a ház előtt. így jártam le s föl, közben pedig ámítottam magam, hogy bemegyek. Végülls kinevettem gyávaságomat, és belenyugodtam sorsomba. Mikor vagy négyszer végigjártam a falut, egy ember jött felém a hajnali derengésben. Láttam, hogy valami dolga lehet velem, mert nagy bot volt nála. Márcsak megvárom, gondoltam előbb, aztán tovább mentem. Hadd jöjjön! Neki sem árt a mozgás. Utol is ért és nagy mérgesen rámszólt: — Fel a kezekkel! Nekem a torkomat csiklan- • dozta a nevetés, amint ránéztem. Ügy állt szétvetett lábbal az úton, mintha ágyút szorongatna a hóna alatt. — Még elsüti azt a botot — mondtam, és ő is elnevette magát. — Honnan jön? — Egyenesen Nyitráról. — Nyitráról? — Pontosan. — Oszt gyalog? — Már miből gondolná? — Hogy nem tud lefékezni! — Ha egyszer úgy megolajozták az utat. — Nem mi rendeltük — bökött botjával az ég felé. — Pedig ez jó az éjjeliőrökre. — Miért? — Mert rossz a tolvajokra. Meglátszik a nyomuk.
