Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-03-15 / 11. szám
\ ALFRED ANDERSCH: Hegy, üvegből, amibe vonatok futnak bi Kék-szürke árnyékvonulatokba vágott fényüregek. Fénybányák, címtáblákkal; virág, sör, ajakpirosltó, újság, virsli, utazási iroda, sonkás zsemlye, zsebkendők, joghurt, tudakozó kölnivíz, csomagmegőrző, W. C., fiatal lányok tanácsadója, hercegi nász — színesfilm. Nézem a kezem, amint a bánya derengő homályából kiemelkedik, és a kioszk jégfehér műanyaggal borított asztalán közeledik a csészéhez. Alig észrevehetően remeg a kezem, mint mindig. Körülbelül három éve kezdett reszketni. Csak ez fontos az életemben, hogy reszketnek a kezeim. Egyéb nem érdekel se engem, se mást. Nem érdekes például, hogy értéktelen vacakokkal kereskedem, hogy időnként találok hozzá egy buta kurvát, sőt, hogy néha még dolgozom is, mert nem akarok nyílEGY m ALAK vántartásba kerülni; nem érdekes, hogy szolgál éjszakai nyugodalomban, többnyire nappal egy padláslyukban, az Elbe utcában, havi ötven márkáért. Ami olcsó. Szokásomhoz képest ma korán keltem fel. Nem merek igazi bűnöző lenni, már ebből is látszik, milyen a- lak vagyok. A mulatókban éjszaka néha megpróbálnak behúzni a csőbe, de én az ilyesmit mindig elutasítom, úgy teszek, mintha saját zsebre dolgoznék. A legokosabbak biztosan átlátnak rajtam, de békén hagynak, mert tudják, hogy nem fújom be őket. Senkit se fújok be. Néha behívatnak, és a rendőrfelügyelő kikérdez, de én nem mondom meg, amit tudok. Igazolványaimmal együtt odatolom eléje az elsőosztályú Vaskereszt adományozó okmányát is. Ezután már csak szabványkérdések következnek, és mehetek. Van a napnak egyetlen egy pillanata, amikor jól érzem magam: gyorsan átmegyek az undok világosság alatt, mert bebeszéltem magamnak. hogy a fény, mint egy sziklakő, a következő másodpercben rám zuhanhat, és végre alámerülök az üveghegy alkonyi derengésében. Igen, ez egy jó pillanat. Pont addig tart, amíg a kezem emlékezteit rá, hogy reszket. Nem nagyon reszket, a kávéscsészét elég biztosan fogom. Ha már egy tárgyat megfogtam, a részketés abbamarad. Annakidején, három éve, amikor ez a kézreszketés elkezdődött, azonnal orvoshoz fordultam. Megkérdezte, mennyit szívok. Nanonta ötven-hatvanat. mondtam. Füttyent'ett a foga között. Az EKG- ja pocsék a harmincöt évéhez képest — mond- ta, — de ha egyéb panasza nincs, akkor egyelőre nincs mit tenni. Mindenesetre dohányozzék kevesebbet! Myocardont írt fel. Egy egész éven át keveset szívtam, legfeljebb napi húszat, de a reszketés nem múlt el. Most megint annyit szívok, mint régen, és mit mondjak, nem lett rosszabb a reszketésem. Ugyanúgy reszketek, alig észrevehetően, de folyton. Megiszom a kávét, eszem hozzá egy sonkás kenyeret, és azon töprengek, elutazzam-e vagy sem. Ez is egyik oka, hogy besötétedésig az állomáson töltöm az időt: az ember itt eljátszhat az utazgatás gondolatával. Párszor már elutaztam, Hamburgba, Kölnbe, de mindenütt egyforma: nagy állomás, és kint a kiéllhatatlan világosság. Akkor már jobb itt Frankfurtban, ahol sok pajtásom van, úgy is mondhatnám, hogy bányásztérsam, és hálóhelyem is. Újságot veszek, és az állomási postahivatalban leülök egy padra olvasni. A papír köny- nyű, nem tárgy, így amíg az újságot fogom és olvasok, a kezem szünet nélkül reszket. De e- zen lemérhetem, milyen kevéssé reszket:, simán tudom olvasni az újságot. Ha Algériáról vagy a Kongóról olvasok egy hírt és ugyanakkor a lapot tartó kezemet is figyelem, vagyis a háború enyhén remegő képét, a- mit a betűk hívnak elő bennem, ösz- szekapcsolom a kezem képével, amely a háborút egyfajta vég nélküli (de még jól olvasható) mozgássá változtatja, akkor a reszketés átmegy abba az erős, szaggatott rázkódásba, amellyel tizenhat évvel ezelőtt, még tökéletesen biztos kézzel, a töltényszalagot benyomtam a gépfegyverbe Talán abba kellene hagynom az újságolvasást Nem, az se használna. Ezer más ürügyet találnék, hogy emlékeztessem magam arra, ami tizenkilnecéves koromban voltam: gépfegyveres lövész egy ejtőernyős vadászezredben, őrvezető és az elsőosztályű Vaskereszt tulajdonosa. Régi és tágas a férfi-árnyékszék Frankfurtban a nagyállomáson, magas, piszkosfehérre csempézett vizeldék, wécék és mosdók valóságos útvesztője. Itt gyülekszünk az előszobá - ban vagy a mosdók körül, ahol nem olyan nagy a büdösség. Közben egyesek elmennek, helyettük mások jönnek, de úgy tucatnyiban mindig vagyunk odalenn, a délutáni óráktól kezdve, egészen sötétedésig. Valódi bűnözők is akadnak közöttünk, meg olyanok is, mint én, akik csak kerülgetik a forró kását. Egyedül a homokosokat nem tűrjük. Mihelyt egy újoncon észrevesszük, hogy homokos, azonnal szólunk, lépjen olajra. Többnyire azokat taglaljuk, akiktől árut forgalmazunk, de elszórakozunk a mozin, a nőkön, azon, hogy hol lehetne érvényesülni, mi van a Légióban, érdemes-e külföldre menni. Némelyik már mindenfelé járt. Én nem megyek külföldre, annyi szent. Még ahhoz sincs kedvem, hogy megnézzem magamnak. Ott lenn szakinak szólítjuk egymást. Mintha bányásztársak lennénk. Ha a századom harmadik szakasza, annak idején, nem robbant volna fel, akkor a régi szakikkal maradtam volna. Akkor most nem lennék ezekre ráutalva, akik persze éppolyan ronda alakok, mint én magam. A régi szakikat akkor veszítettem el. amikor az utolsó töltényt eltüzeltem ott Cassinónál. A bajtársam, aki az utolsóelőtti töltényig mellettem kezelte a géppuska csövét, már halott volt, mikor a lengyelek ránk vetették magukat, és engem élve elkaptak. Azonnal egy dzsippre ültettek, és elszállítottak a törzshadiszállásra. Megvárakoztattak a folyosón, közben néhány olasz gyerek körém állt. Egy fiú mondott ott valamit, de én oda se figyeltem, csak később értettem meg. Azt mondta: téged most lelőnek. A gyerekre bámultam. Azután egy lengyel tiszt elé vezettek. Maga fedezte ez egysége visszavonulását — mondta — most mutassa meg, hol vannak az új állások, ahova visszavonultak, és mi hadifogolyként fogjuk kezelni. Térképet tett elém. Jó percig mint egy vak meredtem a térképre. Másnap a lengyelek átadtak az amerikaiaknak. Agyonlövésről szó sem volt, a foglyokat szabályszerűen átadták az amerikaiaknak. Gyűjtőtáborba kerültem. Néhány nappal később ott a táborban összetalálkoztam két sza- kaszombelivel. Halottnak hittek engem. Csak ők ketten maradtak meg a szakaszomból, mivel az új állás, ahova a többiek visszavanul- tak, levegőbe repült, még mielőtt ők odaértek volna. Gyanítom, hogy szándékosan marád- tak le, fogságba akartak kerülni, de nem szóltam semmit. Hogy miért veszítettem el a régi szaktársaimat teljesen világos. De hogy a kezem miért kezdett el egyszercsak reszketni, arra nem találok magyarázatot. Először volt a töltényszalag erős, szaggatott rázkódása, azután jött tizenhárom év szfünet, és u- tána, három év óta, a reszketés. Mocsok egy ügyi Otthagyom az árnyékszékef és felmegyek. Kint sötét van, az állomásról tulajdonképpen távozhatnék. Kaptam lenn egy címet, valaki néhány karórát akar forgalmazni. Az üzlet sürgős, s én mégis itt lógok az állomáson. A karácsonyfa a nagy csarnok közepén még ki van világítva, pedig az ünnep már elmúlt. Az üveghegy közben kék-fekete lett. Benne a fénybarlangok még erősebben ragyognak, Sehol sem olyan szép, mint itt. tétován elindulok a kijárat felé. ;0 "o sa Ih N W 3 í* u cc o > U < u Q Az ember ne koptassa száját a mások gyengéin. Elsősorban azért, mert gyanúba keveredik, hogy sajátját takargatja, másodsorban meg azért, mert ez már maga is gyengeség Ám ha egy író annyira hiú, könnyen hívő és lobbanékony, mint Ebeling barátom, akkor nem ért néha helyrebillenteni a fejét. Nos, Ebeling leckét kapott, mégpedig a javából — egy dán kikötő-lebujban. Nem mintha valami verekedésbe keveredett volna — bár ez sem ártott volna neki, hogy a saját bőrén tapasztalja ki az ilyesmit, hiszen mindig igen élethűen és hátborzongatóan Irta meg rémhistóriáit. A helyiség olyan volt, mint minden más kocsma a kikötőben. A mennyezetről lógott a kitömött fűrészhal, a falmélyedésekben meg különböző üvegekben a mesterien belehelyezett vitorláshajó-modellek álltak. A háttérben harmonika szólt, egy rekedtes hang dúdolt is hozzá. Csak egyben tért el a többi ilyen sön- téstől: nem volt hátsó fala. A vendég közvetPEZSGŐ ÉLET lenül az udvarra tekinthetett, egyenesen a vizeldébe, amelyben így alkonyaikor feltűnt az iszogató férfiak széles háta, amint a bőségesen fogyasztott folyadéktól szabadultak éppen. Ez az időnként felhangzó csobogás a jelenlévő hölgyeket csöppet sem zavarta. Ebeling el volt ragadtatva. — Ez aztán az élet, a pezsgő élet — mondta — mialatt egy kis asztalnál helyet foglaltunk. Velünk szemben egy körülbelül 50 éves férfi ült, vagy talán valamivel több is lehetett. Az arca naptól, széltől cserzett. Szakálla tüskésen övezi a markáns arcot. A fején matrőzsipka ül, a bal fülében egy ezüstkarika himbálódzik. A melle és karja — már amennyire a csíkos matróztrikó látni engedi — tengeri szörnyekkel no meg női fejekkel van kitetoválva. Egyszóval, valódi tengeri medve, kicsit pityókásan, no meg kicsit szutykosan, de talán éppen ezért a legjobb alany Ebeling számára. A tengeri medve leereszkedett hozzánk egy pohár rum erejéig. — Mióta járja a tengert? — kérdezte Ebeling és feszülten várta a választ. — Talán vagy harmincöt esztendeje — krá- kogta a tengeri medve. — Bizonyára sok érdekes élménye volt? A tengeri medve büszkén kihúzta magát: — Meghiszem azt! Wari-Wariban, pl. ka- nakákat toboroztunk az ültetvényekre. A kormányosunk öt csomag dohánnyal becsapta a csúf törzsfőnököt. Másnap a bennszülöttek megtámadták hajónkat és mindenkit lemészároltak. Csak engem kíméltek meg. Én úgy látszik nem voltam elég kövér az üst számára. Még aznap éjszaka kiszabadított a törzsfőnök- leánya. Nem volt sokkal szebb, mint az apja, de — nem volt más választásom. Egy kis lélekvesztőn indultunk útnak, de mire kiértünk a lagúnából, szörnyű viharba kerültünk Karamuri — így hívták a leányzót — belefulladt a tengerbe. Engem egy japán halászbárka szedett fel... Elmerülten bámult a pohár fenekére. — Egy második Jack London — suttogta Ebeling barátom. — Fantasztikus, miket élt át... A tengeri medve megolajozta egy korty rummal a torkát, ránk emelte vizenyős szemét és folytatta: — Majdnem rosszabbul jártam a Perzsa-öbölben. Hajótörést szenvedtünk a Kalózpartokon. Hogy mi lett a többiekkel — nem tudom. Engem eladtak rabszolgának. Egy sejk udvarába kerültem. Háremőrt akart faragni belőlem. Ez ellen ugyan nem lett volna kifogásom, de ezzel az állással egy kis operáció is járt — ami bizony egyáltalán nem volt Ínyemre. Ezért inkább elmenekültem a pusztába. Három nap múlva — amikor már majdnem szomjan- haltam, egy régész-expedíció talált rám... A borzalmakra emlékezve kiürítette poharát és inogva lábraállott, hogy emberi szükségleteinek eleget tegyen. Láttuk alakjának bizonytalan körvonalait az udvaron, és hallottuk a csobogást. — Ez az ember valódi kincs egy író számára, — mondta Ebeling lelkesen. — Ez élet — valódi pezsgő, hús-vér élet. Kipling is megirigyelhetné és Stevenson valóságos szegény árva mellette... Tengeri medvénk visszacammogott. Mélabú- san nézegette üres poharát, és nem volt ellenére, hogy Ebeling újból telitöltesse. — Maguk művelt emberek — mondta elismerően — egészen mások, mint a Cayenne-i rendőrfőnök. Békésen sétálgattam ott az utcán, egyszerre két rendőr közrefogott és bevitt a prefektűrára. Egy szörnyű tévedés áldozata lettem, de ezt nem tudtam sehogyan sem tisztázni. Egy szökött rabbal tévesztettek össze. Elszállítottak az Ördögszigetekre. Két évig raboskodtam, míg sikerült az alkirály motorcsónakját ellopnom és megszöknöm. így értem el a brazil partokat... Egyszerre csak kitágult a szeme és az ajtóra bámult. Egy kis szürke asszonyka jelent meg. pillantását körüljártatta a helyiségen. — Jövök már, jövök — motyogta a mi tengeri medvénk és tántorogva felkászálódott. Méltóságteljesen meghajolt előttünk, és inogva elindult az ajtó felé. A kicsi asszonyka ka- ronfogta és még mielőtt megértettük volna az eseményeket eltűntek mindketten. Ebeling felugrott. — Tudnom kell, hogy melyik hajón szolgál az öreg — mondta határozottan, — Ez lesz aztán a nagyszerű kalandregény — Arábia, Déli-tenger, Dél-Amerika! A hős természetesen nem szutykos matróz, hanem Lawrence-féle őrnagy. Raqyogó ielenséq... átköltöm, felruházom... ...a saját vanásaiddal — fejeztem be kissé gúnyosan. — Van valami kifogásod ellene? — kérdezte támadóan. Igenis, felruházom csupa olyan tulajdonságokkal, mint amilyenek bennem is rejlenek. Hé, kocsmáros! A tulaj — billiárdgolyószerű kopasz fejű hústömeg — odajött az asztalunkhoz. — Parancsolnak? — Látta azt az embert az ezüstkarikával a fülében, aki az asztalunknál ült? — Hogyne, uram! Jens Christensen. Mi úgy is hívjuk, hogy... — Nekem az mindegy, hogyan hívják. Csak azt mondja meg, melyik hajón járja a tengert? — Hogy melyik hajón ? — Igen, igen Valamilyen hajón csak kell szolgálnia. — Téved, uram. Jens Christensen még sohasem szállt hajóra. Illetve egyetlen egyszer. Akkor tizenhat éves volt és olyan tengeri beteg lett, hogy soha többé nem próbálta meg, — Ez... ez lehetetlen... — nyögte ki Ebeling. A kocsmáros vigyorgott. — Mért lehetetlen ? Nagyon szeretett volna tengerész lenni — de nem bírta a tengert. így hát költött kalandjait meséli — ezért hívjuk őt Füllentő-Jens-nek. Fordította: - si —
