Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-04-05 / 14. szám
Jól emlékszem, legalább tíz napomba került, míg elértem célom. A mezőgazdasági tanonciskolák helyzete, illetve az ott tanuló fiatalok érdekeltek elsősorban. Kik is azok, akik erre a szakmára adták fejüket, mik a további céljaik és végül miért is választották éppen ezt a szakmái ? Ezeket a kérdéseket szerettem volna tisztázni, s Uyen gondolattal látogattam el Somorjára, Galántára, Tallösra és máshová. Pontos adatok alapján kiszámítottam akkor, mennyibe is kerül népgazdaságunknak egy-egy fiatal taníttatása, és pontosan kimutattam honnan, hányán mentek az iskola elvégzése után a mezőgazdaságba. Számok ismétlése nélkül is könnyű a válasz. Még utólag is. Elenyésző azoknak a száma, akik akkortájt az iskola elvégzése után a mezőgazdaságba mentek. Sőt, annak idején ezekben as iskolákban alig akadt, egy-egy osztályban olyan fiatal, aki előbb az általános iskola 8. majd később a 9. osztályál elvégezte volna. A tanulók többsége előbb a 6. és 7., majd később a 7. és 8. osztályból rekrutálódott. Tíz napos kutatás után csupán egy fiúra akadtam, aki az általános iskola 9 osztályát elvégezte és ráadásul kitüntetéssel. Egyúttal ő volt az egyedüli a sok közül, akinek az apja a falujában funkciót töltött be. Történetesen az egyik dunamelléki falu HNB elnöke volt. Persze a szülőket sem hagyták ki a beszélgetésből. Akadt, aki őszintén válaszolt a kérdésre: miért is küldte gyerekét a mezőgazdasági tanonciskolába? Míg mások kitérő választ adtak. Az említett elnök például őszintén mezőgazdasági szakembert akart nevelni gyermekéből. De egy többgyerekes bacsfai anya válasza sem megvetendő erre a kérdésre: olyan gyöngécske. szegényke, az iskolában majd csak megember- kedtk és utána majd felmegy a városba sofőrnek, vagy mit tudom én minek. őszintén megvallva akaratlanul is ezek a képek ötlöttek eszembe a nnnap. amikor a Hidrosiav farkastoroki üzemében az ipari tanulókról beszélgettünk. Meglepetésemre a tanulóotthon vezetője Plesnivý elvtárs nyomatékosan kihangsúlyozta — igen-igen, így van, sajnos, az ácsok, a kőművesek, szinte kivétel nélkül mind az általános iskola 8. osztályából kerülnek. Ezek után igazán nem csodálkozhatunk el azon, ha ezeknek a tanulóknak a jelenlegi Évekkel ezelőtt történ tanulmányi átlaga inkább a négyeshez áll közelebb, mint a hármashoz. Az elmulasztottakat behozni bizony nagyon nehéz. Különösen akkor, ha az üzemnek nincs saját iskolája. Ehhez azonban legalább kétszáz ipari tanulóra lenne szükség. Etmek hiányában a tanoncok öt különböző iskolában részesülnek elméleti oktatásban. Természetesen más a helyzet a lakatos, az esztergályos, a szerelő, az itt úgynevezett „fekete szakmáknál“ Ezekben a szakmákban csak az általános iskola 9. osztályának elvégzése után juthatnak be a fiatalok. És bár általában az ö általános iskolai előmenetelük sem jobb az átlag hármasnál, de a tanonciskola második és különösen harmadik osztályában már többségük nagyon is komolyan veszi a tanulást. Ez jellemző egyébként az előbb említett ipari tanulók, második és harmadik osztályaira is, de természetesen ők még így is hátrányban vannak. Nekik lényegében három év clatt az általános iskola 9. osztályát is pótolniok kell. Annak ellenére azonban, hogy mindez az esetek nagy többségében sikerül is, de ezzel az energiával már egyéb az üzem áltál rendezett szaktanfolyamokon tanulhatnának. Plesnivý elvtárs, azonban nemcsak az általános iskolában keresi a hibát. Legalább oly mértékben okolja a szülőket. Ez a véleménye elsősorban is a szülői értekezleteken nyert tapasztalatokból alakult ki. A . szülök nagy többsége úgy véli, hogyha gyereke bejutott az ipari tanonciskolába, már szakmát is adott a kezébe. Az ellenőrzést úgyszólván teljesen az iskolára vagy a tanulóotthonra hagyják. Ez különösen azokra a szülőkre jellemző, ahol mindketten dkalmazásban vannak. Az ő segítségük elsősorban is gyerekük támogatására szorítkozik. Pedig az itt tanulók többsége a hét végét áltálában a szülők társaságában tölti el, tehát mód lenne az érdeklődésre és ha úgy tetszik a számonkérésre is. Sajnos, ez azonban a legtöbb esetben elmarad A szülőknek ez esetben nem tettük fel a kérdést, bár éppen együtt voltak^ az értekezleten: miért is akarják, hogy gyerekükből ács, kőműves, vagy éppen esztergályos legyen, mint annak idején a mezőgazdasági tanoncok esetében tettük ...- ny - d f MENNYIT ÉR AZ EMBER?)' É ri, a húsz esztendeje halott Lucian, üres szemgödreimmel bámulom a világot', az éleíet... Az én világom egy-1 hangú és sivár, s valahová a végtelenbe' veszik. Hiszen a halál nem más, mint bekapcsolódni újra az anyag örök körforgásába, melyből valaki tán akaratlanul egy pillanatra kiszakított, csak égy pillanatra, hogy érezzünk... Már nagyon régen nem fekszem... Én nem is pihenek. A Fülöp-szigeti esőzés áztatta először a testem, amíg teljesen szét nem oszlott és az- ut’án a föld télevény talaján át eljutottam a szélborzolta banánfák szomjas gyökeréhez... Csak __ a csontjaim maradtak még egy darabig még. Manilla mellett párázik a föld és ebben a földben még a vas is megrothad... S a gödörben, ahová bekapartak, már igazán nincsen semmi — csak az egyenruhám gombjai, mert' "ezek rézből készültek... Semmi, semmi... csak fez a nedves, fülledt éjszaka, meg a szomjas gyökerek, melyek felittak és végtelen utak J ra indítottak el újra... Hof kezdődött' az utam, melyeken eljutottam ide, amikor már nem is vagyok, ahol már nem is vagyok? Csak pár gyerekkori pajtásom, a közvetlen szomszédok és falucskánk ö- rég anyakönyvé tudja, hogy Luzóntől távol égy anya fiat szült. Egy fiút, aki az apját' nem ismerte. Csak a nevét, mert az apa valahol Ukrajnában esett el, a végtelen orosz síkon, ahol mindig olyan sok sírgödörnek jutott hely. Sohasem láttuk fegymásf és én nem is sejtettem, hogy egy új háborúban ugyanaz a sors vár rám is, egy szurony gyilkosán villanó hegyén. assan felcseperedtem. L Libákat legeltettem, majd pedig a teheneket őriztem... Iskolába jártam... A felszabadulásunk ünnepén a hősihalottak emlékművénél verseket szavaltam... És az anyám? Szegény, a- gyongyötört anyám, A kis darab földecske emésztette fel minden erejét... Dolgozott, hogy ne haljunk éhen... Aztán eljött az az idő, amikor a kapa kiesett reszkető kezéből, ajka néma volt, csak a szeme kért, könyörgött, es- dett irgalomért... Ha imádkozott, Iábujjhegyen jártam — olyan volt szegény, mint egy megkínzott mártír, mint egy szent — mit csináljunk, fiacskám? — kérdezgette egyre. — Miért, édesanyám, hiszen süt a nap, — válaszoltam neki csodálkozva, és ő megértette, hogy nem értek meg semmit... Csak sírt és összecsomagolta szegényes holmimat. Nem is sejtettem, hogy ekkor, tizenhárom éves koromban látom öt utoljára... Ott állt a gyalogjárón, ott állt akkor is, amikor a szerzetesek magukkal vitték és nem volt a faluban egyetlen ember sem, aki megvigasztalta volna őt. Első volt... Az első búcsúzás, az első vonat és pár nap múlva Franciaországban voltam... Az első pad és az első idegen szavak... Azt hittem, sohasem tanulom meg őket... Minden rettenetesen, ijesztően idegen volt... Már nem voltam a régi, élénk, örökvidám kisfiú... És minden este láttam távolban zokogó, szenvedő édesanyámat... Azután a könnyek is felszáradtak, a sóhajok is elfogytak... Azután megláttam a tengert, a hajókat és az öblöt, melyet oly sokáig a világ végének tartottak... Ceylon szigetén kötött ki a hajónk. Colombo városa... Ismét az iskola és az iskolapadok. Angolul érettségiztem... Ez volt a negyedik nyelv, Kabátomon nem volt színes szalag, csak az én csendes imám és a kápolna körül a kabócák szimfóniája és egy levél édesanyámnak. Egészségés vagyok, Jól tanulok. Szabad időmben hegedülök és sportolok. Majd csak eljön az az idő is, amikor hazamehetek. Itt mindenki széret. Mellékelem a fényképemet és sokszor csókolom, é- desanyám. Képem berámáztatva az á- gya fölé tette, hogy ne érezze annyira egyedül magát'... Ott álltam fekete ruhámban, kisfiúsra nyírva... Mosolyogtam rá és ö... szüntelenül várt engem. É n, aki már húsz éve halott vagyok, visz- szatekintek az ütamj ra. Kelet felé vezetett Hátső-Indiába, Penangba és azután még tovább keletre, a Fülöp-szigetekre, ahol nyolc órával korábban köszöni be a hajnal, mini nálunk, a Kárpátok alatt. S itt felkapott' a Vihar- Nem az ég haragja volt. Két világ csapott össze a Csendesés az Indiai-óceán vizén, mennydörgőit és villámlott a fegyverek lángja, acélja. A kegyetlen szamurájok felkeltek sírjukból és kardjukat' átadták unokáiknak. Menj és halj meg, parancsolja az apa, menj és ne térj vissza, parancsolja az anya, azt akarjuk, hogy a mennyországban legyén a fiúnk. Élő, dobbanószlvű halál-torpedók a tengeren. Az égen kamikadzék, öngyilkos pilóták, akiket az ég szelének neveztek el... S a fiatalok szemébe kacagtak a halálnak, mert igy parancsolta az ősi japán hit'. A holt szamurájok feltámadtak poraikból és a világ legszebb zászlaja alatt indítottak harcot' a négy világtáj ellen isteneik templomának és Hi- rohito császár palotájának falaitól. it csinálsz, Lucián testvér? Semmit sem kell tenned. Csak tanítsd tovább a sárgabőrű csemetéket ködös Albion nyelvén rajzolni, számolni és írni. Egyedül vagy itt. Több ezer kilométeres körzetben nincsen egyetlen honfitársad sem, sem jót — sem rosszat nem mondhatnak rólad... De mfir ősidők óta VLADIMIR FERKO: AZEKBERÁRA megismétlődnek azok a sorsdöntő pillanatok, amikor a férfi megkérdi önmagát... És erre a kérdésre felelni kell... A trópusi eső elől elbújhatsz, a tűző napsugarak elöl az árnyékba menekülhetsz, ha a kabócákat nem akarod hallani, betömheted a füled, de a kérdés, de a felelet elöl nem menekülhetsz... Mit tehetsz? Sírtak a gyerekek, sírtam én is. Fekete habitusom a szekrényben maradt és először é- reztem bőrömön a durva katona ruhát, mely olyan nagyképűen uniformizálja az embereket és meg is nyomorítja őket. Űj világ volt ez... Én élni akartam... Élni és valahogy átélni ezt a szörnyű emberkavarta vihart.... Nem belesodródni a központjába, az örvénybe, ahol minden-mindent, mindenkimindenkit meggyilkol, megsemmisít... És aztán., ha ismét kisüt a nap, egy napon hajóra ülök majd, felbűgnak a hajószirénák, a hajó áthalad Ázsia és Afrika között... És aztán megérkezem majd a falumba és azt mondom — megjöttem, édesanyám... Messze volt ez a nap, csak égy távoli álom... 1941 decembere. 4« Vflp Az esős évszak. Milyen kicsi lett a világ. Az erőd beton falán kopogott; az eső és az acél, egy oldalról az eső — minden oldalról az acél. Éjjel és nappal zuhogott a szörnyű jégverés... Az acél törte-zúz- ta a betont és a férfiak lelki erejét... Nippon nem tűrte, hogy valahol a manilaf öbölben egy jelentéktelen sziget ellenszegüljön az isteni császár akaratának... Nem, ezt nem engedhette meg. Nem is volt rendes kiképzésem. De voltak olyan pillanatok, amikor a lőrés üresen maradt... Amikor nem volt arra idő, hogy a sebeket bekössük, hogy a sebesülteket megmentsük... Csak félrelöktük a haldoklót és tovább szórtuk az ólomdarazsak halálos rajait az ellenség feiér.K S ha egy időre elült a csatazaj, a többiek egy pillanatra megfeledkeztek mindenről, de én kérdeztem magam: ki ellen harcolok tulajdonképpen? Ismeretlen embereket gyilkolok. Sohasem láttam őket. Ne Ölj!... És végül az a tudat, hogy nem tehetsz semmi- mást. Malájok, angolok, franciák, fülöpszigetiek, amerikaiak, indiaiak és éo Felvirradt 1942. május 6. Mi volt ez? Valamilyen istenség tiszteletére robbant fel ez a hatalmas rakéta?,.. Tűzijátékot rendeztek? Az áldozati oltáron a vér édeskés szaga keveredett a kén bűzével... Gonosz láng- dzsínek ugráltak... Borzalmas jajkiáltások és szörnyű, fejvesztett menekülés, a győzők vad diadalüvöltése és a mi hiábavaló védekezésünk... És azután már csak az utolsó ítélet várásának rettegése. Kürt sem harsant, csak Manila szirénái vonyítottak fel. lesi ni szám si flo Go az annyit jelent, mint öt. Akire go-t mondtak, kilépett a sorból és puskatussal az udvar falához terelték. Az ólomdarazsak átütötték a mellkast és a szemüveges őrmester nyugodtan számolt tovább: lesi, ni szám, si, go... Én rám az icsi jutott. Én ott álltam. Ki akarta rajtam kívül, hogy életben maradjak? Néha pár pillanatig szerencsésnek éreztem magam, máskor meg szenvedtem, kínlódtam, hogy én kimaradtam... Ügy éreztem, adósa vagyok a halottaknak... Hogyan tudom ezt valaha velük kiegyenlíteni? Mit tehet az ember halott barátjának? Nézzen a szemébe, melybe belefagyott a min- denttudás vagy a csodálkozás, zárja le a mozdulatlan szemhéjakat, hogy többé ne lássa a világ rémségeit... Ássa meg az ember halott barátja sírját. Valamikor régen az é- desanyámmal kiástunk egy szilvafát. azóta nem volt csákány a kezemben... lesi, ni, szám, si, go — számol a kis őrmester — isten veletek, barátaim. Corregidor fölött a fehér selymen lángolt a vörös napkorong, amikor a fogolytáborba vittek bennünket. Megfeledkeztünk halott bajtársainkról... Az élők nagyon gyorsan felejtenek... A golyók mellettem repültek el, a szuronyok is elkerültek, a bombák oda estek, ahol én nem voltam, a háborúnak egyszer vége lesz, Corregidor fölött más nap ragyog é* én majd a manilai kikötőben, ahol már nem lesz egyetlen akna sem, hajóra szállók... Mert nem minden hajót süllyesztenek a tenger mélyére ac ég szelének fiai. Ilol van az a hajó? Katonákat szállít?... Vagy még ósak most készítik? Nem süllyesztik ef mindegyiket... Egyetlen háborúban sem süllyedt el minden hájé. Az őserdő levegője nedves, a fa kemény, fejszék és fűrészek életlenek, de mindez így együtt nagyon is szép, mert mégiscsak élek. Ég a tenyerem, izmaim sajognak, láz gyötri a testem, de a lelkem egészsé- ges. |jl|| /C Egy kis rizs, pár kétszersült és néha-néha egy kis szaké, ha a japánok valami győzelmet a- rattak. Akkor már nem voltam Lu- cien testvér. 'V*-*'?» A nevem egy szám volt csupán — 319 és még egy számom volt, a tizenkilences. Ez jelentette a nemzetiségemet. Amíg a fiúkkal együtt voltam az erődben, az angolok született angolnak tartottak, a franciák azt hitték, hogy valahol Normandiában láttam meg a napvilágot, senki sem kérdezett tőlem semmit. Mit jelentett a tizenkilences? D’ou etes-vOus done? You are not front1'oreat Britain? És én, az akkor még élő Lucian testvér, beszéltem nekik szülőföldemről, Európában az északi szélesség ötvenedik foka alatt, esténként tolmács voltam köztük, mert anyanyelvemen kívül még hét nyelven beszéltem. Fél cigaretta, tű, egy-két rőf cérna, s ami a legértékesebb, néha egy darab újságpapír vagy hír, mi történt Szmo- lenszk alatt, vagy az Atlanti-* óceánon. Mélyen meghajoltam, mint a többiek, mert nem akartam, hogy szökési kísérlet miatt lelőjenek. De ha a puskák nem is ugattak, nagyon gyakran ástunk sírt. lesi, ni, szám, si, gó. malária, kígyók, tífusz na és az éhség, mert a rizs is elfogyott, mint a győzelmek. A szigetek körül összezárult az acélgyűrű, mint négy évvel ezelőtt... A selymen díszelgő vörös nap egyre lejebb csúszott, s közülünk hetvenet átvitték de la Sállá szt. János kolostorába. Az őserdei élet u- tán ez egy földi paradicsom volt. Vízvezeték és szúnyogháló... 1945 febrürár 12-én délben. Az udvarra japán gyalogosok jöttek be. Vezényszóra puskájukra felkerült a szurony... Pár szó és a szuronyok felénk irányultak... Hosszú folyosón rohantam végig. Űzött a rémület, a vérem megdermedt... Beszaladtam a kápolnába, becsaptam magam mögöt az ajtót és megfordítottam a zárban a kulcsot. Az oltárra áldozat kell. Hagyjad magad feláldozni, élő Lucián, légy mártír — vértanú. Milyen gondolatai vannak i- lyenkor az embernek?... Ki tudja szétosztályozni őket?... Amikor rámtörték az ajtót, ott álltam az oltár előtt, kezemben nehéz, réz gyertyatartó... Nippon most már nem pazarolhatott ránk hetven golyót. Kettőt vagy hármat leütöf-* tem, áldozat kell, hát legyen áldozat... Felhő takarta el a napot, sötét fátyol takarta el a szemem és a gyertyatartó nagyot csendült az oltár lépcsőjén... I gy halt meg Luciari testvér... Na és aztán az a nem túlságosan mély gödör, meg február harmadika, amikor a tengerészgyalogság tisztje Manilában leengedte az árbocról a fehér selymen vérző napkorongot, mert a japánoknak már nem maradt erre idejük... S a fekete utacskák. melyek a szomjas gyökerekhez vezettek, meg a réz gombok, melyek épen maradtak... S közben az a levél. Az a- merikai katonai parancsnok-* Ságról. A levélen egy nagy pecsét — a pecséten kék és fehér sávok... Apámať háromélű orosz szurony ölte meg. Engem japán. És az nayámaf az a levél. És tulajdonképpen ez min-- den... És valahol Szlovákiában, a hősi halottak emlékművére új nevek kerültek... Biely Jozef önkéntes neve, aki a Fülöp- szigeteken hált meg a japánok elleni harcban, nincs a nevek között. Az élők gyorsan felejtenek! ford.: N. László Endre
