Új Ifjúság, 1965 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1965-03-16 / 11. szám

'(Folytatás)' — Emlékszel? — kérdezi új­ra. A tűző nap felszántotta Robi könnyeit. Az arca hideg szo­borarc. — Hogy fekhettél le mással? — kérdezi dühösen Robi. — Megtaláltam a kézitáskádat a víkendházban! Éva arcáról egy pillanatra el­illan a mosoly. — Felejtsd el azt a napot... — kérleli a fiút. Újra előbújik a mosolya. — Nem örülsz a mosolyom­nak? Te vagy az örömöm, te ébresztgeted a mosolyt az aj­kamon... Azt a sötét napot el­temettem. Nincs többé sötét nap™ Robi tenyerével betapasztja a fülét. Az eget fürkészi tekinte­te. Hol vannak a fekete betűk? Gyertek! A hívó szóra leeresz­kednek a nagy fekete betűk Fi­cánkolnak, ugrándoznak a fakó­kék ég alatt. Éva ijedten ki­nyitja a szemét. A részegen tán­coló fekete foltok láttán fel­kiált: — Hess, ti szemtelen legyek! Szétmállnak a fekete betűk. Éva behunyja a szemét, moso­lyog. Robi ellenségesen néz a lány­ra. Éva erősebb, nagyobb a ha­talma. Jéghullám önti el a testét. Meg se tudja mozdítani az aj­kát. Éva behúnyt szemmel mo­solyog. — Emlékszel? — kérdezi. Robi megkövültén, szoborként ül a lány mellett. Éva ajka meg­mozdul. — Emlékszel? Hogy reme­gett a kezed, amikor először érte testemet! Sóváran néztél Az orrodat megcsapta a hajam illata. Csókoltad a hajam. Édes gyönyörűségem... — suttogtad... Robi hirtelen a fejéhez kap. mintha megpattant volna ben­ne valami. — Eredj a pokolba! — kiáltja. Egyszerre szétolvadt lelkében a dermedt hidegség. Tüzes láva a hangja. Lángra kapott a vö­rös haj. A lángok elnyelték Éva testét A lángok felcsaptak mel­lette. A lángok talpra ugratták és futásra ösztökélték. A lángok beleharaptak a víkendházba. Lángok szökelltek fel a víkend- ház mögötti bokrok helyén... — A sötét napot eltemettem, most felégetem — hallatszik a lángtengerből Éva hangja. Éles kiáltás remegteti meg az izzó levegőt. — Éva! Éva! — kiáltja Robi. A lány után fut, beleveti magát a lángtengerbe... 41. Robi felébredt. Hatot ütnek a város torony­órái... Kábultan emeli fel a fejét a verejtéktől átnedvesedett pár­náról. Ködösen látja a körülöt­te lévő tárgyakat. Valaki ül az ágya szélén. Kitisztul a látása, és csodálkozva tekint az össze­görnyedve ülő apjára. — Kiáltoztál... nyögtél... — szólal meg a szomorúságban olvadó apa. — Rosszat álmod­tál? — Belerohantam a tűzbe... Az apa sóhajt. — Bárcsak engem emésztene meg a tűz... — mondja. Borűs tekintetét a fiára emeli. Sze­mében felvillan a rémület. Robi kiugrik az ágyból, benéz a szomszédos dolgozószobába. A heverőn nincs párna, nincs lepedő, nincs takaró... Az apa nem aludt! Robi este tízkor jött haza, tizenegy előtt lefeküdt, és percek múlva az igazak álmát aludta. Mielőtt a szobájába ment volna, megkérdezte az apjától: Miért nem fekszel le? Majd később... — felelte. A fo­telban ült, és cigarettázott. Nem törődött vele, semmi kedve sem volt levertségének okával fog­lalkozni. Amikor lefeküdt, s be- húnyta a szemét, képzelődött, a szőke Bozska derekát szoron­gatta... A szőke Bozskával aludt el, és a vörös Évával ébredt. Hogy történt a csodálatos cse­re. Ki hangolta vissza érzései­nek húrjait? Igaz lenne az álom? Az apjára veti tekintetét. Miért mondta, bárcsak engem emésztene meg a tűz?! Két nap alatt, hogy megtört, lefo­gyott, megöregedett. Mi baja lehet? Robi a nyitott ablakhoz lép, félrehúzza a függönyt, hogy a hús reggeli szellő ép szárnnyal röppenjen a szobába, felfrissít­se álomittas fejét. Az apa tekintetével követi fia mozdulatát. Hogy várta ébre­dését, hogy megszabaduljon a lelkét égető, sorvasztó magány­tól. A fián kívül nincs már sen­kije. Mire vár? Csak nézi a fiát, szólni nem mer... Ha megmon­dom... Mi történik, ha megmon­dom? Az arcomba sújt az öklé­vel... És utána? Robi nem tudja szó nélkül hagyni apja kérlelő könyörgő tekintetét. — Nem aludtál? — kérdezi. — Nem... Robi észreveszi, az apja mon­dani akar valamit. — Megmosakszom! — mond­ja Robi sietve. Fifut a szobából. Az apa sóhajtva feltápászko- dik. Hogy mondjam el neki? Nem merem... Mi történik, ha megmondom? Ügy fogunk élni, mint két idegen... Talán meg­sajnál... Te mit csinálnál a he­lyében? — Reggelit készítek ... mo­tyogja maga elé, és lassú lép­tekkel kimegy a konyhába. Sza­lonnát, kolbászt, hagymát sze­letel a serpenyőbe. Sül a kol­bász. Feltör két tojást. Kis lá­basba vizet önt, azt is a gáz­tűzhelyre teszi. A zsír fortyog a serpenyőben. Az omlósra sült kolbászra ráönti a megsózott tojást. Már forr a víz is. Gyor­san cukrot, kávét kanalaz a két pohárba, s a következő pillanat­ban a bugyborékoló, forró víz csokoládébama színt kap. A konyhaszekrényben három­napos szendvicset talál. Ez is jó. Vékonyra szeleteli, így job­ban ízlik. A nagy tálcára rakott reggelit beviszi a dolgozószobá­jába. Az egyik kávécsészét ma­ga elé teszi, és beleejti magát a fotelba— A fürdőszoba felől rugalmas léptek zaja hallatszik. Elfátyo- losodik az apa szeme, amikor megpillantja a szobába lépő fiát. — Hogy érzed magad? — Klasszul! — válaszolja Ro­bi. Nyújtózkodik egyet, aztán leül a fotelba. Maga elé húzza a tálat. Az apjára pillant. — Te nem reggelizel? — Nincs étvágyam. A te dolgod! — mondja Robi tekintete, és falatozni kezd. — Nem akarnál inkább teát inni? — kérdezi az apa. Robi egy pillanatra a kávés­csészére tekint. — Nem! — válaszolja sietve. — Jó lesz a kávé is... — s arra gondol, így előbb távozhatok! Az apa két hörpintésre kiisz- sza a kávéját, és cigarettát dug a szájába. Robi tüzet ad. — Köszönöm... — suttogja az apa, és kérdőn néz a fiára. Né­hány perc múlva is tüzet adnál az apádnak? — kérdezi a tekin­tete. Eszébe jut, estére itthon lesz a nővére. Ezt Robi tudtára kell adni. — Este már a nénéd főztjét eheted... — mondja. Ro­bi csodálkozó tekintete a mon­dat folytatását követeli. — Táv­iratoztam neki, szükségünk van rá... Robi gyorsan megissza a ká­véját, felpattan a fotelból, az ablakhoz megy. Beletstem a csapdába! - gondolja. - El nem hagyhatom a szobát, míg ki nem önti a keserűséget... Mélyet szippant a cigarettájából. A kékes füstöt megkavar­ja az ablakon besurrand szel­lő, és kergeti ki a szobá­ból, mint a haszontalan gyere­ket. Robi arcára a légyőzöt- tek szomorúsága tapad. Visz- szafordul, nem tudja az abla­kon kitóduló füstöt nézni. Há­rom lépést tesz. Az íróasztal­nál megáll, és háttal nekitá­maszkodik. — Miért nem ülsz le? — kérdi halk. hirtelen megreke­dő hangon az apa. — Elaludnék... — hazudja Robi. Az apa fia arcát fürkészi. Nem merem megmondani. De meg kell mondanom! Hogy kezdjem el? — Miről álmodtál? — kér­dezi váratlanul az apa. — Emlékszel Vöröskére? — emlékezteti Robi az apát. — Seprű kedvese a tűz áldozata lett, hallottam sikolyát, s a lángok közé vetettem magam, hogy kimentsem... S ekkor fel­ébredtem... Az apa megrázkódott, mint­ha hideglelős lenne. Ijedten, rémülten mered a fiára. Robi sajnálkozva nézi áz ap­ját. Csak félnótás ne legyen! — Szóltál Seprűnek? — kér­dezi az apa tompa hangon. Robi megrezzen! Keresi az összefüggéseket! Mit akar az apja Seprűtől? Képzeletében megjelenik a kék rendőrségi kocsi, ami tegnap délután a tarkaszínű Moszkvics mellé ka­nyarodott, és megállásra kény­szerítette a fiatal autóvezetőt. Mi köze ennek apja kérdésé­hez? Tegnap még azt gondol­hatta volna, semmi köze sem lehet ehhez. Most az a rette­netes érzés szállja meg, fény derül a csütörtök óta minden léptét kísérő lappangó titokra, mely eddig a végtelen mocsár­ra emlékeztette, melyből nem tud kilábalni. Tegnap a bizton­sági szervek épületében egy nyomozó faggatni kezdte, miért ütötte gyomron Miklós dok­tort? Ismerte? Nem! A detek­tív kiszedett mindent belőle, még a négy üveg konyakot lopó társait is elárulta. Gya­nútlanul felelgetett a kérdé­sekre. Nem volt ideje, hogy kutassa az értelmüket. Csak most, apja kérdése juttatja e- szébe, mire is lehetett kíván­csi a detektív. Elmeséltette vele a Seprű-banda történetét, még azt is, hogyan ugratta be az apját a mese megírására, és elmondott mindent a vö­röshajú lányról, Miklós dok­tort azért vágta gyomron, mert azt gondolta, ő csábította el Évát... Miért érdekelte a de­tektívet annyira Vöröske? Az apja annak idején miért kér­lelte annira, árulja el végre, hogyan ismerkedett meg Sep­rű a sériffasszonnyal, akinek szépségét pohárból kell inni... És az éjszakai álom? Miért szakadt rám az a rettenetes álom? > — Mit akarsz Seprűvel?! — kérdezi komoran Robi. “ Megindul a várva várt „ke- sergés“, szóáradat... Az apa úgy beszél, mintha nem tudná. Seprű és Robi egyugyan­azon személy. Elmondja, meny­nyire felkeltette érdeklődé­sét a seriff és a seriffasszony A lány címét tudta, hiszen Robi elárulta, hogy a Híd ut­cai borbélyüzletben dolgozik. Elment oda, megismerkedett Évával... Robi feszülten figyel. Belé- szorult a lélegzet, amikor apja kiejtette Éva nevét. Mennydör­gést hallott, villámcsattanást. Arra vár, mikor csap belé a villám? — Tudod, milyen életem volt anyád mellett... — folytat­ja remegő hangon az apa... — Éld magad a helyzetembe. Nagy fiú vagy, már te is tu­dod, mit jelent a nő a férfi számára... Az anyádat nem hagyhattam el. Máshol keres­tem a boldog perceket... Megfizetek a hazugságomért! — gondolja Robi, s a legrosz­szabbat várja, mit csak vár­hat az ember. — Értesz, Ro­bi? — szólal meg fáradtan, csüggedten, tele lemondással az apa. — Lesz erőd kibírni... Robi az apjára mered. — Mit kell nekem kibír­nom? — kiáltja. Az apa arca a kínt tükrözi, amikor kimerült hangon el­mondja, hol, mikor találkozott Évával. Hetente kétszer...! — Ugratsz?! — kiált fel Ro­bi ezertüskés fájdalmában. Félelmetes villanás szökken át szemén. — Ne ugrass!!! — Amikor Pőstyénbe mente­tek... Büdös lotyó! — csapdos a gondolatvillám. Gazember! — sziszegi magában Robi, amikor dühödt tekintetét újra az ap­jára szegezi. Gazember!!! Nem meri a vad szót kikiáltani. A vérig sértett fiúban a sére­lem, düh, harag vegyes keve­réke lappang. Csak egy szik­rára van szükség, hogy fel­csapjon a pusztító láng. Az apa kétségbeesetten össze­görnyed, mintha védekezne az ütések elöl. Csak ki ne tátsa még egyszer a száját, mert ráugrom, és összetépem! — gondolja. Ökölbe szorított ke­zét a háta mögé rejti. Az apja meséli az igazi mesét. Külön bejáratú szobát szerzett Évá­nak, a bútort is ő vette. Va­sárnap reggel Jdmentek a ví­kendházba... Megölöm! — kiált fel Robi lelkében a düh. Kemény öklé­vel apja arcába akar sújtani. Oldalt kapja a fejét. Tekin­tete végigsiklik a függönyön. A függöny alatt döglött lé­gyen akad meg a pillantása. Az apjára tekint. Az össze­görnyedt alak láttán egyszerre cserben hagyja az ereje, le- kókad az erőtől duzzadó ke­ze. Gondolatok futkároznak az agyában. Mit érek el azzal, ha megütöm? Az apa rosz- szabbat tett, mintha ütött- vert volna engem. És te?! An­gyal vagy?! És Éva? Hogy is mondta? Azt hiszed, a szere­lem csak játék? Ahhoz más is kell, az még nincs neked..." Ki volt a csábító? Apa? Éva? Miért nem hagytam futni? Miért bánt a csalás? Én an­gyal vagyok? Pőstyénre is gon­dolj! A fiatalasszonyra! Már az első napon a tiéd volt! Üdü­lésre jött Pőstyénbe. Minden délelőtt, délután, és este együtt voltak. Férjes asszony volt. Két éve ment csak férjhez. Nem szerette az egyedüllétet. Robi segített neki leküzdeni ezt az elviselhetetlen érzést. Robi csak egypt érzett, minden e- gyes csók, melyet a fiatalasz- szonynak adott, pofonként csattant Éva arcán::: És csü­törtök este? Milyen jó volt hozzá Bozska, akit egy kis cseh városkából hozott ide a busz, hogy a kirándulók rövid szerelmével boldogítsa a sze­relmi bánatba belebúsult fiút... Robi az apjára mered. Ami­kor meglátja tébolyult tekin­tetét, félrehúzza az ajkát. Miért nem nyitnak nyilvános bordélyházakat?! — kérdezi magában. Miért nem törvénye­sítik a hűtlenséget?! A szere­lemhez más is kell... — cseng a fülében Vöröske hangja. — Ez minden, amit monda­ni akartál?! — kérdezi tompa hangon Robi. A malomkő újra megindult. Az apa szaggatottan beszél. Minden egyes kimondott szó őrületbe kergető kínokat fa­kaszt a lelkében. Robi csak most kezdi észlelni a valósá­got. Hirtelen megcsapja az or­rát a hullabüz. Az apa szava hullabűzt ereget. A hullahur­coló kéz készítette a kolbászos tojásrántottát! Kezét a gyom­rára szorítja. Maga előtt látja az őszes hajú, megfojtott any­ját. Látja Vöröskét, mint von­szolja az apjával az egyik hegyről a másikra a meggyil­kolt félkegyelmű asszonyt. Az édesanyját! Érzéseit mégfa­gyasztja a rémület. Eszébe villan az álomkép. A behúnyt szemmel fekvő Vöröske suttogva mondja: El­temettem a fekete napot... Szó­val ez a fekete nap! A fekete vasárnap! Hallja a pusztító tü­zet megelőző szavait: Nem csaltalak meg... Akkor is rád gondoltam... Te vagy az ö- römöm, te ébresztgeted a mo­solyt az ajkamon... Éva álmom­ban üzent?! — ocsúdik fel ká- bultságából Robi... Maga elé képzeli a hullahurcoló lányt. Éva most szenved, senki sem törődik véle!! őrült gondolat lopakodik az agyába. Ismét ö- kölbe szorul a keze, gyűlöletet szór a tekintete. — Megölted az anyámat! — kiáltja. Sír a lelke, de nem te­lik meg könnyel a szeme. Könnyei befelé folynak, ez még fájdalmasabb. — Miért hoztad vissza anyát Váraljáról? Utolsó perceiben megmutattad neki a szerető­det, és megfojtottad?! Miért nem zárnak börtönbe?! Az apa sírva fakad. — Nem én voltam... — szi­pogja. Robi szeme elé köd száll. Csapkodó lángokat lát, fájdal­mas nyilallást érez a szívében. A fájdalom éget. A lángok é- getnek. A tűz közelsége per­zsel... A tébolyulásig felhevült hangon kérdezi az apjától: — Anyu hol van? — A hullaházban... — És Éva?! — Az elmeklinikán... Robi az ajtó felé ugrik. Az apa haldokló merev te­kintetével néz a fiára. — Megbocsátasz?! — kérde­zi félénk hangon. Robi kirohan a lakásból. Agyúdörejként hat az ajtó be­csapódása. Az apa utána fut. feltépi az ajtót, s őrültként üvölti: — MEGBOCSÁTASZ?! A lépcsőházban tompán visszhangzik a kiáltása. 42. Robi fellélegzik. A szemközti falon a villanyóra a pontos időt mutatja. Háromnegyed ki­lenc... Nem várhat tovább! A bódéban ülő nővérhez mégy. — Bocsásson meg,,. — Tessék, fiatalúr! — Csak most tudtam meg, hogy egyik jó ismerősöm itt fekszik... — Jöjjön délután, ma há­romtól van a látogatási idő... — Nagyon szeretném tudni, hogy érzi magát'... — Hogy hívják? — Novák Éva... A jobb oldali falat támasz­tó harminc év körüli férfi lop­va a sarokba húzódott, az ap­ró szemű emberre pislant. Az aprószemű megrezzent, ami­kor meghallotta Novák Éva nevét. — Vöröshajú? — kérdezi a nővér. — Igen... Ismeri? — csodál­kozik Robi. — Ismerem:.. — mondja a nővér. — Már jobban érzi ma­gát... Jöjjön el, délután... Vár­jon csak! Jobb volna, ha előbb felhívná a kezelőorvost, énge- délyezi-e a látogatást? — Hogy hívják az orvost? — Miklós doktor... Ha van egy kis ideje, várjon még, sze­mélyesen is beszélhet vele... — Köszönöm... Majd később visszajövök... — mondja el­gondolkodva Robi. Szégyent és félelmet érez. Tegnap gyomron vágtam! Hogy nézzek a sze­mébe? Jót akart tenni, a tud­tomra akarta adni, hol talál­hatom Évát, én meg?! Vissza kell jönnöm, és bocsánatot ké­rek tőle!! — Viszontlátásra, fiatalúr! — sajnálkozva néz a nővér a szomorú arcú legényre. — Viszontlátásra... Robi lehajtott fejjel ballag ki a várószobából. Az apró szemű, csapott vállú férfi a küszöbik kíséri tekintetével. A kis bódé asztalán felber­reg a telefon. A nővér a kagy­ló után nyúl. — Tessék! — mondja han­gosan. — Maga az doktor úr? Már végé a gyűlésnek? Hál* istennek! ...Igen... igen... Rög­tön elintézem... — leteszi a kagylót. — Kiszól a bódéból. — Mindjárt jönnek a doktor urak! — Felveszi a telefon- kagylót és tárcsázni kezd. — Halló!... Itt elmeklinika... igen... jónapot... fél tízre autóra lenne szükségünk... kinek?... nem ne­kem... ha... ha... ha... nincs már arra szükségem... Mik­lós doktornak... nem... nem megy egyedül. Igen... per­sze, egy fiatal lánnyal... nem, vörös hajú!... Igen... ha... ha... ha Szóval fél tízre!... Ne beszéljen bolondokat... persze, hogy hivatalosan, a vöröshajű a páciensünk! Az erdőparkba mennek, a kőbánya közelében van egy kis víkendház, oda kell menniök... Na, érti már?!... Nem viccelek! Meglesz a ko­csi? Igen?... Kösz... — leteszi a kagylót. Feláll, és kijön a bódéból. A jobb oldalt álló, harminc év körüli férfi rámosolyog a nővérre. — De bánom, hogy nem kér­deztem meg előbb... Azt hit­tem a bőrgyógyászaton va­gyok... — Velünk szemben van! — mutat a nővér az ajtón túlra. r -----------­hpóníka A Nemzetközi Filmfeszti­válon, Cannes-ban az Anti­gone című televíziós film, melynek rendezője Pavel Hobel, az Aranynimfa díjat kapta.-0­A Kínai Népköztársaság az idén először vett részt hi- hatalosan a cannesi Nemzet­közi Filmfesztiválon.-0­Mihail Solohov nyitotta meg a Szovjetunió Írószö­vetségének kongresszusát, melyen 429 író jelent meg, közöttük Konsztantyin Fe- gyim, Hja Ehrenburg, Bo­risz Polevoj, Alexander Tvar- dovszkij. A kongresszus ki­értékeli az utolsó hat év irodalmi alkotásait a Szov­jetunióban.-0­Peter Roose londoni szí­nész 70 percig nem szól egy szót sem, hanem csak ír a színpadon. Az egyik nagysi­kerű bűnügyi drámában a törvényszéki írnokot alakít­ja. Színházi körökben tud­ják, hogy az elmúlt fél év alatt ilymódon Roose megírt két színdarabot és 24 novel­lát.-O­Martin Reiner prágai szob­rászművész kiállítását e napokban nyitották meg Bu­dapesten a Kulturális Kap­csolatok Intézetének kiállí­tási termeiben.-0­A IV. Moszkvai Nemzetkö­zi Filmfesztivált július 5.— 20. között rendezik meg, a- melyre a világ minden or­szágát meghívták. Minden ország egy játékfilmet és egy rövid filmet mutathat be Versenyen kívül azonban természetesen többel is sze­repelhetnek.-0­A Rozsdatemető megjele­lik finn nyelven. Stockholm­ban pedig magyar prózai an­tológiát adnak ki svéd nyel­ven.-O­„Zenei“ világrekord. Alfre­do Servidio argentin zongo­rista 110 órán át játszott egyfolytában.-O­Májusban kezdi el Szergej Geraszimov a Találkozás egy távoli délkörön című Mitchel Wilson regényéből készülő szovjet-amerikai közös film forgatását.-0­A Szovjetunióban 27 mil­lió könyvet adtak ki 47 év alatt. Évente átlag 75 ezret.-O­A szlovák irodalom újdon­ságai: Ladislav Mňafiko ri­portkönyve, Handzová regé­nye, M. Krno Nehéz óra cí­mű regénye és Pavel Vili- lovsky Érzelmi nevelés már­ciusban című könyve.-O­A II. világháború befeje­zésének 20. évfordulójára R. Karmen szovjet rendező izmirnov szövegkönyve alap­ján filmet forgat.-O­A Slov. Spisovateľ vállalat az 1964-ben megjelent leg sikeresebb irodalmi alkotá­sok címen Mihálik Appassio- nata című verseskötetét, Stacho verseskötetét, V. Ši- kula prózai művét és Kraus Nóra Epika és regény című tudományos munkáját tün­tette ki.-O­Felszabadításunk 20. év­fordulója alkalmából emlék­érmet adnak ki, Hvozdansky József díjnyertes pályamű­vét. A harminc év körüli férfi egy pillanatra a sarokban álló aprószeműre veti tekintetét, és fejcsóválva kimegy a várószo­bából. — A nővér a székeken ülők felé fordul. — Felvételre várnak? A székek mellett álló embe­rek bólintanak. — Tessék befáradni a szóm-1 szédos rendelőbe... — és ki­tárja a bal oldali ajtót. A sa­rokban fészkelődő apró szemű férfi felé fordul. — És maga?! — Az egyik beteggel akar» tam beszélni... — Délután van a látogatási idő... Ilyenkor... Az aprószemű a szavába vág. — Előbb hallottam... Majd eljövök délután... — mondja, és kisiet a várószobából. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents