Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-05-24 / 21. szám
I» OfnjQuQwr Újházi Ede: színész, Debrecenben született 1844, január 28-án. (1915. nov. 5-én halt meg Budapesten). Úttörője volt az akkor forradalmian újnak ható természetes beszédmódomnak és játékstílusnak. MARHA Újházi Edének kedves szavajárása volt ez, kivált az írókkal szemben. Ha valakit nem marházott le az irodalomból a mester: biztosan megsértődött. A politikusok közül is marházni szokta a kedvenceit. Így például Polónyi Gézát, Mikor aztán Polónyi 1906-ban miniszter lett, találkozott Újházival a Kossuth Lajos utcán. A miniszter már előre nevetett a mester zavarán: — No, látod, mester, mi lett belőlem? Ugye most már nem mersz marházni? Újházi nagy alázatossággal vette le előtte a kalapját: — Óh, kegyelmes uram, most már csakugyan vigyáznom kell a nyelvemre, mert igazán nagy marha lett belőled! (Kenedy Géza: Anekdoták a magyar közéletből, 22—23. 1.) J MIKULÁS KOVAČ: Ág se rezdült a múló nyárban s ö eltűnt a fellegekben Azért kérdem most tőletek hol van kék köpenye volt s a vállán egy fehér fecske Valaki tanácsolja Menjen jobbra aztán balra Aztán egyenesen vagy újra jobbra a keresztutak szögei körül Ahogy akarja Köszönöm szépen Két csillag közti apró hasadékon hull a könnyed talán ott vagy Az égen át húzó vadludak piramisá- . ban arany szarkofág ragyog talán ott vagy valaki egy vázából az ősz fáradt porába önti az utolsó rózsa vérét talán ott vagy vagy másutt a vüágban Meg vagyok róla győződve és sejtelek miként Galvani mester megsejtette az áramot egy kisbéka hideg szívében mely félénken ugrált az éjben a fehér csillagok vicsorgó foga alatt S valaki így szól Menjen egyenesen aztán balra Aztán egyenesen aztán jobbra Aztán újra csak egyesen és ott ott újra kérdezze meg. Tóth Elemér fordítása H iába! Nem emlékszem egyetlen télre, se a hóra, se a szélre! Semmire! Ha azt mondom: ifjúságom ... a nap ragyog. Erős sugarak oldják, bontják a levegőt; a zöld fűvel borított lankák, emelkedők nevetve futnak a láthatárig, ahol ezüstös felhők bámulnak reám. Meztelen karom, nyakam pedig úgy sül a forró napon, hogy anyám azt mondja olyan ez az Ottó, mint egy sült malac... s öreg Mámikánk, a cseléd, ki liszttel púderozza az arcát vasárnaponként, a képembe csíp: — Ejha, — mondja — finom falat. Erre nekem meg kell feszítenem az izmomat és centimétert kérni és feljegyezni egy naplóba, amelynek az élén Johnson néger bokszoló mukszlimérete van feltüntetve, hogy mennyi centi és hány kiló szükséges ahhoz, hogy világbajnoki izmaim legyenek. Mondom, sehol sincs árnyék, sötétség, mintha éjszaka sem lett volna számomra abban a korban. A folyó visszatükrözi a hőséget és a sugarak fénye nem húnyt ki emlékezetemből soha. Én pedig megyek a Bécsi úton keményen, gyorsan, mintha valami célom lenne. Pedig nincs semmi, csak versenyezek önmagámmal. Aztán megállók a Kenyeres utca sarkán egy szemetesládánál, mert egy kerítés mögött három leány hajlong, kukucskál kifelé. Nevetnek s én gondolom, mit nevetnek ezek, megyek arrább, mikor egyszerre az egész lelkivilágom elmosolyodik, s tudja csuda hogyan, de nekem is nevetnem kell. ők erre még jobban nevetgélnek és én jobb híján megvakarom a fejem és én Is mégjobban nevetgélek. Ekkor az egyik kékruhás leány kinyitja a kerti kaput és bátran megnéz. Majd kihajlik a két barátnő is és ők is megnéznek. Állok, mosolygok, gondolom bolondok, mit bámultok rajtam. Erre, mintha eltalálnák gondolataimat, becsukják a kaput, ráfordítják a zárat s mennek egyik a másik után fel a kert oldalba bújó verandája felé. Haladnak kék, piros és fehér ruhában, bebújnak a veranda homályába, a zöld vad- szőlőlevelek mögé, s mintha már semmi sem lennék, az egyik himez, a másik valamit ír, a harmadik kibontja a haját és fésülködni kezd. A kékruhás fésüli szőke haját s a foga közé veszi a hajtüit. Megcsavarja kis kontyba a haját, mintha fiatalasszony lenne, s amint ezt csinálja, hirtelen azt mondja a benső hangom: szeretem: S erre közelebb utazik hozzám a képe, mintha rám lehelne, rámnézne melegen. Aztán a káprá. zat elhágy és én veszettül szerelmes vagyok. Vagyis azonnal fellépek a városi szemetesládára, a kezem a hátam mögé vetem s ringatom testemet, mint valami brigadéros. A szememmel beszélek, pedig ilyen távolságból nem lehet látni a tekintetet s azt sem tudom, hogyan szólítsam meg őt, akit oly nagyon szeretek. Hintázom magam, közben alattam elgördülnek a téglás szekerek, kétkerekű úri kocsik, sőt rámköszön az apám borbélya is, akinek minden hajszála ősz már, de a bajuszát koromfeketére festi. És pedig nem tudom, mit csináljak. Hintázzam-e tovább magam, mint egy brigadéros, tartsam-e hátul összeforrva egybezsibbadt ujjaimat? Egyáltalában, szálljak-e le a városi szemetes ládáról s próbálják meg választottam felé közeledni? Majd ha ilyen módon elérem a kerítést és becsöngettem, mivel kezdjem, mit mondjak, mit akarok, kit keressek? N agy, igen nagy problémák voltak ezek akkor! Égy rossz szó, egy sértő válasz, vagy ügyefo- gyott kopogtatás s vége mindennek! Hirtelen egy sovány kutya fut felém, amint ügetve fuíott utcáról utcára, szagolgatva itt és ott s azután ismét tovább ügetett, én e pillanatban rájöttem, hogy e szegény, hetekkel ezelőtt látott kutya a szerelem bolond vándora volt, s ilyenné válhatok én is, ha most butára nyitom a szájamat. Leszálltam hát a városi szemetesládáról s kettőf-hármat köhögtem, hogy a torkom nyitva legyen. Megnyomtam a kilincset is, noha biztos voltam abban, hogy a hölgyecskék lezárták az imént. Aztán jobbra néztem, mintha valakit várnék onnan, pedig amonnan nem látszott más a fényövezte úton, mint a lengyel szódagyártó kordélya s ő maga, amint ezüstös hajjal, furkósbottal a szamara mellett ballagott. Ez a szamár nagy kedvencem volt, mert olykor meg-megállt egy kocsma előtt, s utána a gazdája hiába űzte, hogy menjen tovább, csak állt, reszkettette a bőrét a súlyos botcsapások alatt, de nem mozdult, bár a gazdája magyar, német, lengyel nyelven nógatta. De egyszercsak a szamár fülére szállt egy kicsike légy s az elkezdte egymásba törölgetni az ujjacskáit, vagy a szárnyával azt mondta, hogy süsüsü... s erre a szamár, mintha megőrült volna, futni kezdett, az ezüsthajú gazdája utána a furkóssal. S a szódásüvegek négyszögű ketreceikbe zárva a rázástól összekoccanva hasas üveghangon röhögtek. Sőt, olyik-másik szódásüveg még pisszentett is egyet, sőt volt egy szódásüveg, amely kacagtában szétpukkadt. E rre a szamaras fogatra nézdeltem, s valahogy a lengyel szódás, valamint a szamara látása felbátorított. Csöngettem a hölgyecskéknek azon kis harangon, amely ott függött a veranda árnyékában. S a kékruhás hölgy indult felém, a hosszú margaréták, mint g kopasz agglegények, megfogdosták a szoknyáját, * GELLÉRI ANDOR ENDRE: IFJÚSÁGI SZAMÁR KISS SÁNDOR rajza zöldfüvek is utána-utánahajoltak, csókolgatva szép, barna lábszárait. Megállt a kertajtóban s oly vékony volt a szemöldöke. Pillái, mint a hajlékony tündérlándzsák, rámszegeződtek, és mögülük, mint két külön élőlény, a szeme nézett rám. — Tetszik? — kérdezte, s e szó szisszenésétől rögtön tudtam, hogy hegyes lehet a nyelve vége, nem olyan gömbölyű, mint általában, hanem kígyóeredetü. S a fogai, bizony, mintha egymás kezét fogó táncoló porcelánbabák lennének. Nagy baj nem érhet — gondolta a szívem —, elmondok neki mindent, kérdezem, akar-e a feleségem lenni? Mást nem is kérdek elsőre, a többit majd azután. — Hát — mondtam — én sosem hittem volna, hogy ilyen kőgombóc lehet egy szó. Nagyot sóhajtott, s ebből rögtön láttam, hogy igen okos, finom elméjű lehet s jóságosán gyúnyoros. 0, éppen nekem való. — Melyik iskolába jár? — kérdem. — Most... a semelyikbe — és kinevetett. Hű, de mérges lettem. — Ne tessék nevetni — mondtam pipacsosan. — Nem nevetek — felelte oly visszahúzódó engedelmes hanggal, mint aki nem akar velem haragot, hanem rémlésem szerint inkább az örök szerelmet. — Ugyanis láttam itt magát — kezdtem el. — Csakugyan? — kérdezte s már ismét olyan gúnycsiklan- dós volt a hangja. — És hogy én miért jöttem ide? — folytattam titkosan — azt találja ki? Hát ennél jobbat igazán nem mondhattam volna neki. Amennyit mostig értek a női nemhez, arra való hivatkozással is csak helyeselhetem, hogy ilyen fordulatosán, a női rejtélykedvelést kielégítően tettem fel kérdésemet. Hogy ő találja ki, mert akkor legalább nem keli nékem megmondani. O lyan fülledt, lázas, sőt süket állapotba kerültem, annyira csak a kékruhás lányka válaszára helyeztem a füleimet, hogy meg sem hallottam, hogy mögöttem kordélykerék recseg s megreszketnek ama, előbb látott sződavizes üvegek is. Nem láttam, amint a lengyel szódás éppen a hátam mögött fogta a szamara fülét s cibálni akarja arrább. Csak arra eszméltem fel, hogy a kékruhás leányka szája felnyílik, kiömlik rajta a féktelen röhej, hühü, s megint csak azt neveti, hogy hühühü, és erre kirepülnek a társnői a verandáról, s azzal ők is elkezdik hihihi, hühühü, s mikor kérdezni őhajtám: min kacagnak úgy a tisztelt hölgyek, egyszerre csak keservesen, hogy majd megreped a fülem, beleszól a női kacajba a szamár azzal, hogy i-i-i ááá! Megfordulok s a szamár merevgörcsben direkt csak engem néz, az orrlyuka felém reszket, hajlott fogait nékem mutatja, mind a négy lábát megfeszítve újból azt nyögi: i-i-i-á! Nekem ordítja, kizárólag az én tiszteletemre. A lengyel pedig a furkóst forgatja és morog rám fekete fogakkal, és a lányok kacagnak, a szamár pedig egyre rám ordít. Emberek gyűlnek, ismerősök, látják, miképpen állok itt három lánnyal szemben, hátam mögött a boldogtalanul ordító szamárral. Pirulok, ellépek a kerítéstől, a kaputól, ahol egy angyali véltem látni, aki kék ruhában sétált felém a fű között. Megyek, ó, csak ordíts, nyomorult szamár, csak nevess, utcai nép, csak kacagj, női nem, ő csak ne szeretném öt annyira, kinek még a nevét sem tudom. A homlokomról dűl a verejték, bemegyek a hűvös lépcsőházba, még a csontjaim is szomjasak, s ezért hát a vízvezeték alá tartom a számat, úgy iszom, úgy hütöm magam, hogy majdnem a csap is lecsúszik a torkomon. Majd a magányos pincelépcsőre ülök, öklömre támasztva csalódott fejem, nézem a méla homályt. Nézem s fáj, rettentően fáj először a szívem. Nézem a pincelépcső félhomályát és látom a dárdás pillákat, a két élőlényű szemet, egymásbafogódzott, táncoló, csillogó fogsorát. Ah, az egész sorsom a sír fenekén! Pénteken születtem, ah, balsorsnak leszek mindültig a fia! Megszerettem, megvallottam volna, együtt éltünk volna, míg csak hófehér hajunk nem lett volna, míg csak együtt meg nem haltunk volna. Ekkor jön a lengyel szürkeszőrű szamara és belekiált, és jön még két kisasszonyka is és kikacag. És jö- velnek emberek, marhák, utcai járókelők, állatok, nevetnek, gúnyolnak, kacagnak s tolonganak majd este anyámhoz, hogy az Ottó, mi a fene, már udvarol? Sokáig hevertem éberen. A hold napot játszott ak-* kor éjjel, csak gyöngyszínübben, hidegebben. Hosszasan sírtam, s közben megettem egy vederke szilvát, amit lekvárfőzéshez hozott haza anyám. Ha e pillanatokban nagyon undorodtam az élettől, a világtól, akkor kiköptem a magot, ej, egye fene, majd összesöpri Mámika cselédünk, ha pedig azt hittem, hogy holnap jóra fordulhat minden, akkor óvatosan, gyengéden egy tányérra raktam a szilvamagot. Aztán fel- mondtam magamnak minden más által írt verset, s úgy éreztem, hogy valamennyi mű az enyém, s felkeltem hajnalban, hogy egyik költőnk művét papírra vessem, mint sajátomat. Majd a hajnal rózsafénye mellett megpróbáltam lerajzolni a két csillogó szemet, kicsit később az orocskáját, majd az ajkát, amelyet bűnös hajlamból még is csókoltam a néma papíron. De később, mikor megkívántam az álmot, s ezzel a szenvedélyem is lohadőban volt, hirtelen meghallottam a szamár jerikói trombitáját, ettől szerelmem márványfala leomlott. Majd eszembejutva egy leírás, hol a csalódást enyhíti a pi- pázás, elhoztam a konyhából, lábhegyen nagyapám pipáját a számba vettem, majd meggyűjtottam. Nemsokára, mintha a pipa kék füstje felemelt volna, még az ágyam nem tudott követni nyilván, mert vasból voltak a lábai. Aztán a pipafüst mint egy kékszínű mackó, elkezdett a hasamban gurigázni, majd elrohant a fejemmel toronyiránt, s egyáltalában, e büdös pipafüst szárnyán tagjaim szerteszálltak, de én csak szívtam rendületlenül, még egy hányinger kiveté számból a pipámat, s amit egyébként is benne talált. Reggel, mint egy savanyúkáposztából egyberakott boldogtalan lény, ültem az asztal mellé. Anyám mosolygott, jó álma volt neki, s én e mosolyért szörnyen haragudtam rá. Drága apám szintén jókedvű volt, s őrá is nehezteltem. Mint férfi, érthetne a másik férfiú baját. Sündisznóként elmentem. A szemetesládához mentem mogorván, rémes gondolatokkal. Vártam, a lábaim elzsibbadtak a várakozásban, a sok nyűg- tálán gondolat mint tű ki akarta szakítani az agyam falát. Egyszer csak vállon érintettek engem s az egyik kislány volt az a három közül. A fehérruhás. ,“ — A Nánikát várja? — kérdezte, mint a róka. A szívem magasat ugrott, ö! — Mert már elutazott, hazavitte a papája — fejezte be csipkedve a lány.
