Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-03-15 / 11. szám
Friedrich Schiller: Haramiák. Színmű két« részben. Bemutató: 1966. február 18-án. Schiller és Goethe! A német irodalom két klasszikus óriása. Mennyi közös vonás van e két világirodalmi nagyság művészetében! És mégis... Mégis Goethe sorsa csupa siker és elismerés, Schilleré pedig küzdelem Schiller katonaiskolában nevelkedik. Csak nagyon nehezen viseli el a napok egyhangúságát, a szinte bénító vasfegyelmet. Az ez ellen éledő gyűlölet, a tehetetlen, belső lázongás drámává érik a fiatal Schillerben megírja első színpadi művét — a Haramiákat. E nagy drámaíró bármely darabját játszani nem könnyű feladat. így a MATESZ Is nagy erőpróbára vállalkozott, amikor elhatározta a Haramiák bemutatását Rögtön elöljáróban le kell szögezni azonban, hogy akárcsak 1957-ben az Ármány és szerelemben, ezúttal is sikeresen birkózott meg a Schil- ler-darabbal. Moor Ferenc aljas rágalmakkal eléri erősen gyöngélkedő atyjánál, hogy az kitagadja a Lipcsében diákoskodó idősebbik fiát — Moor Károlyt; aki elkeseredésében és bosszúvágyában diáktársai élére állva, fölcsap haramiának. Károly vakmerőségével, elszántságával kitűnő vezérnek bizonyul. Egyhamar nagyszerű csapatot kovácsol társaiból. A kisszámú csoport olyannyira eggyé forr, hogy semmi sem tántorítja el egymástól a fiúkat. Még a Károly kiszolgáltatása ellenében ígért „haramia-tevékenységért“ járó büntetés elengedése, a kegyelem se. Ö ezért örök húséget esküszik haramiatársainak. A másodszülött Ferenc közben eléri célját. Atyját kastélyuk tömlöcébe zárja. Miután elhíreszteli, hogy bátyja meghalt, sikerül megkaparintania a vagyont. Egyedül Amália — Károly jegyese — szívét ostromolja hiába. A haramiák, élükön vezérükkel, két év után az ősi Moor- kastély közeli erdőkbe vetődnek. Károly gyors egymásutánban, nagy megrökönyödéssel fedezi fel a történteket. Kiszabadítja tömlöcéből a szerencsétlen grófot, és örömmel veti magát hű szerelme — Amália karjaiba. Ferenc a fejleményeket látva öngyilkos lesz. Károlynak úgy tetszik, hogy élete végre egyenesbe jött, amikor cimborái esküjére emlékeztetik... Az ő számára nincs többé visszaút a társadalomba. Megöli hát Amáliát, és csapatát szétkergetve önmagától áll a törvényszék elé. A fejére kitűzött vérdíjat egy szegénynek juttatja... A nézőnek első látásra kétségtelenül a két Moor fiút illetően egy pozitív (Károly) és egy negatív (Ferenc) figura marad az emlékezetében. Aki azonban az előadás után mérlegelni kezdi cselekedeteiket és főképpen azok indítékát, anSchiller - bemutató Komáromiján Xhirring Viola és Vavreczky Géza nak a pozitív figura megtalálása egyszeriben problémát jelent. Ferenc csak árnyéka a család szemefényének — Károlynak. És ezt nemcsak a családi körben érezte, hanem a faluban is, de még a grófi kastély cselédjei is nemegyszer gúnyt űztek belőle. Igaz, célját az aljasság maximumával érte el, és ez elítélendő! Az ellenkezőnek tűnő Károly is csak látszatra tiszta jellem. Jóllehet elkeseredésében vált haramiává, de nem szükségből. És ez semmiképpen sem igazolja a sorozatos emberölést. Ez pedig az aljassághoz hasonló. Az efféle elemzés után nehéz megtalálni a darab pozitív figuráját. A k|t fiú közül inkább csak egy ellenszenves és egy rokonszenves alak marad emlékezetünkben... A játéknak ezt a „hőskeresését“ nagyszerűen fejezi ki a győri Kisfaludy Színház Komáromban vendégeskedő rendezőjének: Szilágyi Bertalannak pontos, célratörő munkája. É- lethúen alkotta meg mind a kastélyban a „hidegen izzó“ és a haramiák közt pedig a „valóban izzó“ légkört. Csupán azt kifogásolhatom, hogy- egy-két tömegjelenet túlzottan „forra- dalmias“. A szereplők közül kétségtelenül a legnehezebb feladat Vavreczky Gézáé (Ferenc). Játékában el kell érnie azt, hogy a néző rájöjjön, vajon mi vezeti őt a galárd aljasságba. Ez, sajnos nem sikerül teljes mértékben a nagyon tehetséges Vavreczkynek, ezért bármennyire is nyernek némi létjogosultságot cselekedetei, ezek nem válnak kellőképpen figurája előnyévé. Ez a legmarkánsabban a darab kezdetén domborodik ki. Később azonban őt is magával ragadja a cselekmény sodrása és több jelenetben kiváló teljesítményt nyújt. Dráfi Mátyás (Károly) feladata lényegesen könnyebb. A közönség szeme láttára „semmizik ki", ezért egy-kettőre rokonszenvessé válik. Így még az emberölés vádja is elsikkad a nézőben. Dráfi a kezdeti elfógodottság után kitűnően játszik. A feladatát jól megoldó Thirring Violának (Amália) sajnos nem sok lehetőséget biztosít a darab Talán kissé több szenvedély hiányzott a tökéletes alakításából. Dicséret illeti Ropog Józsefet (Roller) is. Nagyszerűen kidolgozott alakítások voltak Turner Zsigmondé (Moor gróf) és Gyurkovics Mihályé (inas). Ugyancsak szót érdemel a másod ízben bemutatkozó Boráros Imre (Herman) játéka. A Haramiák komáromi bemutatója jól sikerült előadás volt. Ezt bizonyítja a hosszan tartó vastaps. Egyben azonban jó rajt is a még igényesebb Bernarda házához. Kár azonban, hogy az egyre fejlődő MATESZ nem játszhat egy minden i- gényt kielégítő, saját színpadon! Miklósi Péter Sikeres bemutatkozás A Dunaszerdahelyen tanuló Egyházkarcsai nyolcadikos és kilencedikes tanulók elsőízben íépíek színpadra. A Csodakarikás című mesejátékkal mutatkoztak bő falujuk lakossá- ának. Nagy odaadással és buzgalommal készültek szerepükre, amit siker koronázott. Megérdemelték a tapsot, hiszen minden tudásukat beleadták e kedves, a felnőtteket is szórakoztató és megnyerő darabba. A darabot Hajdú László tanító tanította be, s nagyon eltalálta a szereposztást. A szereplők közül ki kell emelnünk Puha Ferencet, a királyi udvarban élő kis „Galiba“ megszemélyesítőjét, továbbá Gödény Júliát, a királylány alakítóját. Mózes István a király Szerepében kitünően megállta h helyét. A többi szereplő is ’dicséretet érdemel. Szeretnénk, ha többször is szerepelnének és még sok kellemes és szórakoztató estét szereznének lakosságunknak. Csémy Katalin Mórockarcsa ..................„jiiiiiiiiitiimiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiii iiiimiiiiiiimiliiiiiniiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiimimiimi Kofa M A mexikói Rosa Mana Vasqez „1965 leánya" címet kapta. Mexikóban ez a cím azt jelenti, hogy viselője leggyakrabban szerepelt a filmlapok hasábjain. A húsz éves Rosa Mari Vas- quez Latin-Amerika egyik legnépszerűbb filmsztárja és színésznője. A szaklap azt írja róla, hogy különleges típus, fiatal művésznő, az ismeretlen utáni vágyódása és lelki finomsága magas művészi színvonalra inspirálja öt. A vele folytatott beszélgetések nemcsak a szaklapokban olvashatók, de a népszerű szórakoztató lapokban is. Amikor munkája és tervei felöl érdeklődtünk, szokatlanul hosszú levélben válaszolt, s fényképét is mellékelte, négyszeri éljennel. Elien az élet, a fiatalság, a szerelem és Csehszlovákia. Fényképéhez a következő megjegyzést fűzte: — Ügy vélem, nem leszek önöknek túl mutatós. * Terveiről egyöntetűen ír: — színházi és televíziós szerepeinek alakítására nagyobb gondot szándékozik fordítani. S anélkül, hogy erre megkértük volna mit tud rólunk, ezeket írja: — Ha visszaemlékezek arra, mit tudok az önök hazájáról, vagy mire emlékszem, megállapítom, hogy édeskeveset. Tudom, hogy RECENZIÓ Vafguez Csehszlovákia kulturális és ipari vonalon Közép-Európa legfejletebb országa, s hogy a cseh sör a mexikóival együtt a legjobb a világon, hogy önök nagy sportolók, akiket Sokol-nak hívtak, hogy önöknél sok magas, atlétaterme- tü, szökehajú fiú és leány van, hogy volt egy sportolójuk, Zátopek. Mexikóban szintén van egy szép kis falu, a neve: Santa Maria de Lidice. Az elpusztított Lidice után kapta a nevét. En személyesen Kaffkát kedvelem (nem tudom, szabad-e öt önöknél olvasni, vagy nem.) Mint kisleány, szívesen olvastam Neruda „Moldoaparti históriák" című elbeszéléseit, s most belebolondultam Dvorak zenéjébe. Meg van az „Üj világ" című szimfóniája lemezen, de a gyakori játszástól nagyon megkopott. Kevés cseh fűm van itt. Nagy sikere volt a „Ha jön a macska" című filmnek. Nekem kissé egyszerűnek tűnt. De nagyon tetszett egy film. A címére már nem emlékszem. Egy egyetemi tanár és egy diáklány kozmikus kalandjáról szólt. Nagyon csodálkozom, hogy önök voltak azok, akik ezt a filmet bátorkodtak elkészíteni. Leginkább a Verne Gyula elbeszélése alapján készült veszélyes experimens fogott meg. Ez szenzációs művészi munka volt. (A) „ .........................................„..Jiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiii!iiiiiiiiiiiiiiiii ................................................................................................................................................... ................................. jiiiiiiiiii..........................iiiiiiiiiiiniiiiiiii..... Sokszor megtörtént már, hogy a hátunk mögé lopózott valaki, tenyerével befogta a szemünket és megkérdezte: „Na, ki vagyok?“ Találgattuk, próbálgattuk a kéz formájából kideríteni az ismeretlen ismerős kilétét, de a külső jelek nem mindig vezettek sikerre. Jól ismerjük-e egymást vagy talán saját magunkat? Nem könnyű dolog erre feleletet adni, Duba Gyula új kötete is megerősít ebben a hitünkben. E bevezető nyilván tűi komolynak hat egy humoreszkeket és szatirikus elbeszéléseket tartalmazó könyvhöz. Ezért rögtön hozzá kell tennünk: a „Na ki vagyok“ remek szórakozást jelent. Történetei fordulatosak, szellemesek, az író jól használja ki a műfaj adta lehetőségeket. A szatíra görbe tükre ezúttal mégsem torzít annyira, akiket megmo- solygunk — sajnos — nagyon is valóságos alakok, s amint a szerző, úgy mi is napról napra bosszankodunk létezésükön. A Tuzex Korona kávéházban rendkívüli ügyben ítélkezzenek. Az „elvetemült" bűnös, eddig a Piramis n. v. igazgatója, súlyos váddal terhelten Duba Gyula: áll bírái előtt: „ ... az alatt az öt év alatt, amíg a Piramis építkezési vállalatot vezette, a vállalat vagyonából semmit el nem tulajdonított, vagyis a vállalat tulajdonát képező anyagi eszközöket egyetlen esetben sem használta fel magáncélokra“. (Főtárgyalás) Az ítéletet szabályosan meghozzák, hangsúlyozván a bűneset, egyedüliségét. Szerencsére a Társadalom ezúttal résen van. s egy rendőr segítségével elűzi a feketézőkből, lakásüzérekből álló „bíróságot“. A helyzet a műfaj követelményeinek megfelelően természetesen irreális, de fontos jelenségre hívja fel a figyelmet: nevezetesen arra, hogy még mai is nagyon sokan rosz- szul értelmezik a „mienk az ország“ jelszót. Torz szemléletet leplez le a „Mit lehetne még?“ c. rövid humoreszkjében is. A dagasztógép tervezője három hibát is belekalkulál konstrukciójába. Később sorra eltávolítja őket, amiért jutalomban részesítik. Az író Na, ki vagyok? csodálkozó kérdésére — „Ezt meg lehet tenni a szocializmusban? ... hibákat kell tervezni az életbe?“ — így válaszol: „Hibákat — bólogatott helyeslőén, — sokat. Körültekintően és megfontoltan, mindenbe ... Aztán eltávolítani. Az egyén boldogulása érdekében ...? A felsoroltak azt bizonyítják, hogy Duba aggódó figyelemmel kíséri szocialista társadalmunk fejlődését. A hibákat nem szabad takargatnunk, feltárásuk az egyén és a társadalom boldogulását szolgálja. Nem kívánkoznak-e tollhegyre az egészségügy terén fellelhető visszásságok? Az „így halt meg Kovács“ és a „Szimuláns halála“ c. írások mondanivalója valóságos helyzetben gyökerezik. A páciensek apró tévedések, nemtörődömség, esetleg orvosi túlbuzgóság miatt csendben elhunynak, s az olvasóban felmerül a kérdés: nem lehetne ez másként? A szatíra és a humoreszk írása már eleve felszínességre csábít. Sőt. Ha nem így lenne s a problémák komoly elemzéséhez látnánk, túllépnénk a műfaj határait. Nincs is semmi baj, amíg az ébresztőszolgálat, a vendéglátóipar, vagy a fiatalok divathóbortja kap egy- egy fricskát. Társadalmi kérdésekhez azonban nem lehet úgy hozzászólni, hogy ne próbáljunk legalább nagy vonalakban rámutatni az ábrázolt jelenség okára is. Igaz, hogy ez már, amint mondottuk, a műfaj határait súrolja, mégis szinte elkerülhetetlen. Voltaképpen ez történik a „Furcsa törté- net“-ben is, melynek az író az „Adalék a személyi kultusz történetéhez“ alcímet adta. A bizalmatlanság sok tragédiát okozott a közelmúltban, s nyilván a „Feljelentő ember“ működését is ez tette lehetővé. A szerző ebbe az elemző, feltáró munkába belevonja az olvasókat is, nemcsak a kirívó jelenségek bírálatra ösztönző bemutatásával, de néha nyílt kérdésfelvetéssel is. A „Ma már nem“ Blöff Zebegénye közismert figura, rászolgál a kíméletlen iróniára, amellyel az író nem is fukarkodik. Íme egy részlet önéletrajzából: „A mozgalomban két és fél éves korom óta részt veszek. Agitáltam, sajtót terjesztettem. Megvertek. Nem bántam, mert tudtam, hol a helyem. A háború alatt egy barlangban laktam a falu határában. Partizánkod- tam. Jó anyám minden délben hozta az ebédet, ö sem félt, én sem. Puskám nem volt, de ha lett volna, biztosan lövök. Rettenetesen gyűlöltem az ellenséget, rájuk sem tudtam nézni. Nem is néztem. „S ez az ember már régóta a Vízibizik- ligyár igazgatója. Nemcsak kétes múltja, de azóta elkövetett minden tette is azt bizonyítja, hogy megérett a leváltásra. Mégis minden hiába, ezt a figurát egyszerűen lehetetlen elmozdítani helyéről. Az író is tanácstalan, s a „mélyen tisztelt társadalomközösség“ előtt nyitva marad a kérdés, mi legyen a teendő. A kötet befejező, kissé terjedelmesebb írása mindany- nyiunkhoz szól. A „Fekete alap“-ról szól a történet, melyet egy lakásszövetkezet tagjai bocsátottak elnökük rendelkezésére. ö aztán szorgalmasan el-elveszegetett belőle hogy megkenje az építkezés csikorgó kerekét. S hogy közben talán a saját céljaira is felhasznált valamit?! Ugyan, ki törődik ezzel, hiszen határidő előtt elkészült a ház, a mesterek teljesítették a tokok jogos kívánságait! A ház néhány lakójában feltámad a szunnyadó igazságérzet, elűzik a mindenható Koleszár apót, de hamarosan rájönnek, hogy a „fekete alap“, vagyis nevezzük nevén: Megvesztegetés nélkül nem jutnak semmire. Küldöttséget menesztenek a trónfosztott elnökhöz, folytassa kétes értékű, a lakóknak mégis • nélkülözhetetlen tevékenységét. — önkéntelenül adódik a következtetés: ki- sebb-nagyobb mértékben valamennyien hibásak vagyunk a társadalmi életben még előforduló visszásságokért. Duba könyvének elolvasásakor ez a régi latin mondás jut eszünkbe: Difficile est satiram non scribere (Nehéz szatírát nem írni). A „Na, ki vagyok“ c. kötetben a tartalom és forma valóban egymásra talált. Végezetül csak azt kívánhatjuk az írónak — s persze magunknak is —, hogy egyre kevesebb dolog legyen, amelyet a humorista a tollára tűzhet. FUNDÁREK MAGDA
