Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-05-17 / 20. szám
fii. 'ÚUucwor awMotatofvoy MÓRICZ ZSIGMONDI 1879. július 2-án született Tiszacsécsen. (1942. szept. 4-én halt meg). A magyar realista prózairodalom ■ kimagasló képviselője volt. írói hírnevét a Hét krajcár című novellájával alapozta meg. Móricz Zsigmond leányfalui nyaralójában tartózkodott a „Légy jó mindhalálig“ német és a „Sárarany“ francia fordítója. Egy nap felköszönt a verandára a leányfalui kőműves, aki a nyaralót építette. — Jó napot kívánok! Látom, két idegen űr lakik az emeleti szobákban. Ki tetszett adni a szobákat? — Nem én — felelte Móricz Zsigmond —, ez a két úr nekem dolgozik. — Dolgozik? Mit? — Fordítanak. Az egyik egy munkámat fordítja németre, a másik franciára. Én meg a földszinten írom a regényeket magyarul... A kőműves helyeslőleg bólintott. — Nahát... mégis csak a nagyságos úr választotta a dolog legkönnyebb részét... Dohány Tibor: A költő Hangos, vak-éjjeleken egyedül, árván, vár a szív — a derengő fényben — muzsikára Szobájában ott csillog a könnyharmatos ősz, a márványhideg falon. A tavaszi hullámokon pedig mint pásztor: furulyázik. Gyűjtögeti, formálja a szavakat, aztán szétszórja tüzes csókjait, mint a zarándok — de úgy, hogy a költószív örök maradjon, a márványhideg faion. ZIR1G ÁRPÁD Erdőben Tavasz volt akkor is ... csókjainkra szemérmesen bólintottak a gyöngyvirágok. Most is tavasz van. Ülök a fatönkön. Körbe minden zöld, körbe minden fehér, körbe minden gyöngyvirág, körbe minden Te vagy. ... de a csókok már nincsenek sehol. Megfájdult a feje. Először azt hitte, talán a gyors járká- lástől, mert fei-alá járkált a lakásban, nyilván hevesebb lett a vérkeringése, és most a fejébe tódult a vér. Abban a reményben, hogy megfeledkezik a fejfájásról, cigarettára gyújtott, abbahagyta a járkálást is, hogy lecsillapodjon, figyelte a kialvó gyufaszálat, látta, mint kúszik a lángocska az ujjai- hoz és mint forgatja az égő testet a saját tengelye körül, de mikor a láng már-már elérte az ujjait, kiengedte kezéből, megvárta míg leesik a földre, csak aztán taposta el. Vágyott rá, hogy sarkán érezze a hülő parázs melegét, és majdnem sajnálta, hogy ez lehetetlen. Szippantott néhányat a cigarettából, arca minden slukk után elnyújtott fintorba ráncosodott, úgy látszott, ahelyett hogy leszívná a füstöt, lenyeli. Ez azért volt, mert néhány szippantásnyi füsttől a feje még jobban megfájdult. Az asztalon a dobozban, amelyben cigaretták sorakoztak és ahova a megkezdett, de el nem szívott cigarettát akarta tenni, rágógumit talált, kicsomagolta, s mialatt a szájába tette és beleharapott, becsukta a cigarettásdobozt, s kicsit meggörnyedve az asztal közepére tolta a tintásüveg meg a levélpapír mellé. A helyiségben megrekedt füst most, mikor állkapcsainak lassú mozgásával majszolta a rágógumit, ingerelte az orrcimpáit, ezért az ablakhoz lépett és kiszellőztetett. A friss levegő egy kicsit felüdítette, kihajolt az ablakon, hosszasan nézegette a város kivilágított utcáit, s eszébe jutott, hogy holnap kivehetne egy nap szabadságot, mert a szünet nélküli fogfúrás idővel mindig kimerítette, és meg kellett kicsit pihennie. Megörült a gondolatnak. Holnap délig kimehetne halászni. A horog rendben van, csalétket meg kerít. Csak neki kell vágni, no meg szerencse kel! hozzá. Este megsütik Natáliával az édesvízi halat, frisset és illatosat. Változást jelentene a szakácskönyv szerint készült ételek után. Tudta, hogy Natália szereti a halat, s lehet hogy ezzel a meglepetéssel megszűnne köztük a harag, talán szólna hozzá pár szót, legalább annyit, hogy a hal ízletes, és ez elég lenne arra, hogy folytassa a beszélgetést, s megmondaná amit már régen meg akart mondani. Kinézett az ablakon, s mikor senkit sem látott az utcán, kiköpte a rágógumit az utcára, de nyomban kiegyenesedett, mintha valaki megszűrta volna; az a kellemetlenség jutott az eszébe, ami közte és Natália között történt. Elgondolkozva járkált a szobában, s az útjába kerülő tárgyakat tudat alatt kikerülte. Arcát párnapos borosta borította, arca mindkét felén mély ráncok húzódtak, amit járás közben tapogatott. Ha valaki oldalról nézi, az a benyomása támad, hogy az arcát borító ráncok a szájában folytatódnak, és ő bátran megérintheti a nyelvét anélkül, hogy kinyitná a száját. Járás közben folyton az asztal körül forgott, aprókat lépett, talán azért, mert a hely a járkálásra szintén kicsi volt és ösztönösen takarékoskodott vele. Az apró léptek különös eleganciát kölcsönöztek járásának, bár, mikor az asztal sarkánál megfordult, úgy .látszott, túlságosan megrázta magát a lábujjain. Néhány kör után, aki figyelte észrevehette, ezzel a járkálással lassan felzaklatja magát, látható volt, mennyire megváltozott az arca, talán a feszültségtől, mely egyre elhatalmasodott benne. Ha éppen nem érintette arcán a ráncokat, keze szabadon himbálózott a teste mellett, s csak akkor szorította ökölbe, amikor fordult, hogy megtartsa az egyensúlyát és az irányt. A kissé meggörnyedt test egész árnyéka eléje esett mikor a lámpa a hátába világított, máskor meg mögéje, akkor nem látta, mert a lámpa előtte volt, és ő kényelmesen közeledett felé. Ha valaki a szomszéd ház erkélyéről figyelné, biztosan azt hinné, egy sérült nyakú férfi járkál a szobában, mert majdnem derékszögben hajtotta le a fejét a mellére. Papucsba bújtatott, meztelen lábán érezte az ablaktól áramló hideg levegőt. Egyre jobban elhatalmasodott rajta a szorongás, amit egy Cen- tedrin tablettával akart elűzni, feláldozva az éjszakai nemalvás lehetőségét is. Mindenekelőtt a fáradtságot, apátiát, az összpontosító képesség hiányát akarta elűzni, mert úgy vélte, ha Natália visszajön, minderre szüksége lesz, hogy el tudja simítani az ellentétet, mely olyan rejtélyesen keletkezett köztük. Azt gondolta és hitte, hogy az az egy tabletta felfrissíti az emlékezőképességét, visszadja asszociáló és koordinálóképességét, elűzi nyomott hangulatát és visszaadja lelki egyensúlyát. Aztán mikor elérkezik az idő és Natáliával kénytelenek lesznek egymásnak röviden, óvatosan mindent megmagyarázni, mindketten alváshoz készülődnek, fogat mosnak, pizsamát húznak, akkor frissnek kell lennie, mintha csak a szaunából lépne ki. Az ó frissesége átragad az asszonyra is, határozottságával magára vonja az érdeklődését. Kissé elhanyagolt körmeivel babrálgatta mellén a szőrszálakat. Tevékenységét nem tudatosította, az a jelenet foglalta le, amely ma közte és Natália közt lejátszódott. Pontosan visszaidézett mindent, kezdve a legelején, hogy s mint történt. Éppen az előbb csukta be az ablakot, hogy a hűvös levegő ne zavarja. Az ablakon át még lenézett az utcára, tán azt hitte, meglátja jönni az asszonyt, aztán arccal a szoba felé fordult, kis ideig állt, mintha mérlegelné, melyik fotelba üljön. Hirtelen kilépett. Az első lépés, a szoba méreteihez viszonyítva, nagy volt. Eljutott az asztal mellé, a fotel mellette volt, hát leült. Délután mindketten szótlanul jöttek be a házba, ő kinyitotta az ajtót, hogy Natália kényelmesen beléphessen, s rögtön utánajött. A lépcsőn fölfelé segített neki, a könyökénél fogva tolta őt, de már akkor kiérezte a hallgatásából, meg abból, hogy egyszer sem nézett rá, hogy történt valami. Még nem tudta, mi, végül is azt gondolta, kedvetlenségének nem ő az PETER JAROŠ: Tíz perc múlva éjfél oka. Valami érhette, és akkor is így viselkedne, ha ő az egész idő alatt nem lett volna mellette. Éppen ezért kérdezgette már a lépcsőn, mi történt. Szüntelenül tóivá őt előre a könyökénél fogva, és nem tulajdonított különösebb figyelmet annak, hogy Natália megvetően vonogatta a vállát, semmit' se mondott, sőt, a kérdés után hevesebbet lépett, mintha azt azt akarná, hogy a könyöke kicsússzon az ő kezéből. Mikor ez nem sikerült, nagyobb figyelemmel fogózott szabad kezével a korlátba, s vigyázott, hogy a vállán átvetett fekete táska ne csússzon a csuklójára és ne essen le a földre. Mtel- léje lépett, s látta, milyen konokul igyekszik hangtalanul lélegezni, eltitkolta kimerültségét, hogy észre ne vegye izgatottságát. Bár a lépcsőjárás kifullasztotta, levegőre volt szüksége, sok levegőre, ajkát szorosan összezárta, az orrán keresztül lélegzett, hosszú, erőszakos adagokban. Párszor nagyot nyelt, ilyenkor ajkát szét kellett nyitnia, oldalról látta, mint villan meg a foga egy pillanatra. így jutottak fel az emeletre, megelőzte Natáliát, hogy kinyissa az ajtót. Megfordult. Az asszony merőn nézte a földet, egyik kezével a falnak támaszkodva, másik keze a táskával játszadozott. Egy mozdulattal jelezte: lépjen be, de Natália tán nem is látta azt a bíztató mozdulatot, ösztönösen Indult el, csak azért, mert az ajtó már nyitva volt. Az előszobában segített neki kikecmeregni a kabátból. Mindig így tett, ha együtt jöttek haza, közben igyekezett átfogni. Az asszony hirtelen kicsúszott az ölelésből, s ő rádöbbent, hogy haragszik. Ismét megkérdezte, mi történt. Vetkőzés közben látta Natáliát a konyhába menni. Bár már sötétedett, nem gyújtott villanyt, és az ajtót sem csukta be maga után. Az előszobából figyelte sötét körvonalait a konyha félhomályában. Szvettere gallérját feltúrté, szabad kezével a haját igazgatta, táskáját letette a varrógépre, s kibámulva az utcára észre sem vette, mikor csendben hozzálépett. Megijeszthette volna, de csak mögéje állt. Azt mondtá, lányka, valami történt veled, és hozzá sem ért — bár a teste csábította —, mert elhúzódott volna az érintésétől, lányka, valaminek történnie kellett, ha ilyen hangulatod van. Szorosan melléje állt. Mondd meg nekem, miről van szó, és mi is történt tulajdonképpen. Mondd meg az okát, kérlelte, meg kell mondanod, ha azt akarod, hogy minden tisztázódjék köztünk. Nem tudom, meddig fogom ezt bírni, kezdett lassan beszélni Natália, hangjában sajnálat és szomorúság volt. A férfira ez nevetségesen hatott, az volt az érzése, hogy kínos komédia játszódik le előtte, aminek az okát ugyan nem ismeri, de sajnos, ő maga is részese, Nem tudom meddig bírok uralkodni magamon, folytatta az asz- szony, egyáltalán, meddig bírom ki. Egyszer összeroppanok, így hátulról a férfinak úgy tetszett fekete haja még jobban kiemeli szomorúságát. Hogy el ne rontsa az asszony játékát, és mert a játék vége őt is érdekelte, megkérdezte: Miért roppannál össze, lánykám? Az asszony felsóhajtott, sóhaja azt fejezte ki: Tudod te azt jól, csak úgy teszel, mintha semmit, egyáltalán semmit sem kérdeztél volna tőlem.. A férfi megkerülte őt, arcába akart tekinteni, de mikor fordult, egyidejűleg Natália is megfordult, így az arcát egy pillanatra sem látta. Nagy kezével átfogta a vállát, azt mondta, hidd el, nem tudok semmiről, eddig még semmit sem értek a bánatodból. Lassú, de határozott mozdulattal igyekezett kiszabadulni az ölelésből, leguggolt, s mikor a férfi végre elengedte, felegyenesedett, arccal feléje fordult. A férfi az első pillanatban az előreálló gallért látta meg, s a gallér mozgását figyelve hallotta: Ne képmutatóskodj, jól tudod, miről van szó kettőnk között. A férfi gyorsan kihaszálta az alkalmat, s látva Natáliát leülni, odalépett a kapcsolóhoz, hogy meggyújtsa a villanyt, de az asszony félúton megállította, megérezte mit akar tenni. Azt akarta, hogy sötétben beszélgessenek. Az előszobából úgyis behatol a konyhába egy kis fény. Talán megsértettelek valamivel, kérdezte, hozzáhajolt, hogy megfogja a kezét, de rájött, hogy ez most helytelen volna, ezért a sótartót vette a kezébe, amely ott feküdt az asszony keze mellett, felemelte, megforgatta, aztán letette az asztalra, de picit távolabb az asszony kezétől, mert arra gondolt, hogy egy hevesebb mozdulattal feldönthetné. Natália bólogatott, feszülten figyelte keze játékát a sótartóval, s mikor a játék hirtelen abbamaradt és kezével megérintette az állát, az asszony felsóhajtott férje unszolására, hogy mondja el, miről van szó, mi történt köztük. A férfi felállt, teleszívta magát vízzel, s miután csillapította szomját, kis ideig állva mérlegelte, vajon megkínálja-e a feleségét, de mikor Natália kijelentette, hogy nem hajlandó újra és újra beszélni a történtekről, elhatározta, hogy nem kínálja meg őt vízzel. Csakhogy az asszony nem is akart tőle semmit. A férfi észrevehetően meghökkent, talán meg is sértődött, de igyekezett úgy viselkedni, hogy Natália ne vegye észre egyre jobban elhatalmasodó zaklatottságát. De heves beszéde elárulta lelkiállapotát, mikor azt mondta: Értsd meg, meg kell mondanod! Olyasmivel vádolsz, amiről sejtelmem sincs. Mondd meg, miről van sző, mi történt, igyekszem majd magyarázatot, felvilágosítást adni. Eközben letette a poharat, ismét leült szembe az asszonnyal, és állandóan ismételgette: sem most, sem azelőtt, sosem akarta őt megsérteni, és ha véletlenül mégis megtörtént, legalább tudott róla, de most fogalma sincs semmiről, és az az érzése, az asszony csak kiagyalta az egészet, hogy valamit elérjen amit — érvek híján — talán nehezére esik megtenni vagy megmondani. Az asszony elmosolyodott az aggodalmán, és amikor ezt a férfi a legkevésbé várta, megérintette ujjaival az arcát ott, ahol nevetéskor kis lyukacska képződik. Ä bódéban, mikor a trolibuszra vártak, nagyon megnézett egy nőt, vetette a férje szemére. A férfi keresztbe rakta a lábát, s mikor abbahagyta a kalimpálást, megkérdezte: Ez minden, amit mondani akartál?Aztán elnevette magát, az arcán — ahol a nő az előbb megérintette — lyukacska képződött. Meglóbálta a lábát, majd így folytatta: Ez képzelődés, jót lehet rajta mulatni. Az asszony figyelte a lába mozgását, és miután nem hagyta abba a kalimpálást, megérintette a térdét, emelt hangon tiltakozott, majdnem kiabált. A férfi rápillantott, nem lepődött meg határozott fellépésén. Arra gondolt, talán hisz az állításában, ezért még egyszer visszaidézte azt az időt, amit a várakozással töltött- tek a megállónál. Abbahagyta a kalimpálást, összpontosította a figyelmét, lassan beszélni kezdett: Csak azt tudom, hogy körülbelül három percig álltunk ott. Sötét volt, illetve erősen szürkült már, melletted egy viharkabátos férfi állt, az mellett meg egy nő. A férfi fogta őt, ha jól emlékszem, a nyaka körül. A nőnek nem láttam az arcát, a férfi alakja mögül csupán a haja kandikált ki. Natália arca felderült, mintha a férje elárulta volna magát, mintha felidézve a történteket, bebizonyította volna, hogy neki, Natáliának van igaza. Figyelted azt a nőt, látod, emlékszel is rá, támadott. A férfi kezdte az ügyet komolyan venni, látva, hogy az asszony számára ez nem játék. Észbe kapott: ha nem vigyáz, rábizonyítja azt, amit el sem követett. Majdnem durván kezdett védekezni. Hirtelen az asszony felé nyújtotta a karját, s mikor az hátrált előle, rákezdte: Nem igaz, amit beszélsz. Azt a férfit néztem, aki melletted állt a nővel. Azért emlékszem mindkettőjükre, mert a férfi néhányszor rád nézett. Azt hittem, biztosan valami ismerősöd és üdvözölni akar. Nem jöttem rá, hol és mikor láttam azt az arcot. És mikor észrevettem, hogy futólag te is rápillantottál és nem reagáltál, nem figyelmeztettelek, az egész ügy nem érdekelt tovább. Abba az irányba figyeltem, ahonnan a trolinak kellett jönnie. Most jövök rá: ez abban az irányban volt, ahol te és azok ketten álltak. , A férfi felállt, egyetlen arcizma sem rándult, hogy elhessentse az emlékeket. Kihörpintette a még megmaradt vizet. Körülbelül három percig tartott, kezdte monoton hangon, aztán jött a troli. Felszálltunk, egy megállót utaztunk, és kiszálltunk. Miután beléptünk a házba és felfelé haladtunk a lépcsőn, már nem álltái velem szóba. Az asszony mintha nem is hallotta volna a vallomást, még jobban elszomorodott, jobb kezével gyors mozdulattal tépdesni kezdte karjáról a pihéket. Azt felelte: Kellemetlenül érint, ha ilyesmit teszel, nagyon sért, értsd meg, a legszívesebben elfutnék ilyenkor, akár egy egérlyukba bújnék, vagy olyasmit vinnék véghez, amiben feledést találnék. Éppen ezért ne csodálkozz, ha valamilyen hülyeséget követek el, mert olyankor fizikai fájdalmat érzek, és a legjobb volna, ha valaki kést döfne belém, hogy kifollyon az a mérhetetlen fájdalom. A férfi előrehajló fejjel mozdulatlanul hallgatta. Megvárta míg az asszony befejezi, aztán az egyik kezét levette az asztalról, a térdére fektette, a másik kezével meg az ételmaradékkal játszott, ő is elszomorodott, őt is érzékenyen érintette valami, az ő mozdulatai is elvesztették előbbi frisseségüket, s a kenyér- morzsák, amiket széles ívben hajított a szemétkosárba, most lustán, vontatottan repültek az asztal fölött. Kevéssel azután, hogy az asszony befejezte, hallani lehetett a galacsinok tompa puffanását, amint a szemétkosárban a papírra estek, és a férfi hangja keveredett a tompa puffanással. Sajnálom, hogy újból, mér ki tudja hányadszor ismétlődnek az ilyen jelenetek, mert már sokszor játszódott le köztünk hasonló eset. Egyszer én, máskor te vagy az oka a jeleneteknek. Túlságosan büszkék, öntudatosak és beképzeltek vagyunk, önimádatunkat ápolgatjuk, nem tűrjük a sértést, mert saját magunkat szeretjük mindenek fölött. Megszoktad, hogy téged, B-t mindenkinek szeretni kell, tehát természetes, hogy Ä is szeret. Ugyanúgy nekem, A-nak természetes, hogy minden asszony szeret, tehát te, B is. Hogy milyen is ez a szerelem, azzal már nem törődünk, eltekintve egy-két esettől. Éppen ezért, mert már átéltünk — mindkettőnk hibájából — hasonló jeleneteket, tudom, mire megy a játék, és végeredményben ez történt ma is. Túlságosan büszke vagy, gőgös, és ha úgy véled — elég csak gyanakodni •- hogy a másik, akár csak egy pillanatig is, nem szenteli neked kellő figyelmét, azonnal megsértődsz. Ez azért van, mert azt hiszed, bebeszéled magadnak, hogy téged szeretni természetes Nem is igyekszel a másik szerelméért harcolni, nem igyekszel bebizonyítani, hogy szebb és jobb vagy. mint bármely más nő. iMiég olyan esetben sem teszel így, mint ez a mai, mikor azt hitted, azt a másik nőt nézem, bár ez részemről nem is igaz. S nekem olyan érzésem támad, hogy kutya vagyok, amelynek mindig (Befejezés az 5. oldalon)
