Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-03-22 / 12. szám

ÜÜL Húsért mentem a henteshez, s miután megkaptam, kinyilat­koztatást adtam neki. Ekkor egy csendőr lépett be az üzletbe, én feléje fordultam és megszólítottam: Örömhírt hozok magának! Én is önnek — tisztelgett á csendőr. — Kérem, köves­sen! Egy jehovista önéletrajzá­ból. • LICHNOV, ZÄTOR, DUBNICE, KRNOV, DOMAŠOV, JESENÍK, UBLO, BRUMOVICE, NEPLACHOVICE KÖZ­SÉG... ÉSZAK-MORVAORSZÁG, 1966 JANUAR. Péntek van, hét napja ítélte el, a bruntálf bíróság a Betiltott Jéhova-hívő szektának két tagját. Az egyiket kilenc, a másikat pedig hat hónapi börtönbüntetésre. 'Január tizenegyedikén mindert újságban benne volt ez S hír. Az elítéltek Alexová Elena rimaszombati és Bartoš Horymír krnovi lakosok voltak. Társaikkal együtt meglátogattak több családot és arra akarták rábeszélni éket, hogy lépjenek be a szektába, mindenféle természe­ti katasztrófával, háborúval, ínséggel és éhséggel, vi­lágvégével, kormány változással rémítgették őket, köz­ben gyalázták a kommunista pártot és isten országának eljövetelét jósolták.“ Az Ítéletet mindketten megfellebbezték... „Augusztusban meglátogatott bennünket két jeho­vista. Örömhírt hozunk! — mondták a kerítésnél. Ami­kor megkérdeztem, hogy miféle örömhírt, azt felelték, hogy nemsokára itt lesz a világ vége. Ha életben aka>- rok maradni, akkor át kell lépnem az ö hitükre...“ „Azt mondta, hogy örömhírt hoz, és gyalázta a kor- hiányt, mire félbeszakítottam a beszédjét. Nem enged­tem őt szóhoz jutni, és kiküldtem a lakásból...“ „Jött a szomszédasszony és hívott, hogy menjek át hozzájuk, mert idegen emberek jöttek, és csupa fur­csa dolgot beszélnek. Egyedül nem bírja őket kitessé­kelni a lakásból. Ugyanis a férjével éppen súroltak, a- mikor az idegenek jöttek, s azok most ott járkálnak a lakásukban..." „Azt mondták, hogy minden embernek szinte hin­nie kell az isteni gondviselésben és akkor nem kell fél­nünk a közbiztonsági szervektől...“ „Sokáig járt hozzánk és a feleségem már majdnem átállt az ő hitükre. Azelőtt nyugodtan éltünk, és most minden megváltozott. Feleségem meggyőzte tizenkété- ves kislányom és vele együtt járt térítgetni az embere­ket. Ezért azután soha nem jutott ideje a főzésre. Sza­lámit vásárolt meg mindeféle konzerveket. Amikor már sokat veszekedtünk, fogta magát és elment tőlem...“ „Az emberek elkergették őket, mire fenyegetődztek, hogy nemsokára elkövetkezik a világ vége, és akkor csak egy rakás „szerencsétlenség“ marad belőlük...“ „Amikor édesapám kórházban volt, édesanyámhoz jár­ni kezdett a szomszéd. Beszélt neki és felolvasott a Bibliából Anyu hívó katolikus volt, minden vasárnap eljárt a templomba. Nemrégiben azután összetörte a fe­születet, mondván, hogy ő nem bálványimádó...“ , i: illái iPi Élt ppli ÉP k ■■ „A kocsmában kinevetnek a férfiak, hogy milyen bu­ta feleségem van... Hogy nem tudom kiverni belőle ezt a szamárságot...“ „Én szegény megszállottaknak tartottam őket, akik i- gazán semmi kárt nem okozhatnak az államnak meg a polgárainak sem. Meg is kínáltuk őket...“ Ivott a söréből és osztott. Nekünk is játszanunk kell, ha találkozni akarunk a jehovistákkal és hallani akar­juk az örömhírt. Azután bekopogtatunk az ajtón. Az autó menetkész állapotban van, hogy gyorsan kereket oldhassunk... Az ajtóban egy feketeszemű kis asszony jelenik meg. Jeho­va hitére akarunk áttérni! — mondjuk neki. Maguk is? kérdezte suttogva. — Várjanak egy kicsit, azután sietve jött újra és behívott bennünket a la­kásba. Bemutatkoztunk ott három asszonynak, a szom­bati összejövetel résztvevőinek. Asztalhoz ültettek ben­nünket égy nagyon tiszta konyhában. Templomi csend volt, kint lassan sötétedett és nagy pelyhekben hullott a hó. Azután az egyik asszony beszélni kezdett és mi meg­tudtuk, hogy az első jehovista Ábel volt. Jő időbe telt, mire elért „szoknyás papunk“ á mához. „öt perc múlva tizenkét óra!“ — mondotta és ki­dolgozott kezét a Biblián pihentette. A régimódi ébresz­tő órára pillantottam, közben az asszony folytatta — eső, jégeső, árvíz Dél-Szlovákiában, földrengés mit tu­dom én hol, és mindez benne van a Bibliában. Ez az új világ vajúdása, mert nemsokára elkövetkezik Jézus ki­rálysága. A világ vége már 1914-ben megkezdődött'. Azóta a Sátán itt van a földön és mindenkit megkísért. Kö­nyörögnünk kell, hogy tiszták és bűntelenek maradhas­sunk. És milyen lesz az a világ vége? Részleteket szeret­nék hallani. Minden nap öt méterrel közelebb jön a Földhöz egy áramkör, amely majd mindent megsemmisít, Vadálla­tok falják fel a hitetleneket, és mindörökre betelnek velük. Krisztus lejön a Földre és megalapítja Jézus királyságát, ahol majd az ő népe, a jehovisták fognak uralkodni. A fákon olyan gyümölcsök lesznek, mint a Paradicsomban voltak, a farkas meg a bárány együtt fekszik, az asszonyok fájdalom nélkül szülnek. Az em­berek és az állatok békében élnek majd egymás mel­lett a megtisztult földön. ... és nekem újra épek lesznek a fogaim! — szólalt meg egy másik asszony. És mikor lesz az a világ vége? — kérdezem. A hithirdető felemeli kezét': már csak hónapok van­nak hátra... Én a pontos dátumot akarom tudni. Az asszony a fejem fölé tartja a kezét: Egyetlen ősz hajszála sem lesz addig. Megborzongok és kutatom-keresem egyetlen ősz haj­szálamat, amit reggel még nagyon is jól láttam. Csak nem tüntette el ez az asszony?!... De ő csak beszél to­vább, mintha egy próféta állna a háta mögött. Szegény megszállott. Elbúcsúzunk tőlük. A jehovista szekta nevét valamikor a harmincas é- vékben kapták, nálunk 1949-ben tiltották be a műkö­dését, mivel tagjai nem ismerték el a kormányt, mert nem akartak résztvenni a választásokon, a politikai é- letben és katonának bevonulni sem. 1947-ben volt az utolsó nagy összejövetelük Brünnben. Háromezer új hívőt kereszteltek meg akkor. A szekta megalapítója egy Russsel nevezetű amerikai. Azt jöven­dölte, hogy 1914-ben lesz a világ vége. Amikor jóslata nem vált be, más dátumot mondott. Iskolát alapított és sajtóközpontot a New Vork-i Brooklynon. Ma száz­ötven nyelven nyomtatják füzeteiket és újságjaikat. E- zeket azután átcsempészik a határon hozzánk is. A jehovisták kötelességüknek tartják az igehirdetést. Ezért azután szombaton és vasárnap lerándulnak vala­melyik faluba agitálni. S ha nem sikerül nekik szép­szerével meggyőzni az embereket, akkor fenyegetődz- nek és átkozódnak. Nálunk ezeknek az embereknek nagy részét elme­betegeknek vagy egyszerűbben szólva bolondnak tartják A nemzeti bizottságok pedig állandóan kérik az illeté­kes szerveket, hogy büntessék meg szigorúan ezeket a prédikátorokat. S ők pedig, ha visszatérnek az elme­gyógyintézetből vagy a börtönből, makacsul folytat­ják ott, ahol abbahagyták. Lássuk csak, mit írnak bele a fellebbezésükbe: „... Semmiféle szektába nem toboroztam híveket, mert én sem vagyok tagja egyetlen szektának sem. Egy új világ polgára vagyok, egy olyan királyságé, melynek élén maga Krisztus király áll...“ „... Csak azt mondtam, ami a Bibliában van. Nem 1- jesztgettem az embereket katasztrófával. Ezekről a ka­tasztrófákról bárki olvashat a Bibliában, szent Máté evangéliumában...“ .... azért büntettek meg, mert törvényellenes dolgot csináltam önök szerint. Lenin művei alapján egyálta­lán nem érzem magamat bűnösnek...“ És a végtelenségig idézhetnék még tőlük. De talán ennyi is elegendő lesz. A jehovisták, mint több hason­ló szekta tagjai is, állandóan rettegnek a harmadik vi­lágháborútól. Ez a dolog egyik oldala, a másik viszont az emberi hiszékenység, mely sok esetben a butaság­gal határos, a tömjénezett lelki szegénységgel. Olyankor, amikor nincsen kialakult erkölcsi norma, a szektások isteni és emberfeletti tiszta kapcsolatokat keresnek. Segítenek egymáson és sokszor teljesen ön­zetlenül. Ha például valaki nem dolgozik, a jehovista „testvérek“ gondoskodnak a családjáról. Sok olyan dol­got megtesznek, amire még egy igazi testvér vagy ro­kon sem lenne képés. A betegeket meglátogatják a kór­házban, ha valaki nehéz helyzetbe kerül, iparkodnak őt megvigasztalni. Az ilyen megsegített vagy megvigasz­talt emberekből lesznek azután a legfanatikusabb pré­dikátorok. A jehovisták lelkiismeretesen dolgoznak, gondoskod­nak családjukról és gyermekeikről, amíg azok fel nem nőnek és meg nem tagadják szüleik hitét. Ezek a szerencsétlen tévelygők a Messiás eljövete­lére várnak. Próbáltuk őket meggyőzni józan érvelés­sel, de fáradozásunk nem járt sok sikerrel, mivel ná­luk az érzelmi motívumok a döntők. Nagy ipari központokban a köztársaság minden ré­széből, sőt még külföldről is sokan dolgoznak. Egy já­ráson belül tizenkét nemzetiséget számoltunk össze. E- zek az emberek távol minden hagyománytól, a család­tól az alkoholhoz menekülnek sok esetben, vagy pe­dig beállnak valamilyen szektába. Űrök vannak itt, amit az emberek jól vagy rosszul iparkodnak betölteni! Érdeklődésüket helyesen próbál­juk irányítani, és akkor majd nem keresik az elégedett­séget vagy a boldogságot rossz helyen... ford.. N. László Endre E gy dátum jár állandó- ácsok és kőművesek szorgos- hogy rázúdulhasson Csallóköz- an a fejemben, ami- kodnak. A Dunatáj népe ott- re. 1200 millió köbméter víz kor Volga kocsink a hont teremt tönkrement ottho- ömlött ki a Dunából. Dobor- Duna balpartjának űttalan út- nából. gaztól Patig bíztak benne az jait rójja. Állunk az elsüllyesztett u- emberek, de tavaly óta a bi­Doborgaznál íelszaladunk a szályok tetején. Valamikor a zalmuk megrendült. Két helyen töltésre, az emberek megma- víz volt itt az úr. Az ember elszakadt a töltés és a víz ma­gyarázzák, hol volt az a hely, csak akkor győzedelmeskedett gával sodort sok-sok otthont, amelynek szilárdságban fél rajta, amikor a megvadult Du- Most már fölszáradt a könny Csallóköz kételkedett. Most na alábbhagyott. Addig az ár és a víz. Csak itt-ott maradt nyugodtak a falu és a falvak játszi könnyedséggel dobálta a belőle. Az emberek új liáza- lakói, mert a Duna vízállása hatalmas testeket. Most itt kát építenek, új otthont terem­alacsony. vannak az iszapban és a kő- tenek a régi falujukban. De a Medvénél ismét elérjük a ben pusztulásra ítélve, mint a töltés, amely e fészkek védel- töltést, és most már ezen foly- szörnyű természeti csapás sír- mét biztosítja, még mindig tatjuk utunkat mindaddig, a- keresztjei. gyenge. míg kocsink nem zökken egy j. Hűnk a töltés tele- Az állam ebben az évben is nagyot. Ott vagyunk azon a jén. A Duna méltó- 129 millió koronát irányzott e­helyen, amelynek szörnyű em- ságteljesen hömpö- lő a gátak megerősítésének léké még mindig él az embe- Iyög mellettünk. Szinte hihe- munkálataira. A doborgazi, a rek szívében és élni is fog ki- tetlen, hogy meg szokott va- csiliztöi, a bősi, a nyáradi, a törülhetetlenül. Generációk dúlni. Pedig igen. A tavaszi szapi és a medvei részek meg­emlegetik majd azt a dátumot, szél vizet áraszt, és én ettől rongálódtak. Negyvenhét kot- amikor Csicsónál kifolyt a Du- félek. Egyszer, és nem is o- rógépnek, húsz hengernek és na és tengerré változtatta Iyan régen, pontosabban ta- 145 teherautónak kell megkez- Csallóközt. valy, próbára tette e hatalmas denie a munkát. Csak minél e­Most tavasszal újraébrednek folyó a töltést. És akkor egy Iőbb, mert hátha újra megva- a tönkrement falvak. Az ősz- napon játszi könnyedséggel ,jui „ DunaI szel félbehagyott házak körül lökte útjából a földrengeteget, jBhfkmák ImrQ

Next

/
Thumbnails
Contents