Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-05-17 / 20. szám
"m é K éső este érkezem. Sajnos ezzel nem szá- noltam, sőt azzal sem, hogy máshol kell szállás után néznem. Amikor végtére is ágyban érzem magam, nem sok kedvem marad a tervezgetésre. A néhány százkilométeres út megtette a magáét. Reggel azonban frissen ébredek, s kíváncsian vágok neki a félig ismeretlen városnak. Egy régi jegyzetfüzetem és a készséges jabloneciek kisegítenek a bajból, tgy sok felesleges járkálástól kímélem meg magam. A város szélén, a Lipa vendéglő mögött karcsú, füstölgő kémény jelzi, hogy célhoz értem. Á gyár ütött-kopott portáján barátságos tekintetű,idős ember fogad. Személyazonossági igazolványomat a szokás szerint már eiőre előkészítem, bár nem kéri. Gépies mozdulattal felnyitja, de azon nyomban megköszöni előzékenységemet és visszaadja. — Köszönöm — mondja, hisz akkor „földiek“ vagyunk — teszi hozzá felcsillanó szemmel. — £n homonnai vagyok és lám. ki hinné, hogy ilyen messze is i,földivel" találkozik az ember. — Bizony szokatlanul érint az ily távoli „földiség" értelmezése, mert bizony Pozsönypüs- pökitől csakugyan megvan a néhány száz kilométer Hőmön-1 náig, mint Jablonecig, sőt még némi ráadással is, de ő nem vészi észre csodálkozó tekintetemet, talán nem is akarja. — Mi újság odahaza, hogy élnek, mint vannak?. — tér rá mindjárt az ilyenkor megszokott témára. Én pedig készségesen válaszolok, amíg bírom szusz- szál. Beszélek a tavasz korai ébredéséről és elmondok mindent, amit az utóbbi időben keletszlovákiai utazásaim alkalmával tapasztaltam. Az én jó földim pedig szíja magába az otthonról hallottakat. — Hát akkor csak megvannak, mi sem panaszkodhatunk... — szakítja meg beszédem fonalát. Majd a telefonkagyló után nyúl és az üzem illetékeseit keresi, én pedig pillanatnyi előnyhöz jutok. Tekintetem a porta falán elhelyezett szekrényre esik. Az üzem alkalmazottjainak érkezését és távozását jelző kartonlapokat nézegetem. A jó öreg Kovačič neve után többek között ilyeneket is találok: Farkas, Varga, Selmeci, Sellyéi és mások. Valóban, most már földiben igazán nincs hiány. És Kovačič bácsi tudtomra is adja ezt mindjárt Jaroslav Laurin műhelyvezető érkezésekor, akinek jóvoltából betekintést nyerhetek a híres jablon'eci bizsukészítmények gyártási folyamatába. a szílak MÉG MINDIG erősek Ilyen spanyolfal-szerű függönyöket is készítenék Jablonecben. E s mindjárt az első kör alakú kemencénél, ahol a folyékony massza a víz hatására csillogó üveggé válik, találkozom Sely- lyei Józseffel, aki közel húsz éve táplálja e kemence izzó feneketlen gyomrát. Persze, sem a hely. sem pedig az idő nem alkalmas a beszélgetésre. Ám műszak után annál inkább. Megered a szó és az emlékezés fátylán keresztül megelevenedik a múlt és az egykori izgalmak, a kiszolgáltatottság és a bizonytalanság inkább romantikus kalandnak tűnik, mint 1946—47 telének rideg valósága. A 60 fokos hőség után jólesik a hűsítő sör és a poharak csengése közt egyre gömbölyödik az emlékezés fonala. és aki emlékezik, nem tesz hozzá semmit, nem is szépíti azt: ékkor 1946 decemberében, amikor híre jött a deportálásnak. én is úgy tettem, mint számtalan más fiatal. A legközelebbi gyorssal Csehország felé vettem az irányt. Menteni próbáltam, ami menthető. Ügy gondoltam, hogy ha ott munkát kaphatok, ez elégséges ahhoz, hogy megmentsem a családot. Az utat úgyszólván szótlanul tettük meg Pilzenig, és nem hiába. Munkát vállaltunk. Itt nem zavart senkit a magyar beszéd, és a legfontosabbat is sikerült megszerezni — az igazolást, hogy dolgozunk. A család megmenekült-. Nagy könnyebbség volt ez számomra. Gond nélkül dolgozhattam. Később, amikor már jobban körülnéztem, és csehül is. megtanultam, tövábbálltam. így kerültem Jablonecbe, a „bizsu“ városába, és azóta élek itt. A komor arcvonások felengednek, s a mosoly feledteti a közel húsz év előtti szomorú emlékeket. 1 — A tizennyolc éves kislány már pénzt hoz a házhoz. A hetedikes fiú jól tanul és, — Sellyéi József évente egyszer hazalátogat Sókszelőcére is, de már nem egyedül. A szülői házban ilyenkor nagy a sürgésforgás. Német, cseh és magyar beszédtől hangos az öreg Sely- lyei háza. A két unoka inkább németül és csehül beszél, akárcsak édesanyjuk. Am az ö beszédjén. mint ahogy mondja is, nem fogtak ki az évek. Rendszeres olvasója a napi magyar sajtónak és néha-néha megpróbálja a magyar beszédet családi körben is. Az új otthon és a szülői ház közti szálak nem szakadtak meg, de számára az igazi otthon már mégis csak a gyermekei otthona. Hosszú évek keméay munkájával az üzem törzsgárdájába került. Sárkány Árpád N. LÁSZLÓ ENDRE Az acíl — Felhtíte/tmazom önt ...! a telefonba mondja Múčka mérnök Foto: Tóth Gyula — Kérem az elvtársak igazolványát!... Kit keresnek? — Múčka mérnök elvtársat... — Tessék felmenni az első emeletre, ott megtalálják! Az épületben haúgyaként nyüzsögnek az emberek. Sietősen koppan a nők körömcipője. Szinte futnak a férfiak. Az ajtók mögött írógépek csattognak, telefonok csengenek... Valaki levelet diktál... Valaki telefonál... Kérdez és parancsot ad ki... Dicsér és káromkodik! * * * Kopogtatunk. — Tessék! — hallatszik belülről. Kezet rázunk a fiatal mérnökkel. A helyiségben többen tartózkodnak, férfiak és nők... Egy csinos fiatal- asszony a rajztáblán bűvészkedik... A papíron annyi már a vonal, mintha a bábeli nyelvzavar grafikonját akarná felrajzolni... — Foglaljanak helyet az elvtársak! Rágyújtunk, előkerül a jegyzetfüzet és á fényképezőgép... Kérdések és válaszok. — Mérnök úr, a telefonhoz!... — Főmérnök elvtárs, azonnal hívja a... — Csend legyen, hiszen nem hallom még a saját hangomat sem! Anyagbeszerzés... — Panelt kérünk!... Már tegnap meg kellett volna kapnunk!... Mi lesz? Szakemberek kiküldése... — Küldjék ki a geológus'.!... A betonburkolat megrepedt! Ellenőrzés a bratislavai igazgatóságról... Ellenőrzés a minisztériumból... Felmerülő váratlan problémák villámgyors megoldása... A .szélesnyomtávú vasúton május tizedikén meg kell indulni a közlekedésnek, ha törik - ha szakad! — Dávam Vám plnú moc!... Felhatalmazom Önt! — mondja bele energikusan a telefonba a főmérnök. — Mi történt? — fordulunk hozzá. Nem szívesen válaszol, de azután mégiscsak megmondja, miről van szó. Három teljesen kész híd felső részének a lebontásáról! A szigetelés körül van valami hiba... Átengedi a nedvességet. Miért? Ki a hibás? Mennyi késedelmet jelent ez? Mennyi pénzbe kerül, hogy hanyagul végezték el és felületesen ellenőrizték ezt a munkát? De nem is a név a fontos!... Aki a hibát elkövette, most talán azt sem tudja, hogy fiú vagy leány!... Elég most annak a maga baja! De minden hiba, tévedés és mulasztás ellenére május tizedikére el kell készülnie ennek a számunkra olyannyira fontos vasútvonalnak! Ha kell, éjjel is dolgoznak!... Talán káromkodva és fogcsikorgatva csinálják majd, de az a fő, hogy megcsinálják! És ezt tudják ők maguk is nagyon jól!... Mert aki vassal-acéllal dolgozik, az maga is vassá- acéllá változik... A kassai főhadiszálláson állandóan szól a telefon... Hiszen hatalmas hadsereget irányítanak innét! Lehet egyáltalán ilyen zajban felelős munkát végezni? Múčka mérnök nevet, utasításokat ad a titkárnőnek és csak azután felel: — Az ember mindent megszokik!... Ha visszamegyek Bratislavába, talán a csend fog majd zavarni a munkahelyemen. Nem is kelti itt egyetlen helyiség sem az apró bürokraták fellegvárainak látszatát, ahol poros aktacsomók között lapuló vagy fennhéjázó hivatalnokocskák iparkodnak elhitetni a világgal, hogy micsoda szörnyen fontos személyiségek... Ezek a katonatiszt kinézésű mérnökök nem ismernek lehetetlent. Ellentmondás nem tűrő hangon adják ki az utasításaikat... Naponta tízszer és százszor, egyre újabb és újabb problémákat kell megoldaniuk villámgyorsan... Csak a be nem avatottak gondolják ezt fejetlen zűrzavarnak. — 1963-ban született meg a terv, és 1964-ben már teljes iramban folyt az építkezés. Most már tudjuk, hogy az egész körülbelül ötszázhetven millió koronába kerüli... Hogy a vasútvonal elkészülhessen, huszonöt hidat, húsz alul- és felüljárót kellett építenünk... A hidak között van többszáz méteres is... Három millió köbméter földet kellett elmozdítanunk!... Soha még nálunk ilyen hatalmas munkát nem készítettek el ilyen rövid idő alatt... De holnap mindezt a saját szemükkel is láthatják majd az elvtársak! * * * Holnap reggel hatkor itt az épület előtt... De katonás pontossággal! Katonai autóval megyünk! — Itt az engedély, hogy az elvtársak fényképezhessenek az építkezés bármelyik szakaszán! Viszontlátásra holnap reggel! De pontosan... — Múčka elvtárs, sok fiatal dolgozott az építkezésen? , — Nagyon sok! Meg egy egész sereg katona is a parancsnokságunk alá tartozik... Sok katonai autó és teherkocsi. Űjra cseng a telefon... Melyik? Kettő is van előtte. — Bocsássanak meg az elvtársak, mennem kell! 4 4 Ki A Širokorozchodná című lap szerkesztőségébe kopogtattunk be. Szőkehajú, csokoládébarna hölgy fogad bennünket... Talán Egyiptomban nyaralt? Jóízűen nevet: — Ez a lebarnulás az egyetlen luxus, amit mostanában megengedhetek magamnak. Állandóan kint kell lennem az építkezésnél... S oda csak nem vihetek napernyőt!... Csak már túl lennénk május tizedikén!... Eredetileg május elsejére terveztük a széles nyomtávú vonal átadását, de hát a körülmények... Csak éppen miattunk utaztak ide Bratislavából?... — Dehogy!... Van még egy egész csomó tervünk!... Többek között égy igazi, hamisítatlan „bačát“ is szeretnénk látni! — Tizediké után jöjjenek el hozzám. Én majd elviszem magukat egyhez!... Olyan „oštepkája“ van, hogy utána megnyalják mind a tíz ujjúkat... Háí még ha a „borovičkáját“ megkóstolják! ígérjék meg, hogy együtt megyünk!... Kezet rá! De csak tizediké után!... Csao... Csao! * * * Tündéri reggel... A pirost mintha megszállta volna a madarak serege, ha az ember becsukja a szemét, erdőbe képzelhetné magát. Az igazgatóság épülete előtt egész sereg civil és katonai autó. Az egyiknél megpillantjuk tegnapi ismerősünket! — Jó reggelt! Látom, pontosak tudnak lenni az újságírók is! — Ha muszáj... — Gyorsan üljenek be és már indulunk is! A kormány mellett pelyhesállú katona. Először vezet ilyen kocsit és kissé ideges. A mellette ülő mérnök egyre nyugtatgatja: — Csak nyugodtan, fiacskám!... így-így, hiszen belejössz te egykettőre!... Elég ha én vagyok ideges! Elmaradnak Kassa utcái, a régi és új házak tarka egyvelege, és már kint suhanunk a zöldben!... Mert minden csodálatosan zöld lett egyszerre! Zöld mint a remény... Mint a hamis leány szeme... Mint mi a vasútépítő szakmában! Hirtelen kinyílt a tavasz, kitárult, mint egy ébredő szép leány szeme... A szántók felett pacsirta sírja bele boldogságát a tavaszba... A földek felett az elvetett gabonaszemek éneke, az új kenyér illatának sejtelme lebeg... — Most aztán figyeljenek! Itt kezdődik a széles nyomtávú vasút! — fordul hátra a mérnök és a sínpárra mutat. Szeme csillog, büszke erre az acél sínpárra! Jegyzeteket és tervrajzokat szed elő, ír és számol, feszülten figyel, majd nyugodtan hátradől. Szép beton hídnál állunk meg. Előre készített alkatrészekből állították össze. A munkások az autónkhoz sietnek. — Estére elkészülnek, emberek? — Hát ha egyszer muszáj, akkor muszáj!... Csak egy kis hideg sört ihatnánk, betyár meleg van! — mondja a munkavezető és izzadt homlokát törölgeti. A mérnök elvtárs pénzt ad a sofőrnek és az elrobog a közeli falu irányába. Addig mi a munkásokkal beszélgetünk és fényképezünk. Vannak itt Zsolnáról, Prágából, a köztársaság minden részéből. — Hát aztán az asszony nagyon örül, hogy olyan ritkán jár haza? — Hát mire valók a jó szomszédok? Majd megvigasztalják! — huncutkodik egy fiatal legény, aki „csak“ a szüleit hagyta otthon. — Jön még a kutyára dér! Várj csak te bitang! — fenyegeti meg az egyik öreg legény. Tréfálkoznak, nevetnek, csipkelődnek, de közben egy pillanatra sem hagyják abba a munkát. Megy minden, mint a karikacsapás. Látszik, hogy jó szakemberek! — Hát aztán a fizetéssel elégedettek-e? — Én igen, de az asszgny elkÖItene többet is! — hutorálja egy cigányosan b^-pa férfi. Hepehupás talajon döcögünk... Autónk ugrál, szökdécsel és mi görcsösen kapaszkodunk az ülésbe... Beszélni nem lehet, mert még elharapnánk a nyelvünket. Azután újra jobb útra érünk... Hidak, alul. és felüljárók... Szépek, merészek, mint a huszadik század embere! — Nem szépek!... Nem olyan szépek, mint a vas- hidak, de sokkal praktikusabbak!... Karbantartásuk sokkal olcsóbb! — mondja a mérnök elvtárs. Közben gyakran megállunk és nézzük a gépmonstrumokat, a szorgos embereket... Mérnökünk dícsér és veszekedik, káromkodik, de elégedetten nevet, amikor visszaül az autóba. — Mehetünk tovább! — mondja. — Kell itt a szigorúság is néha, ezen ne lepődjenek meg az elvtársak. De most már nyugodt vagyok! Május tizedikére készen leszünk! Egyik óra a másik után telik el. Már késő délután van... A villanypóznák árnyéka megnyúlik... Most nincs nyolcórás munkaidő!... Mindenki annyit dolgozik, amennyit bír... Majd tizediké után kipihentetik magukat. — Kiveszem a szabadságom és viszem az asszonyt a Balatonra!... Az utóbbi időben alig láttuk egymást... — Álljunk meg!... Mi itt kiszállunk, mérnök elvtárs! — Hát akkor viszontlátásra!... Csak írjanak meg rólunk mindent egész nyugodtan!... Majd elolvassuk! De tizedikén jöjjenek el, ha tudnak!... Anyáméknak nagyon jó boruk van... Az autó eltűnik szemünk elöl, s mi lassan megindulunk a buszmegálló felé. Az égről acélkéken villan ránk az első csillag. Megyünk, hogy kipihenjük ennek a mozgalmas napnak a fáradalmait... De valahol, nem is olyan messze, emberek görnyednek a rajztáblák fölé... Cseng a telefon... A titkárnő már a negyedik feketét főzi a főnökének... Gépek dolgoznak, szépen cseng az acél sínpár... Ők csak tizediké után pihennek! A modern Ariadne acélfonalán megcsillan a hold fénye... o
