Új Ifjúság, 1965 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1965-03-23 / 12. szám

nélkül áthatol az agyon a vég­telenbe fut. Hol az egykori játszi, csókra ingerlő mosoly? Hol az álomkép, a behúnyt szemmel fekvő Vöröske, sut­togó lágy szava: Emlékszel...? Két idegen szempár mered egymásba. Az agyon áthatoló, végtelenbe futó tekintet nem térhet vissza, elvesztete a va­rázsát. Ami varázsát veszti, abban nincs élet, élve is a ha­lált hordja magában... Miklós doktor felismeri a két fiatal ember érzését... A fele­ségére gondol. Az ő szerelmük is a halált hordja magában... Annira néz. A sovány asszony­ka szeme elfátyolosodik, te­kintete görcsösen kapaszkodik az orvos szemébe. Segítségért kiált a szeme. Miklós doktor kilopja tekintetét Anni szemé­ből. hogy ne lássa a kifakadó könnyét. Éva karja után nyúl. Robi lehajtja a fejét. — Bocsásson meg doktor úr... — szólal meg halkan Robi. — Az élet sem játék, fiatal barátom... — mondja Miklós doktor. — Megtanultam... — suttogja Robi és búskomoran néz a tá­vozó három ember után. 45. — Még néhány dolgot tisztáz­nom kell... — fejezi be Krivos a kapitánynak tett jelentést, — Majd kiszeded belőle, — válaszolja a kapitány. Menj haza, és aludd ki magad! — Nem vagyok fáradt... Az izgalom még fogva tart. Ha elmúlik... Azt hazudja, Trencséni- né meg akarta ölni Évát, erre rávetette magat, s véletlenül keményebben megszorította a nyakát... — Ne gondolj erre. Ha ki- alszod magad... — Valaminek még történnie kell... A kapitány kék szeme ba­rátságos fényt áraszt. Moso­lyogva szól a hadnagyhoz. — Jól álltad a sarat! Egye­dül is megbirkóztál... — Látni akartam, hogyan boldogulsz, ha magadra ma­radsz... Most e!óre örülhetsz a nagy játszmádnak... — Örömnek nem öröm, jobb lenne, ha nélkülözni tudnának bennünket... — Nem olyanok az emberek... Valóban nem akarsz hazamen­ni? — Nováknak még be kell val­lania... Megszólal a telefon. A ka­pitány felveszi a kagylót. — Vezesék fel Krivos elv­társ szobájába... — mondja a hívónak, és leteszi a kagylót. A hadnagy felé fordul. — Ha valaminek még történnie kell, azt hiszem, itt a legjobb alka­lom... Trencséni akar veled be­szélni... 46. — Elfogtuk a gyilkost! — újságolta a nagy hírt Trencsé- ninek. — Sejti ki a tettes? — Krivos csodálkozó arcot vág, amikor látja Trencséni bólint. — Tudom... — suttogja Trencséni — Éva apja... — és sűrűén telein papírlapokat nyújt át a hadnagynak. — A feleségein írta még vasárnap, amikor hazajött Váraljáról... — Bocsásson meg a tegnapi kemény szavaimért... — mond­ja Krivos részvéttel a hang­jában. — Nem tudtam magam visszatartani... — Megérdemeltem... — só­hajtja Trencséni. - Most min­denért bűnhődöm... elvesztet­, tem a fiamai is... — Felemeli a fejét. Látja, Krivos a papír­lapokat nézegeti. — ügy tör­tént... — mutat a papírlapok felé. — délelőtt az íróasztalhoz 1 ültem.. Vasárnap óta nem ' tudtam odaülni... — Értem... — Amikor magától haza­jöttem, nem tudtam lefeküdni A fiam ébredésére vártam.. , A reggeli után mindent el- ■ mondtam neki. Azt hittem, a- • gyonüt... Rám ordított, én va­- gyök a gyilkos! Megkérdezte hol az anyja, hol van Éva, éi- kirohant. Utána kiáltottam megbocsátasz?! Nem kaptam t választ.. Elvesztem a fiama: is... Magamra maradok... Ami- I kor a fiam kirohant a lakásból- mint a szélütött az íróaszta­lomhoz vánszorogtam, a ka i romra hajtottam a fejem, é: sírtam. Két vagy három óra u tán kissé megnyugodtam. Te ,. kintetem megakadt az előtten fekvő jegyzetfüzeten. Élettele nül belelapoztam, félrecsúsz tattam. A jegyzetfüzet alól elő- bukkantak azok a papírlapok- Hallgatnak. Nehéz a csend a Súlyos a szó. nehéz kimondani s Trencséni Róbert feláll. — Holnap délelőtt lesz a te­metés... — mondja gyászos hangon. — Eljövök a temetésre... — válaszolja Krivos, és az ajtóig kíséri Trencséni Róbertét. 47. Krivos izgatottan a kezébe ragadja a telefonkagylót. A ka. pitányt hívja. Jelenti, az áldo­zat levele felfed minden titkot! — Mehetek hozzád? — kér­dezi. — Te jössz? — s leteszi a kagylót. Amikor a kapitány leül Kri­vos asztala mellé, így szól a hadnagy: — Már ismerem az írását, felolvasom... „Kedves jó uram! Eddig csak a csoda mentett meg... Tehetetlen vagyok. Nincs erőm... meg kell halnom. Az az ember megigézett... A há­ború óta hordom magamban a megigézést... Csodálkozom, hogy eddig kibírtam. Minek is éltem eddig? A végzet üldö­zött a szülővárosomba... Szom­bat reggel kimentem a teme­tőbe, lerogytam Ilonka sírjára. Tébolyultan támolyogtam ki a temetőből Láttam, ujjal mu­togatnak rám az emberek, bo­lond asszony! Potyogtak a könnyeim. A könnyfátyolon keresztül megpillantok egy embert. Megállók. Csak az apró szemét látom. A számhoz kap­tam, hogy elfojtsam a siko­lyomat. Befordul az egyik é- pületbe. Utána siettem, mintha alomkóros lettem volna. Egy pillanatra megállók a kapu e- lőtt, olvasom a tábla feliratát: Járási üzem. Futok az apró­szemű után. Láttam melyik szobába nyitott be. Az ajtó előtt megdermedek Kis tábla figyelmeztet, ki dol­gozik az ajtó mögött... Novák János osztályvezető... Nem ko­pogtam. Benyitottam, gyorsan betettem magam után az aj­tót, s úgy álltam előtte, mint a megszállott, csak a szemét láttam. — Ismerem magát! — szól­tam hozzá. Az aprószemü el- vigyorodott. — Talán nem szerelmes be­lém a néni?! Ott láttam a maga szemét! — alig hallom a hangomat, o- lyan nehezen szakad ki be­lőlem. — Hol? Alig lélegzem. Az utolsó e- rőmet gyűjtöm, hogy szólni tudjak. — Az erdőben! Ne beszéljen marhaságo­kat! — fakad ki az aprószemü. — Akkor láttam! — Mikor? — Tizennyolc éve! Vihart vetett a szeme. Elém ugrott, nyakon ragadott. Hogy szorította a nyakam! — Kirázom a büdös lelke­det! Hol voltál akkor?! — A bokor mögött... — Te voltál az a másik...?! Bólintok. Mit láttál, te nyomorult?! — Megöltétek Ilonkát! Néni emlékszel?! Négy hónapos vola gyerek a hasában! — ki­rántottam a nyakam szorító kezéből. — Gyilkos! Lefogott, betapasztotta a számat. — Ha szólni mersz valaki­nek, petróleumot öntök rád, te boszorkány! — sziszegi No­vák. — Meggyújtalak, porrá égsz! Érted?! Megöllek, ha szólni mersz! — és kilódított a szobájából. Ügy futottam ki az utcá­ra, mintha őrült lettem volna Míg tartott az erőm, futottam aztán az egyik ház falához tá­maszkodtam. Citeráznak a lá­baim, a fejemet sem érzem olyan könnyű, mintha lég­gömb lenne. — Beteg vagy lányom? - kérdezi odahaza az anyám. Nem válaszolok. Sírtam Ilonkát megölték, most én kö­vetkezem! Este lefeküdtem Nem jött álom a szememre Reggel valami űzött, hajtotl kifelé. El innét! Az utca sarkán várt rám at aprószemű. Menj az állomásra! — súgja a fülembe. — Megyek az állomásra... 0 megy elől, én utána. A: állomáson megkérdezi: — Hol laksz? — A kerületi városban... A vonatban beültet az egyil fülkébe. Az aprószemű kimegy a folyosóra. Az utasok sajnál­kozva nézik, szörnyű élete le­het ilyen feleség mellett!.. megérkezünk. Elmagyaráztatji velem, merre lakunk. Hazavé zet. — Nemsokára érted jövök! - mondja, és átmegy a másil oldalra. Felcsoszogok a harmadik eme­letre. Csöngetek, kopogok, Senki sem nyit ajtót. A kíván­csi szomszédasszony kikukucs­kált. Amikor meglátott, össze­csapta a kezét. Behívott a konyhájukba. Azt mondta, már reggel elmentél. Eltelik egy ó-' ra... Érzem, tisztul az agyam... Papírt kértem a szomszédasz- szonytól. Írni kezdtem... Siet­nem kell! Nemsokára értem jön!... A szomszédasszony be­nyúl köténye zsebébe és fel­kiált: — Nézze, Trencséniné asz-1 szony! — és mutogatja a la­káskulcsot. A fia itthon felej­tette... A férje adta nekem, netalán Robi hazajönne, adjam neki a kulcsot... Bemegyek a lakásunkba. A függöny mögé állok. A szem­közti ház kapujában őrködik az aprószemű. — Nem húzom félre a függönyt, jeladás lenne, hogy egyedül vagyok... Nem a- karom hogy itt... Leülök az íróasztalhoz, hogy befejezzem a levelem.. Nem mdok már ír­ni... hív az aprószemű! Most megyek hozzád, hogy utoljára lássalak... Biztosan a víkend- házban vagy, szeretsz ott dol­gozni... Csak a szemét látom... az apró szemét! Mást nem lá­tok... Apró szemek ugrándoznak körülöttem... milliónyi apró szem ugrándozik körülöttem... Jaj! Összenyomnak, agyonta­posnak!... Csak el ne feljtsem! Jól bezárom az ajtót, a kulcsot oda kell adnom a szomszéd- asszonynak... Vigyázz Robira!!! Megyek hozzád! Sietek az ap­rószemű türelmetlenül vár... Hess! Hess, ti csúnya apró sze­mek! Ha hazajösz, kergesd ki őket, nem hagyják nyugton az embert... már fojtogatnak... jaj ... jaj... rágják az agyam, be­lemásznak a szívembe, eszik a szivemet... megesznek a fér­gek... Ilonkát is megették! Ilon­ka... Ilonka..." Krivos Feri az asztalra teszi a papírlapokat. Egy pillanatig hallani a papírzörejt, aztán a mély sóhajt. Közéjük ül a csönd. Csak két egymásba me­redő szempár beszél. A kapi­tány feláll. A hadnagy is fel­áll. Jól esik érezni az életet, tudni, hogy él az ember... (Folytatjuk) HpóníHa Bratislavában március 31. és április 5. között Magyar Filmnapokat rendeznek. Négy új magyar film került bemutatásra. Az Üj Gilga­mes cimű film rendezője Szemes Mihály. Láthatjuk továbbá Négy lány egy szo­bában című filmet, Töröcsík Marival és Gábor Miklóssal a főszerepben, továbbá a Pa­csirta című filmet, melynek jó szereplői Páger Antal és Tolnay Klári. Páger ezért az alakításáért a cannesi nagy- díjat nyerte el. Bemutatják az Igen című filmet Is, mely- lek rendezője Révész György -0­Ilja Ehrenburg emlékira­taiban áll ez a mondat: „Mi­nél többet gondolkozom Sztálinról, annál kevésbé tu­dom, mit gondolok róla."-O­Budapesten nagy érdeklő­dés kíséri Spanner Edit szlovákiai festöművésznő most megnyílt képkiállítá­sát.-O­Pablo Picasso, a világhírű festőművész így nyilatkozott a modern művészetről: „A művészi alkotások problémá­ja abban rejlik, hogy kü­lönbséget tudjunk tenni a valóban új müvek és mázol- mányok között, mert az utóbbiak sokkal vonzóbbak a nagyközönség számára, mint az előbbiek.“-0­Az Osztrák Irodalmi Tár­saság „A jelenkor színháza — a színház jelenkora" té­mával megbeszélést rendez Bécsben március 22.-24. kö­zött, amelyre többek között meghívták Eugen Jonesco drámaírót, Jan Kottot, az is­mert lengyel Shakespeare- kutatót és a világ legjobb színházi rendezőit.-O­A hollywoody Külföldi Saj­tóklub az 1964-es év legjobb filmszínészének járó Arany­glóbusz díjat Peter O’Toole- nak és Anne Baucroftnak ítélte oda. A tokiói mozikban e na­pokban mutatták be a nyári olimpiai játékokról készített színes filmet.----------------------- -.............. (Folytatás) i « 43. t A kórházi kocsi előtt jobbra • fordul, áttornássza magát a pa- 1 takon átívelő durva tahidon, s t az első tisztáson megáll. — Tovább nem mehetünk, — t szól hátra a sofőr. Miklós doktor kisegíti a ko- 1 csiból a könnyű, fehér nyári 1 ruhába öltözött lányt. — Magukkal menjek? — j kérdezi a sofőr. Az orvos néhány pillantig eltűnődve néz maga elé. Arc- ' izma megrándul. A legszíve- j sebben visszafordulnék! — 1 gondolja. — Talán jobb volna, ha ve­lünk jönne! Mégse! — Jobb lesz, ha itt marad, és vigyáz a kocsira... — vá­laszolja. Miklós doktor az alig két méternyi széles, felfelé kapasz­kodó hegyi sétányon karon­fogva vezeti a bizonytalanul lépkedő Évát. Felemelte bal karját, s az órájára pislant. Tíz óra múlt... Jobb volt a nap­fényes tisztáson. Itt minden csupa árnyék, csak itt-ott tűz át a , lombos ágak között a napsugár. Tekintete ugrándo­zik. az erdőt fésüli, az elvétve nőtt bokrokra tapad Röntgen­szemet kíván, hogy a bokro­kon áthaladjon a tekintete, lássa, ki rejtőzik mögötte. Fü­lel. A száraz avar nem zör- ren. gally sem reccsen Kihalt volna az erdő? Miért vállal­koztam erre a veszedelmes já­tékra? — kérdezi magában Miklós doktor. Tekintete für­gén kutatja az erdőt. Gyanús neszt vár, mozgást, ugrást! Csak lépteik zaját hallja A fé­lelem elhatalmasodik rajta, reggel óta érzi magában az i- deges remegést... Emlékezetébe idézi, mit látott az eddig meg­tett úton. Amikor az erdő­parkba vezető útra futott a kocsijuk, sok kirándulót látott. Autók suhantak el mellettük, csak akkor dobbant meg a szíve, amikor megpillantotta a velük szemben jövő, a városba visszatérő taxit. Ezzel jött volna? Még egy visszatérő taxit látott... Ezzel jött? Kri­vos Feri nem tévedhet. Éva az egyedüli szemtanú! Ha az ap­ja nem tudja rávenni a hallga­tásra. akkor?!... Lúdbőrzik a háta. A halál jár körülötte. Hol vannak Feriék? Azt mondta itt lesznek! Mintha üres, ki­halt lenne az erdő. Ha valami baj érné Évát...?! Bár ne lenne Ferinek igaza... Lelke mélyén mégis kívánja, teljesedjék be feltevése. Most fogják el a gyilkost! Most! Ne halogassák holnapra! Magához húzza a lányt. Keze görcsösen tapad Éva karjára. A testével fogja védeni! A lányra néz. Rémület tükröződik Éva sötéten csil­logó szemében. Tisztulhat a tudata, felismerhette az isme­rős utat. A keze megfeszül, uj- jai keményen szorítják az or­vos karját. Érzi a közelgő ve­szedelmet... Hirtelen megrándul az ív alakú, sűrű szemöldöke, s a sötétben izzó szembogár előre mered. Mi történt? Mik­lós doktor csak most veszi észre, kiléptek az árnyékból. Előtte a napfényes tisztás. Megérkeztek! A tisztás szé­lén ott áll a víkendház! Két merev tekintetű ember közele­dik a veszedelmes helyhez. Igaza lesz Ferinek? Itt poty- tyan a hálójába a gyilkos? Mintha megbénult volna körü­lötte az élet. a fű se rezdül, a levél se rezzen. Lépteinek nesze fülsiketítő csattanásként ér a fülébe. Csak az őrületes csattanásokat hallja. A szíve csattogva dobog. Megkerülik a víkendházat. Ott a bokor mö­gött!... A bokor mögött vala­mi megmozdult! Még egy pil­lanat! Éva vadul kirántja ké­kük Novák zsebeiben kotorá­szik. A nadrágzsebéből ki­rántja a pisztolyt. Az apró szemű férfit a víkendház felé lökdösik. Krivos Feri mosolyogva lép ki a bokrok közül. Amikor Mik­lós doktor közelébe ér, és Éva rettegő szemébe pillant, a mo­soly leolvad ajkáról. — Amikor meglátott benne­teket. s a bokor felé indulta­tok, a zsebéhez kapott, akkor kiáltottam rá... — mondja Kri­vos Feri. — Az utolsó pilla­natban... A pisztolyát akarta előrántani... Éva arra az egy bokorra me­reszti szemét Valaki félretolja az ágacskákat. Három nyomozó kíséretében megjelenik Novák. Éva a szeme elé kapja a kezét és felsikolt. — Apa! .. Te!... Te!...! — zo­kogásba fúl a szava. Miklós doktor átöleli a vo- nagló lányt. A csapott vállú apró szemű beesett arcú, gyű­rött ruhájú emberre tekint. Krivos Feri megfogja a kar­ját. — Menjetek, Pali... — sut­togja. Az orvos a karjában zokogó lányra néz. — Hallod, milyen a sírása? kérdezi Krivostól. Krivos nem szól, csak bó­lint. A mosoly újra kiül az aj­kára. Ilyen mélyről jövő zo­kogással az sír. aki megszaba­dult gúzsbakotótt érzéseitől... — Akkor megyünk, nincs itt már semmi dolgunk... — mond­ja halkan Miklós doktor, n szíve. Mégiscsak igaz! Megé- reztem.. Együttérző pillantással méri végig a sovány asszony­kát, s a nagy, beszédes, sötét szemében kutat a tekintete. — Mindjárt. Anni, — mondja Miklós doktor, — csak beve­zetem a páciensemet... — Doktor úr! — int a bó­déban szolgálatos nővér, s a sarokba mutat. Miklós doktor megfordul, a sarokban álló fiúban ráismer Trencséni Robira. Éva megfordul, Robi köze­ledik a lányhoz. Éva előtt meg. áll, remegő kézzel nyúl a iány karja után. Éva elkapja a ke­zét. ,, — Nem lett volna szabad... — mondja Robi. — A szere­lem nem játék... Éva megmerevedik, olyan mint a játékbaba, csak a sze­me él. Tekintete Robi szemé­be kapaszkodik, mintha mene­dékhelyet keresne. — Nem akartam... — sut­togja Éva. Miklós doktor figyeli a kél fiatalt. — Vasárnap a víkendházná megfojtották az anyámat... — mondja Robi. — Az anyádat? — rebeg Éva. — Az anyámat... — Az apám fojtotta meg.. Láttam... — Az apád? — Az apám.... Szótlanul merednek egymás ra. Nincs több mondani való juk. A két szempár egymásbi merevedik, a tekintet hatéi l napfényes tisztásra vezeti a | zokogó lányt... 44. , Kinyitja a felvonó ajtaját, | előre engedi a fehér ruhás , lányt... Benyitnak a várószo­bába. Az éjszínű szempáron azonnal megakad a tekintete. — Szervusz Anni! Mit ke­resel itt! — néz csodálkozva ' Miklós doktor a fabódé kö­zelében álló asszonyra Kezet fognak. — Szeretnék veled beszélni... — feleli halkan Anni. s hal­vány arcán szétáiad a pír. Megdobban Miklós doktor rét az orvos szorító kezéből, 3 a bokor felé fut. Áz orvos utána ugrik, elkapja a lányt. — Novák, fel a kezekkel!!! —• ordít fel az egyik oldalsó aokor mögül Krivos Feri, s le­ad egy riasztólövést. Azon a helyen, ahol vasár­nap késő délután megfojtották Trencséninét, megrezdül a bo­kor, felugrik a csapott vállú férfi, futásnak ered. — Állj, vagy lövök! — hang­zik fel az erdő fái közül jövő kiáltás. Nováknak nincs merre fut­nia. A rejtekhelyükről előugró nyomozók elfogják, s a nya­kánál fogva megrázzák. Egyi-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents